Abban látom a problémát, hogy az eszményekkel teli
ifjú pszichiáterek, pszichológusok, szociális munkások kijönnek az egyetemről,
ahol azt tanították nekik, hogy tényleg van eredménye annak, amit csinálnak,
aztán szembekerülnek ezekkel a börtönlakókkal, és szeretnék hinni, hogy
megváltoztatták őket. Sokszor nem értik meg, hogy amikor megpróbálják felmérni
az elítélteket, olyanokkal kezdenek, akik maguk is mesterei mások felmérésének!
Az elítélt egykettőre kiszagolja, jól felkészült-e a doktor vagy sem, és ha az
utóbbi, akkor máris enyhébbnek állítja be előtte bűncselekményét és annak az
áldozatokra gyakorolt hatását. Olyannak, aki nincs tisztában a részletekkel, vérbeli
bűnöző saját jószántából vajmi ritkán árulja el, mi az ábra. Ezért volt az
alapos felkészülés annyira meghatározó jelentőségű börtöninterjúknál. A segítő
hivatások űzői gyakran nem akarják megismerni a véres részleteket, nehogy
előítéleteket tápláljanak pácienseikkel szemben. Én azonban mindig azt mondom a
hallgatóknak, ha érteni akarjuk Picassót, tanulmányoznunk kell a műveit. Ha meg
akarjuk érteni a bűnöző személyiségét, tanulmányoznunk kell a bűncselekményeit.
A mentálhigiéné szakemberei a személyiségből kiindulva
szemlélik a viselkedést, én és az embereim viszont a viselkedésből indulunk ki,
és ebből a nézőpontból tekintünk a személyiségre.
Természetesen különféle szempontok szerint
vizsgálhatjuk a büntetőjogi felelősség kérdését. A pszichológus dr. Stanton
Samenow a néhai pszichiáterrel, dr. Samuel Yochelsonnal együttműködve úttörő
munkát végzett a washingtoni Szent Erzsébet Kórházban a bűnözőviselkedés terén.
Többéves közvetlen kutatás után, amelynek során fokról fokra megváltozott
előzetesen kialakított nézeteinek többsége, Samenow végül azt a következtetést
vonta le nagy hatású, gondolatgazdag könyve, „A bűnöző elméjében” lapjain, hogy
„a bűnözők felelősségteljes emberektől eltérő módon gondolkodnak”. A
bűnözőviselkedés Samenow szerint nem annyira elmebetegség kérdése, mint inkább
jellemhiba.
Dr. Park Dietz – aki gyakran dolgozik együtt velünk –
kijelentette: „Azok közül a sorozatgyilkosok közül, akiket eddig alkalmam nyílt
tanulmányozni vagy megvizsgálni, egyetlenegy sem volt jogi értelemben beszámíthatatlan,
de normális sem. Mindannyiuknál elmekórtani rendellenességek álltak fönn, de e
szexuális érdeklődésüket és jellemüket befolyásoló rendellenességek dacára
tudták, mit cselekszenek, tudták, hogy amit tesznek, az helytelen, mégis
amellett döntöttek.”
Fontos szem előtt tartanunk, hogy a
beszámíthatatlanság jogi, nem pedig orvosi vagy pszichiátriai fogalom. Nem
határozza meg azt, hogy valaki „beteg”-e vagy sem. Arra vonatkozik, hogy az
illető személy felelős-e a cselekedeteiért.
Mostanában sokat beszélnek a büntetőjogi
beszámíthatatlanságról, de a téma nem új keletű. A beszámíthatatlanság elve az
évek során azzá fejlődött, amit gyakran „az ellenállhatatlan késztetés
próbája”-ként emlegetnek, azazhogy a vádlott nem bűnös, ha elmebetegsége miatt képtelen
volt cselekedeteit irányítani vagy magatartását a törvényekhez igazítani.
Arthur Shawcross ügyének kapcsán a védelem
szakértőként beidézte dr. Dorothy Lewist, a New York-i Bellevue Kórház jól
ismert pszichiáterét, aki jelentős munkát végzett az erőszak gyermekekre
kifejtett hatásának vizsgálata terén. Lewis arra a meggyőződésre jutott, hogy
az erőszakos bűnözőviselkedés legtöbbször - ha nem mindig – a gyermekkori
bántalmazás vagy megrázkódtatás és valamiféle fizikai állapot vagy szervi
elváltozás – például epilepszia, valamilyen sérülés, károsodás, ciszta vagy
tumor – együttes következménye. Lewis azt akarta bizonyítani az esküdtszéknek,
hogy egy kicsiny, jóindulatú homloklebenyi ciszta, a doktornő által „részleges
komplexusroham-állapot”-ként jellemzett epilepszia, a vietnami sebesülés okozta
stressz utóhatása, valamint a férfi állítása szerint gyermekkorában
édesanyjától elszenvedett fizikai és szexuális bántalmazás miatt a vádlott nem
felelős szélsőségesen erőszakos időszakaiért. Kijelentette, hogy Shawcross
valamiféle emlékezéshiányos kóborlási kényszer állapotában gyilkolt meg minden
egyes nőt, s ezekre az epizódokra nem vagy nem pontosan emlékszik vissza. Ezzel
az érveléssel többek között az a gond, hogy Shawross hetekkel-hónapokkal a
gyilkosságok után a legapróbb részleteke is el tudta mesélni. Néhány esetben
olyan holttestekhez vezette el őket, amelyeket a rendőrség nem tudott
megtalálni.
Egyes gyilkosok nyilvánvalóan sokkal nagyobb
valószínűséggel ismétlik meg bűncselekményeiket, mint mások. Az erőszakos
indíttatású sorozatgyilkosokat illetően azonban egyet kell értenem dr. Park
Dietzcel, amikor kijelenti: „Nehéz olyam körülményeket elképzelni, amelyek
között vissza kellene engedni őket a társadalomba.”. Ed Kemper, aki sokkal
okosabb és sokkal messzebbre jutott az önmegismerésben, mint a legtöbb más
gyilkos, akivel eddig beszéltem, őszintén elismeri, hogy nem kellene őt
kiengedni.
Amerikában illik azt gondolni, hogy a dolgok egyre
jobbra fordulnak, mindig lehet jobbítani a helyzeten, bármit elérhetünk, amit
magunk elé kitűzünk. Én azonban minél többet tapasztalok, annál borúlátóbban
ítélem meg bizonyosfajta elkövetők társadalomba való visszailleszkedésének
lehetőségét. Amin gyermekkorukban keresztülmentek, az sok esetben valóban
borzasztó, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy a károsodás egy későbbi
időpontban helyrehozható. Ellentétben azzal, amit egyes bírák, védőügyvédek és
mentálhigiénés szakemberek talán hinni szeretnének, a börtönbeli jó magaviselet
nem feltétlenül ígér elfogadható viselkedést a külvilágban. Kollégáimmal
együtt arra jutottam, azt próbálom fáradhatatlanul megértetni mindazokkal, akik
a büntetés végrehajtás és igazságügyi pszichológia területén ténykednek, hogy a
veszélyesség helyzetfüggő. Amíg valakit jól fegyelmezett környezetben
tarthatunk, ahol nincs különösebb választása, talán nincs vele gond. De ha
visszahelyezzük abba a közegbe, amelyben korábban csúnyán viselkedett,
magatartása hamar megváltozik.
Ahogy Al Brantley, a Viselkedéstudományi Részleg volt
oktatója, jelenleg a Nyomozástámogató Részleg munkatársa fogalmazott egy
nemzeti akadémiai előadásban: „A jövőbeni viselkedés, a jövőbeni erőszakos
cselekvés legjobb előre jelzője a múltbeli erőszak.”
Lewis doktornő a Bellevue Kórházban foglalkozott
bántalmazáson átesett gyermekekkel, akiknél személyiséghasadásos
kényszerneurózist írt le. Ennyire fiatal pácienseknél nehéz elképzelni, hogy
színlelni tudnak egy kórképet. De – mint Lewis kimutatta – a személyiséghasadás
ritka esetei a gyermekkor kezdetén, sokszor még a beszédkészség kialakulása
előtt jelennek meg. Felnőtteknél viszont mintha mindaddig nem is hallanánk
személyiséghasadásos rendellenességről, amíg valakit gyilkosság vádjával
bíróság elé nem állítanak. Hogy, hogy nem, korábban egyáltalán nem bukkan fel.
Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha az elkövetőben több személyiség lakik,
akkor az ártatlan személyiséget hajlandó vagyok elengedni, amennyiben a
bűnösöket lakat alá tehetem.
Igazi elmebajosok – azok, akik elveszítették
kapcsolatukat a való világgal – nem nagyon gyakran követnek el súlyos
bűncselekményeket. Ha mégis, akkor általában annyira rendezetlenek, oly kevés
kísérletet tesznek lelepleződésük elkerülésére, hogy többnyire hamar elfogják
őket. Ahhoz, hogy egy kóros lelki alkatú gyilkos elrejtőzzön a rendőrség elől,
és tíz emberölést megússzon, csuda jól kell csinálnia. Ne essünk abba a hibába,
hogy összetévesszük a pszichopatát a pszichotikussal! A bűnüldözés sokáig a
DSK-ra (Az elmekórtani rendellenességek diagnosztikai és statisztikai
kézikönyve) támaszkodva próbált útmutatást találni, meghatározni, mi meríti
ki a súlyos elmezavar fogalmát, és mi nem. De legtöbben azt tapasztaltuk, hogy
a mi munkánkban nemigen használható ez a segédeszköz. Részben ez indított arra,
hogy összeállítsuk A bűncselekmények osztályozási kézikönyvét (BOK),
amely 1992-ben jelent meg. A kötet magvát az én doktori értekezésem alkotta.
Társszerzőként közreműködött Ressler, Ann Burgess és férje, Allen, a
vezetéselmélet professzora Bostonban. A Nyomozástámogató és Viselkedéstudományi
Részleg más munkatársai, köztük Greg Cooper, Roy Hazelwood, Ken Lanning, Gregg
McCrary, Jud Ray, Pete Smerick és Jim Wright egy-egy téma kidolgozásával járult
hozzá a kötethez. A BOK-kal arra vállalkoztunk, hogy viselkedési jellemzőik
alapján, módszeresen osztályozzuk a súlyos bűncselekményeket, és úgy
magyarázzuk őket, ahogy a szigorúan lélektani megközelítés, például a DSK-é nem
tenné lehetővé. A DSK-ban például hiába keresnénk a gyilkosságnak azt a
válfaját, amellyel O.J. Simpsont vádolták. A BOK-ban megtalálhatjuk.
Igyekeztünk a viselkedéstani bizonyítékokat illetően elválasztani a búzát az
ocsútól, segítséget nyújtani a nyomozóknak és igazságügyi szakembereknek,
hogy arra összpontosítsanak, mely megfontolások jöhetnek szóba az adott ügyben,
és melyek nem.
Ez pedig felveti a beszámíthatatlansági kifogás egy
másik vonatkozását, amelyet nagyon sokan nem látnak át: nevezetesen azt, hogy
az esküdtszékek nem szeretik, és nem nagyon dőlnek be neki. Mégpedig – úgy gondolom
– két okból nem dőlnek be. Először is nehezen hihető, hogy a többszörös
gyilkosok annyira belső kényszer hatása alatt követik el a bűntetteiket, hogy
nincs is más választásuk. Jusson eszünkbe, hogy tapasztalataim szerint még soha
egyetlen sorozatgyilkos sem érzett akkora kényszert az ölésre, hogy a rend
egyenruhás őrének jelenlétében is megtette volna. A másik ok még ennél is
alapvetőbb. Miután minden jogi, pszichiátriai, akadémikus okoskodás elhangzott,
amikor végre a vádlott sorsáról kell határozni, az esküdtek ösztönösen
ráeszmélnek, hogy a fickó veszélyes.
Nem arra célzok, hogy a legtöbb pszichiáter vagy
mentálhigiénés szakember lelkesen lökdösi ki a veszélyes elkövetőket a rács
mögül, juttatja őket újra olyan helyzetbe, hogy még több kért okozhassanak.
Csak annyit állítok, hogy tapasztalataim szerint ezek az emberek a legtöbb
esetben nem ismerik annyira a munkánkat, amennyire a tájékozott
döntéshozatalhoz kellene. Még ha rendelkeznek is kriminalisztikai gyakorlattal,
az sokszor egy bizonyos területre korlátozódik, így aztán arra hagyatkoznak.
Ebben a szakmában mindannyiunk számára a legfogósabb
kérdés, vajon veszélyes vagy az lesz-e egy adott egyén. A pszichiátereknek
gyakran úgy teszik fel, hogy az illető „fenyegetést jelent-e önmagára vagy
másokra.”
Sorozatgyilkossági tanulmányunk egyik meghatározó
vonása volt, hogy a kézzelfogható bizonyítékok alapján ellenőriztük az
alanyaink által elmondottakat. Ennek híján az ember kénytelen az alany saját
visszajelzéseire hagyatkozni, amelyek a legjobb esetben hiányosak, a
legrosszabban pedig tudományos szempontból értékelhetetlenek. A veszélyesség
értékelésének sokféle felhasználási, alkalmazási lehetősége van.
Kutatásaink rávilágítottak, hogy gyakorlatilag minden
sorozatgyilkos előéletében működésképtelen család, szexuális vagy fizikai
bántalmazás, kábítószer vagy alkoholizmus, illetve az ezekhez kapcsolódó
problémák valamelyike lelhető fel. Ugyanilyen környezetből kikerülnek nők is,
nem is beszélve arról, hogy a lányok legalább annyira szenvedő alanyai a
kiskorúak megrontásának és bántalmazásának, mint a fiúk. Akkor hát mi az oka,
hogy felnövekedvén oly kevesen követik el közülük ugyanazokat a
bűncselekményeket, mint a férfiak? A női sorozatgyilkos annyira ritka, hogy
azonnal felkelti a figyelmet.
Ezen a ponton ingoványos talajra tévedtünk, mert eddig
egyszerűen senki sem végzett vizsgálatokat, hogy határozott választ találjon
erre a kérdésre. Egyes elképzelések szerint a dolog közvetlenül összefügghet a
tesztoszteronszinttel, vagy más hormonális és kémiai alapja van. Csak annyit
mondhatunk tapasztalati bizonyossággal, hogy úgy tűnik, a nők
internalizálják, belső csatornákra terelik a stresszorokat. Ahelyett, hogy
másokra támadnának, magukat büntetik ivással, drogokkal, prostitúcióval és
öngyilkossággal. Egyesek saját családjukban ismétlik meg a testi vagy lelki
bántalmazást, miként állítólag Ed Kemper anyja. Ez a lelki egészség
szempontjából romboló hatású, de attól még tény marad, hogy a nők nem
gyilkolnak ugyanúgy, vagy távolról sem olyan számarányban, mint a férfiak.
Tehát mit tehetünk a veszélyességgel? Hogyan léphetünk
közbe a labilis lelki alkat vagy jellemhiba eseteiben, mielőtt túl késő lenne?
Sajnos nincs gyors, egyszerű válasz. Sokszor a család helyett a bűnüldözésre
marad a rend és fegyelem fenntartása, ami veszedelmes helyzet a társadalom
számára, hiszen mire cselekedni tudunk, más semmi jót sem tehetünk. Legfeljebb
azt akadályozhatjuk meg, hogy még több rossz történjék.
Ha az iskolához fordulunk segítségért, szintén túl
sokat kívánunk. Azt várjuk a túlterhelt pedagógusoktól, hogy napi hét órában
alapvetően formáljanak át egy veszélyeztetett környezetből érkező gyermeket, s
ez vagy sikerül, vagy nem. De mi lesz a nap többi tizenhét órájában? Gyakran
szegezik nekünk a kérdést, hogy kutatásaink és tapasztalataink nyomán meg
tudjuk-e jósolni, melyik gyerek válik később valószínűleg veszélyessé. Roy
Hazelwood így felel:
- Persze. Ahogy akármelyik jó tanító.
És ha ezeket a kicsiket idejekorán és kellő
intenzitással kezeljük, az talán eredményre is vezet. Egy felnőtt példaadó
viselkedése a fogékony esztendőkben egy világgal ér fel.
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.