John Douglas profilja Edmund Kemperről 2. rész

Bár John Conway a börtönigazgatóságnál előkészítette a látogatásunkat, úgy gondoltam, az a legjobb, ha az elítéltekkel minden bejelentés nélkül, rögtön odaérkezésünk után ülünk le beszélgetni. Ezt annak ellenére is helyesnek tartottuk, hogy amikor útra keltünk, még nem tudhattuk biztosan, számíthatunk-e együttműködésre. A fegyházban semmi sem marad titokban, és ha elterjed a hír, hogy az egyik zárkalakó kapcsolatban áll vagy beszélt az FBI-jal, legalábbis besúgónak tarthatják. Ha viszont váratlanul bukkanunk fel, az mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy valami ügyben nyomozunk, nem egyezkedtünk előzetesen senkivel. Mindenesetre kissé meglepett, hogy Ed Kemper készségesen vállalta a beszélgetést. Szemlátomást jó ideje nem faggatták a bűneiről, és kíváncsi volt, mit akarunk. A formaságok elintézése után Bob Ressler és John Conway társaságában egy helyiségbe kísértek - benne asztal és székek -, ott vártuk Ed Kemper érkezését.

Amikor behozták, rögtön meghökkentett, micsoda robusztus alak. Bár tudtam, hogy magas, az iskolában és a lakóhelyén mindenki elkerülte a termete miatt, de így szemtől szembe meghökkentően hatalmas volt. Könnyűszerrel kettéroppanthatott volna bennünket. Fekete haja a nyakába lógott, tömött bajuszt viselt, kigombolt vászoninge meg a fehér póló alatt kidomborodott a pocakja. Az is hamar kiderült, hogy éles eszű fickó. A börtönnyilvántartásban 145-ös IQ-val szerepelt, és az együtt töltött idő alatt többször is fölmerült bennünk, hogy talán jóval okosabb nálunk. Elég régen ült már, sokat gondolkodhatott az életéről és a bűneiről, s mihelyt megértette, hogy gondosan áttanulmányoztuk az aktáit, és úgyis rájövünk, ha hantázik, egyszerre megnyílt, és órákon át beszélt magáról. Nem volt sem hetyke és nagyképű, sem bűnbánó, megtört, inkább higgadt és halk szavú. Bizonyos távolságtartással elemezte a dolgokat. Sokszor olyan hévvel beszélt, hogy alig lehetett egy kérdést közbeszúrni. Csak olyankor csuklott el a hangja, amikor arra emlékezett, ahogy az anyja bánt vele. Mivel alkalmazott kriminálpszichológiát tanítottam – ha nem mindig tudtam is, hogy igaz-, amit mondok -, az az ősrégi kérdés izgatott, születnek-e a bűnözők, vagy azzá lesznek. Bár ma sincs és talán sohasem lesz határozott válasz, Kemper szavai érdekes szempontokat vetettek fel.

Ahhoz nem fér kétség, hogy Ed szülei pocsék házasságban éltek. Elmondása szerint kicsi korától annyira hasonlított az apjára, hogy az anyja gyűlölte emiatt. Azután a termete okozott gondot. Tízévesen már valóságos óriás volt a korához képest, Clarnell attól tartott, hogy molesztálni fogja a nővérét, Susant, ezért a kazán melletti ablaktalan pincében kellett aludnia. Az asszony minden este rázárta a pinceajtót, míg ő meg Susan felmentek az emeletre lefeküdni. A fiú félt odalent, és megharagudott a két nőre. Ezzel egyidejűleg futott végleg zátonyra a szülei házassága. Termete, félszeg egyénisége és a követésre alkalmas minta hiánya miatt Ed visszahúzódó lett, „más”, mint a többiek. Fogolyként a pincébe csukták, ettől mocskosnak és veszélyesnek érezte magát, pedig semmi rosszat nem csinált – ellenséges, gyilkos gondolatai szárba szökkentek. Ekkor ölte és csonkította meg a család két macskáját, az egyiket a zsebkésével, a másikat egy bozótvágóval. Később felismertük, hogy ez a gyermekkori vonás – tudniillik a kisállatokkal szembeni kegyetlenkedés – egyik sarokpontja annak, amit azután „homicid triász” (az emberölés hármasa) névvel illettünk; a másik két összetevő a túlkoros ágybavizelés és a gyújtogatás.

Kemper anyja

A sors szomorú fintora, hogy Ed anyját a Santa Cruz-i vezetés és a diákok egyaránt kedvelték. Figyelmes, másokkal törődő egyénségnek tartották, akihez bátran fordulhatott az ember a gondjaival vagy, hogy kibeszélje magát. Otthon viszont úgy kezelte félénk fiát, mint valami szörnyeteget. Félreérthetetlenné tette előtte, hogy ezek a diáklányok elérhetetlenek a számára, magasan fölötte állnak. Ed végül úgy döntött, megfelel az asszony elvárásainak. Tény, hogy Clarnell a maga módján megpróbált gondoskodni róla. Amikor a fiú szólt, hogy szeretne bejutni a közlekedésrendészethez, Kemperné megkísérelte töröltetni fiatalkori priuszát, hogy nagyszülei meggyilkolásának stigmája ne hozza hátrányos helyzetbe a felnőtt életben.

A rendőri munka iránti vonzódás újabb érdekes mozzanat, amely sorozatgyilkossági tanulmányaink során újra meg újra felbukkant. Kiderült, hogy a sorozatos erőszaktevők és gyilkosok három leggyakoribb indítéka: mások irányításának, korlátozásának és kényszerítésének vágya. Ha figyelembe vesszük, hogy e fickók legtöbbje megkeseredett, örök vesztes, aki Ed Kemperhez hasonlóan valamiféle testi vagy lelki bántalmazást szenvedett el, és úgy érzi, vele mindig csak kitolnak, nem meglepő, hogy álmai foglalkozása igen gyakran a rendőr. A rendőr hatalmat és közmegbecsülést jelent. Felhatalmazzák arra, hogy rossz embereket bántson a közjó érdekében. Kutatásaink során feltártuk, hogy míg rendőrök ritkán térnek rossz útra és követnek el erőszakos bűncselekményeket, a sorozatgyilkosok között sok olyan akad, aki hasztalanul pályázott rendőrségi állásra, ezért rokon szakmában helyezkedett el, például, mint biztonsági rendész vagy éjjeliőr. Személyiségrajzaink némelyikében kezdtük megjegyezni, hogy az ismeretlen tettes feltehetőleg rendőrségi kinézetű autóval jár. Néha a gyanúsított egy használt és leszerelt járőr kocsit vásárolt.

Még gyakoribb a „rendőrmániás”. Ed Kemper elmondta, hogy gyakran megfordult rendőrök által látogatott bárokban és éttermekben, ahol beszédbe elegyedett velük. Ettől bennfentesnek érezte magát, bizsergette, hogy szinte részese a hatalmuknak. Másrészt miután szedni kezdte áldozatait, így közvetlenül tájékozódhatott a nyomozás előrehaladásáról, előre sejthette a rendőrség várható lépéseit. Ismereteink alapján ma már rutinszerűen számolunk annak valószínűségével, hogy a tettes megkísérel beférkőzni a nyomozásba.

Rendkívül érdekelt Kemper módszeressége. Az a tény, hogy egyazon földrajzi területen sorozatosan lebukás nélkül követhetett el bűncselekményeket, azt mutatta, hogy valamit „helyesen” csinált; elemezte azt, amit művelt, megtanulta tökéletesíteni a technikáját. Ne feledjük, hogy e fickók legtöbbje életében a vadászat és az ölés a legfontosabb, a fő „feladat”, ezért állandóan ezen jár az eszük. Ed Kemper annyira tökélyre vitte, amit csinált, hogy amikor egyszer egy törött hátsó lámpa miatt leállították, miközben két holttest rejtőzött a csomagtartójában, az intézkedő rendőr értékelte az udvariasságát, és szóbeli figyelmeztetéssel elengedte. Kemper nem rettegett a lelepleződéstől és a letartóztatástól, inkább ez is fokozta az élvezetét. Szenvtelen hangon mesélte le, hogy kész volt megölni a rendőrt, ha benéz a csomagtartójába. Egy másik alkalommal az egyetemi biztonsági őrrel kedélyesen beszélgetve haladt át az ellenőrző pontnál, mialatt két nő haldoklott lőtt sebekkel a kocsiban. Mindketten állig takaróba bugyolálva, az egyik közvetlenül mellette, a másik a hátsó ülésen. Kemper hidegvérrel, kissé megilletődve magyarázta, hogy a lányok becsíptek, most viszi őket haza. A kijelentés második része meg is felelt a valóságnak. Ismét máskor felvett egy nőt, aki kiskamasz fiával stoppolt. Azt tervezte, mindkettőjüket megöli, de amikor elhajtott, a visszapillantó tükörben látta, hogy a nő barátja felírja a rendszámát. Ezért józanul a kívánt helyre vitte utasait, és sértetlenül kitette őket.

Jó eszű lévén, Kemper a börtönben végzett pszichológiai teszteknél is segédkezett, így ismerte a szakkifejezéseket, és részletes pszichiátriai elemzést tudott adni a viselkedéséről. A bűncselekmény minden részlete kihívást jelentett, hozzátartozott a játékhoz. Például az, miként vegye fel az áldozatot anélkül, hogy gyanút fognának. Elmondta, hogy amikor megállt egy csinos lánynak, megkérdezte, hová igyekszik, aztán az órájára pillantott, mintha azt latolgatná, belefér-e az idejébe. Elfoglalt ember látszatát keltette, akinek fontosabb dolga is van, mint stopposoknak megállni, ezzel egy csapásra megnyugtatta a lányt, félresöpört minden gyanakvást. Ez az információ nemcsak a gyilkos eljárásmódjáról ad felvilágosítást, hanem valami fontos dologra is rámutat: a normális, józan feltételezések, verbális jelek, gesztusok, vagyis mindaz, amit arra alkalmazunk, hogy másokat felmérjünk, és azonnal véleményt alkossunk róluk, a szociopatáknál gyakran használatosak. Ed Kempernek például, amikor megállt egy csinos stopposnak, ez volt a legfontosabb teendője, előtte sokat, koncentráltan és elemző módon gondolkodott, miképpen valósítsa meg célját; többet, koncentráltabban és elemzőbben, mint a vele szembetalálkozó fiatal nő alkalmasint tette volna a saját nézőpontjából.

Irányítás, korlátozás, kényszerítés. Ez az erőszakos sorozatbűnözők három kulcsszava. Bármit tesznek és gondolnak, az arra irányul, hogy elrontott életüknek segítsen tartalmat adni.

A sorozatos erőszaktevő vagy gyilkos fejlődésének valószínűleg leginkább meghatározó tényezője a fantázia, mégpedig a legszélesebb értelemben véve. Ed Kemper fantáziaképei korán kialakultak, s mindegyikben megjelent a nemiség és a halál kapcsolata. A nővérével többek között azt játszotta, hogy Susan egy székhez kötözte őt, mintha gázkamrában lenne. Szexuális ábrándjai a partner halálával és feldarabolásával végződtek. Saját, vélt alacsonyabbrendűsége miatt nem tudott megbarátkozni a normális fiú-lány kapcsolat gondolatával. Azt hitte, egyetlen lánynak sem kell, ezért képzeletben kárpótolta magát. Teljesen birtokolnia kellett elképzelt partnerét, végeredményben annak az életével is rendelkeznie kellett.

A legtöbb szexuális indíttatású gyilkosnál a fantáziától a valóságig többlépcsős út vezet, amelyet gyakran pornográfia, állatokon való morbid kísérletezés és társaikkal szembeni kegyetlenkedés szegélyez. Az utóbbi úgy élhetik meg, mint a rossz bánásmód miatti visszavágást. Kempert például a többi gyerek gúnyolta és gyötörte a termete és viselkedése miatt. Elmondta nekünk, hogy mielőtt feldarabolta a két macskát, ellopta a nővére egyik babáját, levágta a fejét és a kezét, így gyakorolta, amit élőlényekkel tervezett művelni.

Más szemszögből Kemper féktelen fantáziája azt célozta, hogy megszabadítsa őt zsarnoki, durva anyjától, és mindaz, amit gyilkosként tett, ebben az összefüggésben elemezhető. Félreértés ne essék, ez semmiképpen sem menti a cselekedeteit. Mindaz, amit valaha tanultam és tapasztaltam, azt mondatja velem, hogy az ember felelősséggel tartozik tetteiért. Véleményem szerint azonban Ed Kemper azt az egyént példázza, aki nem született sorozatgyilkosnak, hanem azzá alakult. Vajon ugyanilyen gyilkos képzelgéseket dédelgetett volna, ha védett, meghitt családi otthonban nő fel? Ki tudja? És vajon ugyanígy valóra váltotta volna-e őket, ha nem forr benne ez a hihetetlen düh az életére rátelepedő női személyiség ellen? Aligha, mivel Kemper gyilkos pályafutásának egész folyamata kísérletként értékelhető, hogy visszavágjon a kedves mamának. Amikor végre rászánta magát erre az utolsó felvonásra, a dráma befejeződött.

Ez ismét olyan jellegzetesség, amellyel újra meg újra találkoztunk. A vizsgált személyek ritkán fordították haragjukat annak kiváltója ellen. Bár Kemper elmondta nekünk, hogy éjszakánként egy kalapáccsal az anyja szobájához osont, és elképzelte, hogy betöri vele a koponyáját, legalább hat gyilkosság kellett ahhoz, hogy ténylegesen összeszedje a bátorságát, és szembenézzen azzal, amit valójában tenni akart. Sok más variációt is láttunk erre az áttételezési témára. Gyakori vonás például, hogy a tettes a gyilkosság után valami „trófeát”, teszem azt, gyűrűt vagy nyakláncot zsákmányol az áldozattól. Ezt azután a feleségének vagy barátnőjének adja, még akkor is, ha az a nő a „forrása” dühének vagy gyűlöletének. Jellemzően azt mondja, hogy vásárolta vagy találta az ékszert. Amikor aztán látja rajta a kérdéses holmit, újra átéli az ölés pezsdítő izgalmát, ugyanakkor megerősíti magában az uralkodás, ellenőrzés érzését, a tudatot, hogy saját partnerével is megtehette volna azt, amit a szerencsétlen áldozattal.

Végül vizsgálódásunkban kezdtük lebontani a bűncselekmény összetevőit olyan elemekre, mint az elkövetés előtti és utáni viselkedés. Kemper valamennyi áldozatát megcsonkította, ami először arra utalt, hogy szexuális szadista. A megcsonkítás azonban mindig post mortem, azaz az áldozat halála után történt, így nem márt rá büntetést, nem okozott neki szenvedést. Miután órákon át hallgattuk Kempert, világossá vált, hogy a boncolás és lefejezés inkább fetisiszta, mintsem szadista jellegű volt, a birtokbavételt hangsúlyozta.

Ugyancsak sokatmondónak találtam azt, ahogy a holttestet kezelte, eltüntette. Első áldozatait gondosan eltemette az anyja házától távol. A későbbieket, köztük az anyját és annak barátnőjét, gyakorlatilag szem előtt hagyta. Hozzávéve ehhez, hogy keresztül-kasul furikázott a városban a holttestekkel és testrészekkel, úgy látszott, csúfot akart űzni a közösségből, amely kigúnyolta és eltaszította őt.

Az évek során többször is hosszasan elbeszélgettünk Kemperrel, mindegyik alkalom újabb információkat és borzalmas részleteket hozott felszínre. Ott ült velünk szemben egy férfi, aki életük virágjában hidegvérrel lemészárolt intelligens fiatal nőket, mégis hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem kedveltem. Barátságos volt, nyílt, fogékony, és jó humorú. Amennyire ez ilyen viszonyok között elmondható, jól éreztem magam a közelében. Nem szeretném, ha szabadon járkálna, és legvilágosabb pillanataiban ő sem szeretné ezt. De iránta táplált személyes érzéseim, amelyek azóta sem változtak, rámutatnak valamire, amin el kell gondolkozniuk mindazoknak, akik erőszakos sorozatbűnözőkkel foglalkoznak. Ezek a fickók sokszor egészen megnyerőek, értelmesen és világosan fejezik ki magukat. Hogy lehetett képes ez az ember ilyen szörnynyűségre? Itt valami tévedésnek vagy mentő körülménynek kell lennie. Erre gondolunk, miután beszéltünk néhányukkal; fel sem tudjuk fogni bűneik teljes súlyát. Ez téveszti meg oly gyakran a pszichiátereket, bírákat és a szabadlábra helyezésről döntő illetékeseket, amiről később még részletesen szólunk.

  

Most csak annyit: aki meg akarja érteni a festőt, annak meg kell néznie a képet. Ezt szoktam mondani az embereimnek is. Nem állíthatjuk, hogy értjük vagy értékeljük Picassót, amíg nem láttuk a műveit. A sikeres sorozatgyilkosok éppoly gondosan megtervezik munkájukat, mint a festő egy-egy vásznát. „Művészetnek” érzik azt, amit csinálnak, és idővel egyre kifinomultabban „alkotnak”. Ezért az Ed Kémper-félékről kialakított véleményem részben a velük való személyes találkozás, beszélgetés hatására formálódik. Másrészt a művek tanulmányozásából és megértéséből.

Évi