Két áldozat a sok közül – A Yorkshire-i hasfelmetsző – 3. rész

Majdnem két héttel Olive S. megtámadása után a 14 éves Tracy B. is áldozatul esik. Bradford-tól 20 km-re, Sildsen falu külterületén, egy országúton. A lány augusztus 27-e estéjén az ikertestvéreivel elindult a faluba. Este háromnegyed tizenegyre kellett volna hazaérniük. Az ikrek már előre mentek, Tracy egyedül követi őket. Két kilométerre van a farmjuktól. Amikor a lány egy kőre leülve pihen meg az út szélén, utoléri egy 20-as évei végén lévő férfi. Szakállas, sötét göndör hajú. A szemei majdnem feketék. Elmegy a lány mellett, majd odaszól neki: „Semmi érdekes nincsen Sildsen-ben.” „Nem igazán”, válaszolja Tracy. A férfi néha megáll, kifújja az orrát, megköti a cipőjét. Tracy megvárja. „Egy percig sem éreztem magam veszélyben.”  A farm előtt meg akarja köszönni az idegennek, hogy elkísérte, a férfi megint egy kicsit lemaradt. Mielőtt a lány megfordulhatna, már kapja is az első ütést. Aztán egy másodikat, harmadikat, negyediket, ötödiket. „Hallottam röfögni őt”, mondta később a Sunday Timesnak a lány. Óriási erővel ütött. „Kérem”, könyörgött a lány. „Kérem ne.” Egy közeledő autó fényszóróit pillantja meg. A támadó felemeli és átdobja egy kerítésen. „Most hallom a lépteit, ahogyan eltávolodik.” A lány a mezőn 400 méteren át botladozik, az egyik kisegítő munkás lakókocsijáig. Nem tudja abbahagyni a remegést, az ajtón is alig tud kopogni. Idegsebészek műtik öt órán keresztül, koponyacsont szilánkokat szednek ki az agyából.

Később részletes személyleírást ad a férfiről. A feltűnő szakáll, a rés a metszőfogai között. „Magas hangon beszélt, Yorkshire-i akcentussal. Alacsony volt, kb. 173 cm magas.” A fantomkép, amit a rendőrség nyilvánosságra hoz, egyezik azzal a személyleírással, amit Olive S. adott meg. A három nő – Anna R., Olive S. és Tracy B. – elleni támadás körülményei is egyeznek, a sérülések is. A körülmények és a sérülések Wilma McC. meggyilkolásával is egyeznek.

A nyomozók mégsem találnak összefüggést. Sem a támadások, sem az emberölés között. Később azzal magyarázzák ezt, hogy az először megtámadott nők egyike sem volt prostituált.

Wilma McC. temetésének reggelén, három hónappal a megölése után, egy leedsi munkás egy nő holttestét fedezi fel. Emily J., 42 éves, háromgyerekes anya, néhány héttel korábban kezdett el utcalányként dolgozni, hogy a férje bádogos vállalkozását a csődtől megmentse, és a család megélhetését biztosítsa. A férje a céges furgont átalakította a nő üzleti eszközévé, a rakodótérbe egy matracot tett. Később, amikor az orvosszakértő Emily holttestén a 21 év házasságból származó csonttörések nyomát megtalálja, a férj azzal menti magát, hogy Emily hűtlen volt. 1975. január 20. estéjén, egy csütörtöki napon Emily a furgonnal dolgozni megy. Leeds belvárosában, a Gaiety klub parkolójában áll meg, a klub előtt beszélget egy kolléganővel, amikor az út másik oldalán egy zöld Land Rover áll meg. Emily odamegy és beszáll. Amikor a bár zár, a furgon még mindig a parkolóban vesztegel, ahol este a nő leparkolta. A férje, aki a Gaiety-ben ivott, azt gondolta, hogy a nő egy kuncsafttal, annak autójában távozott. Vagy a furgon hátuljában teszi a dolgát, ezért taxit hív és hazamegy.

„Kezdettől fogva tudtam, hogy nem akarok szexet tőle. Csak meg akartam szabadulni tőle….úgy tettem, mintha nem indulna az autó…..felajánlotta, hogy az öngyújtójával bevilágít a motorháztető alá. Feltartotta az öngyújtót, kb. így, én pedig hátráltam néhány lépést.”

Emily holttestét egy romos épület mögött találják meg, egy hátsó udvarban, olyan állapotban, amit innentől kezdve a nyomozók a „hasfelmetsző kézjegyének” neveznek: a nadrágja lehúzva, a felsőruházat és a melltartó felhúzva, a koponya betörve. Az alteste csavarhúzóval összeszurkálva, olyan kegyetlenséggel, ami a gépiesség határát súrolja. A combján egy gumicsizma talpának lenyomatát találják, Dunlop Warwick márka, 41-es méret.

Kiadtak egy emlékeztetőt, ami aztán a közvélemény gondolkodását és a nyomozást halálosan szűk keretek közé kényszerítette: „Lehetséges indíték: A prostituáltakra irányuló gyűlölet.” Az angol sajtó a gyilkost „Hasfelmetsző Jack gyilkos”-nak nevezi el, a misztikus gyilkos újjászületése jeléül, aki 1888-ban a nyomorgó londoni Whitechapel városrészben 5 nőt megölt. Mindannyian prostitúcióval keresték a kenyerüket. Az újságírók azonban gyorsan találnak az új „Jack”-nek egy megfelelőbb nevet, ami világhíressé teszi: a yorkshire-i hasfelmetsző.

Négy hónappal később megtámadja a következő nőt. A 20 éves Marcella C. 10 évvel azelőtt vándorolt be a szüleivel, ezen az estén Chapeltown-ban, Leeds-ben egy partyn ünnepel. Abban a városrészben, ahol Wilma McC élt és ahol meggyilkolták. Rasszista támadások színesbőrű lakók ellen, akár a rendőrség részéről, a 70-es, 80-as években normális jelenség volt.

Hajnali négykor részegen indul Marcella haza. Egy fehér Ford Corsair áll meg mellette, a sofőr felajánlja, hogy hazaviszi. Később így emlékszik vissza Marcella: „Bőbeszédű volt, jól öltözött, és azt mondta, nem Leedsben él. A nő ragaszkodott hozzá, hogy nem örömlányként dolgozott, a rendőrség és a sajtó azonban a fiatal, fekete, tanulási zavarral küzdő nőt másképpen állította be. Sutcliffe is hasonlóan ábrázolta a kihallgatása során. 

„Chapeltownban szedtem fel, azt kérdezte, rendőr vagyok-e, mire azt válaszoltam, nem, úgy nézek ki talán? Úgy döntött, hogy beszáll, és megadta az útirányt. A „Soldiers Field-en” kötöttünk ki.” 

Marcella elmegy pisilni, majd a férfi arra utasítja, hogy vetkőzzön le. Amikor ellenkezik, a férfi kedves idegenből egyszer csak a legszörnyűbb emberré változik, akit csak el lehet képzelni. Amikor vérző fejjel, a fájdalomtól nyögve a fűben fekszik, a férfi fölé áll és maszturbálni kezd. A kezébe nyom öt fontot, és figyelmezteti, nehogy a rendőrséghez forduljon, majd elhajt.

Marcella feltérdel, a bugyiját rányomja a vérző lyukra a fején és inogva elvánszorog egy telefonfülkéig. Még sikerül neki a segélyhívót tárcsázni, amikor a földre rogy. Kint látja a fehér Fordot fel-alá furikázni. A sofőr kiszáll. „Engem keresett. Visszajött, hogy megöljön.”

A nő fekete göndör hajú, szakállas fehér férfinek írja le. A rendőrök azt mondják neki, hogy a férfi biztosan színesbőrű volt. A fantomkép, amit Marcella összeállít, megegyezik azzal, amit Tracy B. adott meg. A nyomozók nem hozzák nyilvánosságra. Jim Hobson nyomozó, aki a másik lány ügyét is felügyeli, Marcella esetét egyedi esetnek könyveli el. Kiszivárog az is, hogy a nyomozók hogyan vélekednek a nő szavahihetőségéről: „Kicsit több esze van, mint egy gorillának.” Amikor a tárgyalás során Sutcliffe szembesül azzal, amiket Marcella mond, dühösen vagdalkozni kezd: „Egyikükkel sem akartam közösülni, vele egészen biztosan nem. Még a rendőrség is azt mondta, hogy olyan, mint egy gorilla.”

 

Peter William Sutcliffe Yorkshire-ben, egy Bingley nevű kisvárosban született, két szigorúan katolikus ember legidősebb fiaként. Az apa, aki alkoholista és nőverő, a falusi kórusban énekel. Az ismerősök és barátok a legidősebb fiút kellemes jellemű, kicsit félénk embernek jellemzik. Olyan valakinek, aki kívülről szemléli a világot. Otthon nem tűnik fel senkinek. „Gyakran, amikor hazajöttem, ott ült csendesen a konyhában, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire észrevettem”, mesélte a húga, Maureen.

Gondoskodó, mélyreható. Ezekkel a szavakkal jellemezte a tinit a családja. Pedáns kézírással tartja számon minden héten egy jegyzetfüzetben a top 20-as slágerlistát. Sutcliffe 15 évesen otthagyja az iskolát, gépgyári munkáját is hamar befejezi, elmondása szerint nem hagyta, hogy kizsákmányolják. Egy pár hónapot kibír a fonodában, majd az azbesztgyárban helyezkedik el, Bingley legkeményebb alakjai között, akiknek társaságában aztán tovább fejlődik. 18 évesen vesz egy motort, testépítő magazinokat olvas. Az apja ezt örömmel látja.

1964 nyarán sírásóként helyezkedik el. Amikor ásójával először ütközik egy koponyába, még felkiált, de nemsokára ridegebb lesz, mint a kollégái. Egyikük így emlékezett vissza: „Amikor gyereket temettünk, mindig nehezen érintett. Petert azonban soha.” A haverjai nem tudják eldönteni, hogy az érzéketlensége a belső nyugalom  vagy az arrogancia jele-e. Amikor a hozzátartozók elmentek, felnyitotta a koporsót. Egyszer az egyik munkatársának azt mesélte, hogy a nővérének néhány gyűrűt adott oda. „Válassz egyet.” – „Honnan vannak ezek?” – „A halottaktól.” Nevetett, amikor a nővére elszörnyedt. Állandóan kicsavarozta a koporsók fedelét, és megnézte a holttesteket. „Áthatóan figyelte őket, mintha arra várna, hogy megmozdul valaki.” A munkatársai mindebből nem csinálnak nagy ügyet. Pontatlansága miatt rúgják ki végül.

Sötét hajával, olíva színű bőrével, folyton öltönyben járva, hatással van a nőkre. Ő azonban félénk, érdektelen. Kívülről figyeli a világot, és amikor a haverokkal a kocsmában ül, megjegyzéseket tesz más párokra. „Nézd csak meg őket. A férfi beszél a nőhöz, de a nő nem foglalkozik vele. Másik férfivel foglalkozik.”

20 évesen elmondja a testvérének, hogy megtalálta az igazi nőt. A négy évvel fiatalabb Sonia-át. Nyolc évvel később már házasok. Majd nemsokára saját lakásuk van. Sutcliffe megszerezte a tehergépkocsi jogosítványt, sofőrként dolgozik. Esténként a fekete vászontetős Ford Corsair-jával a piroslámpás negyedet járja. Másokkal, vagy egyedül, miközben a felesége mit sem sejtve tévézik vagy alszik.

 

1977. február 6-án egy kocogó holttestet talál. Ugyanott, ahol kilenc hónappal ezelőtt Marcella C. még éppen, hogy megmenekült. Ezúttal a gyilkos nem volt mániákus. A mód, ahogyan Irene R. holttestét elrendezte, ridegséget és számító viselkedést mutat. Kabáttal takarta le, a csizmáit hosszában a lábszára mellé rakta le, időt hagyott magának.

A spermanyomok a harisnyán egy ritka vércsoportú illetőtől számaznak, ahogyan Wilma McC. esetében is. Az orvosszakértő meg van győződve róla, hogy ugyanaz a férfi ölte meg mindhárom nőt, Wilma McC.-t, Emily J.-t és a 28 éves Irene R.-t is. Ezt a nyomozó nem hozzák nyilvánosságra, ehelyett elmondják az újságíróknak, hogy „bár pillanatnyilag nincsen adat arra vonatkozóan, hogy Mrs. R. prostituáltként dolgozott volna”, ebben az irányban nyomoznak. Marcella C., akit a rendőrség megkér, hogy segítsen, kénytelen végighallgatni, amikor a nyomozók azt magyarázzák, hogy: „megtámadása idején Marcella C. prostituáltként dolgozott”. Irene S. holtteste mellett gumiabroncs nyomokat találnak. A sofőr három különböző gyártmányt használt, a gumik szélessége 26 autómárkáéval egyezik meg, összesen 100.000 gépjármű jöhet szóba. Ezeket mind meg kell vizsgálni, mielőtt a sofőr lecseréli a gumikat. Hónapokkal később, miután a lista 3/4-ét átnézték, a nyomozók feladják. Peter Sutcliffe Ford Corsair autója a maradék 1/3-ban van, amit nem ellenőriztek.

Április 22-én megöli Patricia A.-t a nő bradfordi lakásában.

„Szörnyű, gurgulázó hangot adott ki azután, hogy párszor megütöttem. Még akkor is ezt a hangot adta ki, amikor távoztam, de tudtam, hogy nincs olyan állapotban, hogy bárkinek bármit mondjon.”

Az ágytakarón egy csizmatalp vérrel szennyezett lenyomatát találják, 41-es méret. Passzol az Emily J. combján talált lenyomathoz. Az emberölés iránt azonban csekély az érdeklődés. Az újságok még írnak pár sort Patricia A. temetéséről, 1977. június 27-én. Az oldal maradék részén az új gyilkosságról számolnak be: Egy Chapeltown-i játszótéren, Leeds-ben a „hasfelmetsző” megöli első, „ártatlan” áldozatát.

Jayne McD., 16 éves, eladó, aznap este néhány munkatársával pár bárban és cluban múlatta az időt. Lekéste az utolsó buszt, a fiatal férfi, akivel egész este táncolt, elkíséri az út egy részén. Megcsókolják egymást, majd hajnali fél kettő körül azzal válnak el, hogy a hét folyamán még találkoznak.

Sutcliffe a barátaival iszogatott, most egyedül vadászik a Ford Corsair kocsijában, egyszer csak meglátja Jayne-t a Chapeltown Road-on sétálni. Leparkol, figyeli őt, majd magához veszi a kalapácsot és a csavarhúzót. 

„Mögötte mentem, nagyon közel voltam hozzá, követtem egy kis darabon, egyetlen egyszer sem fordult hátra.”

Másnap reggel két gyerek talál rá Jayne-re az út melletti kaland játszótéren. Egy törött üveg áll ki a mellkasából, belefúródott a testébe, amikor a gyilkos a földön rángatta. Jayne McD. az ötödik áldozat, ő az első, akinek meggyilkolása sokkot és felháborodást váltott ki.

A Yorkshire Evening Post nyílt levelet hoz le, mely a hasfelmetszőnek szól. „Hogy érezted magad tegnap, amikor rájöttél, hogy a véres keresztes háborúd az utcalányok ellen ilyen szörnyen mellé ment? Hogy a bosszúvágyó késed egy ártatlan célra lelt?” A nyomozás új vezetője, George Oldfield is meg van győződve róla, hogy a fiatal lány véletlenül vált a gyilkos áldozatává. Két évvel később Jayne anyja így nyilatkozik a sajtónak: „Úgy gondolom, hogy ha ezek a nők mindannyian a vasárnapi iskolába jártak volna, a közvélemény segített volna utalásokkal, és a tettest már rég megtalálták volna.”

„A törvényszéki narratíva a történetmesélés egy fajtája”, írja az angol kriminológus Jane Monckton-Smith. Az elbeszélő történelmi, politikai, és kulturális terhe alakítja: az orvosszakértőé és a nyomozóé. Ahogyan a történetet elmeséli, döntő a nyomozás eredményessége, és a potenciális áldozatok védelmének szempontjából. Jayne McD. meggyilkolása után Sutcliffe még 8 nőt tudott megölni. Négy további nőt pedig részben életveszélyesen megsebesíteni.

Az öt és fél év alatt, amíg rá vadásztak, kilencszer hallgatták ki a nyomozók. Hajszál híján egy tizedik alkalommal is majdnem futni hagyták. De amikor a két járőr egyike, aki őt és Olivia R.-t Sheffield vörös lámpás negyedében letartóztatta, másnap este szolgálatba érkezve hallotta, hogy kollégái Sutcliffet még mindig kihallgatják, visszament a letartóztatás helyszínére. Robert Ring elkezd kutatni azon a helyen, ahová Sutcliffe „pisilni” ment. Egyszer csak meglátja a kalapácsot kikandikálni az avarból, mellette pedig a kést.

A tárgyaláson azt mondta Sutcliffe: „Csoda, hogy nem kaptak el előbb. Minden adatuk megvolt.”

Már 1969-ben megtámadott egy nőt, és súlyosan megsebesítette. A barátja, Trevor B. tartott vele ezen az estén is. Sutcliffe kiszállt B. autójából és rövid idő múlva kifulladva tért vissza. „Gyorsan indulj!”, kiáltotta. Egy „öreg tehenet” követett, egy olyan zoknival ütötte fejbe, amibe egy követ tett. Másnap rendőrök álltak Sutcliffe ajtaja előtt. A nő megjegyezte Trevor B. rendszámát, B. pedig Sutcliffe-hez küldte a rendőröket. „Szigorú figyelmeztetésben” maradtak. A nő utcalányként dolgozott. Sutcliffe azt állította, hogy elvette tőle a pénzt, de az „árut” nem szolgáltatta.

Mielőtt 1977 októberében Jean J.-t megölte, aki prostituáltként dolgozott, egy ötfontos bankjeggyel fizetett neki. Egy héttel később visszatért a még felfedezetlen holttesthez, és átkutatta a táskáját meg a ruháját a bankóért. Hiába. Attól félt, hogy a pénz alapján azonosítani tudják majd. Joggal. Miután a rendőrök megtalálták Jean-t és a pénzt, vissza tudták követni az eredetét. Frissen nyomott bankjegyek kötegébe tartozott, melyet 30 cég bérkifizetésére használták. A 8000 érintett között volt William Sutcliffe is. Két különböző nyomozócsapat hallgatta meg.

A nyomozásvezető helyettes a következő szavakkal állította le a nyomozást: „Én személy szerint nem gondolom, hogy a számos kihallgatás során a gyilkost kihallgattuk volna. Biztos vagyok benne, hogy ha előttünk áll majd, egyből felismerjük és elfogjuk.”

Peter William Sutcliffe-et, 1981. május 22-én Londonban életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, 2020. november 20-án halt meg a North Durham-i egyetemi kórházban, sokáig egy átlagos, nem feltűnő ember volt. Olyan átlagos és nem feltűnő, mint ahogyan a nőkről beszélt. A nőkről alkotott képe, egész általánosan, megegyezik azzal, amit azoknak a férfiaknak a nagy része gondol, akik rá vadásztak. Egyezik az újságírók által kialakított képpel, akik különbséget tettek az „ártatlan” áldozatok, és azok között, akik ezt valamiképpen megérdemelték. Valamint megegyezik az államügyész által alkotott képpel. Sir Michael a következő szavakkal indította el a tárgyalást: „Néhányan prostituáltak voltak, de ami talán a legszomorúbb ebben az ügyben, hogy néhányan nem voltak azok. Az utolsó hat áldozata teljes mértékben tiszteletreméltó nő volt.”

Mindannyian ugyanazt a sztereotip gender-normát osztották, mely szerint még ma is „jó nőkre” és „gonosz nőkre” sorolják be a nőket. 

Sutcliffe halála után a Nyugat Yorkshire-i rendőrség nyilvánosan bocsánatot kért a „a stresszért, a vezető nyomozók szóhasználatáért, a hangnemért és a terminológiáért, melyet Peter Sutcliffe áldozataival összefüggésben akkoriban használtak…” Hála Isten, írta a rendőrfőnök, hogy az ilyen hozzáállás már a múlté.

Évi

Az FBI bűnügyi helyszín elemző eljárása (crime scene analysis) – 3. rész

A bűncselekmény elemzése (crime assessment)

Az elemzés e fázisában a bűncselekmény pontos időrendi és pszichológiai rekonstrukciójáról van szó, különösen az elkövető és az áldozat viselkedésének reprodukciójáról, a kapcsolatfelvételtől egészen a holttesttől való megszabadulásig.

Egyes cselekvési szakaszokat közben különleges nézőpontok alapján világítanak meg, amelyeket az elkövető személyisége és indítékai szempontjából a legfontosabbnak tartanak.

A cselekmény rekonstrukciója

A bűncselekmény percre pontos rekonstrukciója a bűnügyi helyszín elemző módszer magjaként értelmezhető, mivel az ismeretlen elkövetőről alkotott későbbi hipotézisek alapját képezi. A cselekmény rekonstrukciója a bűncselekmény döntési folyamatok során már kidolgozott ismereteire és részaspektusaira épül. A viselkedéselemző egység esetelemzői az egymást követő eljárás fontosságát hangsúlyozzák a bűnügyi helyszín elemzésnél és a cselekvési folyamat rekonstrukciójánál általánosságban. Az egymást követőség itt azt jelenti, hogy a cselekvés újra eljátszása során az egyik cselekmény lépést csak az előtte lévő történésekre lehet alapozni, az utána következőkre nem. Ez a cselekvés lefolyásának valóságosságát és az elkövető nézőpontját jobban nyomon követhetővé teszi, mivel az elkövető és az áldozat viselkedését a mindenkor addigi eredmények határozzák meg, és nem a mindenkor jövőbeni, még nem létező lefolyása a bűncselekménynek.

Az elkövetői viselkedés elemzésénél különös figyelmet igényel a stresszfaktor, aminek a támadó ki van téve. Stressz hatása alatt az emberek általánosságban véve bejáratott és számukra ismerős cselekvésmintákra nyúlnak vissza. Ezért árul el ilyen szituációkban a viselkedés sokat a személyiségről.

A Modus Operandi és az elkövető kézjegye közötti különbség

Az elemzés e lépésénél a következő meghatározó kérdés a fontos: Mit tett az elkövető, amit nem kellett volna megtennie? A Modus Operandi mindenekelőtt célzottan jelöli meg a bűncselekmény elkövetéséhez közvetlenül szükséges elkövetői magatartást. Az úgynevezett kézjegy vagy megszemélyesítés (Signature/Personation) a fantáziákat és pszichikai igényeket veszi célba, amit az elkövető a bűncselekmény útján kívánt megvalósítani. A kézjegy nem feltétlenül látható, hanem a rekonstruált elkövetői viselkedésből kell kikövetkeztetni, amely általában olyan cselekedetekben nyilvánul meg, amelyek nem közvetlenül szükségesek a cselekmény végrehajtása szempontjából. Példa a viselkedésre, ami az elkövető kézjegyét mutatja, ha egy gyilkos az ölés után az áldozat holttestét kihívó és megalázó testhelyzetbe állítja be.  

Az indíték szerinti osztályozás

A helyszín elemzés ezen a pontján a döntési folyamat során kidolgozott elsődleges indítékot még egyszer megvizsgálják a helyesség szempontjából. Az FBI ehhez sorolja - ahogyan a „Crime Classification Manual”-ban meg van határozva - a bűncselekményt az elkövetői kategóriák egyikébe, például a szervezett vagy nem szervezett szexuális gyilkos, a szadista szexuális gyilkos és így tovább.

Szervezett /szervezetlen elkövetői összetevők (organized / disorganized)

Mint már korábban esett róla szó, az FBI a szervezett és szervezetlen elkövetőt különbözteti meg. Ezzel egyidőben azonban elismerik, hogy majdnem minden bűncselekmény mutat szervezett és szervezetlen jegyeket is, tehát az elkövető teljes viselkedését vizsgálni kell szervezett és szervezetlen elemekre is. Ezeket megnevezik, és egymással szembe állítják.

 

A bűncselekmény lefolyása

A hely és időfaktorok különös figyelembevételével a bűncselekmény különböző fázisait a szervezhetőség lefolyása szerint veszik figyelembe. Például a támadás vajon jól szervezetten kezdődött-e és csak később fejlődött ki kaotikus és impulzív erőszakos cselekedetté? Egy ilyen lefolyás nem lenne szokatlan, mivel sok esetben felismerhető a fejlődés a szervezettől a szervezetlen cselekvésmódig.

Az áldozatok kiválasztása

Ez a pont nagyon kifejező az ismeretlen elkövető személyiségére vonatkozóan. Olyan szexuális elkövető, aki önkényesen egy idegent választ ki, és azonnal megtámadja, tehát extrém szervezetlen módon cselekszik, teljesen más pszichogrammal rendelkezik, mint egy extrém szervezetten eljáró elkövető, aki egy nőt alaposan kikémlel, és aztán dönt, hogy a támadást elköveti-e és hogyan.

A kontroll kifejezése

Ez z aspektus rendszerint sokat elárul egy elkövető verbális képességeiről, amelyből aztán újabb következtetéseket lehet levonni a személyiségére, az élettapasztalataira és bizonyos körülmények között a képzettségére is. Itt két fázist kell megkülönböztetni, az egyiket, amely során az elkövető megszerzi az ellenőrzést az áldozat felett, és az a mód, ahogyan utána ezt a kontrollt fenntartja. Az első mindenekelőtt a kapcsolatfelvétel tanulmányozására vonatkozik. Ha a támadó bőbeszédű és csellel csalogatja magához az áldozatot, az teljesen mást jelent, mint amikor az elkövető minden verbális kommunikáció kerülésével lesből támad. A határozottság és tervezettség, amivel a kontrollt fenntartja, szintén jellegzetes lehet az elkövetőre nézve.

A helyszín beállítása

Az FBI eredeti szaknyelvében a bűnügyi helyszín beállítását „staging”-nek nevezik, ami az angol színpad szóból (Stage) került levezetésre, körülbelül annyit jelent, mint „színpadra vinni.” Itt annak a kérdésnek a megválaszolása fontos, hogy egy helyszínt a rendőrség kiérkezése előtt szándékosan, és az elkövető szempontjából a szükséges elkövetői cselekedettől függetlenül megváltoztatták, de leginkább annak a megválaszolása, hogy az elkövető a nyomok elhelyezkedésének megváltoztatásával a nyomozók számára egy másfajta indítékot akar sugallni, mint azt, amely tulajdonképpen őt a bűncselekmény elkövetésére sarkallta. Az FBI ismeretei alapján a staging gyakran az áldozattal közeli kapcsolatban álló elkövetőre utal, vagy olyan hozzátartozókra, akik az áldozat méltóságát akarják óvni. Az első esetre jó példa lenne egy férfi, aki megöli a feleségét egy vita során. Mivel a gyanú nagy valószínűséggel elsőként a férjre terelődne, megpróbálja a kapcsolati erőszakot szexuális indíttatású ölési cselekménynek beállítani. A második esetre jó példa lenne a halálos kimenetelű baleset autoerotikus cselekmények során, mint pl. önfojtogatással együtt végzett maszturbáció. A hozzátartozók a szégyen miatt felöltöztethetik az elhunytat, és öngyilkosságnak állítják be a halálesetet. Szexuális indíttatású ölések esetén, ha az áldozatot megalázó mezítelenségben hagyja ott az elkövető, a hozzátartozók néha megváltoztatják a helyszínt, hogy a hozzájuk közelálló ember méltóságát megőrizzék.

Ennek ellenére a staging nem kizárólag olyan személyek esetében lép fel, akiknek volt kapcsolatuk az áldozattal. Ismertek olyan esetek, amiben az ismeretlen erőszakos elkövető megváltoztatta a nyomok elhelyezkedését, hogy egy másik indítékot színleljen. Esetenként különleges ügyességről tanúskodnak az elkövetők a staging során. Például Horst David német sorozatgyilkosnak sikerült az egyes eseteit háztartási balesetnek és ez által természetes halálnak beállítani.

Az FBI meghatározott elemzési stratégiákat javasol, amelyek abban segítenek, hogy egy helyszín módosítását felismerjék. Úgynevezett vörös zászlók (red flags) irányítják rá a nyomozók figyelmét az eset bizonyos aspektusaira, ahol a staging árulkodó gyenge pontjai tipikusan megjelennek. A lehetséges megtévesztési kísérletek sikere ellen szól, hogy az elkövető általában nem tudja, hogy „kellene” kinéznie a bűncselekmény helyszínének, amit megrendezni próbál, és gyakran emiatt hibát követ el, ami a tapasztalt kriminalistáknak egyből szemet szúr.

Érzelmi jóvátétel és a személytelenítés

Ha az elkövető megpróbálja a bűncselekményt képletesen meg nem történtté tenni, „érzelmi jóvátételről” (undoing) beszélünk. Ez például abban nyilvánulhat meg, hogy a gyilkos a cselekménye után a sértettet alvó pózba állítja be és betakarja, vagy a helyszínt és a holttestet megtisztítja. De maga a sértett megölése is értelmezhető bizonyos körülmények között érzelmi jóvátételként, pl. egy előző nemi erőszakot ilyen módon meg nem történtté tenni, ami mindenekelőtt a fiatal erőszakos bűnelkövetők között tipikus mintaként jelenik meg. Alapvetően az érzelmi jóvátétel jegyei a helyszínen arra utalnak, hogy az elkövetőt a sértett személyes környezetében kell keresni.

Az érzelmi jóvátétellel ellentétben a személytelenítés (depersonalization) hangsúlyosan pszichológiailag ellenséges cselekedetnek kell értékelni a sértettel szemben. Személytelenítésről akkor beszélünk, amikor az elkövető a sértett személyiségét jelképesen kiszorítja. Ez lehet az eset agresszív ütések vagy a sértett arcának összeroncsolása esetén a halál előtt vagy után, finomabb formában az arc ruhadarabbal történő lefedése, vagy a sértett hasra fektetése. A személytelenítés pszichológiai jelentése nem egyértelmű.  Egyrészről utalhat az elkövető és a sértett közötti személyes kapcsolatra, másrészről egy inkább nem szervezett elkövetőre, aki az áldozatot a személytelenítés során anonimizálni és a szexuális fantáziái kivetítéseként használni akarja. Az elkövető a személytelenítés során gyakran arra is törekszik, hogy megakadályozza a benne esetlegesen kialakuló együttérzést az áldozat irányába, ami a bűncselekmény elkövetésének további részében esetleg ingerelné.

Indíték

Itt a középpontban a bűncselekmény egyéni indítéka áll. Az elkövető mit próbált megvalósítani a bűncselekmény egyes mozzanataival, talán a harag, melyet egy hozzá közelálló személy ellen érez, vagy az alárendeltség érzés miatti kompenzáció?

Adott esetben a cselekmény lefolyását több szakaszra osztják különböző indíték-szerkezetekre leosztva. Így a vizsgálatok azt az eredményt hozták, hogy az elkövetőknél több indíték állhat egymás mellett és az indítékelegy súlypontja a bűncselekmény lefolyásának idejére koncentrálódik. Alapvető kriminalisztikai hibának tűnik, ha csak egy elkövetői indítékból indulnak ki. Például ha egy nemi erőszakot egy azt elfedni próbáló emberölés követ, akkor ebben az esetben legalább két különböző elkövetői indíték jelen van. Gyakran az elkövető indítékát túl felszínesen elemzik. Például egy rablógyilkosság esetében a zsákmány tűnhet az elsődleges indítéknak, miközben a háttérben esetlegesen meghúzódhat egy olyan indíték, ami sokkal többet árul el az elkövető személyiségéről.

A támadás dinamikája

Ez a kategória világítja meg az elkövetői személyiségre vonatkozó cselekmény közbeni fejlődést, különösen az elkövetői viselkedés erőteljes kifejezés módjára tekintettel. Itt mindenekelőtt időbeli lefolyásban elemzik az erőszakos cselekedetet, melyben az elkövető és az áldozat közötti kapcsolat különösen fontos. Így például ha egy nemi erőszaknak tervezett szexuális bűncselekmény a sértett megölésével ér véget, az tájékoztatást nyújt az elkövetői dinamikával kapcsolatban. Ha a támadó például hirtelen pánikba esik, mert tudatosul benne, hogy a sértett feljelentheti és ezért egy ezt fedező emberölést elkövet vagy az áldozat egy ártalmatlan megjegyzése kiváltja belőle az elvakult őrjöngést. A támadás dinamikájában szexuális erőszakfantáziák is megnyilvánulhatnak, ami ez elkövetőt a bűncselekményre sarkallja, például rituális bántalmazás formájában. 

Az elkövetői személyiség elemzésben jelentős még a túlölés (overkill) jelensége. Erről abban az esetben beszélünk, ha a támadó extrém erőszakot alkalmaz az áldozaton, akkor is, ha az már halott, méghozzá olyan cselekedet formájában, ami ölési cselekmény, tehát például nagyszámú késszúrás formájában. Ennek a mindent elborító haragnak  és agressziónak a megnyilvánulása utalhat az elkövető és a sértett személyes kapcsolatára, de ritkábban előfordulhat nyereségvágyból elkövetett bűncselekmények vagy fiatal elkövetők esetén.

Évi  

Két áldozat a sok közül – A Yorkshire-i hasfelmetsző – 2. rész

Három hónappal Wilma McC. meggyilkolása előtt, 1975. július 5-én éjjel Keighley-ben, egy 30 km-re fekvő kisvárosban megtámadták a 36 éves Anna R.-t. A barátja házából tartott hazafelé.

A barátja, akiről csak később a párkapcsolat ideje alatt derült ki, hogy azzal a tanáccsal bocsátották el a pszichiátriáról, hogy „a következő öt évben ne közeledjen nőkhöz”, nem akarta Anna-t egyedül elengedni, így mielőtt a férfi maga is elhagyta volna a lakást, elrejtette Anna összes cipőjét. A lány sírva összeszedte őket, majd busszal a 20 km-re lévő Bradfordba ment, és barátokkal találkozott egy bárban. Amikor hazaért, a barátja még mindig nem volt otthon, az összes holmija eltűnt, úgy tűnik, hogy visszaköltözött a saját házába, és a lány macskáját is magával vitte.

A meghallgatásai során Anna később elmesélt egy rémisztő esetet, ami nyár vége felé történt vele, ami arra késztette, hogy Jeffel maradjon, a férfi kontrollmániája ellenére. Volt egy sötéthajú szakállas fickó, aki az utcán leszólította egy italra, és amikor a lány elutasította, hosszú ideig követte. Néhány héttel később egy kávézóban látta újra.

Ezen a júliusi éjjelen Anna Jeff-hez indul, 10 perc a városon át. Szeretné visszakapni a macskáját, a cipői csattognak az aszfalton. Egy kapubejáróból egyszer csak kiszól egy férfihang: „Van kedved egy menethez?” – „Soha!”, kiáltja vissza a lány. Amikor Jeff házához ér, dörömböl az ajtón, de a férfi nem nyitja ki. Leveszi az egyik cipőjét és a sarkával betöri az egyik ablakot, majd visszahúzza a cipőt és elindul haza. Ekkor egy férfi lép elő az árnyékból, ugyanaz a hang, ugyanaz a kérdés: Van-e kedve egy menethez? Könyökkel a férfi bordái közé üt, fut egy-két lépést, amikor az első ütés eltalálja.

„Igen, én voltam. Furcsa neve volt, és megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve egy menetre. Azt felelte: „Soha!”. Meg akartam ölni, de megzavartak. Biztos voltam benne, hogy prostituált, szemét.”

A tárgyalás során vázolta Sutcliffe, hogyan akadályozták meg abban, hogy megölje a nőt. „Ki van ott? Ki csinál ekkora zajt odakint?” Egy lakó, akit felébresztett a zaj kikiabált egy ajtóból a sötétbe. Nyugodt férfihang válaszolt: „Semmi gond, menjen nyugodtan vissza. Minden rendben van.” – Biztos benne? – Igen, ne aggódjon.” A szomszéd ezután becsukta az ajtót.

Hajnali 2 óra 20 perckor egy fiatal talál rá a súlyosan sérült Annára. A hatalmas erejű ütésektől a koponyája több helyen betört, a csontdarabok beékelődtek az agyba, a hasán több vágás. Egy pap feladta neki az utolsó kenetet, az orvosok pedig nekiálltak a 12 órás műtétnek. A túlélést Anna R. később nem tudta szerencseként felfogni. Alig merte elhagyni a házát, soha többé nem volt párkapcsolata. Saját maga vágta a haját, miután a fodrásza elszörnyülködött a sebhelyei láttán. De mindenekelőtt a hírét szerette volna visszakapni Anna, aki soha nem dolgozott prostituáltként. „Elegem van abból, hogy azokkal a nőkkel hoznak összefüggésbe, akiket ebben az ügyben meggyilkoltak.”

Imogen Tyler, angol szociológus a stigmatizálást az „antagonizmus gépezetének” nevezi. „Ezzel a mechanizmussal az egyént és csoportokat is szisztematikusan elembertelenítették, bűnbakká tették, elnyomták és megszégyenítették.

„Boldog voltam, gondtalan, minden party szíve-lelke.” Így jellemezte magát Olive S. az újságíróknak, az 1975. augusztusi megtámadása után. „Igen, tiszta energia volt, szívesen járt el szórakozni”, - mondta a férje, Harry. Mindketten múlt időben beszéltek.

Olive Halifax-ban nőtt fel, 13 kilométerre Bradfordtól. Azon az augusztuson a férjével és két kisebb gyerekével Boothtown városrészben élt, a legidősebb lánya már elköltözött otthonról. Egy péntek este egy barátnőjével találkozik Olive a White Horse bárban, majd tovább mennek a Royal Oak Pub-ba. A bárnál egy szakállas, sötéthajú férfi megkérdezi a nőt, hogy felszedni indul-e valakit. A nő elküldi a fenébe. Röviddel záróra előtt, 11 órakor két ismerősük felajánlja, hogy hazaviszi őket. Olive a Boothtown Road-on száll ki, a háza látótávolságon belül van. Hirtelen a szakállas férfi a pubból keresztezi az útját. Egy interjúban így emlékszik: „Belenézett a szemembe. Még most is hallom a hangját, szelíd, kedves hangja volt, azt mondta: „Az időjárás kicsit cserbenhagyott bennünket, nemde?” Aztán semmi, csak üresség….

 

„Láttam őt a Royal Oak-ban. Felbosszantott, valószínűleg valami semmiséggel. Prostituáltnak tartottam….Trevor B.-vel voltam úton, és akkor a visszaúton megint megláttam. Azt mondtam Trevornak: „Ez az a kurva a pub-ból.” Mindig volt nálam egy kalapács, az anyósülés mellett. Beletettem a dzsekim zsebébe és befutottam egy sikátorba, párhuzamosan azzal ahol ő sétált. Hamar beértem őt és mondtam valamit az időjárásról. Nem válaszolt…”

Egy szomszéd talált rá Olive-ra, arccal a földön fekve, alig volt magánál. A szoknyája felhúzva, a fejéből vér folyik. Hazaviszi magához, valaki más elmegy a férjéért, Harry-ért. Az orvosok, akik az életmentő műtétet végrehajtják, nem biztosak a túlélésben, a koponya két helyen is betört.

Az orvosszakértő, aki Anna R-t is megvizsgálta, megvizsgálja Olive-ot is, de azt hogy a két koponyatörést ugyanaz a kalapács okozta volna, nem tartja valószínűnek. Két zúzódása is van, az egyik a jobb szemhéja, a másik a bal szemöldöke felett. Két vágás is van, a feneke felett. Az orvosszakértő ezt írja Dick Holland nyomozónak: „Érdekes lenne esetleg Anna R. esetét  újra átnézni, akit július 5-én támadtak meg, és a hasi sérüléseit a Mrs. S hátán lévő sérüléssel összehasonlítani.” Hogy a nyomozó ezt a tanácsot követte-e, nem derül ki az aktából.

Olive S. megtámadásának estéjén Sutcliffe Trevor B. nevű barátjával volt úton. A bíróság előtt a barát így emlékezett vissza: Amikor a Royal Oak-ból vissza Bradford-ba mentek, Sutcliffe megállt Boothtownban és a kiszálláskor szemmel láthatóan az ülés mellé nyúlt valamiért. Amikor 10-20 perccel később visszajött, szokatlanul csendes volt. De annyit említett, hogy egy nővel beszélt. Másnap a helyi újságban olvasta Trevor B., hogy egy nőt brutálisan megtámadtak. „Egy pillanatra úgy gondoltam, hogy a két dolog összefügghet.”

Az államügyész megkérdezte a szemtanút, Sutcliffe hogyan reagált prostituáltakra. „Megjegyzéseket tett, ha egy fiatal dús keblű nőt látott.” Sutcliffe B-nek és másoknak is mesélt arról, hogy milyen módon veszi igénybe prostituáltak szolgáltatásait. Néha kettő nőt is. Egyet a motorháztetőn, egyet a hátsó ülésen. És azt is megemlítette, hogy eddig soha nem fizetett.

Egy 2014-es amerikai tanulmány azt vizsgálta, hogy a nők elleni erőszakra való hajlandóság és annak elfogadása milyen hatással van az általános beállítottságra és az abból fakadó kommunikációra. 86, majdnem kizárólag fehér diák között feltett kérdésre, a kérdezettek egyharmada mondta azt, hogy megerőszakolna egy nőt, ha megúszhatná a dolgot. Fontos mozzanata volt ennek beismerésére, hogy az erőszak szót nem használták. Arra a kérdésre, hogy szexre kényszerítene-e egy nőt, ha senki nem tudná meg, és a tettnek nem lenne következménye, a férfiak 32 százaléka igennel válaszolt. Ha a kutatók konkrétan azt kérdezték, hogy megerőszakolnának-e egy nőt, akkor csak 13,6 százalék mondott igent.

A kutatók azt is vizsgálták, mit értenek érzelemmentes szexuális beállítottságon. Arra az eredményre jutottak, hogy azok a férfiak, akiknek ellenséges beállítódásuk van nőkkel szemben, sokkal inkább készek arra, hogy a kikényszerített szexuális aktust teljesítménynek tekintsék, és ha egy nő nemet mond, azt inkább alibi ellenállásnak tudják be. 

Folytatása következik.

Évi

Két áldozat a sok közül – A Yorkshire-i hasfelmetsző – 1. rész

Yorkshire a hetvenes években. Egy sorozatgyilkos járja a környéket. Könnyű dolga van, a rendőrség nem nagyon érdeklődik utána. Főleg prostituáltakat gyilkol, vagy olyan nőket, akiket annak tart.

Majdnem újra futni hagyták a gyilkost.

A két rendőr, akik azon a péntek estén, 1981. január 2-án az észak angliai város, Sheffield vöröslámpás negyedében járőröztek, észrevettek egy barna Rover 3500-öt, fekete műanyag tetővel. Az autó egy kapubejáró előtt parkolt. Egy fiatal nő és egy férfi ült bent. Az idősebb járőr, Robert Ring biztos benne, hogy prostituáltat látnak a kuncsaftjával. Leparkolnak a járőrautóval a Rover előtt. Fényszórók felkapcsolva. A fiatalabb rendőr, Robert Hydes kiszáll és a sofőr oldali ablakhoz ballag.

„Ez az ön autója?” – „Igen”, mondja a szakállas férfi a kormány mögöt. „Név, cím?” – „Peter Williams, Dorchester Road 65, Cabklow, Rotherharm.” Rotherharm 10 kilométerre van Sheffield-től. Most már Robert Ring őrmester is odaér az autóhoz. „És ő kicsoda?” – „A barátnőm.” „Hogy hívják?” – „Fogalmam sincs, olyan régóta nem ismerem.”

A nő a 24 éves Olivia R. Prostitúcióért elítélve és feltételesen szabadlábon. Ring és Hydes rádión keresztül lekérik a Rover adatait. Azok egy Skodához tartoznak, ami valaki más nevén van nyilvántartva. A két rendőr lopás gyanújával őrizetbe veszi a párt, és elkísérik a nőt a járőrautóhoz. A sofőr egy pillanatra egyedül hátra marad. „Sürgősen pisilnem kell”, kiáltja, majd rövid időre eltűnik a bokrok között.

A rendőrkapitányságon aztán Peter Sutcliffe megadja a valódi nevét és címét. Bradfordban lakik, jó egy órányira Sheffield-től. Bradfordban az elmúlt években három nőt öltek meg. Két további nőt megtámadtak, akik éppen, hogy túlélték azt. A járőrök egyike sem gondolja, hogy a régóta keresett „Yorskshire-i hasfelmetsző” áll előttük. De ott volt a rendszám, a név körüli hazugságok, valamint a kék-piros színű, többször megcsomózott kötél, amit az autóban találtak. Két áldozatot ilyen kötéllel fojtottak meg.

A rendőrök úgy döntenek, hogy Sutcliffet 48 órán keresztül bent tartják. A Leeds-i „Hasfelmetsző egységet” is felhívják. „Peter William Sutcliffe?”, mondja a kolléga. „Ő rendben van, őt már párszor kikérdeztük.”

1975 októberétől 1980 novemberéig Peter William Sutcliffe 13 nőt ölt meg.

Wilma McC.

Emily J.

Irene R.

Patricia A.

Jayne MacD.

Jean J.

Yvonne P.

Helen R.

Vera M.

Josephine W.

Barbara L.

Marguerite W.

Jaqueline H.

 

Az észak angliai Bradford, Leeds, Manchester, Huddersfield és Halifax városokban további 10 nőt támadott és sebesített meg.

Anna R.

Olive S.

Tracy B.

Marceall C.

Maureen L.

Marilyn M.

Ann R.

Upadhya B.

Theresa S.

Mo L.

A Nyugat Yorkshire-i rendőrség prostituált gyilkosnak nevezte. Úgy látták és úgy állították be őt, mint aki gyűlöli a nőket, akik az utcán szexet kínálnak pénzért, és akiknek a koponyáját ezért kalapáccsal betörte és a mellüket és altestüket csavarhúzóval és késsel összeszurkálta. „Ártatlan” nőket csak tévedésből kapott el.

A nyomozást vezető George Oldfield egy televíziós beszéd során 1979-ben így fordult a gyilkoshoz: „Ebben a háborúban lesz még néhány áldozat, mielőtt elkaplak. De el foglak kapni.” Egy másik rendőr, Jim Hobson, a 16 éves eladólány Jayne McD. megölése után ezt mondta a riportereknek: „A gyilkos egyértelművé ette, hogy gyűlöli a prostituáltakat. Sokan így vannak vele. Mi, mint rendőrség, továbbra is le fogjuk tartóztatni a prostituáltakat. De a hasfelmetsző most ártatlan lányokat is öl.”

Valóban egy feltétel alapján választotta ki Peter Sutcliffe az áldozatot: nők voltak. És ebben a tulajdonságukban sebezhetők. Egyesek sebezhetőbbek, mint mások. Hozzáférhetőbbek. Kézzelfoghatók. Valaki olyannak, aki éjszaka a városon keresztül kocsikázik. Egy kalapáccsal, konyhakéssel és egy kiélesített csavarhúzóval a mellette lévő ülésen. Valakinek, aki a nőket általánosságban megvetette, és aki felismerte, hogy a megvetésében cinkosokra lelt. „A nők, akiket meggyilkoltam, szemetek voltak”, mondta később a rendőröknek. „Átkozott kurvák, aki beszennyezik az utcákat. Csak egy kis rendet csináltam.”

1975. október 30-a reggelén, 7 óra 41 perckor, egy tejesember és a 10 éves öccse egy Leeds-i sportpályán találnak valamit, amit először egy rongycsomónak hisznek. A fiú közelebb lép, majd ezt kiáltja: „Ez egy holttest!”. A halott a 28 éves Wilma McC. Előző este a lánya, Sonia látta, ahogyan az anyja készülődik. Ha nincs ott a bébiszitter, akkor a hétéves lány vigyáz a három fiatalabb testvérére. Amikor Sonia hajnali ötkor felébred, üresen találja az anyja ágyát. Az ötéves öccsével elmennek a buszmegállóba, buszok jönnek-mennek. A gyerekek hazamennek, 50 méterrel az anyjuk holtteste mellett mennek el. A sűrű köd, amely ezen a reggelen a játszótér felett lebeg, óvja meg őket attól, hogy megtalálják az anyjuk testét. Később, ugyanezen a napon egy rendőr azt mondja nekik:” Édesanyátok a mennybe ment.”

Megölése idején, Wilma McC. már másfél éve a férjétől külön élt. Az erőszakos férjet, egy sor erőszakos barát kísérte. Dennis Hoban felügyelő abban bízott, hogy közöttük találja meg a nő gyilkosát. Az alternatíva nyomozói rémálom lenne: Az ismeretlen személy által elkövetett emberölés a legnehezebben felderíthető bűncselekemény.

Hoban azt is tudta, hogy egy Chapeltown-ban, a város legszegényebb negyedében, megölt nő ügye nem nagyon érdekel senkit, az egyetlen, ami az érdeklődést felkeltheti, azok Wilma gyermekei. Hoban átmenetileg egy gyermekotthonba viteti őket, ahol a sajtó számára fotók készülnek. Mindegyikük kezében egy játék. Az újságírókat arról tájékoztatja: „Egy alattomos, szadista gyilkost keresünk.”

Információk érkeznek Wilma utolsó óráiról.

21 óra 30-kor a Royal Oak Pub-ban, később a The Regent-ben, majd a Scotsman-ben ivott. Éjjel egykor zárja a napot a Room at the Top nevű reggae clubban. A hazaútra sült krumplit vett curry szósszal. Fél óra gyalog, elhagyatott ipari területeken. Wilma, kezében a műanyag tányéron ingadozó sült krumplival, inkább megpróbál leállítani egy autót. 1 óra 20 perckor egy fekete vászontetős limezöld Ford Capri megáll.

„ Ez volt az eset, ami beindította az eseményeket. Késő éjjel Leeds-en keresztül autóztam. Valahol ittam pár sört, maga jobban tudja melyik nap volt. Wilma McC. volt az…Láttam ezt a nőt a Wetherby Road-on, megpróbált leállítani egy autót….Megálltam, és megkérdeztem, hogy messzire menne-e. Azt mondta:” Nem messze, köszönöm, hogy megállt”, és beugrott az autóba. Meglehetősen jó kedvem volt, beszélgettünk. Röviddel azelőtt, hogy megálltam volna, olyasmit kérdezett, hogy akarok-e vele üzletet. Nem tudtam, mit akar ezzel. Megkértem, hogy magyarázza el, mire megvető hangnemre váltott, amin meglepődtem, hiszen előtte olyan kedves volt."

(Peter William Sutcliffe a kihallgatásakor)

Wilma vörösesszőke haja vérrel szennyezett, alatta a koponyája széttörve. A gyilkos egy tompa tárggyal, „valószínűleg egy kalapáccsal” néhányszor a feje hátsó részén megütötte. A melleit és az altestét szabaddá tette és egy éles szerszámmal, „valószínűleg egy csavarhúzóval”, 14-szer hason szúrta, egyszer pedig nyakon. Ezután a haldokló felett állva, maszturbált. A spermanyomok alapján a nyomozók megállapították, hogy ritka vérképe van, melyet csak a lakosság ötödénél lehet megtalálni.

Hoban attól félt, hogy az elkövető újra ölni fog.

Azt, hogy Wilma McC. meggyilkolása előtt már egy párszor megpróbálta, tudnia kellett volna a nyomozónak?

„ A következő nap láttam a híreket a tévében a gyilkosságról, és rosszul lettem, mert szinte vártam, hogy a rendőrség kopogtasson az ajtómin. Ahogy tudtam, azon voltam, hogy normálisan éljek tovább a feleségemmel és a szüleivel." 

Michael Bilton „Wicked beyond Belief: The Hunt for the Yorkshire Ripper” című könyvében Wilma Mc.C-t katasztrofális anyának írja le: Borzasztóan bele volt süllyedve az alkoholizmusába…váltogatta a partnereit és felelőtlen volt. Az ex-férjét Bilton aggódó apaként mutatja be, „egyre jobban aggódott azon, hogy a nő a válásuk óta elhanyagolta a gyerekeket és hosszabb időre egyedül hagyta őket otthon”. Sir Michael Havers, az államügyész a Sutcliffe elleni tárgyalás során „ismert prostituáltként” jellemezte.

A rendőrség végkövetkeztetése aztán az volt, hogy Wilma, aki egyedül nevelte a gyerekeit, szegény volt, és számos erőszakos partner áldozata, rendszeresen kocsmába járt, pénzért szexuális szolgáltatást ajánlott. A sajtó aztán ezt még jobban felfújta. Sutcliffe pedig, aki állandóan követte a róla szóló híreket, „igazolta” ezt a későbbi kihallgatása során. Bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Wilma McC. prostituáltként dolgozott volna, nincsen.

A fekete-fehér nyilvántartásba vételi fotója, mely egy áruházi lopás során készült, meghatározó része a Hasfelmetsző-legendának, ahogy a többi áldozat hasonló fotója. Letartóztatás ittasság miatt, rendzavarás, néhány prostitúciós tevékenység. A képek megbélyegezték Sutcliffe áldozatait évtizedeken, mint bűnözőket. Richard McC. az emlékirataiban egy teljesen más nőként írta le az anyját: „Harcos volt. Mindent megtett azért, hogy négyünknek ételt tegyen az asztalra.” Az apa pedig, akire aztán a négy gyermeket rábízták, életveszélyes alkoholista volt, aki röviddel a gyerekek beköltözése után a kádban vízbe fojtotta a család kutyáját.

Folytatása következik. 

Évi

A sorozatgyilkos levelezőtárs – 2. rész

„Amiről soha nem beszéltünk, legalábbis nem konkrétan, azok Carlo tettei. Vagy, ahogy magamnak mindig mondtam: az állítólagos tettei. Ez olyan volt kettőnk között, mint egy íratlan törvény. Még a legelején egyszer kérdeztem a letartóztatásáról. Ebből tudtam, hogy a rendőrség a háza előtt várt rá, amikor éppen kiszállt az autóból. Tudtam, hogy Carlo homoszexuális volt, nyíltan homoszexuális, már akkor is, a hetvenes években. Ez volt számára az ok arra, hogy a nyakába varrták az összes gyilkosságot, aminek fiúk voltak az áldozatai. Hihetően hangzott számomra. Sok amerikai rendőrt ismertem, néhánynál az volt az érzésem, hogy a kisebbséggel szembeni előítélete volt a hozzáállásának feltétele. Carlo azt is mesélte, hogy akkoriban a meleg barátaival karate-tanfolyamokra jártak, mivel a lakása közelében lévő parkban sokszor támadtak melegekre. Nagyon büszke volt arra, ahogy egyik másik támadót elintézte. Carlo testfelépítése mellett nem csodálkoztam azon, hogy megvédte magát. Azt gondoltam: valaki, akinek van bátorsága homofóbokat megverni, miért lenne olyan gyáva, hogy védtelen gyerekekre támadjon? 

Amikor a tudósítói időm lejárt és ismét Németországban éltem, akkor jött a késztetés először, hogy Carlo-ról írjak. Addig ritkán beszéltem róla, csak néhány munkatársamnak, akikről úgy gondoltam, hogy meg tudnak érteni. Ennek ellenére mindig éreztem a bizalmatlanságot: Hogy lehet egy ilyen emberrel barátkozni? Újra és újra feltettem a kérdést magamnak, hogy túl messzire mentem-e azzal, hogy hagytam, ilyen személyes kapcsolat alakuljon ki köztem és Carlo között? Ilyen kétségek esetén segít az írás. Az embernek rendeznie kell a gondolatait.

Carlo és én ismét leveleztünk. Szerettem volna, hogy tudjon arról, írni fogok róla, ezért elmagyaráztam neki, a hogy a szöveg elsősorban rólam fog szólni, a belső konfliktusokról, amikbe a barátságunk taszított engem, és hogy ehhez azonban az őt ért vádakról részleteiben írnom kell. Ehhez mit szólna?

Mivel nem tudtam, Carlo mennyire ismeri az internetet, utaltam rá neki, hogy az esete ott részletesen dokumentálva van. Azt válaszolta, úgy tudja, hogy az internetre bárki posztolhat, amit csak akar, ha igaz az, ha nem. Ettől eltekintve mindegy neki, hogy mit írok, már úgysem tud neki ártani.

Bővebb válaszra számítottam tőle. Pontos reakcióra, hogy viszonyul a vádakhoz. Végül is egészen addig nem esett szó arról, hogy részletesen írni fogok róla. Újságíróként eredetileg csak a fogva tartásának körülményei érdekeltek. Akkoriban azt mondtam neki, hogy az elítélésének okát csak röviden fogom említeni, és azt is megírom, hogy a vádakat tagadja. A reakciója egy vállrándítás volt. Pontosan úgy, mint most.”

„A következő levélig hagytam időt magamnak. Bizonytalan voltam abban, hogy néma megállapodásunkat meg kellene-e szegnem, és szembesítenem őt a gyilkosság részleteivel. És ha igen, akkor hogyan.

Először kérdéseket fogalmaztam meg. De ezek úgy hangzottak, mint az inkvizíció. Nem akartam, hogy megsértődjön, és megszakítsa a kapcsolatot. Aztán a Stanford Law School archívumában találtam egy összefoglalást az ellene folyó eljárásról. Ötoldalnyi mennyiségben, olyan higgadt fogalmazásban, ahogyan csak jogászok tudnak. Ebben a gyilkosságokat, amiket állítólag három fiú ellen követett el, elég ellentmondásosan dokumentálták. Objektíven hangzott, pártatlanul. És mindenekelőtt: nem én írtam. Ezeket az oldalakat elküldtem neki, és arra kértem, hogy fűzzön hozzá megjegyzéseket. Válaszként a legrövidebb levelet kaptam, amit Carlo valaha küldött nekem. Harag és csalódás sütött minden sorából. Így kezdődött: „Kedves Mr. Albes!” Majd így folytatta: A zsaruk hazudtak és egyeztették egymással a vallomásaikat, meghamisították a bizonyítékokat. Minden koholmány. A kis rendőrőrs azelőtt soha nem találkozott ekkora üggyel. A rendőrök minden eszközt bevetettek, hogy találjanak gyanúsítottat – őt. A rendőrök állításaival szemben csak egy szegény, népszerűtlen homokos szavai álltak. Kinek hitt volna az esküdtszék vajon? „Erről ennyit! Carlo.” Ennyi.

Ez után a levél után biztos voltam benne, hogy soha többé nem hallok Carlo felől. Azt kérdeztem magamtól, hogy túl messzire mentem-e. Tisztességtelen, hogy ennyi idő után újra előhozom ezt? Hiszen abban maradtam magammal, hogy nem foglalkozom azzal, miért került Carlo a San Quentinbe. Azt válaszoltam neki, hogy szeretnék bocsánatot kérni. Nem sejtettem, mit váltok ki ezzel. Ami persze nem volt igaz. Valójában tisztában voltam vele, hogy a részletes internetes kutatásommal Pandora szelencéjét nyitom meg, hogy utána már nem tudom tovább elnyomni magamban azt, amit eddig elnyomtam.

A Stanford Law School összefoglalása sok részben terhelte be Carlot. Most már nem Carlo ismerőse voltam, hanem ismét riporter. Egy riporter pedig nem hagy fel egy bűncselekmény részletei után való kutakodással, csak mert egy állítólag résztvevő erre kéri. Akkor pláne nem. Írtam Carlo egykori ügyvédeinek, riportereket hívtam fel, szereztem hozzáférést régi archívumokhoz, gyűjtöttem, amit csak találtam.”

 

Leo Lester

„1978 októberében, Los Angeles egyik kerületében, South Gate-ben, messze a strandoktól és az óceántól, eltűnt a hétéves Leo Lester. Egy hétig eredménytelen volt a nyomozás, ezért a nyomozók felkerestek egy jósnőt. A 40 éves nőnek volt egy látomása, amelyben a kis Leót egy férfivel együtt látta. Rajzolt egy vázlatot, melyen Leo apja, aki autószerelő műhelyt üzemeltetett, felismerte egy szomszédját, aki éppen hozzá vitte az autóját, Carlot.

A nyomozók még aznap felkeresték Carlot. A lakásában tucatnyi fotó volt fiatal férfiakról, néhányan 20 év alattiak, meztelen képek nem voltak, de erotikusak igen. Carlo hobbifotós volt. Elismerte, hogy látta Leot az eltűnése napján, amikor a kocsiját a műhelyhez vitte. A rendőrök azt javasolták Carlonak, hogy menjen velük a kaptányságra, és vesse alá magát poligráfos vizsgálatnak. Utána elmehet. Carlo beleegyezett.

A poligráfos vizsgálatra soha nem került sor. Ehelyett Carlot órákig hallgatták ki és a rendőrség adatai szerint 1978. október 28-án vallomást tett: megfojtotta Leot, mert nem akart aktfotóhoz pózolni. Carlo elárulta a holttest rejtekhelyét, egy út melletti földterület, ott feküdt a fiú egy pokrócba tekerve. Csak alsónemű volt rajta és egy zsineg a nyaka köré tekerve. Amikor másnap Carlo lakását átkutatták, egy munkapad alatti kofferben megtalálták Leo tornacipőit.

Azok után, amiket olvastam, aligha vonhattam kétségbe, hogy Carlo megölt egy hétéves gyereket. Milyen más bűncselekmény lehet ennél rosszabb? Még egy pár év, és a fiam is hét éves lesz. Csak a gondolat, hogy valaki bánthatja, már kiborít.”

„A Carloról megtudott ismeretek természetesen nem értek váratlanul. De azért egészen más ezeket tucatnyi jogi szakvélemény által alátámasztva látni. Mégsem tudtam azt a Carlot, akit megismertem, kiverni a fejemből. Egy ilyen, számomra rokonszenves férfit, akivel ha szabadon lenne, bármikor innék egy sört. Ott volt ez a belső fal bennem, ami megakadályozta, hogy Carlo bestiális oldalát elképzeljem. Talán az időbeli és térbeli távolság is az oka volt. Minden olyan régen történt. A kis Leo ma annyi idős lenne, mint én.”

 

A jósnő rajza és a fotó Carlo-ról

„Megpróbáltam Carlot 30 évesen elképzelni. A rendőrségi fotón akkoriban kerek arca volt, vállig érő haja és bajusza. Fáradtnak tűnt a képen. Amennyire az aktákból ki lehetett venni, nem csak elkövető volt, hanem áldozat is. Ez nem mentség semmire. De egy elkövetőnek elismerni, hogy ő áldozat is lehet, ez az alapja az objektív, nem a megtorlástól hajtott igazságszolgáltatásnak. Ami jogilag merevnek hangzik, az az én meggyőződésem is. Az a Carlo, aki akkoriban a bíróság előtt állt, nyilvánvalóan pszichésen beteg volt. A rendőrség az elfogása előtt már tudta, hogy 1972-ben már kényszergyógykezelésre beutalták a pszichiátriára. Szintén gyermekbántalmazás miatt, Carlo megvert egy kilencéves gyereket, aki súlyosan megsérült. Ezen kívül sok minden utalt arra, hogy gyerekként őt is bántalmazták. A húga, Kathy elmondása szerint, az apjuk erőszakos alkoholista volt, az anyjuk pedig szigorúan vallásos katolikus, aki Carlo homoszexualitását mélyen elítélte. Carlo fiatalkorában sokat szenvedett és néha napokig tartó fejfájással bezárkózott a pincébe. Egy tapasztalt védő erre alapozva építette volna fel a védelmet. De Carlonak nem voltak tapasztalt védői, csak állandóan váltakozó kirendelt védői. Időközben megengedték neki, hogy saját magát képviselje. Kudarc. Mialatt a húga vallomást tett, Carlo folyton közbe kiabált. Megalázónak tartotta, ahogyan bemutatta őt. A leghevesebb reakciót az váltotta ki belőle, amikor Kathy azt mesélte el, hogyan reagált Carlo, amikor felhívta őt anyjuk halálhírével. Azt mondta: „A bátyám könnyekben tört ki.” Ekkor Carlo felugrott és azt ordította: „Hazudsz!” Utána azt kérte, hadd olvasson fel egy nyilatkozatot az esküdteknek. Zavaros szöveg volt: ha már úgyis bűnösnek tartják, akkor akár azonnal halálra is ítélhetik. „Köszönöm önöknek.”

A halálos ítélet nemcsak Carlo elmeállapota miatt volt vitatott. Ezen kívül azt sem lehetett teljesen kizárni, hogy Carlo az igazságszolgáltatás áldozata volt. Valószínűleg, mert megjárta a pszichiátriát, mivel ez őt a tökéletes elkövetővé tette.”

„A rendőrség adatai szerint Carlo még azon az éjszakán, amikor Leo Lester megölését bevallotta, további két, fel nem derített gyilkosságot is beismert. 1976 nyarán történtek, South Gate-től kb. 5 mérföldre. A két fiú, 10 és 12 évesek, egy parkban horgásztak, amikor az ismeretlen elkövető felvágta a torkukat. Olyan hévvel, hogy az egyik fiút majdnem lefejezte. Az egyetlen nyomot a tanúvallomások adták, mely szerint két férfit láttak a helyszínen. Az egyik egy cross-motorral volt, a másik vadászkést viselt az övén.

Carlo állítólag könnyek között vallotta be, hogy azon a napon a parkban járt. A fiúk állítólag nyomorúságos buzinak nevezték, akkor elöntötte a düh.

Valójában nincs rá bizonyíték, hogy Carlo valaha bármit is beismert volna. Nincs hang-, vagy videófelvétel, sem jegyzet, vagy általa aláírt dokumentum. Csupán a vezető nyomozó vallomása van, hogy Carlo megbízott benne és elmesélt mindent, amikor ketten voltak a kihallgató szobában.

Carlo ezzel szemben megvádolta azzal a nyomozókat, hogy bántalmazták őt. Levetkőztették meztelenre és azzal fenyegették, hogy a fejét a falba verik. A nyomozók egy lyukat mutattak neki a vakolatban, és azt mondták, ez lesz a vége, ha hazudik. Egy perújrafelvétel során Carlo védői 17 olyan tanút vonultattak fel, akik hasonlót éltek át a South Gate-i rendőrkapitányságon. A vakolatban lévő lyukkal kapcsolatban is.

A mai napig nem szeretnék végső következtetést levonni arról, hogy Carlo mely bűncselekményeket követte el. Objektív véleményt nem tudok alkotni, mivel látom az ellentmondásokat. Szubjektívet sem, mert belül még mindig él bennem a remény, hogy Carlo nem lehet az, akivé az amerikai jogrendszer tette. Valamint, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy ilyen öntudatos és humoros fickó képes lenne ilyesmire. Arról pedig végképp nem tudnék dönteni, mi lenne a megfelelő büntetés.”

A San Quentin

„43 éve ül Carlo a rácsok mögött. 43 éve, aminek a nagy részét elszigetelten, magánzárkában töltötte. 43 éve, mely idő alatt tucatszor átélte, hogy valamelyik szomszédos cellából elvittek valakit a gázkamrába, illetve 1996 óta a halálos injekció beadására. 43 év, mely alatt az életéért küzdött, egy életért, melyben napról napra fáradtabb lett.

Mielőtt elhagytam Amerikát, még egyszer meglátogattam Carlot. Akkoriban azt mondta, bárcsak valaki altatókat csempészne be a San Quentinbe, amivel megölhetné magát. Ezt a megjegyzését figyelmen kívül hagytam. Azóta már kiderült, hogy Carlot nem fogják kivégezni. Arnold Schwarzenegger volt 2006-ban az utolsó kormányzó Kaliforniában, aki engedélyezte a kivégzéseket. Ha esteleg mégis úgy döntenének, hogy újra bevezetik a kivégzéseket, Carlo már túl öreg és beteg ahhoz, hogy erre jelölt legyen.”

„Három hónappal a dühös hangvételű levele után újra írt nekem. Megkönnyebbültem, amikor megláttam a feladót: San Quentin Állami Börtön, Kalifornia. A levél olyan volt, mintha semmi nem történt volna. Egy szóval nem említett semmit a szándékomról, hogy kettőnkről írjak. Bocsánatot kért, amiért régóta nem jelentkezett. Megfertőződött a Covid-19 vírussal, és néhány hónapot a rabkórházban töltött. Bár azóta meggyógyult, még érzi a betegség utóhatásait, mindenekelőtt a légszomjat. Azt írta, szeretne még egyszer látni engem, ha elég sokáig él még. Vagy legalább még egyszer telefonon beszélni.”

„Mialatt ennek a szövegnek az utolsó sorait írom, párhuzamosan az amerikai GTL telefontársasággal beszélek, akik az amerikai börtönökből a külföldre érkező telefonhívásokat lehetővé teszik. Többször eredménytelenül próbálkoztam. Most úgy tűnik, sikerülni fog. Úgy döntöttem, többé nem szembesítem Carlot a múltjával. Megtanultam, hogy nem játszik szerepet, hogy a bűnösségéről vagy az ártatlanságáról vagyok meggyőződve. Carlot olyan embernek ismertem meg, akit kedvelek.

Most várom a hívását.”

 

A bejegyzés a német nyelvű Stern Crime magazinban leközölt, Andreas Albes riporter saját élményei alapján megjelent cikk általam készített fordítása.

Évi