John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 3. rész

Találkozás a helyi rendőrséggel

Miután befejeztük a beszélgetést, Morgan megkérte a Ramsey házaspárt, hogy menjenek át egy másik irodába, míg én tájékoztattam Ellis Armisteadet és Pat Korten média tanácsadót a benyomásaimról. Morgan meg akarta beszélni az arra délutánra tervezett találkozót a boulderi rendőrséggel. Azt mondta, szeretné felajánlani nekik a tanácsadói szolgálataimat, és Tom Koby rendőrfőnököt megkérni arra, hogy osszon meg nyilvános információkat, melyek semlegesíthetik a dezinformációk hatalmas mennyiségét, ami Morgan szerint nyilvánosságra került.

A rendőrkapitányságon, kb. 10 percnyi autóútra, rengeteg újságíró vette körül az elülső lépcsőt, így az oldalsó ajtón kísértek be minket a parancsnoki tárgyalóba. Bemutattak Koby rendőrfőnöknek, Eller parancsnoknak és egy rendőrségi jogi tanácsadónak. Ehhez társult még a média tanácsadó és három ügyvéd – Morgan, Hal Haddon és Patsy ügyvédje, Patrick Burke -, azonnal láttam Koby rendőrfőnökön, hogy nem számított ekkora csoportra. Koby azt mondta, felkeszült arra hogy bizonyos kiszivárogtatásokat megbeszéljen, de anyagi részleteket nem akar ilyen körülmények között megvitatni. Este hét órára sajtókonferenciát tervezett és meglehetős hévre számított a média irányából azzal az elterjedt hiedelemmel kapcsolatban, hogy a rendőrség elfuserálta az áldozat utáni keresést azzal, hogy nem fésülte át a teljes pincét, elvesztette az ellenőrzést az emberek felett a házban, és ezáltal kritikus mértékben tönkretette a bűnügyi helyszínt.

A rendőrfőnök halk szavú, profi szakembernek tűnt nekem. Másrészt, Eller mimikája és gesztusai azt tükrözték, hogy „ne zavarj”. Koby kiment, hogy találkozzon az embereivel, majd 10 perccel később visszatért, hogy szeretnék hallani a mondanivalómat. Elmondták, hogy korábban az önéletrajzom másolatát átadták a rendőröknek.

Koby elhagyta a termet, hogy előkészüljön a sajtótájékoztatóra, Eller lett a találkozó vezetője. Közömbös volt és úgy tűnt ez idejének nem éppen produktív kihasználása.

Azzal kezdte, hogy elmondta, tanúként fognak kezelni. A beszélgetésünk közben derült ki, hogy aznap reggel beszéltem a Ramsey házaspárral. Felszaladt a szemöldöke, és szarkazmussal a hangjában így szólt: „Ó, szóval beszélt Ramsey-ékkel!”

Egy idő után elegem lett ebből a hozzáállásból és így szóltam: ”Nézze, azért vagyok itt, hogy segítsek. Ha nem érdekli, akkor legyen. Más dolgom is van, úgyhogy elindulok.” Majdnem ugyanezt mondtam az atlantai rendőrségnek 16 évvel korábban, amikor ott voltam a gyermekgyilkosságok nyomozása kapcsán. Nem, őket nagyon is érdekli, hárított Eller, és másnapra két másik nyomozóval szerveznek le beszélgetést számomra. Megkérdezte, tagja voltam-e az Academy Group-nak, egy tanácsadó cégnek, amely egykori quanticoi ügynökökből alakult. Mondtam, hogy nem voltam tagja, de több tagjukat is kiképeztem. Úgy hallottam, hogy a rendőrség kapcsolatba lépett Pete Semerick-el, aki egyike azon ügynökönknek, akik az egységem tagjai voltak, és aki ezzel a csoporttal dolgozott később, hogy a váltságdíj követelő levél tartalmát elemezzék.

Ebben az időben kezdtem hallani arról, hogy amikor először felvette velem a kapcsolatot Ellis Armistead, a Ramsey házaspár ügyvédje Gregg McCrary-val is felvette a kapcsolatot, akit annak idején én vittem az egységemhez, és aki nagyon sok fontos ügyben dolgozott, amíg Quanticoban volt. Morgan elmondta, hogy valójában soha nem beszéltek személyesen, de Gregg nyilvánosan bejelentette, hogy ebben az ügyben nem fogadna el felkérést, mivel az ilyen eseteknél általában az derül ki, hogy a szülő vagy egy másik, a családhoz közel álló személy az elkövető, és számára most is így néz ki az eset, és nem szeretne egy táborban lenni a gyilkossal.

Én sem akartam, de csalódott voltam és némiképp szomorú azért, ahogyan Gregg ezt megközelítette. Olyan volt, mintha egy elődiagnózist állított volna fel egy betegségről anélkül, hogy megvizsgálta volna a pácienst, abból a statisztikai valószínűségből kiindulva, hogy a páciens beteg. Gregg azóta az ügy gyakori média kommentátora lett. Én biztosan nem kérdőjelezem meg az indítékait az általa hozott döntések miatt. De el kell mondjam, hogy amikor Quantico-ban vezettem a nyomozás támogató részleget, nagyon aggódtam volna, ha úgy érzem, hogy bármelyik ügynököm idő előtt kiértékelt volna egy ügyet, vagy egy adott irányba elhajolt volna, hogy kedvezzen a helyi nyomozó hatóságnak. Mindig arra törekedtem, hogy a konzultációinkat és véleményünket a lehető legkevésbé határozza meg a külső befolyás. Ezért, amikor a helyi rendőrség elküldte nekünk a tényeket és az ügy anyagait egy adott esetben, az alapszabály az volt, hogy az egyetlen dolog, amit nem küldenek el nekünk, az a gyanúsítotti lista. Nem akartuk, hogy ez befolyásoljon minket.

Ahogy az ügy haladt előre, Gregg kinyilatkoztatta a véleményét. Ugyanakkor engem kritizált a következtéseimért, amit az információk teljessége nélkül hoztam meg.  Mivel neki a nyilvános forrásokon kívül nem volt semmilye, csodálkoztam, honnan volt neki az ügyről elemzése. Ahogyan Gregg, én is úgy indultam neki az ügynek, hogy erős lehetőségét láttam annak, hogy a Ramsey házaspár belekeveredhetett az ilyen típusú bűncselekmények statisztikája alapján. De én megtartottam magamnak az ítélkezést, amíg nem láttam erre bizonyítékot.

Azzal ellentétben, amit állítottak, soha nem kértek fel arra, hogy elkészítsem a gyilkos profilját és soha nem is tettem így. Soha nem volt meg minden szükséges anyagom ehhez. A szerepemet abban láttam, hogy az ügyvédekkel együtt dolgozva megbecsüljem, hogy az ügyfeleik érintettek voltak vagy sem, és hogy a rendőrségnek átadjam a tapasztalatom, amit ezernyi emberölési nyomozás elemzésében és kutatásában megszereztem. Eljutottam oda, hogy azt tanácsoltam Ellernek, hogy ha még nem tettek így, akkor vegyék fel a kapcsolatot Ron Walker-el az FBI denveri területi irodájánál. Eller arca rezzenéstelen maradt, nem tudtam meg, hogy kapcsolatba léptek-e Ronnal vagy sem. Az volt a benyomásom, hogy nem tervezte bevonni sem az FBI-t sem más magasabb szintű hivatalt. 

Hadd említsem meg itt, hogy nem voltam kapcsolatban Ronnal ennek az ügynek a kapcsán. Senkivel nem beszéltem az irodából, nem kértem, nem akartam, és nem is volt belső információm az FBI-tól.

A találkozó nem tartott 45 percnél tovább, és amikor véget ért, az oldalsó ajtón kísértek ki minket, a lehető legmesszebb a médiától.

Azon az estén Koby rendőrfőnök rendesen meglepett minket, amikor számonkérte a sajtót a félrevezető hírekért. Különösen egy agresszív riportert leckéztetett meg, akinek elmondta, el sem tudja képzelni, milyen érzés egy bűncselekmény során elveszíteni egy gyereket. A rendőrfőnök elmondta, hogy számos potenciális gyanúsított van képben, és hogy a nyilvánosságnak tudnia kell néhány információról, de nem mindenről. Hozzátette, hogy a törvényszéki vizsgálatok eredménye részletekben fog megérkezni a következő néhány hétben. Amit senki nem tudhatott előre, az az volt, hogy néhány fontos eredmény idővel megérkezett, de a kapcsolat a rendőrség és Alex Hunter kerületi ügyész irodája között olyan szegényes volt, hogy a rendőrség azt sem tudta elmondani az ügyészeknek, hogy mijük van.

A nyomozók

Január 10-én, pénteken reggel Bryan Morgan kíséretében, a rendőrkapitányságon találkoztam Steve Thomas és Thomas Trujillo nyomozókkal. Mindketten ápoltak, jól öltözöttek voltak a késő húszas, korai harmincas éveikben. Bemutatkozásuk során szívélyesek voltak. Bementünk egy kihallgató helyiségbe, melyben egy asztal volt elhelyezve négy székkel.

Morgan lefektette a szabályokat, melyek szerint válaszolok bármely különleges kérdésre a Ramsey üggyel kapcsolatban, és általánosságban beszélek arról, mit tettem, hogyan tettem és milyen benyomásaim voltak. A nyomozók azt mondák, semmi gondjuk ezzel. Azt kérdezték, van-e nálunk bármilyen felvevő készülék, mi elmondtuk, hogy nincsen.

Megkérdezték a teljes nevem, a születési helyem és időm, az otthoni címem és telefonszámom, stb. Amikor mondtam, hogy Brooklynban születtem, egyikük jelezte, hogy észrevett egy kis akcentust a beszédemen. Bemutattam a hátterem és tapasztalataimat körülbelül 15 percen keresztül, mely után mindkét férfi azt mondta, hogy le vannak nyűgözve. Morgan hozzátette, „John a legjobb abban, amit csinál, ezért kell odafigyelnetek arra, amit mond.” Kicsit feszélyezett ez az ajánlása, de hagytam.

 

Elmondtam nekik az eddigi elemzésem tapasztalatait, és hogy miért hittem el, amit a Ramsey házaspár mondott. A két nyomozó nonverbális jelei azt mutatták, hogy érdekli őket, amit mondok. Elmondtam, hogy ezen a ponton úgy hiszem, hogy az indíték személyes volt és John Ramsey-nek célzott. Úgy gondoltam, hogy a 118.000 dolláros összeg, amit a levélben követeltek, lényeges, mivel pontosan ugyanez az összeg volt a cégének a bónusz összege, melyet elektronikusan letétbe helyeztek a nyugdíj előtakarossági számlájára.

Elmondtam, hogy véleményem szerint a levél írója harmincas, negyvenes fehér férfi, némi üzleti háttérrel. (Amikor lehetőségem nyílt részleteiben tanulmányozni a levelet, kissé lejjebb vittem az életkor jóslatomat. A kor a legbonyolultabb tényező egy bűnügyi nyomozás elemzésekor, mert a valós életkor és a viselkedésbeli kor nem mindig egyezik.)

Elmondtam, hogy a levél üzleti stílusban íródott, és egy bizonyos ponton a zsaroló már nem tudta teljesen álcázni magát. Tudni akarták, hogy szerintem egy személy írta-e a levelet. Azt mondtam, ezt gondolom, és hogy valaki olyannak kell lennie, akinek vagy szándékosan, vagy véletlenül tudomása van erről a bónusz összegről. Ha véletlenül, akkor az ismeretlen elkövetőnek látnia kellett valami papírt erről az összegről vagy John irodájának asztalán vagy a pulton vagy valahol a házban. A bűncselekmény maga és a helyszín kevert volt, szervezett és szervezetlen is, amely erősen arra utalt, hogy ez a személy kriminálisan egyszerű, naiv. Habár, ha nem is volt profi bűnöző, kellett, hogy legyen benne egyfajta merészség ahhoz, hogy behatoljon egy házba, megöljön egy gyermeket, miközben a szülők a házban tartózkodnak. Még maga a levél is kevertséget mutatott. Nagyon hosszú volt egy váltságdíj követelő levélhez képest, mindenféle nem odatartozó anyag volt benne, amihez tervezésre és szervezésre volt szükség, hogy össze lehessen rakni. Másfelől, a papír és az íróeszköz a házból származott. Ez vagy a tervezés hibájára vagy túltervezésre utal – hogy csak a házban lévő anyagot használták, hogy ne hagyjanak plusz nyomot. De ebben az esetben az elkövetőnek tudnia kellett, hogy a család elég ideig marad távol ahhoz, hogy legyen idő megírni a levelet.

Azt mondtam, attól függetlenül, hogy ki követte el a gyilkosságot, családtag vagy behatoló, nem hiszem, hogy a levelet a tett után írták. Egész pályafutásom során, soha nem láttam senkit ekkora kontrollal és mentális jelenléttel, hogy egy ilyen hosszú és körülményes levelet meg tudjon írni. Egyszerűen nem volt ennek értelme.

Semmi arra utalót nem találtam, hogy a szülőknek bármi indítékuk vagy okuk lenne arra, hogy megöljék a gyermeküket. Ahogy meg tudtam ítélni, JonBenet a mindene volt az apjának. Miután pedig egy lányát már elveszítette, biztosan túlóvta őt.

A két nyomozó nagyon figyelt és komolyan megfontolták az elemzésemet. Elmondtam, ahhoz, hogy ezt az elkövetőt elkapják, a rendőrség és az ügyészi hivatal megnyilvánulásainak, pozitívnak és bizakodónak kell lenniük. Lépésről lépésre átvettem velük a megelőző intézkedéseket, amiket a múltban kidolgoztam. Egy profil önmagában nem lenne ilyen értékes, de ami hatékony lenne, ha megpróbálnának a médiával együttműködve a támadás előtti és utáni viselkedésmintákat nyilvánosságra hozni, hátha valaki, aki közel áll ehhez a személyhez, felismeri őket. Ezt még azelőtt kellene megtenni, mielőtt az emlékek halványulni kezdenek.

„Nézzék csak az Unabomber ügyét”, mondtam. „Az Unabomber végzete az lett, amikor megírta a közleményeit. Akkor volt már valami értékelhetőnk. Elkezdtük megérteni az indítékait. Most azzal, hogy ezt a levelet nyilvánossá tesszük, megvan a lehetőség, hogy valaki felismeri és egy névvel szolgál nekünk. Ha akkor a manifesztót nem közöltük volna le a New York Times és a Washington Post hasábjain, Theodore Kaczynski még ma is valami montanai kunyhóból terrorizálná az országot.

Azonnali eredményt hozó technika lenne, ha az újságokban és a hírdetőtáblákon a levél másolatát közzétennék. 1989-ben, Jana Monroe különleges ügynök (most helyettes vezető különleges ügynök a denveri területi irodánál) egy tampai ügyön dolgozott a csapatomnak. Ebben az ügyben egy asszonyt és a tini lányát, akik látógatóban voltak a térségben, holtan találták Tampa Bay-ben. Nyilvánvalóan szexuális bűncselekmény áldozatai lettek. Az egyetlen kézzelfogható bizonyíték egy odafirkantott jegyzet volt, amit a nő kocsijában találtak, és azt az útvonalat adta meg, ahogyan a motelből eljutnak oda, ahol a kocsit megtalálták. Amikor a többi nyom nem vezetett eredményre, Jana megkérte a helyi rendőrséget, hogy tegyék ki a jegyzetet a helyi hírdetőtáblákra, hátha valaki felismeri a kézírást. Néhány napon belül, három különálló személy, akik sohasem találkoztak, felhívták a rendőrséget és azonosították a kézírást, ami egy engedély nélküli alumínium vágányszerelő férfihez tartozott, aki elégtelen munkát végzett mindhármuknál. Elfogták, bíróság elé vitték, bűnösnek találták és elítélték emberölésért.

A nyomozóknak tetszett ez az ötlet.

 

Folytatása következik

Évi

John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 2. rész

Először az volt a benyomásom, hogy ugyanez a birtokosi érdek és gondoskodás volt tetten érhető, amikor JonBenet testét megtalálták, de ebben az esetben inkább kényelemből lett a test letakarva és nem a védelem valamint a gondozói ösztön miatt.

Amikor John Ramsey megtalálta JonBenet testét, egy darab fekete ragasztó volt a szája elé ragasztva, a kezeit megkötözték, és kötél volt a nyakán egy darab fához erősítve. Ami engem itt érdekelt, az John első ösztönös megmozdulása – az első dolog, amit tett – hogy letépte a ragasztót a szájáról, és megpróbálta leszedni a kötelet a csuklójáról. Csak meglazítania sikerült, levenni nem. Majd felvitte a lányát.

Az első kérdés, amit feltettem magamnak, hogy ha John ölte meg a lányát, vagy köze volt a halálához, majd utólagosan beállította a helyszínt, mintha egy szadista betörő műve lett volna, miért rombolná szét a beállított helyszínt azzal, hogy eltávolítja a ragasztót és meglazítja a csuklón a kötést, mindenki mást, leginkább a rendőröket megelőzve. Ennek nem volt értelme.

Az ügyvédek azt mondták, hogy volt egy kis mennyiségű vér JonBenet bugyijában, láthatólag a hüvelyből, valamint mégegy folt, ami ondónak tűnt. Ez, természetesen férfi elkövetőre utal, és amennyiben a DNS passzolni fog John Ramseyéhez, akkor nagyon egyszerű lesz az ügy kimenetele. Kiderült, hogy denveri látogatásom fő oka az volt, hogy kiértékeljem Ramseyt az ügyvédek javára. Bár ezzel nem rukkolhattak elő, az volt a határozott érzésem, hogy tudni akarták, bűnös-e az ügyfelük.

Azonban mielőtt találkoztam John Ramsey-vel, az ügyvédeknek megjósoltam, hogy a rendőrségi laboratóriumi elemzés azt fogja kihozni, hogy nem volt JonBenet testén vagy alsóneműjében ondó. A szexuális indíttatású bűncselekmények, különösen a gyermekek ellen elkövetettek alapján, tapasztalataim szerint ez az elkövető nem az a fajta volt, aki megerőszakol egy kislányt. Bárki, aki ilyen erővel és agresszióval öl – akár a fojtogatásról, akár a tompa tárggyal elkövetett sérülésről beszélünk – nem fogja azzal tölteni az idejét, hogy hagyományos közösülést hajtson végre, hanem más módon bántalmazta volna, akár az ujjai vagy valamilyen tárgy bevezetése segítségével, hogy demonstrálja a kontroll feletti hatalmát és a megvetést, és hamarosan többet tudtunk meg a hüvelyi horzsolásokról és zúzódásokról. De nagyon szkeptikus voltam az ondóvizsgálat eredményét illetően.     

Az ügyvédek által elmondottak értelmében nyilvánvaló zúzódások voltak körben a gyerek fején, melyeket a lelkész (akkoriban nem tudtam a nevét) megpróbált úgy takarni, hogy Patsy ne lássa a seb méretét. Számomra ezen a ponton tiszta volt - noha nem tudtam, hogy Lee Foremannek és Bryan Morgannek is tiszta volt-e - hogy a bűnügyi helyszín nemcsak egy tébolyda állapotában volt, hanem többszörösen beszennyezték. Tudtam, hogy ez számos problémát jelent majd a rendőrségnek és az ügyészségnek, ha megvádolnak valakit és tárgyalásra kerül sor. 

Foreman elmondta nekem, hogy a Ramsey házaspár részt vett egy több mint két órás előzetes kihallgatáson és a kilenc éves fiukat (akinek akkor szintén nem tudtam a nevét) a szülők tudta és beleegyezése nélkül kihallgatta a rendőrség. Elmondták, hogy a fiú nem igazán értette, mi történt, és hogy többé nem fogja látni a húgát. A kihallgatás kiegészítéseként a Ramsey házaspár önként szolgáltat haj, vér és írásmintát, ha a rendőrség kéri azt. Ugyanezt a fiúk nevében is megígérték.

Január 8. estéjén, Bryan Morgan és Ellis Armistead, a Ramsey házaspár által felfogadott nyomozó, elvittek a Ramsey család otthonába. Armistead magas szőke férfi volt, korábban gyilkossági nyomozóként dolgozott, lezser modorú, ami ellentétben állt Morgan barátságos, de ellentmondást nem tűrő, irányító magatartásával. A látogatás célja számomra az volt, hogy megértsem a ház elhelyezkedését és a körülményeket és az események időrendi sorrendjét a gyilkosság éjszakáján és másnap reggel.

Az újságcikkek alapján, amiket olvastam, a Tudor stílusú ház négyemeletes volt, beleértve az átalakított padlást, és 1,3 millió dollárra becsülték. Két helyen hozzáépített a Ramsey család. Ahogy megközelítettük a házat, láttam, hogy a szomszédság a család hírnevének megfelelő. Elegánsnak tűnt, olyan típusnak, amire a helyi rendőrség odafigyel, és az egyetlen komoly bűncselekmény, amire az ember számít, a betöréses lopás pénzért, ékszerért, és egyéb értékekért. Megtudtam, hogy a házak közül sokban, beleértve a Ramsey házat is, jótékonysági fogadásokat tartottak, amely sajnos sokszor nagyon jó módja annak, hogy belső információkhoz jussanak a leendő célpontról. Belül, ezt azért vettem észre, mert a háznak jellegzetes stílusa volt, valamint a Ramsey család által hozzáépített részek miatt, az eljutás a lakás egyik részéből a másikba nem volt egyszerű. Nem lehetett eljutni egyik szobából a másikba zsákutca nélkül. A lakás szépen bútorozott volt, korabeli és antik darabokkal egyaránt. Két lépcső vezetett az első emeletről a másodikra, az egyik az a csigalépcső volt, amelyen Patsy megtalálta a váltságdíj követelő levelet. Nagyon ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy egy nagyméretű csomagot, mondjuk egy hat éves gyerek méretűt, fel vagy le cipeljen valaki azokon a lépcsőkön. A fő hálószoba, melyet a harmadik emeleten a padlásból alakítottak ki, el volt dugva, eltávolítva a ház többi részétől. Johnnak dolgozó részlege is volt odafent, Patsynek és neki külön fürdője és szekrénye volt.

JonBenet hálószobája egy közép- vagy inkább felső-középosztálybeli család hat éves gyerekének igényeinek felelt meg. Láttam néhány babát és emléket a szépségversenyekről. Bármilyen zaj jött is ebből a szobából, még ha jó hangos is, nehezen lett volna hallható az emeleten és a másik szárnyban, a Ramsey házaspár hálószobájában. Egy első emeletről érkező zaj még kevésbé, a pincéből jövőt pedig gyakorlatilag lehetetlen lett volna hallani a harmadik emeleten.

Kísérletképpen Armistead egyik nyomozóját beküldtem JonBenet szobájába és kértem, számoljon tízig fokozatosan emelve a hangját számolás közben. Mi a fő hálószobában voltunk. Míg el nem érte az ötös számot, nem hallottuk. A házban nem volt belső telefon vagy más felügyelő rendszer a felső emelet és a gyerekek hálószobája között. 

Azt is észrevettem, hogy féltucat bejárati ajtó van az első emeleten, és hogy JonBenet szobájának van egy erkélye, amit egy kis létrán könnyedén el lehet érni, vagy ha az ember rálép egy szemetes tároló konténerre.  

Az összbenyomásom az volt, hogy az elkövetőnek elég jól kellett ismernie a Ramsey ház elrendezését és a család érkezés-távozás idejét azon az éjjelen, valószínűleg megfigyelés által. 

Ez magas kockázatú bűncselekmény volt a behatoló részéről. Ez azonban nem jelenti, hogy tapasztalt bűnelkövetőről beszélünk. Amikor körülnéztem a házban, úgy éreztem, hogy amennyiben az elkövető külsős, olyan valaki lehetett, akinek a küldetése volt, hogy ártson a Ramsey családnak. A bűncselekmény helyszíne alapján nem tudtuk megállapítani, hogy JonBenet-t eredetileg az ágyában támadták-e meg. A rendőrség elvitte az összes ágyneműt és darabokat a szőnyegből, amelyek hordozhattak lehetséges vérnyomokat vagy egyéb más testfolyadék maradványt vagy szennyeződést, vagy egyéb bizonyítékot. Feltételeztem, hogy a gyereket felébresztették, és azonnal mozdulatlanná tették még a szobájában, mielőtt levitték volna az alagsorba.

Az alagsor veszélyes hely lett volna a behatolónak, ha a Ramsey házaspár felébred és lemegy. Csapdába esett volna.

Találkozás a Ramsey családdal

Január 9-én, reggel 9 óra körült találkoztam a Ramsey családdal a Haddon, Morgan és Foreman ügyvédi irodában. A kulcstalálkozó John-al történt, miután az ügyvédek úgy vélték, hogy ondómaradványokat találtak a testen és a helyszínen, ami az elsődleges gyanút rá irányítja. Bryan Morgan igen, Patsy viszont nem vett részt a Johnnal történt első találkozásomon. A találkozás elején elmondtam ki vagyok, kezet ráztunk és együttérzésemet fejeztem ki a veszteségük miatt. Mint kiderült, volt egy kis jelentősége annak a ténynek, hogy sem ő, sem Patsy nem tudták, ki vagyok. Később aztán, több forrásból is – beleértve Steve Thomas nyomozót – megtudtam, hogy az első könyvem, a Mindhunter, amit Mark-al írtunk, ott volt John Ramsey éjjeliszekrényén. Ebben a könyvben foglalkozunk a beállított helyszínnel, és többen arra gyanakodtak, hogy a Ramsey házaspár, vagy egyikük olvasta, és „megtanulta”, hogyan járjon túl a nyomozók eszén, azzal, hogy úgy tüntetik fel, mintha egy kívülálló ölte volna meg a gyermeküket. Legelőször is, azt kell mondjam, hogy sem ők, sem akárki más nem tanulta volna ezt meg azzal, hogy elolvasta a könyvet. Nem írtunk „hogyan” útmutatót, és bármely jó nyomozó átlátna egy ilyen primitív próbálkozáson. Ezenkívül, bármennyire is szerettük volna, hogy mindenki olvassa a könyvünket, és tudja, kik vagyunk, a Mindhunter nem volt ott John éjjeliszekrényén, vagy bárhol máshol a házban, és én elég rendesen körbenéztem a házban. 

Higgyék el, íróként megtanultam bárhol és bármikor észrevenni könyveket. A könyvünk nem volt rajta a rendőrség által elvitt tárgyak meglehetősen hosszú listáján, viszont a „Dave Barry könyv a kibertérről” igen.

Ez csak az egyike azoknak a valóságnak nem megfelelő információknak, melyek ezzel az üggyel kapcsolatban keringtek. John a velem való találkozás után olvasta a Mindhuntert, és a bűncselekmény idején teljesen ismeretlen volt számára a munkám.

Elmondtam neki, hogy ez nem egyszerű dolog, de az ügyvédei megkértek, hogy csináljak elemzést a bűncselekményről és alkossak véleményt arról, hogy milyen típusú személy lehet a felelős. Azzal vezettem be a beszélgetést, hogy valami hasonlót mondtam, mint amit az ügyvédeknek is előtte nap: a közforrásból kapott információk alapján nem állt jól a szénája. A családtagok mindig az első gyanúsítottak ilyen ügyekben, és a közvélemény azt sugallta, hogy ő és a felesége nem működtek együtt a rendőrséggel.

Meglehetősen szúrósan válaszolt, hogy ez nem is állhatna messzebb az igazságtól, és hogy ő és Patsy mindenben úgy jártak el, ahogyan mondták nekik, és rengeteg kérdésre válaszoltak. Mindazonáltal elismerte, hogy még nem vettek részt a rendőrség által lefolytatott mélyinterjún.

John lehangolt volt és szomorú. Előző nap volt lánya, Beth halálának az ötödik évfordulója. Kértem, hogy vezessen végig az eseményeken.

Karácsony napján és este, majd a másnap reggel, eljutva addig, amikor ő és Patsy észrevették, hogy JonBenet eltűnt. A Karácsony reggel jellegzetesen telt, a két gyerekkel boldogan bontogatták az ajándékokat, amiket a Mikulás hozott, mindkét szülő képeket készített. Úgy tudtam, ezek már a boulderi rendőrség birtokában vannak. Négy körül átmentek Fleet és Priscilla White házába karácsonyi ünnepi vacsorára, ahogy azt előző évben is tették. A White család körülbelül hat háztömbnyire lakott tőlük. John és Patsy mindketten egy pohár bort ittak a vacsorához. A White családnak két gyermeke volt, hasonló korúak, mint a Ramsey gyerekek. Mind együtt játszottak, majd röviddel este kilenc előtt hazatértek, miután kétszer rövid megállót iktattak be, ajándékok átadása céljából. John elmondta, hogy alvó lányát ő vitte annak szobájába, és maga is alváshoz készülődött, amikor Burke a segítségét kérte valamiben, így Patsy fektette le a lányát. 

Miután John ágyba dugta a fiát, felment a fő hálószobába, beállította az ébresztőt a következő reggelre 6 óra 30-ra, mivel Michigan-be készült repülni, egy kis kitérővel a két idősebb gyerekéért és leendő vejéért. A Ramsey család dzsipje a garázsban állt, ajándékokkal megpakolva.

Figyeltem arra mit mond, ráösszpontosítva a ragozására, lélegzésére, testbeszédére, a szóválasztására – összehasonlítva azokkal a tapasztalataimmal, amit több ezernyi erőszakos elkövetővel, áldozattal és azok családjával készített interjúk során szereztem. Átvezettem Johnt december 26-án, az egész reggelen és délutánon, addig amig felfedezte a lánya testét a borospincében. Amikor arról beszélt, hogy felvitte, pislogni kezdett, mintha újra látná maga előtt a jelenetet. Aztán zokogni kezdett.

Miután körülbelül két órát töltöttem Ramsey-vel, elnézést kért, és a mosdóba ment. Bryan Morgan-hez fordultam, aki egész végig ott volt a szobában, és egyszerűen annyit mondtam, „hiszek neki.”

„Oh, istenem, micsoda megkönnyebbülés!”, felelte Morgan. Hatvanas éveiben járt, szenvedélyes és elbűvölő volt, ha az akart lenni. Az volt a határozott benyomásom, hogy őszintén hitt abban, hogy az ügyfele ártatlan, de vágyott egyfajta megerősítésre, hogy ez az ösztöne helyes.

Amikor Ramsey visszatért, elmondtam neki, hogy már bűnözők százával ültem szemben, és néhányan annyira meggyőzőek voltak, hogy újra bele kellett néznem az aktáikba, hogy biztos legyek abban, a bizonyítékok valóban ellenük szólnak. Aztán azt mondtam, „Mr. Ramsey, ön vagy pokoli jó hazudozó, vagy ártatlan. Elhiszem, amit mond.”

Úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Azt mondtam, „Miért nem megyünk el a rendőrségre és mondja el ugyanezt a történetet, mint nekem?”

Azt válaszolta, hogy az ő oldalukon áll és együttműködik. Morgan azt mondta, hogy egy ponton le fognak ülni a rendőrökkel, és megpróbál találkozni velük délután négy órakor.

Mondtam Morgannek, hogy kész vagyok Mrs. Ramsey-vel beszélni, de megváltoztattam a véleményem arról, hogy azt a férje jelenléte nélkül tegyem meg. Jelen lehet a beszélgetésen. Nem mondtam el se neki, se Morgannek, hogy miért változtattam stratégiát. Azt gondolhatták, hogy most már annyira bízom John-ban, hogy nincs szükségem Patsy verziójára. Az igazság azonban az volt, hogy mivel az elemzésem középpontjában John állt, leginkább az ő reakciói érdekeltek. Most, hogy vele már külön beszéltem, kíváncsi voltam, hogyan viselkedik, amikor Patsy mondja el a saját verzióját. Kíváncsi voltam, látok-e rajta bármilyen feszültséget, amikor a felesége beszél, vagy súrlódást kettejük között a reakciók vagy speciális részletek kapcsán.

Patsy Ramsey fekete pulóvert és szoknyát viselt. A nyakában függő hatalmas ón kereszt felkeltette a figyelmem. Gyakran láttam meggyanúsított embereket, akik hirtelen „vallásossá váltak”, és nagy, nyilvánvaló ügyet csináltak belőle, ezért magamban megjegyeztem, hogy majd átfutom a családi fotókat, hogy lássam, hordta-e máskor is ezt a keresztet, vagy bármi hasonlót. Elmondták, hogy Patsy le van szedálva, látható volt, hogy sírt és pihenésre van szüksége.

Bemutatkoztam neki, de ahelyett hogy kérdéseket tettem volna fel, mindkettőjüknek elmondtam, hogyan fogom elemzeni az ügyet, bár elmondtam, hogy nincs meg minden anyagom, ami normális esetben egy ilyen elemzéshez rendelkezésemre áll. Bemutattam a Crime Classification Manual-t (bűnügyi osztályozási kézikönyv), ami akkor készült és került kiadásra, amikor még az FBI-nál dolgoztam, és én voltam a vezető szerzője. Ennek a kézikönyvnek a célja az volt, hogy a bűnözői viselkedést osztályozza, segítséget nyújtva a rendvédelmi szerveknek, oly módon, ahogyan a DSM, a Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve tette az egészségügyi ellátásban dolgozó szakemberek számára.

A CCM-ben négy fő kategóriát soroltunk fel az emberölésekhez – pénzügyi ok, személyes indíték, szexuális és csoportos ok – ezeken belül alkategóriákkal. Ebben az ügyben jelent volt a váltságdíj követelés (pénzügyi ok), nyilvánvaló szexuális támadás (szexuális ok), és utalás arra, hogy egy idegen csoport a felelős az elrablásért (csoportos ok). Az én véleményem az volt, hogy míg ebben az ügyben határozott utalások voltak a három fenti kategóriára, úgy gondoltam, hogy az elsődleges mégiscsak a személyes indíték volt, részben a bosszú és a megtorlás jegyeivel.

Ahogy ezt kimondtam, John Ramsey ismét sírni kezdett. Azt mondta, az ő hibája, hogy a lányát megölték, hogy valaki megpróbált törleszteni neki valamiért. Patsy ekkor nagyon lobbanékony lett és azt kérdezte, miért tenne ilyet valaki.

„Úgy hiszem, a gyilkos már korábban járt önöknél,” mondtam. „Azt gondolom, hogy Mr. Ramsey ismeri, vagy volt kapcsolata ezzel a személlyel, és ettől a ténytől rosszul érzi magát.”

Megkérdeztem tőlük, hogy bármelyikük észlelt-e szokatlan viselkedést bárki részéről a gyilkosság óta. Patsy azt mondta, hogy White-ék furcsán viselkedtek velük. Azt válaszoltam, hogy az emberek néha furcsán viselkednek az ilyen szituációkban, de nem azért mert bűnösek, vagy valamit rejtegetnek, hanem mert nem tudják, mit mondjanak vagy tegyenek. Én magam 1983-bam a betegségem, a kómás állapotom, és a hosszú felépülésem azzal kapcsoltam össze, hogy azok, akikről azt hittem, hogy közeli barátaim, soha nem látogattak meg a kórházban vagy később az otthonomban. Patsy azt mondta, hasonló élményei voltak a rákbetegsége idején. Közeli barátai közül többen soha nem látogatták meg. Azt mondta, hogy erős hite miatt élte túl a betegséget, és mert Isten kezére bízta magát.

A Ramseyékkel folytatott beszélgetés több pontján rápillantottam Bryan Morgan-re, és láttam, hogy könnyezik. Ez bebizonyította számomra, hogy valóban hisz az ügyfelei ártatlanságában, és teljes mértékben átéli azok hihetetlen mértékű veszteségét. Egyszer megkérte Johnt, hogy mutasson egy képet Beth-ről. John elővette a képet a pénztárcájából és elkezdett sírni. Morgan megfogta a vállát, ő maga is sírni kezdett és azt mondta: „John, annyira sajnálom.”

Ez vajon megjátszás volt, ami nekem szólt? Gyorsan levontam a következtetést, hogy nem. Úgy gondoltam, hogy miután több száz elkövetővel és áldozattal beszéltem, eleget tapasztaltam ahhoz, hogy felismerjem a valódi könnyeket.

Folytatása következik 

Évi