A törvényszéki bizonyítékok rejtett igazsága – Beszélgetés Itiel Dror agykutatóval

Gén találat? Tiszta ügy? Semmi esetre sem, mondja Itiel Dror agykutató. A következő beszélgetés az észlelés torzulásáról és az igazságügyi orvosszakértők, DNS- és ujjlenyomat szakértők végzetes tévedéseiről szól. A cikk a Stern-Crime magazin német nyelvű cikkének általam készített fordítása.

Itiel Dror Izraelben nőtt fel. A pszichológus és agykutató a Harvardon doktorált, a University College London-on tanít és az észlelési torzulást valamint annak a megismerésünkre tett hatásait kutatja. Dror orvosokat, pilótákat, banki tisztviselőket és hivatalnokokat oktat arra, hogy ezeket a benyomásokat behatárolják és ezáltal döntéseiket optimalizálni tudják.

SC: Drór úr, Ön tanulmányokkal tudott olyasmit bizonyítani, ami a törvényszéki szakértőket világszerte forrongásra késztette. Kérem, mutassa be nekünk a felfedezését.

ID: A beszélgetés címeként úgy tudnám megfogalmazni, hogy a törvényszéki bizonyítékok rejtett igazsága.

 

SC: Ez mi lenne pontosan?

ID: A törvényszéki szakértők is hibáznak! Elkövetik ezeket a hibákat az ujjlenyomatok és a kézírás kiértékelésekor, a ballisztikai összehasonlításokkor, és a DNS-elemzés során is. De: ez még nem a probléma. A probléma az, hogy a törvényszéki szakértőket mindenki tévedhetetlennek tartja. Nemcsak a laikusok, hanem az ügyvédek, bírák, a rendőrség is. Mindegyiküknél megvan ez a vak bizalom a törvényszéki tudományok irányába. Az olyan hollywoodi produkciók, mint a „CSI” sorozat döntően befolyásolják ezt. Mi, törvényszéki szakértők, magunk is meg vagyunk győződve a tévedhetetlenségünkről, de a valóság teljesen más. A közvélemény azt hiszi, hogy a törvényszéki szakértők objektívek és pártatlanok. Az igazság az, hogy rengeteg hibát vétenek, hogy szerfelett elfogultak – és ebből az elfogultságból kifolyólag ítélkeznek. Ezt nevezzük Cognitive Bias-nak, megismerési, észlelési torzulásnak. Mégis, a törvényszéki szakértés az egyetlen olyan tudományos terület, amely eddig megúszta a felülvizsgálatot.

 

SC: Hogyan lehetséges ez?

ID: Az egyik fő ok, hogy a törvényszéki szakértők nem kapnak visszacsatolást, ha hibát ejtenek. Ha egy orvos a téves lábat amputálja le, azt megtudja. Ha a bankárom egy bizonyos befektetést ajánl és én egy hét múlva látom, hogy a részvények nem emelkednek, hanem esnek, akkor felkeresem őt. A törvényszéki szakértők ezzel szemben megnézik az ujjlenyomatot, vagy összehasonlítják a DNS-t és azt mondják: „Egyezik!” Aztán az illető börtönbe vonul. A szakértők szinte soha nem tudják meg ha, és hogy mikor hibáztak.

Itiel Dror

SC: Egészen pontosan mi történik egy ilyen megértési, észlelési torzulás alkalmával?

ID: Képzelje el, hogy a repülőtéren vár, hogy valakivel találkozzon. Hirtelen mindenhol ezt a személyt látja. Mindenki, aki elhalad ön mellett, úgy néz ki, mint az illető, akire vár. Vagy fordítva, ha valakit mindenáron el akar kerülni, akkor is mindenütt ezt a személyt látja. Így működik az agyunk, a mindenkori lelkiállapotunk befolyásolja. Másik ilyen példa az állapotos nő, aki azt mondja: „Ó, hirtelen annyi állapotos nő van!” Valójában az állapotos nők száma nem változott, de mivel a hölgy gyermeket vár, megváltozott az érzékelése. Vagy, autót szeretne venni, ezért sokkal többféle autómárkát vesz észre az utakon, mivel el kell döntenie, hogy BMW-t vesz vagy Mercedes Benz-t, vagy valami mást. Ezek a dolgok mind befolyásolják, hogyan értelmezzük a környezetünket. A kívülről érkező információk feldolgozása mindig függ attól, mi jár a fejünkben, mit akarunk és mit várunk.

 

SC: Miképpen hat ez ki a törvényszéki szakértésre?

ID: Vegyük például az ujjlenyomatok vizsgálatát. Észlelési torzulás akkor következik be, amikor a szakértők elvárják, hogy a helyszínen rögzített nyom a gyanúsítottól rögzített lenyomattal egyezzen. Talán azért, mert tudják, hogy a rendőr, aki az ügyben nyomoz, meg van győződve a gyanúsított bűnösségéről. Vagy, mert tudják, hogy a gyanúsított büntetett előéletű. Az ilyen körülmények sokkal valószínűbbé teszik, hogy a szakértő egyezést talál ott, ahol nincsen. Hasonló a helyzet a fegyverek és a lőszer vizsgálatakor, a kézírások összehasonlításakor és az igazságügyi orvostan esetében. A törvényszéki szakértés minden területe észlelési torzulással érintett.

 

SC: Mi keltette fel az érdeklődését ez iránt a szakterület iránt?

ID: Egy ujjnyomat szakértő olvasta egyik tudományos cikkemet, amelyben arról írtam, hogyan kell a harcászati pilótáknak a levegőben más repülőgépeket azonosítani. Ellenséges gép, egyike a sajátjuknak, vagy szövetséges? A szakértő küldött nekem egy mailt: „Oh, ez pontosan ugyanaz, amit mi is csinálunk, amikor ujjlenyomatokat hasonlítunk össze.” Találkoztunk és elmeséltem neki, hogy: „Néha a másik repülőgép egy része a felhők mögött van, vagy néha mögöttük repül. Mindez megnehezíti a pilóta számára, hogy rendesen meg tudja határozni.” Erre ő így szólt: „Pontosan, ahogyan a mi munkánk során is!” Beszélgettünk egy jót, egészen addig, amíg elmeséltem, hogy miképpen befolyásolja a pilóta ítélőképességét, ha egy szövetséges – gép érkezik abból az irányból, ahonnan az ellenségest várja. „Mi ujjnyomat szakértők nem hagyjuk, hogy az elvárásaink befolyásoljanak minket!”, válaszolta ő. Az kiáltottam: „Micsoda? Ez lehetetlen! Milyen furcsa fajhoz tartozik maga?” Ragaszkodott hozzá, hogy teljesen objektív és nem követ el hibát.

 

SC: Ön pedig javasolt neki egy kísérletet…

ID: Azt mondtam: „Ugyanannak a szakértőnek mutassuk meg ugyanazt a két ujjlenyomatot kétszer, fél év különbséggel, és mindkét alkalommal egy másik történetet mesélünk neki. Akkor majd meglátjuk, hogy mennyire befolyásolja őt ez.” Biztos volt benne, hogy az időmet vesztegetem. De elvégeztük ezt a kísérletet és öt, tapasztalt szakértő elé raktuk a párokat.

 

SC: Milyen plusz információkat adtak a szakértőknek?

ID: Egyszer azt mondtuk, hogy a gyanúsított, akihez az ujjlenyomat tartozik, bevallotta a tettet. Máskor azt mondtuk, hogy a bűncselekmény elkövetése idején az illető külföldön volt. Azt állítottuk, hogy többszörösen büntetett előéletű. Vagy, hogy teljesen feddhetetlen. Hogy szemtanúk felismerték, vagy, hogy nem. Ezen információk egyike sem volt kapcsolatban az ujjlenyomatokkal.

 

SC: Mi lett az eredmény?

ID: A szakértők döntése, hogy egy ujjlenyomat pár azonos volt vagy sem, majdnem mindig attól függött, hogy elvárták-e, hogy azonosak legyenek. Ami különösen érdekes: a párt minden esetben vagy száz százalékig azonosnak hozták ki, vagy száz százalékosan kizárták. A kísérlet hat tagja közül négyen ellentmondtak az első döntésüknek. Nem más szakértők eredményének, hanem a sajátjuknak. Annak a döntésnek, amit hat hónappal azelőtt más információk és elvárások alapján hoztak meg.

 

SC: Ön ezután még fokozta a kísérletet.

ID: A második tesztkörben valós ügyeket vettünk be, amelyben a szakértők megállapították, hogy az ujjlenyomat párok azonosak voltak. Kerestünk hat specialistát, akik látens ujjnyomok felkutatásában voltak profik, összesen nyolc ujjlenyomat párt helyeztünk eléjük, mint állítólagos új ügyeket, és meséltünk hozzá egy történetet: A gyanúsított a bűncselekmény idején nagyon messze tartózkodott, és valaki más vallotta be az elkövetést. Most hat szakértőből négy azt állította, hogy nem egyeznek az ujjlenyomatok, holott korábban másként döntött.

 

SC: Manapság amúgy is számítógép végzi az azonosítást, nem?

ID: Ezt azok gondolják így, aki sok „CSI”-t néznek. A számítógép csak akkor tud ujjlenyomatokat kétségtelenül azonosítani, ha 10 jól kivehető lenyomat áll rendelkezésre egy személytől, és előtte 10 ugyanilyen jól kivehető lenyomatot tároltak ugyanattól a személytől a számítógépben. Például, ha az ujjlenyomatomat az útlevelemmel együtt megadom azonosításra, akkor a számítógép majdnem mindig felismer engem. De a törvényszéki vizsgálatok során nincs tíz tiszta lenyomatunk, gyakran egy teljes sincsen, csak egy részleges. Piszkos felületről rögzítve, amelyet több más ember is megérintett. Ezt nevezzük „látens ujjlenyomatnak” . Ebből a számítógép a legjobb esetben is azt a 20 lenyomatot választja ki az adatbankból, amelyek a legjobban hasonlítanak a helyszíni nyomhoz. Egymáshoz rendelni a nyomokat csak egy ember tudja.

 

SC: A számítógép ezt a 20 hasonló lenyomatot illeszkedési pontosság alapján listázza. A tanulmányában ön ezt a sorrendet megfordította.

ID: A szakértők hozzá vannak szokva, hogy látják ezeket a listákat. A leginkább hasonló ujjlenyomat az első helyen áll, azt követi a második leghasonlóbb, és így tovább, és e sorrend alapján döntenek. Mi történik azonban akkor, ha a számítógép által felállított sorrendet összekeverem? Ezért azt az ujjlenyomatot, amit a számítógép az első helyre sorolt, az utolsó helyre tettem. Ekkor már az emberi kiértékelők sem a legjobban illeszkedőként ismerték el. Mivel nem várták, hogy az a vizsgálandó nyommal egyezik.

SC: Hogy reagáltak a szakértők, amikor eléjük tárta az eredményeket?

ID: Rosszul. Személyesen nekem támadtak. Panaszleveleket küldtek az egyetemre, követelték az elbocsátásomat, és hogy a kutatási eredményeimet vonják vissza. Mint „a császár új ruhája” című történetben. Senki nem akarja az igazságot hallani. Mind nagyon dühösek voltak, az ujjnyomat szakértők, a DNS szakértők, és az orvosok is.

 

SC: A DNS szakértőket mivel haragította magára?

ID: Ha egy személy DNS-ét kell megállapítani, például egy apasági teszt során, az nem probléma. De bűncselekmények során általában kevert DNS nyom áll rendelkezésre, két vagy három embertől is, ez sokkal bonyolultabbá teszi az egészet. A szakértőnek értelmeznie, mérnie, értékelnie kell, amit lát, majd döntést kell hoznia. Két olyan esetet vettünk elő az USA-ból, ahol a szakértőknek egy csomó olyan információ tudatában kellett döntést hozni, amelyek a tulajdonképpeni törvényszéki munka szempontjából irrelevánsak voltak. Az egyik esetben az első rendű vádlott azt vallotta, hogy a másodrendű vádlott is részt vett a csoportos nemi erőszakban. Az eljárás során a két szakértő arra a következtetésre jutott, hogy az sértettből rögzített mix-ből az ő DNS-ét sem lehet kizárni.

 

SC: Ez a Kerry Robinson eset volt?

ID: Igen, Kerry Robinson Georgia-ban. Tehát fogtuk a DNS mintát, és 17 másik szakértő elé tártuk összehasonlításra, minden egyéb információ nélkül. Ebből a 17 szakértőből 16 szakértő ellentmondott a Robinson per mindkét szakértőjének, csak egyetlen jutott ugyanarra az eredményre. Robinsont 2020-ban ártatlanként kiengedték a börtönből, a 20 évből majdnem 18-at letöltött. A kutatási eredményeim hozzájárultak a szabadlábra helyezéséhez.

Kerry Robinson majdnem 18 év után hagyhatta el a börtönt

SC: Hogyan jutottak el a szakértők a hibás döntéshez?

ID: Ha a szakértőnek egy nem teljes DNS-profil áll rendelkezésre egy helyszínről, ahogyan az a Robinson ügy esetében is történt, akkor a profilt a szakértőnek a rendelkezésére álló szekvenciák alapján kell kiegészítenie. Anélkül, hogy a gyanúsított DNS-profilját látná. Mivel, hogyha azt megkapja, akkor a helyszínen rögzített töredéket nagy valószínűséggel úgy fejleszti, hogy az a gyanúsított profiljához illeszkedjen. Tehát a DNS-ben a hézagokat úgy tölti ki, amilyennek neki a gyanúsított profilja alapján valószínűleg tűnik. Így ahelyett hogy a bizonyíték a gyanúsítotthoz vezetne, a bizonyíték a gyanúsítotthoz passzol.

 

SC: Robinson elítélése nem egyedi eset.

ID: New Yorkban az Innocent Project több száz esetet megvizsgált, ahol az elítélteket a börtönbüntetésből kiengedték vagy felmentették. Az ügyek több mint felében, 60 százalékban, törvényszéki szakértői hibás döntések járultak hozzá az ítélethez.

 

SC: Ez katasztrofális.

ID: Igen, nagyon! De most kiugrott a nyúl a bokorból (nevet). Eddig a szakértők megúszták az előítéleteiket és a hibáikat. Ártatlanokat küldtek börtönbe, a valódi elkövetők pedig szabadon járnak. Ez óriási probléma, amivel foglalkozni kell.

 

SC: Az orvosok különösen rosszul fogadták az ön eredményeit. Miért?

ID: Náluk ugyanezt a mintát fedeztük fel: Azoknak az orvosoknak, akik boncolást végeznek, a döntéseiket, hogy az eset emberölés vagy baleset volt, nem az orvosi bizonyítékok alapozzák meg. Hanem egy rakás háttérinformáció, aminek semmi közük a szakterületükhöz. Vázoltunk egy esetet, amelyben egy kisgyermeket holtan találnak a nappali padlóján, súlyos fejsérülésekkel. Aztán megkértük az orvosokat, hogy állapítsák meg, emberölésről vagy balesetről van-e szó. Ezen kívül orvosi szempontból lényegtelen információkat osztottunk meg. Olyat is, amely aztán egyértelmű véleményt eredményezett és feltűnő volt. Azok az orvosok, akik azt az információt kapták, hogy a gyermek feketebőrű és az anya feketebőrű barátja vitte be a sürgősségire, körülbelül ötször olyan gyakran állapítottak meg emberölést, mint balesetet. Egy fehérbőrű kisgyerek esetében ellenben, akit a fehérbőrű nagymama visz be, az orvosok dupla annyiszor találták balesetnek, mint emberölésnek.  

 

Itiel Dror

SC: Azt vetették az ön szemére, hogy az alaptétel komolytalan volt. Először is köztudott, hogy a feketebőrű gyerekek gyakrabban lesznek emberölés áldozatai, mint a fehérbőrűek. Másodszor az is ismert, hogy az anyák partnerei gyakrabban ölnek, mint a nagymamák.

ID: Így van. Ezeket a körülményeket a rendőrség nyugodtan számításba veheti, amikor nyomoz az ügyben. A bíró szintén figyelembe veheti a döntésekor. De az igazságügyi orvosszakértőnek, mint semleges természettudósnak, nem szabad hagyni magát befolyásolni ilyen tapasztalati tényezők által. Neki a halál okát csak az orvosi tények alapján szabad megállapítani. Vagy azt mondani, hogy határozatlan, nem tudja megállapítani.

 

SC: Nemcsak néhány rossz kivételről beszélünk a szakértők között?

ID: Nem, be tudtam bizonyítani, hogy a keményen dolgozó, céltudatos szakértők is követnek el hibákat, mert előítéletesek. Az, hogy csak néhány korrupt, rosszindulatú ember érintett, egy széles körben elterjedt tévhit. Pontosan, mint az a feltételezés, hogy csak más hibázhat, mi nem. Ezt nevezzük „vakfoltnak”: Észrevesszük mások hibáit, a sajátunk felé viszont vakok vagyunk. Egy 2017-es, 21 országot érintő közvéleménykutatásban több mint 400 szakértő közül a háromnegyede alapvető problémaként nevezte meg az előítéletet. De csak 52 százalékuk gondolta, hogy a saját munkaterülete is érintett, és csak 26 százalék ismerte el, hogy személyesen is érintett.

 

SC: A beismerés az első lépés a javulás útján…

ID: Igen, bár ha a szakértők el is fogadják a tévedhetőségüket, utána gyakran annak a tévedésnek esnek áldozatul, amit én „Illusion of Control”-nak, az ellenőrzés illúziójának nevezek.

 

SC: Mit kell ez alatt érteni?

ID: Elismerik a hibára való hajlamosságukat és ezt mondják: „A problémát akaraterővel  le tudom küzdeni!” Ténylegesen azonban az akaraterő nemcsak hogy elégtelen, hogy a torzulásokat elkerüljük, hanem a fáradozásunk még fel is erősítheti azokat. Minél jobban összpontosítunk arra, hogy kizárjuk, annál több helyet csinálunk neki. Ezt a jelenséget bírósági tárgyalásokról ismerjük: Ha a bíró az esküdteknek azt mondja, egy meghatározott bizonyítékot hagyjanak figyelmen kívül, akkor ezt a bizonyítási eszközt az esküdtek különösen pontosan jegyzik meg.

 

SC: Hogy lehet a problémát megoldani?

ID: Mindenekelőtt a szakértőknek el kell fogadniuk, hogy ők is előítéletesek, és ez befolyásolja a döntéseiket. Akkor viszonylag egyszerűen lehet segíteni. Például, hogy nem teszik ki őket olyan plusz információknak, amelyek a munkájuk szempontjából irrelevánsak. Egy ballisztikus, aki lövedékeket vet össze, egy grafológus, aki kézírást vizsgál, vagy egy szakértő, akik ujjlenyomatokat értékel ki, nem kell, hogy tudja, hogy a gyanúsított büntetett előéletű-e. Hogy beismerte-e. Vagy, hogy a rendőrök mit gondolnak róla. A ballisztikusnak mindenekelőtt a helyszínen biztosított töltényhüvelyt kell megkapnia, a daktiloszkópusnak pedig az ujjlenyomatot. Többet nem. Az orvosszakértőnek is csak sorjában és olyan mértékben kell az információkat megkapni, amennyire szükséges a halál okának meghatározásához.

 

SC: Ön ehhez kínál világszerte továbbképzéseket. Milyenek ezek?

ID: Fontos, hogy a szakértőket ne vádoljam őszintétlenséggel vagy szándékos előítéletességgel, hanem hogy megértessem velük, hogy ők, ahogy mi mindannyian, az agy felépítésének vagyunk kitéve, és annak, ahogyan az információkat feldolgozza.

 

SC: De senki nem szeretne hibázni.

ID: Ez különösen a törvényszéki szakértőkre vonatkozik. A közvélemény nagyon kedveli őket, a bíró nagyszerűnek tartja őket, a rendőrséggel szorosan együtt dolgoznak. Nem akarják a határaikat elismerni. Én is dolgozom orvosokkal, pilótákkal, bankárokkal, akik a megismerési torzulások miatt hibáznak. Rendőrökkel is, akik lelőttek valakit, mert tévesen azt gondolták, hogy fegyver van az illetőnél. Meg akarják érteni, hogy mi történt, és hogyan cselekedhetnének másképp. De a szakértők azt állítják: „Nekünk nincs ilyen problémánk.”

 

SC: Hogyan veszi rá mégis a szakértőket, hogy együttműködjenek?

ID: Ebben nagyon, nagyon sikeres vagyok. Az Egyesült Államokban és Kanadában képzek tovább embereket. Ausztráliában, Tajvanon és majdnem az összes európai országban. Minden szemináriumot azzal kezdek, hogy más szakértők előítéletességéről és hibáiról beszélek. Például vicceket gyártok orvosokról, és a részvevők betegre nevetik magukat, milyen buták mások. Amíg azt nem mondom: „Ti ugyanilyenek vagytok.” Akkor egy kísérletet javaslok, és előre megmondom, hogy az észlelésüket manipulálni fogom. Nem megpróbálom átverni őket, hanem egészen nyíltan befolyásolni fogom őket, miközben megpróbálnak objektívek maradni. Természetesen ennek ellenére nem sikerül nekik objektívnek maradni. Akkor aztán ledöbbennek, nem tudják elhinni, hogy tényleg előítéletesek, minden tudás és fáradozás ellenére. Ez a tapasztalat nyitottá teszi őket a megoldásokra. Ezzel sok országban sikeres vagyok.

 

SC: Mi a helyzet Németországgal?

ID: Valamilyen oknál fogva ott a szakértők nem olyan nyitottak. (nevet) Néhányuknak írtam, többször is. De vagy nem kapok választ, vagy egészen röviden közlik, hogy nem érdekli őket. Úgy sejtem, ez amiatt lehet, hogy a német bíróságok a kísérletezéseket „tudományosan objektívnek” tartják. Senki nem akar békétlenséget szítani. Ha meghívnak, kész vagyok vitatkozni velük. Meghallgathatnak és mondhatják, hogy idióta vagyok és nincs igazam. De legalább hallgassák meg, amit mondanék.

Évi    

A zodiákus gyilkos John Douglas szemszögéből – 3. rész

Darlene Ferrin társaságot kedvelő, barátságos 22 éves fiatal nő volt, aki Vallejo-ban lakott a férjével, Deanel, és kislányukkal Denaval. Röviddel a szivattyútelepnél történt gyilkosságok után azt mondta egy munkatársának, akivel a Terry nevű étteremben dolgozott, hogy ismerte az áldozatokat, vagy legalábbis egyet közülük. Darlene olyan szörnyűnek találta a gyilkosságokat, hogy többé nem akart arra a területre menni ahol történtek.

Darlene Ferrin

Körülbelül hat hónappal a Jensen-Faraday gyilkosság után, július negyedikén délután, Darlene felhívta egy barátját Mike Mageau-t, hogy este találkozzanak. Ezután, a lányát két bébiszitterre bízva, elindult és megállt az olasz étteremnél, ahol Dean dolgozott (nem az, ahol Darlene dolgozott), hogy elmondja neki, ő és a húga, Christine, elmennek a Mare Island közelében lévő csónakparádéra. Dean elmondta neki, hogy meghívta pár munkatársát hozzájuk munka után egy partira, és kérte, hazafelé vásároljon tűzijátékot. Ő és Christina elmentek a nő munkahelyére, hogy meghívjanak néhány munkatársat a partira, mielőtt a parádéra mennek. Újra felhívta Mike-ot. A parádé után megálltak a férje munkahelyénél, ekkor már este tíz óra elmúlt. Darlene hazatelefonált, hogy ellenőrizze a lányát, és azt mondták neki, hogy valaki kapcsolatba akart lépni vele a munkahelyén, ezért visszament az étterembe. Majd hazavitte Christinát és elindult a saját otthona felé.

Eredetileg az volt a terve, hogy hazaviszi a két bébiszittert, majd kitakarítja a házat a parti előtt, de egy telefonhívás után megkérte a két fiatal lányt, akik a lányára vigyáztak, hogy maradjanak, amíg tűzijátékért megy. Ők beleegyeztek, így Darlene elhajtott Mike Mageau házához, ahol a férfi már annyira izgatott volt, amikor meglátta, hogy kifutott a házból, és sem a tévét, sem a lámpákat nem kapcsolta le, még az ajtót is nyitva hagyta. Amikor elhagyták a házat, azonnal észrevették, hogy egy világos színű kocsi követi őket. Megpróbálták lerázni, végül a Columbus Parkway-en kötöttek ki, egy a várostól távolodó úton. Befordultak a Blue Rock Springs Golf pályára, ami nem volt annyira elszigetelt, mint a Lake Herman Road szivattyútelepe, de ezt is a szerelmesek ösvényének nevezték. Amikor Darlene lehúzódott a parkolóba, a Chevy Corvair-je elakadt, amikor egy másik kocsi blokkolta. A közelben parkolt, majd sietve távozott, pár perc múlva azonban visszatért. Mike később úgy emlékezett vissza, a másik autó mögöttünk olyan pozíciót vett fel, mint egy rendőrautó tette volna, elvágva őket és bevilágított a fényszórókkal Darlene autójába. A következő pillanatban azt hallotta, hogy valami nekicsapódik az autó ablakának, majd fényvillanást látott, amikor meglőtték. A golyók egyre záporoztak. Darlene rábukott a kormányra, összesen kilenc találat érte: kettő-kettő mindkét karjába, öt a hátába, melyek a tüdőt és a szívet érték. 

Mike megpróbált elmenekülni, de nem találta a kilincset. Ahogy küzdött, látta a támadót visszamenni az autójához. Egyszer csak megfordult a férfi és Mike jól meg tudta nézni: húszas évei végén járó, zömök testalkatú – körülbelül 90 kg, és 180 cm magas – világosbarna göndör haj, rövidre vágva. Olyan széldzsekit viselt, mint a tengerészgyalogosok, a nadrágja pedig nem teljesen takarta az enyhe pocakját. Amikor úgy tűnt, hogy a támadó elmegy, Mike felkiáltott fájdalmában, mire a férfi irányt váltott, visszatérve Darlene kocsijához. Még kétszer rálőtt Mike-ra, aki beugrott a hátsó ülésre. Aztán még kétszer rálőtt Darlene-ra, visszament a kocsijához és elhajtott.

 

Blue Rock Springs Park

Mike kívülről nyitotta ki a kocsi ajtaját és kiesett. Vérzett az arca, nyaka, a jobb karja és a bal lába. Az egyik golyó áthatolt az állkapocs csontján és a nyelvén, így nem tudott kiáltani. Szerencsére, három másik fiatal épp egyik barátjukat kereste, behajtottak a parkolóba, és rátaláltak a földön vonagló Mageau-ra. Azonnal segítségért indultak.

Éjfél után tíz perccel hívás érkezett a Vallejoi rendőrség telefonközpontjába. Az első két rendőrtisztet gyorsan követte a helyszínen John Lynch és Ed Rust őrmester, nyomozók. A tetthely pedig szörnyű volt: Mike Mageau-ból ömlött a vér, nagy fájdalmai voltak, Darlene pedig alig élt a volán mögött. Lynch lefektette Darlene-t a parkolóba, amíg a mentőre vártak. Úgy tűnt, mondani próbált valamit, de nem lehetett érteni. Lynch és Rust hallották a bejelentést, hogy lövéseket adtak le.  A pályafelügyelő fia jelentette be a golfpályáról, aki hallotta a lövéseket és a gyorsan távolodó autó hangját. Mivel azonban július negyedike volt, a rendőrség úgy gondolta, hogy tűzijáték hangja. Egy interjú szerint, amit Lynch adott Robert Graysmith újságírónak, és a történteket átfogóan bemutató „Zodiákus” című könyv írójának, ő és a társa később szörnyen érezték magukat, mivel úgy érezték, hogy ha sokkal gyorsabban reagáltak volna, akkor elkaphatták volna a gyanúsítottat, amint az autójával a helyszínről menekül. Ennek tetejébe, amikor a helyszínre értek, rájöttek, hogy ismerik az egyik áldozatot. Darlene rengeteg helyi rendőrt ismert az étteremből, ahol dolgozott. Egyik másikkal randizott is, a férjével pedig a vallejoi sheriff iroda közelében laktak. Darlenet éjjel 12 óra harminckor halotttnak nyilvánították a Kaiser alapítványi kórházban. Mike Mageau kritikus állapotban volt, és műtétek sora várt rá az állkapcsán, karján és lábán, de felépült fizikai sérüléseiből. 

A bűncselekmény helyszínén a nyomozók a Corvair ablakait mindkét oldalon nyitva találták, a gyújtás be volt kapcsolva. Az autó egyes sebességfokozatban volt, a rádió szólt, Darlene nem húzta be a kéziféket. Mindez megegyezett azzal, amit Mike Mageau elmondott, miként volt leállítva az autó; az elkövető már azelőtt elkapta őket, hogy a nőnek lett volna esélye rendesen leparkolni, vagy újra elindulni.

A vérrel szennyezett autó belsejében, Darlene táskája és Mike pénztárcája mellett, a nyomozók kilencmilliméteres töltényhüvelyeket találtak. Mageau nem tett említést az események leírásakor arról, hogy az ismeretlen elkövető megállt volna újra tölteni a fegyvert, de legalább kilenc lövést adott le, ezért úgy gondolták, hogy a fegyver egy félautomata Browning lehetett. Az esetet szükségszerű volt összehasonlítani a két mérfölddel odébb történt Lake Herman Road-i lövöldözéssel. Mindkét esetben, az elkövető, fiatal párokat támadott meg, akik éjjel, elhagyatott környéken ültek az autójukban. Mindkét esetben fegyvert használtak. De ebben az esetben, a túlélő tanú elmondása alapján az elkövető aktívan és agresszíven üldözte az áldozat autóját, szinte a bűncselekmény helyszínére terelve azt, valamint ebben az esetben olyan nyomok adódtak, miszerint ez nem „idegen” bűncselekmény volt, és talán sokkal könnyebben megfigyelhető indíték játszott közre.

A gyilkosság helyszíne, Darlene Ferrin autója

Amikor a rendőrség jobban utánanézett az áldozatoknak, felfedezték, hogy Darlene Ferrin talán nem véletlenszerűen kiválasztott áldozat volt. A barátok és a kollégák szerint, szeretett szórakozni járni és gyakran más férfiak társaságában volt, Mike Mageau-éban például. De úgy tűnt, ez jobban bosszantotta a férj barátait, mint őt. Amikor ezt megemlítették neki, megvédte a feleségét, emlékeztetve őket arra, hogy a nő még fiatal és szabadszellemű. (Ez is 1969 Kaliforniája volt.) Ez csak ártalmatlan szórakozás volt, ehhez ragaszkodott, és biztos volt benne, hogy nem viszonyokról van szó, a férjnek pedig sziklaszilárd alibije volt erre az éjszakára, a munkatársaival volt.

Volt azonban egy másik férfi Darlene életében, akit meg kellett vizsgálni, Jim, az első férje, akinek fegyvere is volt. Darlene azt mondta, fél tőle, azonban a férfi személyleírása nem egyezett a gyilkoséval, ezért a rendőrség kizárta, mint gyanúsítottat. Egy másik férfit, egy kitartó, csalódott udvarlót is kizártak a nyomozók, amikor kiderült, hogy a gyilkosság idején otthon volt a feleségével.

Tanúk elmondása alapján, egy másik férfi is leselkedett Darlene háza előtt egy fehér amerikai autóból, ami kint parkolt. Darlene nővére, Pam is beszélt egy férfiről egy fehér autóban, aki rejtélyes csomagokat szállított a házhoz, egy olyat is, amire azt mondta Pamnek, hogy ne nyissa ki. Többször is látta a férfit, aki sötét hajú volt és jól öltözött. Néha szarukeretes szemüveget viselt. Darlene másik testvére, Linda is látta ezt a férfit Darlene házánál. Egy általa rendezett partin jelent meg, és Linda elmondása szerint Darlene azt mondta neki, hogy kerülje el a férfit. A bébiszitter és Darlene testvérei mind azt mondták, hogy úgy tűnt, Darlene fél ettől a férfitől, aki a Terry nevű étteremnél, a nő munkahelyén is figyelte őt. Christina, a húga, szemtanúja volt, hogy a megölésének éjszakáján az étterem előtt feszült beszélgetést folytatott egy férfivel, aki fehér autót vezetett.

Mike Mageau is érdekes személyiség volt. Akkor találkoztak Darlene-el, amikor a férfi az ikertestvérével, Daviddel a Terry étteremben járt. A két 19 éves férfi elkeseredetten versengett egymással Darlene kegyeiért, azon veszekedve, ki tud több szívességet tenni a nőnek. Július negyedikén Mike több réteg ruhát viselt, amit a rendőrök furcsának találtak addig, amíg el nem mondta, hogy félénk volt a vékony testfelépítése miatt, és azért viselt több ruhát, hogy vaskosabb testfelépítésűnek tűnjön. Több ember szerint, akik beszéltek Robert Graysmithel, Mageau a későbbiekben különböző verziókat adott elő az eseményről, attól függően, hogy ki és mikor tette fel a kérdéseket. Különböző változatok voltak arról, hogyan kötöttek ki a Blue Rock Springs-nél, vagy véletlenszerűen követték őket, vagy találkoztak valakivel, akivel először Darlene vitatkozott, majd követte őket a parkolóba, az ismeretlen elkövető személyleírásáról és az autójáról, és így tovább. Darlene testvére, Pam úgy gondolta, hogy Mike azt hitte, Darlene ismeri a támadójukat, és Mike védeni próbálta, mert szerette őt. Mindenesetre, miután felépült, elköltözött a városból.

Július 5-én hajnali 12 óra 40kor hívás érkezett a Vallejo rendőrség telefonközpontjába. Egy férfi közölte a diszpécserrel, Nancy Sloverrel, hogy kettős emberölés történt. Annyira pontos meghatározást adott a helyről, hogy úgy tűnt elpróbálta vagy úgy olvassa fel. Nem hagyta, hogy a nő félbeszakítsa kérdésekkel, és addig folytatta a mondanivalóját, míg nem végzett. A szavahihetőség érdekében, amellett, hogy pontosan meghatározta a bűncselekmény helyszínét, azt mondta, hogy áldozatait egy 9mm-es Luger pisztollyal lőtte le. Ezután magára vállalta a „tavalyi srácok” meggyilkolását, elköszönt és letette a telefont.

Nem volt kétségem afelől, hogy a hívó forgatókönyvből dolgozott. Magasan szervezett elkövető volt, tudta, hogy a hívást lenyomozzák, és csak rövid ideje van, hogy megalapozza a szavahihetőségét, és elmondja, amit akar, mielőtt leteszi. Ha a rendőrségnek sikerült volna a lövöldözés után elkapni egy gyanúsítottat, azt javasoltam volna, hogy a házkutatási parancsba foglalják bele a jegyzeteket utasításokkal vagy egy teljes forgatókönyv vázlatával egy darab papíron, ahogy azt gyakran tettük zsarolási vagy emberrablási ügyek esetében.

A Pacific telefontársaságnak hét percébe telt, mire lenyomozta a hívást, ami egy nyilvános telefonról jött egy benzinkút elől, a vallejoi sheriff iroda és Darlene lakásának közelében. Egy szemtanú, aki a telefonfülke közelében járt ebben az időben, látott egy férfit, akit zömök testalkatúnak írt le, úgy tűnt passzol Mike Mageau első személyleírásához a lövöldözőről. Egy órával később, körülbelül hajnali fél kettőkor, ismeretlen hívások érkeztek Darlene házába, a férje testvérének a házába, és a férj szüleinek házába. Mindegyik esetben, a hívó néma maradt és a személy, aki a telefont felvette, valaki lélegzését hallotta csak.

A telefonhívások, és a telefonfülke elhelyezkedése, ahonnan a gyilkos bejelentette művét, arra utalt, hogy az ismeretlen elkövető legutóbbi áldozatainak legalább egyikét ismerte. A hívások azelőtt érkeztek, hogy a lövöldözés nyilvánosságra került volna, illetve azelőtt, hogy az áldozatok személyazonosságát nyilvánosságra hozták volna. Tapasztalatból tudom, hogy sok elkövető kielégülést talál abban, hogy telefonon bejelentik a bűncselekményt, amit elkövettek, miközben az áldozat lakását figyelik, arra várva, hogy lássák a „munkájuk” hatását. De Darlene és Dean csak pár hónapja lakott a sheriff iroda mellett, a régi lakcímük volt az, ami a telefonkönyvben szerepelt. Ha ez az elkövető azért választotta a nyilvános telefont, hogy kárörömöt érezzen, tudnia kellett nemcsak a nevüket, de ismernie kellett az életüket annyira, hogy tudja, nemrég költöztek el.

Vajon a rejtélyes férfi volt a fehér autóban, akitől Darlene félt? Persze, az is lehetséges, hogy az ismeretlen elkövető nem tudta kit lő le, és egyszerűen csak felhívta a sheriff hivatalt egy nyilvános telefonról, hogy gúnyt űzzön velük.

A logika úgy kívánja, hogy ezekkel az áldozatokkal kapcsolatban a gyanúsított keresése kapcsán a hangsúly Darlene-on legyen. A viktimológia kiegészítéseképpen, maga a bűncselekmény helyszíne azt árulja el számunkra, hogy az elkövető dühének gyújtópontjában Darlene állt. A támadás oroszlánrésze neki jutott, sokkal több és súlyosabb lövési sérüléssel, mint amit a társa kapott. Az ilyen természetű támadások esetében, sokkal inkább jellemző, hogy a férfinek legyenek súlyosabb sérülései, aki normális esetben a nagyobb fizikai veszélyt jelenti a támadó számára. Továbbá, mivel a gyilkos a kocsi Mageau felőli oldaláról adta le a lövéseket, arra számítanánk, hogy Darlene az, aki túléli a támadást.

Mike Mageau

De ha feltételezzük, hogy az ismeretlen elkövető nem ismerte az áldozatát vagy az áldozatait, a nőre irányuló támadás beszédes. Ugyanezt láttuk a Sam fia emberölések kapcsán New Yorkban, amikor David Berkowitz szándékosan a kocsi nő felőli oldalához lépett a 44-es Magnumjával. A férfi résztvevők csak a másodlagos célpontok voltak.

Mageau elmondása szerint, a gyilkos visszafordult, hogy még több lövést adjon le mindkét áldozatra, mielőtt elment. Mivel Mageau már sérült volt, azt vártuk volna, hogy a gyilkos először vele végez, de e helyett a négy további golyóból kettőt Ferrin-re adott le, aki már akkor halálosan megsebesült. A férfi áldozatot nemcsak hogy életben hagyta, de az képes volt személyleírást adni róla.

Kevesebb, mint egy hónappal Darlene megölése után, az önjelölt gyilkos ismét kapcsolatba lépett, de ezúttal a sajtóval a rendőrség helyett, és ezúttal levelet küldött. A San Francisco Chronicle, a San Franciso Examiner és a Vallejo Times-Herald majdnem teljesen egyforma leveleket kaptak valakitől, aki azt állította, ő a gyilkos. A Chronicle-nek küldött levél így kezdődött:

 

Kedves szerkesztő,

Én vagyok

a múlt karácsonyi két tinédzser gyilkosa

a Lake Hermannál & a lányé július negyedikén

a vallejoi golfpálya közelében

hogy bizonyítsam én öltem meg őket,

álljon itt néhány tény

amit csak én & a rendőrség tudunk…

 

A levelek további részletekkel folytatódtak a két üggyel kapcsolatban, beleértve a lőszert, amit használtak és az áldozatok testének elhelyezkedését. Minden kommunikáció mellé csatolva volt egy hosszú, bonyolult kódolt üzenet – gondosan nyomtatott szimbólumokból – mindegyik újság kapott egy harmadot. A levelek szerint, ha ezeket megfejtik, a kripotgram felfedi a gyilkos személyét.

Nem hiszem, hogy a rendvédelmi szervek tényleg elhitték, hogy a gyilkos elárulja nekik a nevét. De mindig azt mondtam, hogy ha az elkövető elkezd kommunikálni velünk, az jó jel. Hasonlítsuk össze ezt az Unabomber üggyel, ahol szintén volt néhány biztos nyomunk. A viselkedésbeni nyomokat inkább egy levélből nyerjük ki, mint egy bűncselekmény helyszínéből.

Amikor felveszi a kapcsolatot az elkövető, akkor érzi úgy az ember, hogy el tudja kapni a fickót. Az arroganciája és hatalomvágya oda vezeti, hogy többet mutat meg magából, eszközt adva számunkra, hogy valaki felismeri (mint az Unabomber, Theodore Kaczynski esetében), megvilágítja számunkra az indítékát, hogy hatékony technikákat tervezzünk meg, amivel előcsalogatjuk. Amikor egy sor olyan eset van, ahol a hagyományos indíték, mint kapzsiság, düh vagy bosszú nem játszanak szerepet, akkor az az információ, ami a közléseiből kinyerhető, felbecsülhetetlen az indíték tisztázása érdekében.

Robert Graysmith újságíró

Ebben az esetben a gyilkosnak nem volt elég annyi, hogy felvállalta a bűncselekményeket és csúfot űzött a rendőrségből a kódolt kirakójával. Nem volt elég, hogy a rendőrség tudta, ő az igazi elkövető. Azt akarta, hogy a helyi újságok minden olvasója ismerje őt és rettegjen tőle.

Azt akarom, hogy nyomtassák ki ezt a kódot

az újság címoldalára…

ha nem teszik meg 69 aug. 1-ig pén-ig,

akkor pén éjjel ámokfutásba kezdek.

Egész hétvégén furikázni fogok és magányos

embereket ölök aztán megyek tovább

amíg nem végzek több mint egy tucat emberrel

a hétvégén.

Az újságok, a rendőrséggel együttműködve, a levelek egy részét közzétették, de nem az egész szöveget. Ahogy a nyomozás más szempontjait is, úgy itt is néhány dolgot vissza akart tartani a hatóság, hogy még mindig maradjanak olyan részletek, amiket csak az ismeretlen elkövető tud. Ez számára eszköz volt, hogy a későbbi kommunikációhoz megalapozza a szavahihetőségét. A hatóság számára pedig ideális volt, hogy segítsen a jövőbeli azonosításhoz és büntető eljáráshoz.

Ironikus módon, míg a kriptogram nem tartalmazta az író személyazonosságát, értékes nyomokat szolgáltatott, melyeket valószínűleg az ismeretlen elkövető nem szándékosan adott a nyomozók kezébe. Ha egy elkövető veszi a fáradságot, hogy egy ilyet összerakjon, akkor az ember tisztában van vele, hogy nem egy átlagos gyilkosról van szó. Ez a férfi nemcsak pedáns volt és nyilvánvalóan bizonygatta a szellemi fölényét a rendőrség számára (amivel kompenzálni próbálta az alkalmatlansága felett érzett érzéseit), de élvezte ezeket a rendkívül részletgazdag feladatokat. Ha belegondolunk, mennyi időt vesz igénybe precízen leírni azokat a kriptogram karaktereket, miközben a természetes kézírást próbálja elfedni. Egy elhibázott vonás, és kezdheti először az egészet. Majdhogynem egy bombakészítő türelmére van szükség.

Aztán ott vannak a szimbólumok magukban. Egy helyi újság átlagos olvasójának nem ismerős a kriptogram szövegének legtöbb karaktere, mely meteorológiai és asztrológiai szimbólumokat, morzejeleket és tengerészeti szemafor kódokat, valamint különböző görög szimbólumokat tartalmazott. Olyan emberrel van dolgunk, akinek hozzáférése, hacsak nem kiterjedt képzettsége volt néhány speciális területen. Ha nem is volt jól képzett ezeken a területeken, szüksége volt referencia könyvekre a másoláshoz. Habár arra számítottunk, hogy ez az ismeretlen elkövető egy magányos fickó, a családtagok vagy a munkatársak valószínűleg tudták, hogy van ilyen jellegű képzettsége vagy munkahelyi háttere.

Ahogyan a bombakészítő, úgy ez az elkövető is úgy tekint a leveleire meg a kódra – valamint a gyilkosságokra – mint a művészetére. Valószínűleg van egy munkaterülete, ahol a nyomtatásokat végzi és a referencia anyagait tartja: könyveket a kódokról, kódfejtésről, szimbólumokról, valamint a média megjelenéseket a bűncselekményeiről és a kommunikációról. Ez nem olyan könnyen észrevehető hely, mint egy zárt garázs vagy alagsori szoba, melyből néha füst jön elő vagy szokatlan zajok, de szent, szervezett munkaterület, melyet az elkövető kényszeresen védelmez.

Próbáljuk meg ezeket a karakterjegyeket specifikusan a bűncselekmények egyikéhez kötni. Akár azt feltételezzük, hogy Darlene Ferrin ismerte a gyilkosát, akár nem, a gyilkosa nem egy felbőszült udvarló volt, vagy valaki, aki egy korábbi bűncselekményt próbált elfedni. Az ismeretlen elkövető intellektuális terrorhadjáratot indított, és a célpontja sokkal nagyobb volt az egyes embernél.

Érdekes, hogy habár a rendőrség bevont szakértői segítséget a tengerészeti hírszerzők, a Nemzetbiztonság, a CIA, és az FBI személyében, végül egy pár újságolvasó, aggódó állampolgár volt, aki dekódolta a gyilkos írásait. Az újságok a kód rájuk vonatkozó részeit különböző lapszámokban, különböző napokon jelentették meg, de augusztus 3-án, vasárnap, három rész is elérhető volt a nyilvánosság számára.

Donald Gene Harden, egy 41 éves középiskolai történelem és közgazdaságtan tanár, és a felesége, Betty June, a következő pár napot azzal töltötte, hogy feltörték a kódot. Minden, az ügybe bevont szakértő egyértett a megoldásukkal:

SZERETEK EMBEREKET ÖLNI

MERT AZ OLYAN MÓKÁS

NAGYOBB MÓKA MINT

VADAKAT ÖLNI AZ ERDŐBEN

MERT AZ EMBER A LEGVESZÉLYESEBB

VAD NÉHA A LEGBORZONGATÓBB ÉLMÉNYT

ADJA NEKEM

JOBB MINT EGY CSAJJAL LENNI

A LEGJOBB RÉSZ HOGY AMIKOR MEGHALOK

ÚJJÁSZÜLETEK A PARADICSOMBAN

ÉS AKIKET MEGÖLTEM A RABSZOLGÁIM LESZNEK

NEM ADOM MEG A NEVEM NEKTEK

MERT MEGPRÓBÁLTOK LELASSÍTANI VAGY MEGÁLLÍTANI

HOGY ÖSSZEGYŰJTSEM A RABSZOLGÁIMAT

A TÚLVILÁGRA.

EBEORIETEMETHHPITI

Donald Gene Harden

A megoldás csak még több bizonyítékot szolgáltatott a szerző ravaszságára. Például, az ilyen üzenetek elemzésekor a kódfejtők megpróbálnak néhány alapszabályt használni. Az e betű jellemzően a legtöbbet használt betű. Hogy eltüntesse a nyomait, ez a kriptogram tervező összesen hétféle szimbólumot használt az e betűre. Ahogyan látható, számtalan elütés volt, de nem egyértelmű, melyek a valódi hibák és melyek azok, melyeket a szerző szándékosan ejtett.

Az üzenet elemzése kapcsán, szembetűnő a szerző újjászületése a paradicsomban és áldozatainak rabszolgaként történő használata. Vitatkoznék azzal, hogy ez az ismeretlen elkövető vallási hiedelmeire vezethető vissza és sokkal jellemzőbb a „legveszélyesebb állat”, ami nagyon hasonlít Richard Connel novellájára, melynek „A legveszélyesebb játék” a címe. A történet, melyet többször is megfilmesítettek, egy gazdag örült férfiről szól, akinek saját szigete van és a tengerészeket a partjaihoz közeli sziklákra csalja hamis irányfényekkel. Kimenti őket a hajóroncsokból, csupán azért, hogy szabadon engedje őket és vad állatokként vadásszon rájuk.

Nos, ez nem jelenti azt, hogy a sorozatgyilkos irodalmi zseni, vagy csak részben olvasott, mivel 1924 óta a legtöbb iskolában kötelező olvasmány a novella, vagy a moziváltozatot is láthatta az elkövető. De meglehetősen véletlen egybeesésnek tűnik, hogy ezt a kifejezést használja, tekintve az üzenet más részeinek furcsaságát. Azt mondanám, hogy ez egy bizonyos fokú képzettséget mutat. Azt is mondanám, hogy a szerző őszinte volt, amikor azt mondta, hogy a gyilkolás még annál is jobb, mint egy csajjal lenni, amiben nem hiszem, hogy nagy gyakorlata lenne. Ahogy korábban már szó volt róla, a sikeres, kiteljesítő párkapcsolatban élő férfiak általában nem lőnek le nőket.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az ismeretlen elkövető nem kezdett ámokfutásba azon a hétvégén, amikor a levelek megérkeztek, annak ellenére, hogy a San Francisco Examiner lekéste a pénteki kiadási határidőt, a kriptogram rájuk vonatkozó részét csak vasárnap adták közre. Ez egyáltalán nem lepett meg engem. Az Unabomber azzal fenyegetőzött, hogy felrobbant egy Los Angelesből induló utasszállítót az ünnepi hétvégén. Valójában nem tet meg, de szórakoztató volt számára a figyelem és a félelem, amit generált. A másik dolog, ami jobb volt az elkövető számára, mint egy csajjal lenni, hogy látta a közvéleményt, a rendőrséget és a médiát félelemben várakozni, arra hogy ő csináljon valamit. Ez izgalmas volt számára. Ez volt számára az igazi hatalom.

 

Végül, a maradék betűhalmaz jelentéssel bírt a kriptogram végén. Amikor a megoldást közzétették, a közvélemény azonnal nekilátott az utolsó sort úgy értelmezni, mint a szerző nevének anagrammáját. A rendőrség a felmerülő neveknek nyomban utánajárt, de ahogy sejtik, nem tudták megtalálni az elkövetőt ily módon.

Időközben, a vallejoi rendőrfőnök, Jack E. Stiltz nyilvánosan kétségének adott hangot, hogy a levelek és a kriptogram mégsem a valódi gyilkostól származnak. Habár tartalmaztak olyan információt, amelyet nem hoztak nyilvánosságra, valaki, aki látta a bűnügyi helyszíneket le tudta írni ezeket. Stiltz nyilvánosan felszólította az ismeretlen elkövetőt, hogy küldjön egy újabb levelet, még több olyan részlettel, amit csak a gyilkos ismerhet. A kihívás működött, nemcsak egy levelet eredményezett, hanem egyfajta azonosítást is: a ravasz elkövető nevet adott magának, amely hamarosan az észak kaliforniai régióban egyet jelentett a terrorral – a Zodiákus. Ennek a megnevezésnek a vonzereje és „szexissége” ellenére, az ismeretlen elkövető soha nem magyarázta meg igazán, miért és hogyan választotta ezt. Várhatnánk valamiféle misztikus, asztrológiai kapcsolatot, az elkövető jövőbeli kommunikációja során azonban ez egyszer sem volt meggyőző, habár Robert Graysmith felfedezte a „zodiákus ábécét”, mely a 13. századból származott. A huszadik századi Zodiákus talán lemásolt és/vagy módosított néhány szimbólumot ebből az ábécéből, hogy a kódolt üzenetében használja.

A három oldalas levelet a Vallejo Times-Heraldnak küldték pár nappal Stiltz kérése után. Így kezdődött:

Kedves szerkesztő,

Itt a Zodiákus beszél.

Kérésére válaszolva

a Vallejoban töltött csodás idővel kapcsolatban

nagyon boldog vagyok hogy még több információval szolgálhatok.

Egyébként a rendőrség jól elvan a kóddal?

A levél szeszélyes, kvázi-segítőkész nyitóhangja hangsúlyozza az ismeretlen elkövető örömét a rendőrséggel való gúnyolódása felett. Nagyon sokan hasonlították a Zodiákus leveleit Hasfelmetsző Jack „Kedves főnök” kommunikációjához, bár szerintem, ahogy korábban említettem, a Hasfelmetsző levelek hamisítványok. Azonban nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy az ismeretlen elkövető az ötletet a közismert Whitechapel gyilkosról mintázta. Mindenesetre, felsőbbrendűnek érezte magát a rendőrséghez és a sajtóhoz képest, ahogyan a valódi „Kedves főnök” levelek írója is ezt akarta éreztetni az East End gyilkosságokkal kapcsolatban.

A Zodiákus tovább folytatta a Darlene Ferrin gyilkosság és a Michael Mageau elleni gyilkossági kísérlet részletezését. Az olyan leírások, mint a következő bizonyították Stiltz rendőrfőnök számára, hogy a szerző és a gyilkos egy és ugyanaz a személy.

Július 4-én…

A fiú eredetileg az első

ülésen ült amikor

elkezdtem lőni. Amikor az első

lövést leadtam a fejére, hátraugrott

így elrontottama célzást. A hátsó

ülésen landolt, aztán a lábával kiszakította

a padlót, ezért belelőttem a térdébe…

Még a szemtanút is leírta, aki látta őt a telefonfülkében a gyilkosságok után, „amikor mókázott a vallejoi rendőrrel”, ami azt bizonyította számunkra, hogy az a hívás valóban tőle származott. A Zodiákus a Jensen/Faraday gyilkosságról is beszámolt egy bekezdésben.

Tavaly karácsonykor

a rendőrség csodálkozott

hogyan tudtam rajtaütni és lelőni

az áldozataimat a sötétben. Ezt nem nyíltan

jelentették ki, de utaltak rá, amikor

azt mondták, hogy világos éjszaka volt és hogy láttam

sziluetteket a horizonton.

Baromság, az a terület magas sziklákkal és fákkal van körülvéve.

Egy vékony lámpát ragasztottam a fegyver csövére.

Ezzel az elkövető nemcsak azt bizonyította, hogy ott volt a helyszínen amikor Jensent és Faradayt megölték, hanem azt is, hogy aktívan követte a róla szóló híreket is. Látható tehát, miért mondtam, hogy a tények tálalása hatással van az elkövetőre. Ebben az esetben a Zodiákus nyilvánvalóan hónapokon át duzzogott, hogy a rendőrség úgy állította be, mintha sokkal könnyebb lett volna lecsapni az áldozataira azon az éjjelen, mint valójában. Ezzel, hogy félreértették őt, növelték az általános frusztrációját, a képességeit lebecsülték és alsóbbrendűnek minősítették. Biztosnak kellett lennie abban, hogy a tervezést, az ötletet és a lövéseket teljes mértékben elismerik. Ezért, ennyi idő múltán, kényszert érzett, hogy ezeket az infókat belefoglalja egy olyan levélbe, amelyet az aktuális gyilkosságokban felmerülő kérdésekre küldött válaszként. Ez megint csak a nagyképű megszállottságára utal, illetve azt is elárulja nekünk, hogy a másokkal történő kommunikációban panaszkodott a rendőrségi és sajtóhírekre a korábbi gyilkosságokkal kapcsolatban. A karácsonyi gyilkosságok másnapján, el tudom képzelni, hogy egy másik –magányos, kevésbé intelligens – haverjának zsörtölődött, hogy a rendőrség nem tudja, mit beszél. például, hogy milyen sötét volt aznap éjjel.

Folyt.köv.

Évi