A sorozatgyilkos levelezőtárs – 2. rész

„Amiről soha nem beszéltünk, legalábbis nem konkrétan, azok Carlo tettei. Vagy, ahogy magamnak mindig mondtam: az állítólagos tettei. Ez olyan volt kettőnk között, mint egy íratlan törvény. Még a legelején egyszer kérdeztem a letartóztatásáról. Ebből tudtam, hogy a rendőrség a háza előtt várt rá, amikor éppen kiszállt az autóból. Tudtam, hogy Carlo homoszexuális volt, nyíltan homoszexuális, már akkor is, a hetvenes években. Ez volt számára az ok arra, hogy a nyakába varrták az összes gyilkosságot, aminek fiúk voltak az áldozatai. Hihetően hangzott számomra. Sok amerikai rendőrt ismertem, néhánynál az volt az érzésem, hogy a kisebbséggel szembeni előítélete volt a hozzáállásának feltétele. Carlo azt is mesélte, hogy akkoriban a meleg barátaival karate-tanfolyamokra jártak, mivel a lakása közelében lévő parkban sokszor támadtak melegekre. Nagyon büszke volt arra, ahogy egyik másik támadót elintézte. Carlo testfelépítése mellett nem csodálkoztam azon, hogy megvédte magát. Azt gondoltam: valaki, akinek van bátorsága homofóbokat megverni, miért lenne olyan gyáva, hogy védtelen gyerekekre támadjon? 

Amikor a tudósítói időm lejárt és ismét Németországban éltem, akkor jött a késztetés először, hogy Carlo-ról írjak. Addig ritkán beszéltem róla, csak néhány munkatársamnak, akikről úgy gondoltam, hogy meg tudnak érteni. Ennek ellenére mindig éreztem a bizalmatlanságot: Hogy lehet egy ilyen emberrel barátkozni? Újra és újra feltettem a kérdést magamnak, hogy túl messzire mentem-e azzal, hogy hagytam, ilyen személyes kapcsolat alakuljon ki köztem és Carlo között? Ilyen kétségek esetén segít az írás. Az embernek rendeznie kell a gondolatait.

Carlo és én ismét leveleztünk. Szerettem volna, hogy tudjon arról, írni fogok róla, ezért elmagyaráztam neki, a hogy a szöveg elsősorban rólam fog szólni, a belső konfliktusokról, amikbe a barátságunk taszított engem, és hogy ehhez azonban az őt ért vádakról részleteiben írnom kell. Ehhez mit szólna?

Mivel nem tudtam, Carlo mennyire ismeri az internetet, utaltam rá neki, hogy az esete ott részletesen dokumentálva van. Azt válaszolta, úgy tudja, hogy az internetre bárki posztolhat, amit csak akar, ha igaz az, ha nem. Ettől eltekintve mindegy neki, hogy mit írok, már úgysem tud neki ártani.

Bővebb válaszra számítottam tőle. Pontos reakcióra, hogy viszonyul a vádakhoz. Végül is egészen addig nem esett szó arról, hogy részletesen írni fogok róla. Újságíróként eredetileg csak a fogva tartásának körülményei érdekeltek. Akkoriban azt mondtam neki, hogy az elítélésének okát csak röviden fogom említeni, és azt is megírom, hogy a vádakat tagadja. A reakciója egy vállrándítás volt. Pontosan úgy, mint most.”

„A következő levélig hagytam időt magamnak. Bizonytalan voltam abban, hogy néma megállapodásunkat meg kellene-e szegnem, és szembesítenem őt a gyilkosság részleteivel. És ha igen, akkor hogyan.

Először kérdéseket fogalmaztam meg. De ezek úgy hangzottak, mint az inkvizíció. Nem akartam, hogy megsértődjön, és megszakítsa a kapcsolatot. Aztán a Stanford Law School archívumában találtam egy összefoglalást az ellene folyó eljárásról. Ötoldalnyi mennyiségben, olyan higgadt fogalmazásban, ahogyan csak jogászok tudnak. Ebben a gyilkosságokat, amiket állítólag három fiú ellen követett el, elég ellentmondásosan dokumentálták. Objektíven hangzott, pártatlanul. És mindenekelőtt: nem én írtam. Ezeket az oldalakat elküldtem neki, és arra kértem, hogy fűzzön hozzá megjegyzéseket. Válaszként a legrövidebb levelet kaptam, amit Carlo valaha küldött nekem. Harag és csalódás sütött minden sorából. Így kezdődött: „Kedves Mr. Albes!” Majd így folytatta: A zsaruk hazudtak és egyeztették egymással a vallomásaikat, meghamisították a bizonyítékokat. Minden koholmány. A kis rendőrőrs azelőtt soha nem találkozott ekkora üggyel. A rendőrök minden eszközt bevetettek, hogy találjanak gyanúsítottat – őt. A rendőrök állításaival szemben csak egy szegény, népszerűtlen homokos szavai álltak. Kinek hitt volna az esküdtszék vajon? „Erről ennyit! Carlo.” Ennyi.

Ez után a levél után biztos voltam benne, hogy soha többé nem hallok Carlo felől. Azt kérdeztem magamtól, hogy túl messzire mentem-e. Tisztességtelen, hogy ennyi idő után újra előhozom ezt? Hiszen abban maradtam magammal, hogy nem foglalkozom azzal, miért került Carlo a San Quentinbe. Azt válaszoltam neki, hogy szeretnék bocsánatot kérni. Nem sejtettem, mit váltok ki ezzel. Ami persze nem volt igaz. Valójában tisztában voltam vele, hogy a részletes internetes kutatásommal Pandora szelencéjét nyitom meg, hogy utána már nem tudom tovább elnyomni magamban azt, amit eddig elnyomtam.

A Stanford Law School összefoglalása sok részben terhelte be Carlot. Most már nem Carlo ismerőse voltam, hanem ismét riporter. Egy riporter pedig nem hagy fel egy bűncselekmény részletei után való kutakodással, csak mert egy állítólag résztvevő erre kéri. Akkor pláne nem. Írtam Carlo egykori ügyvédeinek, riportereket hívtam fel, szereztem hozzáférést régi archívumokhoz, gyűjtöttem, amit csak találtam.”

 

Leo Lester

„1978 októberében, Los Angeles egyik kerületében, South Gate-ben, messze a strandoktól és az óceántól, eltűnt a hétéves Leo Lester. Egy hétig eredménytelen volt a nyomozás, ezért a nyomozók felkerestek egy jósnőt. A 40 éves nőnek volt egy látomása, amelyben a kis Leót egy férfivel együtt látta. Rajzolt egy vázlatot, melyen Leo apja, aki autószerelő műhelyt üzemeltetett, felismerte egy szomszédját, aki éppen hozzá vitte az autóját, Carlot.

A nyomozók még aznap felkeresték Carlot. A lakásában tucatnyi fotó volt fiatal férfiakról, néhányan 20 év alattiak, meztelen képek nem voltak, de erotikusak igen. Carlo hobbifotós volt. Elismerte, hogy látta Leot az eltűnése napján, amikor a kocsiját a műhelyhez vitte. A rendőrök azt javasolták Carlonak, hogy menjen velük a kaptányságra, és vesse alá magát poligráfos vizsgálatnak. Utána elmehet. Carlo beleegyezett.

A poligráfos vizsgálatra soha nem került sor. Ehelyett Carlot órákig hallgatták ki és a rendőrség adatai szerint 1978. október 28-án vallomást tett: megfojtotta Leot, mert nem akart aktfotóhoz pózolni. Carlo elárulta a holttest rejtekhelyét, egy út melletti földterület, ott feküdt a fiú egy pokrócba tekerve. Csak alsónemű volt rajta és egy zsineg a nyaka köré tekerve. Amikor másnap Carlo lakását átkutatták, egy munkapad alatti kofferben megtalálták Leo tornacipőit.

Azok után, amiket olvastam, aligha vonhattam kétségbe, hogy Carlo megölt egy hétéves gyereket. Milyen más bűncselekmény lehet ennél rosszabb? Még egy pár év, és a fiam is hét éves lesz. Csak a gondolat, hogy valaki bánthatja, már kiborít.”

„A Carloról megtudott ismeretek természetesen nem értek váratlanul. De azért egészen más ezeket tucatnyi jogi szakvélemény által alátámasztva látni. Mégsem tudtam azt a Carlot, akit megismertem, kiverni a fejemből. Egy ilyen, számomra rokonszenves férfit, akivel ha szabadon lenne, bármikor innék egy sört. Ott volt ez a belső fal bennem, ami megakadályozta, hogy Carlo bestiális oldalát elképzeljem. Talán az időbeli és térbeli távolság is az oka volt. Minden olyan régen történt. A kis Leo ma annyi idős lenne, mint én.”

 

A jósnő rajza és a fotó Carlo-ról

„Megpróbáltam Carlot 30 évesen elképzelni. A rendőrségi fotón akkoriban kerek arca volt, vállig érő haja és bajusza. Fáradtnak tűnt a képen. Amennyire az aktákból ki lehetett venni, nem csak elkövető volt, hanem áldozat is. Ez nem mentség semmire. De egy elkövetőnek elismerni, hogy ő áldozat is lehet, ez az alapja az objektív, nem a megtorlástól hajtott igazságszolgáltatásnak. Ami jogilag merevnek hangzik, az az én meggyőződésem is. Az a Carlo, aki akkoriban a bíróság előtt állt, nyilvánvalóan pszichésen beteg volt. A rendőrség az elfogása előtt már tudta, hogy 1972-ben már kényszergyógykezelésre beutalták a pszichiátriára. Szintén gyermekbántalmazás miatt, Carlo megvert egy kilencéves gyereket, aki súlyosan megsérült. Ezen kívül sok minden utalt arra, hogy gyerekként őt is bántalmazták. A húga, Kathy elmondása szerint, az apjuk erőszakos alkoholista volt, az anyjuk pedig szigorúan vallásos katolikus, aki Carlo homoszexualitását mélyen elítélte. Carlo fiatalkorában sokat szenvedett és néha napokig tartó fejfájással bezárkózott a pincébe. Egy tapasztalt védő erre alapozva építette volna fel a védelmet. De Carlonak nem voltak tapasztalt védői, csak állandóan váltakozó kirendelt védői. Időközben megengedték neki, hogy saját magát képviselje. Kudarc. Mialatt a húga vallomást tett, Carlo folyton közbe kiabált. Megalázónak tartotta, ahogyan bemutatta őt. A leghevesebb reakciót az váltotta ki belőle, amikor Kathy azt mesélte el, hogyan reagált Carlo, amikor felhívta őt anyjuk halálhírével. Azt mondta: „A bátyám könnyekben tört ki.” Ekkor Carlo felugrott és azt ordította: „Hazudsz!” Utána azt kérte, hadd olvasson fel egy nyilatkozatot az esküdteknek. Zavaros szöveg volt: ha már úgyis bűnösnek tartják, akkor akár azonnal halálra is ítélhetik. „Köszönöm önöknek.”

A halálos ítélet nemcsak Carlo elmeállapota miatt volt vitatott. Ezen kívül azt sem lehetett teljesen kizárni, hogy Carlo az igazságszolgáltatás áldozata volt. Valószínűleg, mert megjárta a pszichiátriát, mivel ez őt a tökéletes elkövetővé tette.”

„A rendőrség adatai szerint Carlo még azon az éjszakán, amikor Leo Lester megölését bevallotta, további két, fel nem derített gyilkosságot is beismert. 1976 nyarán történtek, South Gate-től kb. 5 mérföldre. A két fiú, 10 és 12 évesek, egy parkban horgásztak, amikor az ismeretlen elkövető felvágta a torkukat. Olyan hévvel, hogy az egyik fiút majdnem lefejezte. Az egyetlen nyomot a tanúvallomások adták, mely szerint két férfit láttak a helyszínen. Az egyik egy cross-motorral volt, a másik vadászkést viselt az övén.

Carlo állítólag könnyek között vallotta be, hogy azon a napon a parkban járt. A fiúk állítólag nyomorúságos buzinak nevezték, akkor elöntötte a düh.

Valójában nincs rá bizonyíték, hogy Carlo valaha bármit is beismert volna. Nincs hang-, vagy videófelvétel, sem jegyzet, vagy általa aláírt dokumentum. Csupán a vezető nyomozó vallomása van, hogy Carlo megbízott benne és elmesélt mindent, amikor ketten voltak a kihallgató szobában.

Carlo ezzel szemben megvádolta azzal a nyomozókat, hogy bántalmazták őt. Levetkőztették meztelenre és azzal fenyegették, hogy a fejét a falba verik. A nyomozók egy lyukat mutattak neki a vakolatban, és azt mondták, ez lesz a vége, ha hazudik. Egy perújrafelvétel során Carlo védői 17 olyan tanút vonultattak fel, akik hasonlót éltek át a South Gate-i rendőrkapitányságon. A vakolatban lévő lyukkal kapcsolatban is.

A mai napig nem szeretnék végső következtetést levonni arról, hogy Carlo mely bűncselekményeket követte el. Objektív véleményt nem tudok alkotni, mivel látom az ellentmondásokat. Szubjektívet sem, mert belül még mindig él bennem a remény, hogy Carlo nem lehet az, akivé az amerikai jogrendszer tette. Valamint, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy ilyen öntudatos és humoros fickó képes lenne ilyesmire. Arról pedig végképp nem tudnék dönteni, mi lenne a megfelelő büntetés.”

A San Quentin

„43 éve ül Carlo a rácsok mögött. 43 éve, aminek a nagy részét elszigetelten, magánzárkában töltötte. 43 éve, mely idő alatt tucatszor átélte, hogy valamelyik szomszédos cellából elvittek valakit a gázkamrába, illetve 1996 óta a halálos injekció beadására. 43 év, mely alatt az életéért küzdött, egy életért, melyben napról napra fáradtabb lett.

Mielőtt elhagytam Amerikát, még egyszer meglátogattam Carlot. Akkoriban azt mondta, bárcsak valaki altatókat csempészne be a San Quentinbe, amivel megölhetné magát. Ezt a megjegyzését figyelmen kívül hagytam. Azóta már kiderült, hogy Carlot nem fogják kivégezni. Arnold Schwarzenegger volt 2006-ban az utolsó kormányzó Kaliforniában, aki engedélyezte a kivégzéseket. Ha esteleg mégis úgy döntenének, hogy újra bevezetik a kivégzéseket, Carlo már túl öreg és beteg ahhoz, hogy erre jelölt legyen.”

„Három hónappal a dühös hangvételű levele után újra írt nekem. Megkönnyebbültem, amikor megláttam a feladót: San Quentin Állami Börtön, Kalifornia. A levél olyan volt, mintha semmi nem történt volna. Egy szóval nem említett semmit a szándékomról, hogy kettőnkről írjak. Bocsánatot kért, amiért régóta nem jelentkezett. Megfertőződött a Covid-19 vírussal, és néhány hónapot a rabkórházban töltött. Bár azóta meggyógyult, még érzi a betegség utóhatásait, mindenekelőtt a légszomjat. Azt írta, szeretne még egyszer látni engem, ha elég sokáig él még. Vagy legalább még egyszer telefonon beszélni.”

„Mialatt ennek a szövegnek az utolsó sorait írom, párhuzamosan az amerikai GTL telefontársasággal beszélek, akik az amerikai börtönökből a külföldre érkező telefonhívásokat lehetővé teszik. Többször eredménytelenül próbálkoztam. Most úgy tűnik, sikerülni fog. Úgy döntöttem, többé nem szembesítem Carlot a múltjával. Megtanultam, hogy nem játszik szerepet, hogy a bűnösségéről vagy az ártatlanságáról vagyok meggyőződve. Carlot olyan embernek ismertem meg, akit kedvelek.

Most várom a hívását.”

 

A bejegyzés a német nyelvű Stern Crime magazinban leközölt, Andreas Albes riporter saját élményei alapján megjelent cikk általam készített fordítása.

Évi

A sorozatgyilkos levelezőtárs – 1. rész

A Stern magazin riportere, Andreas Albes egy, az Egyesült Államokbeli San Quentin büntetés végrehajtási intézményben büntetését töltő sorozatgyilkossal levelező barát.

„Carlo-ról először 2015 nyarán hallottam. A vád ellene, hogy több gyermeket is megölt, és több mint harminc éve a halálsoron ül. Carlo esetében az a furcsa – magyarázta egy ismerősöm – hogy egy jósnőnél tett látogatás után bukkant a nyomára a rendőrség. Elítélése a mai napig vitatott.

Akkoriban New York-ban éltem, tudósítóként, és az volt a feladatom, hogy írjak egy riportsorozatot Amerika túlzsúfolt halálsorairól. Ehhez a halálbüntetéssel szembeni növekvő kritika és a méregkoktél beszerzése körüli nehézségek vezettek. A helyzet a San Quentin börtönben, Kaliforniában volt a legrosszabb, ahol az 1864-ben épült falak között több mint 700 elítélt várt a kivégzésére. Az ott uralkodó állapotokról első kézből szerettem volna információt gyűjteni. Valakitől, aki ott tölti a büntetését, egy olyan illetőtől, mint Carlo. Így kezdődött a történetünk.”

„Megírtam Carlonak a kérésemet és néhány héten belül választ is kaptam. Az első meglepetés a saját levélpapírja volt. Nem éppen olyan, amilyenre egy halálsoron ülő rabtól az ember számítana. Színes nyomtatóval nyomtatták, a közepén nagybetűkkel és aláhúzva ez állt: Carlo. Jobbra a rabszáma és a kaliforniai San Quentin állami börtön címe, mint valami céges levelezési cím, balra egy ovális fénykép, amin egy sötét hajú férfi őszülő szakállal és bőrnyaklánccal a nyakában mosolyog.

Carlo udvariasan, intelligensen írt, kissé szűkszavúan. Azt írta, hogy a börtön adminisztrációnál egy kis probléma adódott, mert valaki rosszul betűzte a nevemet, és hogy a San Quentin-ben éppen kitört a légiós betegség, ami miatt a börtönt lezárták. Feltéve, hogy nem fertőződik meg és túléli, utána meglátogathatnám. „Tisztelettel” – Carlo.

A kézírása kis, függőleges betűkből állt, mindegyik egyforma távolságra a másiktól, mint egy írógépben. Hiba és javítás nélkül. Néhány mondat mögé nevető emojit rajzolt, pedig a tv-n kívül soha nem látott okos telefont. Amikor elfogták még a CD-t sem találták fel.

Hogy némi elképzelésem legyen az életéről, küldött nekem egy vázlatot a cellájáról. Pedáns pontossággal centiméterpontosan rajzolta be, milyen hosszúak voltak a falak, milyen széles az ajtó, milyen nagy az ételbeadó rés, milyen magas a polc, és hogy hol volt a konnektor.

Az utóiratban még megkért, hogy a leveleket ne a polgári nevére címezzen, a Carlo elegendő. Tudtam, hogy a nevét évekkel azelőtt megváltoztatta, mert nem akart többé a „régi életére” emlékezni. Később megtudtam, hogy szenvedélyes pókerjátékos volt és a Carlo név egy hamisjátékos paradicsom előtti tisztelgés volt. Olyasmi, mint Monte Carlo. Igazából egy másik nevet választott egy másik város előtti tisztelgés gyanánt, de nem szeretném, hogy e miatt a történet miatt mégiscsak utolérje a múltja Carlot.”

„De akkoriban mindez nem érdekelt. Örültem, hogy találtam valakit, aki elmeséli nekem, hogy mi folyik Amerika halálsorain. Természetesen vádaskodó cikkre készültem, a halálbüntetés ellen vagyok. Egyéb más ok mellett (magas költségek, nincs elrettentő ereje) barbár dolognak tartom, hogy egy embert a halálának a bejelentésével várakoztassanak. Kissé mégis fura érzésem volt, mert féltem, hogy egy elítélt gyermekgyilkost használjak a jelentésem koronatanújaként. Kételkedtem benne, hogy így bármi együttérzést keltek majd az olvasókban az állapotok iránt. Önmagammal is viaskodtam. De azt mondtam magamnak: ha valaki a halálbüntetés ellen van, akkor kivétel nélkül. Akkor az ellen is, hogy egy gyerekgyilkost kivégezzenek.

Az irányadó adatokat Carlo esetéről az internetről szereztem be. Ott több száz oldalnyi anyag található arról, hogy Carlo évtizedeken keresztül számos ügyvéd segítségével próbálta bizonyítani, hogy igazságtalanul ítélték halálra. Ezek többségét átugrottam, hiszen nem az ügyét akartam megvitatni. Ezen kívül nem annyira akartam tudni, hogy a férfi, akivel nemsokára szemben ülök majd, pontosan mit követett el, vagy állítólag mit követett el. Bizonyára önvédelem volt az alapja annak, hogy az elítélése körüli kétségekre összpontosítottam. Kétszer nyitották újra az ügyét, a második alkalommal kiderült, hogy a rendőrségi jegyzőkönyvet időközben megsemmisítették. Az „L.A.Times” egy 1978 novemberi számára bukkantam, ami igazolta, amit már egy munkatársamtól hallottam: „A jósnő vezette el a rendőrséget a gyermekgyilkosság gyanúsítottjához.” Volt egy további cikk is 1988-ból egy elítéltről, aki több ügy során titokban spicliként a rendőrségnek hazudott a cellatársai állítólagos vallomásairól. Ezek egyike volt Carlo.

Örültem, hogy az információk az amerikai jogrendszer abszurditását igazolták. Ez segített, hogy Carlot potenciális áldozatként lássam és feljogosítson morálisan, hogy a riportsorozat forrásaként használjam fel.

„Szeptemberben eljött az idő. A légiósbetegséget leküzdötték és megkaptam a látogatási engedélyemet a San Quentin-be: október 8. reggel 8 és 12 között. Carlo már egy szűk kis ketrecszerűségben várakozott egy alumínium széken, amikor a látogatói helyiségbe beléptem. Elkéstem. Kicsit idősebbnek nézett ki, mint a képen. A haja ősz volt, az arca teltebb. Hetvenéves volt. A korához képest jól nézett ki, kipihent volt. A szakállát gondosan formára borotválta, egyből azt mesélte, hogy az egyik őrt rá tudta beszélni, hogy kölcsönözzön neki egy „rendes” borotvapengét, mert messziről jött látogatót vár.

Zavarba hozott, hogy ekkora eseménynek számítok. Nem sejtettem, hogy látogatásom ilyen sokat jelent neki, nem tudtam, hogy Carlo a börtönön kívül szinte senkivel nem találkozott, hogy a múltjából mindenkivel megszakította a kapcsolatot. A bátyja egyetlen egyszer látogatta meg a San Quentinben. Egyébként soha többé senkit nem látott a családjából. Csak ügyvédeket és néha újságírókat. Megkérdeztem tőle, hogy miért van ez. Azt mondta, a családjával akkor szakította meg a kapcsolatot, amikor a középiskola után elment otthonról. Miért változtasson ezen, csak azért mert most a San Quentinben ül? Világos volt számomra, hogy sok mondanivaló van emögött, de nem fog egy szóval sem többet elárulni. Csak sokkal később tudtam meg erről többet. Mialatt beszélgettünk kétszer elhagytam a ketrecet, hogy Carlonak húsgombócot és szószt hozzak, amit egy műanyag tányéron melegítettem meg. Úgy ette őket, mintha hetek óta nem evett volna. Ezen kívül Coca Colát kért. „Az igazit, nem a light-ot.” Három órán belül kilenc dobozzal ivott meg. A szóda jellegű italok egyébként tilosak nekik.

A hétköznapjait ugyanazzal a szűkszavúsággal ecsetelte, ahogyan a leveleit is fogalmazta. Elmondta, hogy egy ideje már csak kóser ételeket eszik, mert abban reménykedett, hogy a börtönkonyha legalább ezt meg tudja főzni, de ez is ugyanolyan gusztustalan, mint a többi. Szidta a szomszéd cella lakóit, akik éppen most kezdtek gitáron játszani tanulni, és teljesen tehetségtelenek. Visszakívánja azt az időszakot, amikor a börtön vezetése csak naponta néhány órára engedte a hangszerek használatát. De most már bármelyik dilettáns annyit klimpírozhat a halálsoron amennyit csak akar.

A mellettünk lévő ketrecbe időközben hoztak egy férfit, akinek az őrök sem a kéz-, sem a lábbilincsét nem vették le. Akkora kereszt volt a nyakában, mint egy hűtőszekrény, a haja a fenekéig ért és a karja tele bandatetoválásokkal. Mindig oda kellett pillantanom. Azt gondoltam, így néznek ki a halálraítéltek. Így, és nem úgy, mint Carlo, aki viccel és ironikusan mesélt a hat négyzetméternyi életteréről.

Hat négyzetméter WC-vel, mosdóval és egy 76x196 cm nagyságú, a falba betonozott acélpriccs, amelyen egy 4 cm vastag matrac feküdt. Hat négyzetméter, ahol a reggelijét, ebédjét és vacsoráját elköltötte, írt és sokat tévézett, ha éppen nem volt rossz a készülék. Egy ideig festett, és a képek eladásából néhány dollárra tett szert. Később láttam néhányat. Portré, tájképek. Jól festett. Elmesélte, hogy a cellája kicsiny tetőablakából egészen messze egy pálmafa leveleit látja. Ebből a távlatból, gondolta, olyan mintha nyaralna.”

„Négy és fél órával később ismét a San Quentin parkolójában álltam, összezavarodottan és fáradtan, ritkán éreztem magam így egy interjú után. Az információk, amikhez hozzájutottam, várhatóak voltak, de mégsem így éreztem. Elkezdtem kedvelni ezt az embert. Ez nem is szokatlan tulajdonképpen. Sok olyan emberrel készítettem interjút, akikkel a mai napig privát kapcsolatom van. De ezúttal egy elítélt gyermekgyilkosról volt szó. Senki nem kedveli a gyerekgyilkosokat. Én sem. De kedveltem Carlot. Őt kedvelni olyan érzés volt, mintha egy bestiális bűncselekménnyel azonosultam volna.

New Yorkba visszamenet készítettem a beszélgetésünkről egy emlékeztetőt (a San Quentinben tilos volt jegyzetelni). A halálsoron uralkodó állapotokról aztán mégsem írtam riportsorozatot, a főnököm elveszítette az érdeklődését. Donald Trump épp készült az elnökjelöltségre. Kit érdekelnek ilyenkor a túlzsúfolt halálsorok? Carlo azonban megmaradt nekem. Havonta kb. egyszer írtunk egymásnak. Éreztem, ahogyan ingadozott a hangulata. Néha még megvolt az irónia, amit annyira kedveltem benne. De sok keserűség is vegyült ebbe. Miután egyik óvását ismét elutasította a bíróság, cinikusan azt kérdezte, minek mentették meg a legutóbbi szívinfarktusa után? Inkább így halna meg, mint hogy az államnak megengedje, hogy kivégezzék. Carlos kézírása zavaros lett. 2016 közepén írt először írógéppel. Viseltes darab, ahogyan többször említette. Azt magyarázta, hogy az ízületi gyulladás miatt alig tudja mozgatni az ujjait. Végül megkérdezte, nem hívnám-e fel őt R-beszélgetéssel. Ez működik a halálsoron, ha a telefont, amelyet cellától celláig kerekes kocsin tolnak, időben megrendeli.

Carlo általában keddenként jelentkezett, amikor visszaértem az edzésből. Minden hívás egy felvett hanggal kezdődött, aki közölte, hogy a hívó fél a San Quentin egyik elítéltje, és felhívta a figyelmet arra, hogy a beszélgetést felügyelik. Ez után eldöntheti az ember, hogy fogadja-e a hívást. Néha éppen barátokkal voltam, de természetesen fogadtam a hívást, tudtam, Carlo mennyire örül neki. A San Quentin mint téma időközben kifulladt. Trumpról beszélgettünk, akinek a felemelkedését Carlo éppolyan aggodalommal figyelte, mint én, de aztán ez a téma is kimerült, így elkezdtem magamról mesélni. Először a riportsorozataimról, aztán a nyaralásokról. Arra gondoltam, hogyan képes valaki a halálsoron a cellájában ülve azt hallgatni, ahogy valaki más a karibi élményeiről mesél. De Carlo szerette. Az volt az érzésem, hogy egyfajta ablak voltam neki a világra. A telefonhívásokat negyed órára korlátozták, közben pedig a rögzített hang bemondta, hogy: „Szeretnénk emlékeztetni rá, hogy a beszélgetést figyelik.” Néha már hét közben azon gondolkodtam, hogy milyen témák tetszenének Carlonak. Ha az amerikai hatóságokkal kapcsolatos gondjaimról meséltem, mindig felvidult tőle. Különösen az a történet tetszett neki, amikor egy hóeke a házunk előtt parkoló Nissant hosszában végighasította és én hetekig futottam a pénzem után.”

„2016 nyarán megszületett a fiunk. Erről is meséltem neki. Még képeket is küldtem neki. De akkoriban, nem úgy, mint most, amikor ezeket a sorokat a notebookba pötyögöm, hogy idegenek olvashassák, egyáltalán nem éreztem ezt furcsának. A folytonosság által, ahogyan Carlo és én kapcsolatban voltunk, a családhoz tartozott. Mint egy nagybácsi, aki egy távoli szigeten rekedt. Amit az is befolyásolt, ahogyan Carlo a San Quentinből beszélt: „Mielőtt idekerültem, mindig is el akartam jutni Dél-Afrikába.” Csillogó karácsonyi lapokat küldött a börtön üzletéből. A feleségem pedig minden kedden megkérdezte: „Na, mit csinál Carlo?”

 

Folytatása következik

Évi

Az FBI bűnügyi helyszín elemző eljárása (crime scene analysis) – 2. rész

A cselekmény lefolyásának elemzése

Habár a bűnügyi helyszín elemzése egységes, specifikus, az egyedi esetre vonatkozó eljárás, mégis az FBI által több mint egy évtizede kifejlesztett lefolyásvázlatot veszik világszerte minden cselekvési lefolyás elemzés alapjául.

Beviteli adatok (Input)

Az információkból szükségeltetik egy minimum, hogy egy komoly bűnügyi helyszín elemzést egyáltalán el lehessen végezni. A viselkedéselemző egység szakemberei például egy ügy feldolgozását csak abban az esetben veszik át, ha a nyomok és adatok egy meghatározott minimum mennyisége rendelkezésre  áll, mert véleményük szerint ellenkező esetben túl kevés objektív elkövetői viselkedés válik láthatóvá ahhoz, hogy értelmes kiértékelésre legyen lehetőség.

Döntő fontosságú, hogy kizárólag az ismeretlen elkövető által tanúsított viselkedés áll az elemzés központjában. Ezért kimondottan nem kívánatosak a bűnügyi helyszín elemzésének szempontjából információk (pl. szemtanúk által elmondottak) az esetleges gyanúsítottakról. Ez a tudás az ügyben az objektív látásmódra törekvést és ezzel együtt az elkövetői viselkedés rekonstrukcióját és magyarázatát is meghamisíthatja.

A bűnügyi helyszínelemzéshez szükséges beviteli adatokat 5 kategóriába sorolják.

Helyszínadatok: Ez először is a helyszíni látleletet jelenti. Hogy nézett ki a helyszín? Mit találtak ott? Milyen időjárási körülmények voltak, és így tovább. De a helyszín környezetével kapcsolatos további információkat is ide soroljuk, mint például a régió betelepültsége és a közelben lévő lakott területek szocioökonómiai státusza.

Helyszínfotók és helyszínvázlatok: Itt a közvetlen helyszíni fotók mellett a légifelvételek is fontosak, illetve a helyszín környezetének átfogó dokumentációja. Ezen kívül részletes térképanyagra is szükség van, amely egyre nagyobb mértékben az egész területet átöleli, amelyen belül a bűncselekmény történt.

Adatok az áldozatról: Ez lehetőleg objektív adatokat jelent az áldozat  életrajzáról, életstílusáról, viselkedéséről és személyiségéről. Az áldozathoz közelálló személyek meghallgatása is elhagyhatatlan, mivel ezen adatok alapján megpróbálják a bűncselekmény lefolyását elképzelni. Az áldozat védekező típus volt, akkor cselekmény hirtelen eszkalációja tételezhető fel, és ebből ismét az elkövető személyiségére lehet következtetést levonni.

Törvényszéki adatok: Idetartoznak a boncolási eredmények beleértve a boncolási fotókat. Fontos hogy az áldozat sérüléseinek fajtájáról és idejéről lehetőleg a legrészletesebb adatok álljanak rendelkezésre. Például a harapásnyomoknak nagy jelentőségük van az elkövető pszichológiai besorolása szempontjából, vagy a kérdés, hogy a meglévő csonkítások az áldozat halála előtt vagy után keletkeztek.

Az első nyomozati cselekmények: Itt találhatóak a pontos ábrázolásai annak, hogyan fedezték fel a bűncselekményt, mi történt a cselekmény utáni első órákban, de a rendőrség meglévő nyomozati eredményei is.

Döntési folyamat (Decision Process)

A bűnügyi helyszín elemzésének ebben a fázisában már az elkövetői viselkedés első besorolása és értékelése zajlik, hogy egy későbbi időpontban az ismeretlen elkövető személyiségét levezetendő hipotéziseket tudjanak gyártani. A döntési folyamat során elkövetői mintákat dolgoznak ki bizonyos értékelési kategóriák alapján.

Az ölési deliktumok osztályozása áldozatok száma, eredmények száma és helyek száma alapján:

 

	egy	kettő	három	tömeg	ámok	sorozat
Áldozatok száma	1	2	3	4+	2+	3+
Eredmények száma	1	1	1	1	1	3+
Helyek száma	1	1	1	1	1	3+
Lenyugvási szakasz	-	-	-	-	nem	igen

 

Gyilkossági osztályozás: Az FBI itt hat kategóriát különböztet meg: egyes-, kettős- és hármas gyilkos, tömeggyilkos, ámokfutó és sorozatgyilkos. A kettes-,hármas- és tömeggyilkosok egy alkalommal egy helyen ölnek meg több embert, a kategóriák kizárólag az áldozatok számában különböznek. Az ámokfutók abban különböznek tőlük, hogy több mint egy helyen követik el a gyilkosságokat, de ezt egyetlen eset alkalmával. A sorozatgyilkosok legalább három embert ölnek meg különböző helyeken, ahol az egyes esetek között egy úgynevezett lenyugvási periódus figyelhető meg, mely idő alatt nem követnek el semmit. Az FBI osztályozási rendszere azonban nem vitathatatlan, az ellene irányuló kritika mindenekelőtt a sorozatgyilkos kifejezés miatt izzott fel. Egyfelől kifogásolják, hogy a besorolási jellemzőknél az „áldozatok száma” nem terjed ki a gyilkossági kísérletekre, például az olyanokra, amelyeknél a cselekmény valószínűleg csak azért maradt félbe, mert más személyek is felbukkantak a helyszínen. További nem valóságos pont, hogy a meghatározás teljesüléséhez a bűncselekményeket különböző helyszíneken kell véghezvinni. Egyre gyakrabban történnek olyan sorozatbűncselekmények, amelyek során a bűncselekményeket ugyanazon a helyen követik el, mint például a homoszexuális gyilkos, Jeffrey Dahmer, aki áldozatait a saját lakásába csalta és ott támadta meg őket.

 

Az indíték szerinti osztályozás: Az ölési cselekményeket az elkövetők elsődleges indítéka alapján az FBI négy csoportba sorolta be: kapcsolati-, meggazdagodási-, szexuális-, és csoportdinamikai bűncselekményekbe. A kapcsolati bűncselekmények emberek közötti erőszakból alakulnak ki. Az áldozatnak és az elkövetőnek nem kell feltétlenül ismernie egymást. A meghatározás szempontjából döntő jelentőségű az érzelmi konfliktus, amelynek következtében az emberölés megtörténik. A meggazdagodási bűncselekménynél az elsődleges indíték az előnyszerzés utáni vágy, mely esetben eszmei előnyről is beszélhetünk, például nyereségvágyból elkövetett emberölés esetén a szabadság elnyerése. Szexuális bűncselekmény esetén nem szükségszerű a szexuális aktus megléte szorosabb értelemben. Szimbolikus viselkedésfajták, mint például az áldozat intim testtájaiba való tárgyak bevezetése, már elegendőnek számítanak az ebbe a kategóriába való besoroláshoz, mivel az elkövető szexuális fantáziáinak valóságba történő átültetése az FBI-meghatározás központi eleme. A csoportdinamikai bűncselekmények elkövetője két vagy több személy, akik olyan értékrendhez ragaszkodnak, amely más emberek megölését szükségesnek vagy értelmesnek tartja. Példa az ilyenre a terrorcselekményből fakadó emberölés, vagy szekta tagok által elkövetett ölési cselekmények.

 

Áldozati rizikó: Háromféle besorolás található itt: alacsony, közepes és magas. Ennek a kategóriának egyik legfontosabb ismertetőjegye a szociális csoport, melyhez az áldozat tartozik, és ennek általános veszélyeztetése, hogy valaki bűncselekmény áldozatává válik. A prostituáltak csoportja például magas áldozati rizikójúnak számít, a középosztályhoz tartozók ezzel szemben alacsony rizikójúak. A becslés során az áldozatok korát és testmagasságát is figyelembe veszik, de a cselekmény szituatív és egyedi aspektusait is. Például rizikóemelkedést jelent, ha a bűncselekmény helyszínén az utcai világítás nem működött.

 

Elkövetői rizikó: Az elkövetői és az áldozati rizikó általánosságban kiegészítik egymást, ez azt jelenti, hogy alacsony áldozati rizikó esetén az elkövető lebukására nagy a veszély, és ez fordítva. Az elkövető kapcsán is különböztetünk meg alacsony, közepes és magas rizikót. Leginkább az elkövetés helyének és idejének van jelentősége, különösen, ha ezek a faktorok nagy lebukási rizikót jelentenek az elkövetőre nézve.

 

Eszkaláció: Az elkövetői viselkedés ezen elemzési lépésénél az egymás után következő sorrendet vizsgálják, és az elkövetés során lehetséges eszkalációt elemzik, például ha szexuális erőszak bűncselekmény emberöléssé fajul. Mindenekelőtt a cselekmény során megmutatkozó erőszak áll a látómező középpontjában. Sorozatelkövető esetén több eset kapcsán is vizsgálható az eszkaláció.

Időfaktorok: Idetartozik többet között a támadás időpontja, mivel ebből lehetséges következtetéseket lehet levonni az elkövető életstílusára. Megpróbálják a bűncselekmény időbeli lezajlódásának részletes rekonstrukcióját. Erre a célra a bűncselekményt egyes fázisokra osztják és utána azok idejét megbecsülik. Rendszerint egy minimum és maximum értéket adnak meg minden lépéshez másodpercben. Ezeket az értékeket többek között úgyis ki lehet számolni, hogy a lefolyási sorrendet visszaállítják, amennyiben például megnézik mennyi időbe telik egy 60 kg súlyú élettelen testet 100 méteren át vonszolni. De kriminológiai és orvosi háttértudás is segít abban, hogy az egyes fázisok időbeli lefutását megbecsüljék, például ha felmerül a kérdés, mennyi ideig tart, míg fojtogatással egy ember levegőhöz jutását a haláláig megakadályozzák.

 

Helyfaktorok: Ebben a kategóriában a bűncselekmény összes helyszínét pontos vizsgálat alá vetik. Ide tartozik a támadás, a szexuális bántalmazás helye, a holttest lerakásának helyszíne, a tárgyak megtalálási helye, melyeket az áldozathoz vagy az elkövetőhöz lehet kötni és így tovább. Mindezen helyek területi összefüggésben is elemzésre kerülnek. A cél, hogy az elkövető szemszögéből egy ökológiai-pszichológiai perspektívát nyerjenek, hogy a belső térképének rekonstruálása által többet megtudjanak a személyiségéről.

folyt köv.

Évi

Az FBI bűnügyi helyszín elemző eljárása (crime scene analysis) – 1. rész

A helyszín elemzés története

Az úgynevezett bűnügyi helyszín elemzést „crime scene analysis” az FBI viselkedéselemző egysége „Behavioural Scene Unit (BSU) a 70-es, 80-as években fejlesztette ki. A cél az volt, hogy a szexuális indíttatású emberölések nyugtalanító felderítési eredményei miatt egy új nyomozati módszert dolgozzanak ki. Alapvetően a helyszín elemzés sémáját más bűncselekmények kapcsán is fel lehet használni, mint például a nemi erőszak és a gyújtogatás.

A helyszín elemzés célja és módszere

A bűnügyi helyszín elemzése az emberölések és a szexuális erőszakbűncselekmények vizsgálatának szíve és lelke és ezzel együtt az ezen a bűncselekmény területen készített elkövetői profil feltétele is. A bűnügyi helyszín elemzése során minden hozzáférhető, objektív adatot a helyszínről (illetve helyszínekről) összegyűjtenek és beszerzik az áldozattal kapcsolatos információkat is. Ez azért szükséges, hogy egy következő lépésben a bűncselekmény lefolyását részletesen rekonstruálni lehessen. A cél mindenekelőtt az, hogy az elkövető viselkedését kidolgozzák. Különösen érdekes az a cselekvési mód, amely a bűncselekmény elkövetéséhez szükséges viselkedésen túlmutat, mivel ezt potenciálisan bizonyító erejűnek kell tekinteni az elkövető személyiségére vonatkozóan. További figyelmet igényelnek azok a pontok, amelyek mentén az elkövető a különböző cselekvési alternatívák között választ, mivel az egyénisége ebben is megnyilvánul.

 

Csak a cselekmény rekonstruálása után lehetséges, ha nem mindjárt kényszerítően szükséges az elkövetői profil elkészítése. A bűnügyi helyszín elemzés elsődleges célja azonban minden esetben, hogy a rendőri szervek munkáját és döntéseit ott helyben támogassák, amennyiben a bűncselekményre új perspektívát nyitnak és ezáltal lökést adnak új nyomozati módszerekhez. A bűnügyi helyszín elemzés meglehetősen időigényes és alapos végrehajtása esetén több napot is igénybe vehet.

 

A pszichológiai-kriminalisztikai esetelemzés egy teljes, az eset egyéni szerkezetére irányuló eljárás. Elegendő információs mennyiség megléte esetén a cselekmény elemzésből az elkövetői profil mellett más eljárásmódok is levezethetők, mint az elkövető elfogásához szükséges stratégiák, a lehetséges áldozatcsoportok rizikó becslése, proaktív nyomozási módszerek, valamint a sorozatösszefüggések tisztázása, illetve bírósági szakvélemények és vádstratégiák. Minden következtetés és nyomozati eredmény közös jellemzője, hogy az objektív helyszíni nyomokban kifejeződő vizsgálatokon és az azokból kinyert személyiségen, képességen, indítékon és az elkövető szokásain nyugszanak. A bűnügyi helyszín elemzés eredményeit azonban nem megmásíthatatlan igazságként kell értelmezni. Új nyomozati ismeretek következménye lehet az elemzés átdolgozása valamint az elkövetői profil felülvizsgálata is.

 

Az FBI négyfázisú modellje:

A szexuális indíttatású ölési cselekmények elemzésének kiindulópontjaként az FBI kidolgozott egy négyfázisú modellt. Minden egyes szakaszt bizonyos döntések jellemeznek, melyeket az elkövetőnek kell meghoznia, és amelyek lehetséges utalásokat adnak a személyiségére vonatkozóan. Az FBI kifejlesztett egy folyamat ábrát döntően a 36 szexuális indíttatású gyilkossal folytatott tanulmánya alapján.

1-es fázis: a cselekményt megelőző viselkedés és tervezés

A szexuális indíttatású gyilkosok sok esetben számolnak be stressz faktorokról a magánéletükben, melyek a cselekményük előtt lépnek fel, ilyenek például a családtagok közötti veszekedés, anyagi vagy munkahelyi problémák. Ennek megfelelően az érzelmi alaphangulata az elkövetőknek ebben az időszakban frusztráció, harag vagy nyugtalanság által befolyásolt. A gyilkosok többsége elismerte, hogy a bűncselekményt a tervezés valamilyen formája előzte meg, például fegyverek előkészítése a támadáshoz. Kisebb részük ezzel szemben többé-kevésbé a szituációból eredően impulzívan hajtja végre a támadásokat. Az áldozatválasztás a gyilkos döntéseit tükrözi vissza. Néhány gyilkos áldozatát meghatározott kritériumok alapján keresi, például külsőleg olyan típust, aki az elkövető élettörténetében jelentéssel bírt vagy a vágyainak megfelel. Másoknak az a fontos, hogy az áldozatot könnyű legyen megtámadni. Azt a pillanatot, amelyik végül az ölési cselekményt kiváltja, az FBI „triggering factor”-nak nevezi. Az ölés például lehet az erőszakfantázia része is, vagy az áldozat olyan reakciója, melyet az elkövető nem tud kontrollálni, vagy a lebukás elleni védelmet szolgálandó.

2-es fázis: az ölési cselekmény

Az ölés aktusa szembesíti az elkövetőt az erőszakfantáziáinak a következményével. Ezt a saját cselekedet iránt érzett elszörnyedés követheti, vagy fantáziáit még jobban felvillanyozhatja, és további ölésekre motiválhatja. Az elkövetői viselkedés elemzése szempontjából mindenekelőtt a szexuális elemeknek van jelentőségük, amely nem kényszerűen a közösülés formájában jelennek meg. Néhány gyilkos például a feldarabolás cselekménye során érez szexuális izgalmat, amennyiben az erőszak vízióinak a lényegét ez adja. Így az a jelenség például, amikor néhány elkövető az áldozat testébe különböző tárgyakat nyom, képletes szexuális cselekedetnek számít. Hogy a csonkítás és a szexuális aktus az áldozat halála előtt vagy után történt-e, szadista vagy nekrofil tendenciákat mutat az elkövető személyiségében.

3-as fázis: a holttesttől való megszabadulás

Az ölés után az elkövetőnek el kell döntenie, hogy mit tesz a holttesttel. Ha erre a szituációra előzetesen nem készült fel, ezen a ponton gyakran feladja és jelentkezik a rendőrségen. Az FBI mindenekelőtt a holttest láthatóságát és öltözetének állapotát, a test pozícionálását és feltalálási helyét tartja fontosnak. A legtöbb esetben ezeknek a tényezőknek a jellegzetességét gyakorlati okok határozzák meg, melyek a menekülésre és a lebukás elkerülésére vonatkoznak. Néha ezek a tényezők szexuális tényezőkre is utalnak, így például néhány gyilkos bevallotta, hogy holttesteket rejtett el a házában, hogy a közelükben legyen. Ha az áldozatot lealacsonyító, jó látható helyzetben helyezi el, az az elkövető erődemonstrációjáról szól. Ha megtisztítja vagy gondosan betakarja a holttestet a gyilkos, ez az áldozattal való személyes kapcsolatra vezethető vissza. 

4-as fázis: a cselekmény utáni viselkedés

Az elvárás ellenére a szexuális indíttatású elkövetők a cselekmény után általában nem feltűnésmentesen viselkednek, hanem a bűncselekmény közelét keresik. Ez legalábbis a fantáziájuk folytatását szolgálja, ami a cselekedetükhöz már ösztönözte őket. A holttest felfedezésének látványa vagy a nyomozásba való cselekvő bekapcsolódás vágya hatalomittassá teszi az elkövetőt a birtokában lévő információk és tettének szörnyű voltára való reakciók alapján. A bűncselekmény helyszínéről vagy magától az áldozattól származó szuvenírek, vagy a helyszínre való visszatérés gyakran ugyanezt a célt szolgálják, de gyakran erősebben szexuális színezetű fantáziaelemük van.

folyt köv.

Évi

Az FBI tipológiája a szexuális indíttatású emberölésekhez - 2. rész

A szervezetlen szexuális elkövető (disorganized murderer)

A helyszín és a cselekmény jellemzői

A helyszín olyan benyomást kelt, mintha a cselekményt impulzív és tervezetlen módon vitték volna végbe. Az elkövető valószínűleg ismerte az áldozatát. Az áldozatválasztásnál ritkán szempont a kor vagy a nemi hovatartozás, a támadás általában spontán történik. Így a szervezetlen elkövető az áldozatra lesből támad, vagy az első kapcsolatfelvétel során öl. Az elkövető és az áldozat közötti kommunikáció csekély, csak rendkívüli esetben ad az elkövető rövid fenyegetést vagy parancsot. Szexuális vagy szadista viselkedést csak akkor mutat a nem szervezett szexuális elkövető, ha már megölte áldozatát. Gyakran feldarabolja a holttestet, vagy személyteleníti az áldozatát azáltal, hogy letakarja az arcát, elcsúfítja, vagy az áldozat testét hasra fordítja. Túlzott csonkítást, amit túlölésnek (overkill) is neveznek, általában azokon a testrészeken végez, amelyeknek szexuális jelentőségük van, mint például az elsődleges vagy másodlagos nemi szervek, de a combok a nyak és a has is lehetnek ilyenek. A helyszínen vagy az áldozat testén gyakran sperma, széklet vagy vizelet nyomokat találnak. Alkalmanként a szervezetlen elkövető elviszi magával az áldozata testét vagy egyes testrészeket, és ezeken fetisiszta cselekedeteket hajt végre. Általában azonban a testet a helyszínen hagyja, egy bizonyos pozícióba beállítva, mely az elkövető számára szimbolikus jelentéssel bír. Nem tesz erőfeszítéseket arra, hogy eltüntesse a nyomait, emiatt a helyszínen gyakran ujjlenyomatok és lábnyomok maradnak vissza. Általánosságban a szervezetlen elkövető egy, a helyszínen található tárgyat használ fegyverként és ezt a bűncselekmény végeztével a helyszínen hagyja.

A személyiség és az életstílus jellemzői

Valószínűleg, a nem szervezett elkövető átlagon aluli intelligencia hányadossal rendelkezik, és a testvérek sorában a késői helyet tölti be. Az apja munkakörülményei rendezetlenek, a szervezetlen elkövetőnek ez a nem folyamatos és nem szakképzett tevékenységeiben tükröződik vissza. Ez az elkövető típus jellemzően a saját megszállott és/vagy primitív gondolatvilágába süllyed el, és a cselekménye ideje alatt zavarodott és gyötrődő elmeállapotban van. A szervezetlen elkövető szociálisan elszigetelődött. Többnyire egyedülálló, egyedül él vagy egyik szülővel, lakása pedig a helyszín közvetlen közelében van. Az emberekkel szemben tartózkodó és bizonyos körülmények között kényszerképzetek gyötrik. Stressz hatására impulzívvá válik. Az elkövető gyakran szexuálisan tapasztalatlan és soha nincsen szexuális tapasztalata a saját korosztályával.

 

Keverék típus szervezett és nem szervezett elkövetési elemekkel

A keverék típussal (mixed sexual homicide) a viselkedéselemző egység nem újkeletű harmadik elkövetői kategóriát állapított meg. A szexuális elkövető típushoz szabálytalan elkövetői viselkedés okaként mindenekelőtt a helyzetnek megfelelő befolyásokat gyanítanak. A viselkedéselemző egység öt okot nevez meg, melyek alapján a helyszín és az elkövetés módja a szervezett és szervezetlen elkövetőnél is ugyanúgy formálódik:

 

(1)  Több elkövető vett részt, ami miatt különböző viselkedésmintákra találni utalást.

(2)  A bűncselekményt szervezett szexuális elkövető követte el. Az elkövetés során az elkövető által előre nem látott események eszkalációhoz vezettek, amikor nem sikerült az áldozat felett ellenőrzést gyakorolni.

(3)  Eredetileg az elkövető nemi erőszakot tervezett, nem emberölést. Az elkövető indulata vagy az áldozat ellenállása eszkalációhoz és öléshez vezetett. Tipikusan ebben az esetben a helyszín rendezetlen. Az elkövető nem próbálta meg elrejteni a holttestet, az áldozatot valószínűleg vagy egy, a helyszínen talált tárggyal ölte meg, vagy megfojtotta, vagy halálra verte.

(4)  Fiatalkorú gyilkos vagy alkohol vagy drog hatása alatt álló elkövető szervezett és szervezetlen nyomokat is hátrahagyott.

(5)  A bűncselekmény lefolyásán kívül eső sresszfaktorok megváltoztatták az elkövető eredeti viselkedését. Erre jó példa az észak-amerikai sorozatgyilkos, Ted Bundy. A kezdeti ölései során Bundy nagyon tervezetten járt el. A rendőrségi körözés által már nagy nyomás nehezedett rá, ezért a későbbi gyilkosságai során egyre több nem szervezett viselkedésmintát mutatott.

 

A szadista szexuális gyilkos

A szadista szexuális gyilkost a szervezett elkövető egy különleges esetének tekinthetjük, mivel a viselkedéselemző egység által meghatározott elkövetési jegyek és a személyiség jellemzői messze a szervezett elkövetőével azonosak. Azonban maga az FBI sem tisztázza, hogyan lehet a szadista szexuális gyilkos elgondolását a szexuális gyilkosok tipológiájához hozzárendelni. A viselkedéselemzők elméleti munkáiban mindkét modell viszonylag kötetlenül áll egymás mellett. Szakmai körökben mindenesetre megegyezés van abban, hogy a szadista típus meglehetősen ritkán jelentkezik szexuális gyilkosok körében. A viselkedéselemző kutatók saját gyakorlati tapasztalataik valamint két tanulmány által, melyekben elfogott szadista gyilkosokat tanulmányoztak, kidolgozták a szadista elkövető specifikus elkövetői magatartását és személyiségjegyeit.

 

A szadista gyilkos ismertetőjele, hogy a szexuális izgalmát elsődlegesen az áldozat felett gyakorolt feltétlen hatalomból és annak fizikai és pszichikai szenvedéséből meríti. Ezért gyakran egy speciálisan összeállított vagy kialakított eszköztárat használ, hogy áldozatát kínozza. Minden esetben az áldozat testén brutális erőszak nyomait lehet látni, amit a halála előtt szenvedett el. Az elkövető módszeresen megtervezi a tettét, és ügyel rá, hogy ne hagyjon nyomot. A viselkedéselemző egység ezt a viselkedést 30 vizsgált szadista bűnelkövető 93%-ánál fedezte fel, köztük 22 gyilkosnál. Szociális csellel gyakran valami ürüggyel kapcsolatba lép az áldozattal (90%), hogy utána a hatalmába kerítse. Ehhez az elkövető általában egy előre kiválasztott helyre viszi az áldozatot (77%). A cselekmény lefolyása során különösen nyugodt és érzelmileg eltávolodik. A szadista szexuális gyilkosra az is jellemző, hogy áldozatát hosszabb ideig fogva tartja (az esetek 60%-ban több mint 24 órán át). A szadista elkövető gyakran fojtogatással öli meg áldozatát (60 %).

Nemcsak az elkövetői viselkedésben, hanem a személyiségjegyekben és az életrajzi háttérben is mutat különlegességeket a szexuális szadista sorozatgyilkos. Az FBI eredményei szerint a szadista sorozatgyilkosok, más szexuális elkövetőkkel szemben, általában nem rendelkeznek büntetett előélettel gyilkosságért történő elfogásukig. Ez és a célirányos, jól tervezett viselkedésük az azonosításukat és elfogásukat különösen megnehezíti. Ahogyan a szervezett szexuális gyilkosoknál, ezeknek az elkövetőknek a nagy része is hosszan tartó erőszak fantáziákról számolt be, melyekre ritualizált, visszatérő témák voltak jellemzőek. Az FBI szúrópróbájából a szadista elkövetők több mint a fele rögzítette az erőszakos cselekményt, napló, fotók, filmek vagy hangfelvételek formájában. Az erőszakos bűnözők 50%-nak saját gyermeke volt, 43%-uk a tett időpontjában házas volt.

 

Évi