A sorozatgyilkos levelezőtárs – 1. rész

A Stern magazin riportere, Andreas Albes egy, az Egyesült Államokbeli San Quentin büntetés végrehajtási intézményben büntetését töltő sorozatgyilkossal levelező barát.

„Carlo-ról először 2015 nyarán hallottam. A vád ellene, hogy több gyermeket is megölt, és több mint harminc éve a halálsoron ül. Carlo esetében az a furcsa – magyarázta egy ismerősöm – hogy egy jósnőnél tett látogatás után bukkant a nyomára a rendőrség. Elítélése a mai napig vitatott.

Akkoriban New York-ban éltem, tudósítóként, és az volt a feladatom, hogy írjak egy riportsorozatot Amerika túlzsúfolt halálsorairól. Ehhez a halálbüntetéssel szembeni növekvő kritika és a méregkoktél beszerzése körüli nehézségek vezettek. A helyzet a San Quentin börtönben, Kaliforniában volt a legrosszabb, ahol az 1864-ben épült falak között több mint 700 elítélt várt a kivégzésére. Az ott uralkodó állapotokról első kézből szerettem volna információt gyűjteni. Valakitől, aki ott tölti a büntetését, egy olyan illetőtől, mint Carlo. Így kezdődött a történetünk.”

„Megírtam Carlonak a kérésemet és néhány héten belül választ is kaptam. Az első meglepetés a saját levélpapírja volt. Nem éppen olyan, amilyenre egy halálsoron ülő rabtól az ember számítana. Színes nyomtatóval nyomtatták, a közepén nagybetűkkel és aláhúzva ez állt: Carlo. Jobbra a rabszáma és a kaliforniai San Quentin állami börtön címe, mint valami céges levelezési cím, balra egy ovális fénykép, amin egy sötét hajú férfi őszülő szakállal és bőrnyaklánccal a nyakában mosolyog.

Carlo udvariasan, intelligensen írt, kissé szűkszavúan. Azt írta, hogy a börtön adminisztrációnál egy kis probléma adódott, mert valaki rosszul betűzte a nevemet, és hogy a San Quentin-ben éppen kitört a légiós betegség, ami miatt a börtönt lezárták. Feltéve, hogy nem fertőződik meg és túléli, utána meglátogathatnám. „Tisztelettel” – Carlo.

A kézírása kis, függőleges betűkből állt, mindegyik egyforma távolságra a másiktól, mint egy írógépben. Hiba és javítás nélkül. Néhány mondat mögé nevető emojit rajzolt, pedig a tv-n kívül soha nem látott okos telefont. Amikor elfogták még a CD-t sem találták fel.

Hogy némi elképzelésem legyen az életéről, küldött nekem egy vázlatot a cellájáról. Pedáns pontossággal centiméterpontosan rajzolta be, milyen hosszúak voltak a falak, milyen széles az ajtó, milyen nagy az ételbeadó rés, milyen magas a polc, és hogy hol volt a konnektor.

Az utóiratban még megkért, hogy a leveleket ne a polgári nevére címezzen, a Carlo elegendő. Tudtam, hogy a nevét évekkel azelőtt megváltoztatta, mert nem akart többé a „régi életére” emlékezni. Később megtudtam, hogy szenvedélyes pókerjátékos volt és a Carlo név egy hamisjátékos paradicsom előtti tisztelgés volt. Olyasmi, mint Monte Carlo. Igazából egy másik nevet választott egy másik város előtti tisztelgés gyanánt, de nem szeretném, hogy e miatt a történet miatt mégiscsak utolérje a múltja Carlot.”

„De akkoriban mindez nem érdekelt. Örültem, hogy találtam valakit, aki elmeséli nekem, hogy mi folyik Amerika halálsorain. Természetesen vádaskodó cikkre készültem, a halálbüntetés ellen vagyok. Egyéb más ok mellett (magas költségek, nincs elrettentő ereje) barbár dolognak tartom, hogy egy embert a halálának a bejelentésével várakoztassanak. Kissé mégis fura érzésem volt, mert féltem, hogy egy elítélt gyermekgyilkost használjak a jelentésem koronatanújaként. Kételkedtem benne, hogy így bármi együttérzést keltek majd az olvasókban az állapotok iránt. Önmagammal is viaskodtam. De azt mondtam magamnak: ha valaki a halálbüntetés ellen van, akkor kivétel nélkül. Akkor az ellen is, hogy egy gyerekgyilkost kivégezzenek.

Az irányadó adatokat Carlo esetéről az internetről szereztem be. Ott több száz oldalnyi anyag található arról, hogy Carlo évtizedeken keresztül számos ügyvéd segítségével próbálta bizonyítani, hogy igazságtalanul ítélték halálra. Ezek többségét átugrottam, hiszen nem az ügyét akartam megvitatni. Ezen kívül nem annyira akartam tudni, hogy a férfi, akivel nemsokára szemben ülök majd, pontosan mit követett el, vagy állítólag mit követett el. Bizonyára önvédelem volt az alapja annak, hogy az elítélése körüli kétségekre összpontosítottam. Kétszer nyitották újra az ügyét, a második alkalommal kiderült, hogy a rendőrségi jegyzőkönyvet időközben megsemmisítették. Az „L.A.Times” egy 1978 novemberi számára bukkantam, ami igazolta, amit már egy munkatársamtól hallottam: „A jósnő vezette el a rendőrséget a gyermekgyilkosság gyanúsítottjához.” Volt egy további cikk is 1988-ból egy elítéltről, aki több ügy során titokban spicliként a rendőrségnek hazudott a cellatársai állítólagos vallomásairól. Ezek egyike volt Carlo.

Örültem, hogy az információk az amerikai jogrendszer abszurditását igazolták. Ez segített, hogy Carlot potenciális áldozatként lássam és feljogosítson morálisan, hogy a riportsorozat forrásaként használjam fel.

„Szeptemberben eljött az idő. A légiósbetegséget leküzdötték és megkaptam a látogatási engedélyemet a San Quentin-be: október 8. reggel 8 és 12 között. Carlo már egy szűk kis ketrecszerűségben várakozott egy alumínium széken, amikor a látogatói helyiségbe beléptem. Elkéstem. Kicsit idősebbnek nézett ki, mint a képen. A haja ősz volt, az arca teltebb. Hetvenéves volt. A korához képest jól nézett ki, kipihent volt. A szakállát gondosan formára borotválta, egyből azt mesélte, hogy az egyik őrt rá tudta beszélni, hogy kölcsönözzön neki egy „rendes” borotvapengét, mert messziről jött látogatót vár.

Zavarba hozott, hogy ekkora eseménynek számítok. Nem sejtettem, hogy látogatásom ilyen sokat jelent neki, nem tudtam, hogy Carlo a börtönön kívül szinte senkivel nem találkozott, hogy a múltjából mindenkivel megszakította a kapcsolatot. A bátyja egyetlen egyszer látogatta meg a San Quentinben. Egyébként soha többé senkit nem látott a családjából. Csak ügyvédeket és néha újságírókat. Megkérdeztem tőle, hogy miért van ez. Azt mondta, a családjával akkor szakította meg a kapcsolatot, amikor a középiskola után elment otthonról. Miért változtasson ezen, csak azért mert most a San Quentinben ül? Világos volt számomra, hogy sok mondanivaló van emögött, de nem fog egy szóval sem többet elárulni. Csak sokkal később tudtam meg erről többet. Mialatt beszélgettünk kétszer elhagytam a ketrecet, hogy Carlonak húsgombócot és szószt hozzak, amit egy műanyag tányéron melegítettem meg. Úgy ette őket, mintha hetek óta nem evett volna. Ezen kívül Coca Colát kért. „Az igazit, nem a light-ot.” Három órán belül kilenc dobozzal ivott meg. A szóda jellegű italok egyébként tilosak nekik.

A hétköznapjait ugyanazzal a szűkszavúsággal ecsetelte, ahogyan a leveleit is fogalmazta. Elmondta, hogy egy ideje már csak kóser ételeket eszik, mert abban reménykedett, hogy a börtönkonyha legalább ezt meg tudja főzni, de ez is ugyanolyan gusztustalan, mint a többi. Szidta a szomszéd cella lakóit, akik éppen most kezdtek gitáron játszani tanulni, és teljesen tehetségtelenek. Visszakívánja azt az időszakot, amikor a börtön vezetése csak naponta néhány órára engedte a hangszerek használatát. De most már bármelyik dilettáns annyit klimpírozhat a halálsoron amennyit csak akar.

A mellettünk lévő ketrecbe időközben hoztak egy férfit, akinek az őrök sem a kéz-, sem a lábbilincsét nem vették le. Akkora kereszt volt a nyakában, mint egy hűtőszekrény, a haja a fenekéig ért és a karja tele bandatetoválásokkal. Mindig oda kellett pillantanom. Azt gondoltam, így néznek ki a halálraítéltek. Így, és nem úgy, mint Carlo, aki viccel és ironikusan mesélt a hat négyzetméternyi életteréről.

Hat négyzetméter WC-vel, mosdóval és egy 76x196 cm nagyságú, a falba betonozott acélpriccs, amelyen egy 4 cm vastag matrac feküdt. Hat négyzetméter, ahol a reggelijét, ebédjét és vacsoráját elköltötte, írt és sokat tévézett, ha éppen nem volt rossz a készülék. Egy ideig festett, és a képek eladásából néhány dollárra tett szert. Később láttam néhányat. Portré, tájképek. Jól festett. Elmesélte, hogy a cellája kicsiny tetőablakából egészen messze egy pálmafa leveleit látja. Ebből a távlatból, gondolta, olyan mintha nyaralna.”

„Négy és fél órával később ismét a San Quentin parkolójában álltam, összezavarodottan és fáradtan, ritkán éreztem magam így egy interjú után. Az információk, amikhez hozzájutottam, várhatóak voltak, de mégsem így éreztem. Elkezdtem kedvelni ezt az embert. Ez nem is szokatlan tulajdonképpen. Sok olyan emberrel készítettem interjút, akikkel a mai napig privát kapcsolatom van. De ezúttal egy elítélt gyermekgyilkosról volt szó. Senki nem kedveli a gyerekgyilkosokat. Én sem. De kedveltem Carlot. Őt kedvelni olyan érzés volt, mintha egy bestiális bűncselekménnyel azonosultam volna.

New Yorkba visszamenet készítettem a beszélgetésünkről egy emlékeztetőt (a San Quentinben tilos volt jegyzetelni). A halálsoron uralkodó állapotokról aztán mégsem írtam riportsorozatot, a főnököm elveszítette az érdeklődését. Donald Trump épp készült az elnökjelöltségre. Kit érdekelnek ilyenkor a túlzsúfolt halálsorok? Carlo azonban megmaradt nekem. Havonta kb. egyszer írtunk egymásnak. Éreztem, ahogyan ingadozott a hangulata. Néha még megvolt az irónia, amit annyira kedveltem benne. De sok keserűség is vegyült ebbe. Miután egyik óvását ismét elutasította a bíróság, cinikusan azt kérdezte, minek mentették meg a legutóbbi szívinfarktusa után? Inkább így halna meg, mint hogy az államnak megengedje, hogy kivégezzék. Carlos kézírása zavaros lett. 2016 közepén írt először írógéppel. Viseltes darab, ahogyan többször említette. Azt magyarázta, hogy az ízületi gyulladás miatt alig tudja mozgatni az ujjait. Végül megkérdezte, nem hívnám-e fel őt R-beszélgetéssel. Ez működik a halálsoron, ha a telefont, amelyet cellától celláig kerekes kocsin tolnak, időben megrendeli.

Carlo általában keddenként jelentkezett, amikor visszaértem az edzésből. Minden hívás egy felvett hanggal kezdődött, aki közölte, hogy a hívó fél a San Quentin egyik elítéltje, és felhívta a figyelmet arra, hogy a beszélgetést felügyelik. Ez után eldöntheti az ember, hogy fogadja-e a hívást. Néha éppen barátokkal voltam, de természetesen fogadtam a hívást, tudtam, Carlo mennyire örül neki. A San Quentin mint téma időközben kifulladt. Trumpról beszélgettünk, akinek a felemelkedését Carlo éppolyan aggodalommal figyelte, mint én, de aztán ez a téma is kimerült, így elkezdtem magamról mesélni. Először a riportsorozataimról, aztán a nyaralásokról. Arra gondoltam, hogyan képes valaki a halálsoron a cellájában ülve azt hallgatni, ahogy valaki más a karibi élményeiről mesél. De Carlo szerette. Az volt az érzésem, hogy egyfajta ablak voltam neki a világra. A telefonhívásokat negyed órára korlátozták, közben pedig a rögzített hang bemondta, hogy: „Szeretnénk emlékeztetni rá, hogy a beszélgetést figyelik.” Néha már hét közben azon gondolkodtam, hogy milyen témák tetszenének Carlonak. Ha az amerikai hatóságokkal kapcsolatos gondjaimról meséltem, mindig felvidult tőle. Különösen az a történet tetszett neki, amikor egy hóeke a házunk előtt parkoló Nissant hosszában végighasította és én hetekig futottam a pénzem után.”

„2016 nyarán megszületett a fiunk. Erről is meséltem neki. Még képeket is küldtem neki. De akkoriban, nem úgy, mint most, amikor ezeket a sorokat a notebookba pötyögöm, hogy idegenek olvashassák, egyáltalán nem éreztem ezt furcsának. A folytonosság által, ahogyan Carlo és én kapcsolatban voltunk, a családhoz tartozott. Mint egy nagybácsi, aki egy távoli szigeten rekedt. Amit az is befolyásolt, ahogyan Carlo a San Quentinből beszélt: „Mielőtt idekerültem, mindig is el akartam jutni Dél-Afrikába.” Csillogó karácsonyi lapokat küldött a börtön üzletéből. A feleségem pedig minden kedden megkérdezte: „Na, mit csinál Carlo?”

 

Folytatása következik

Évi