Mea Culpa, Mea Culpa, Mea Maxima Culpa – Adelheid Kastner olyan emberekkel találkozik, akik másoktól elvettek mindent. Beszélgetés a bűnről. – 1. rész

Kastner asszony, 2019-ben egy fiatal férfi Kitzbühel-ben lelőtte a 19 éves exbarátnőjét, annak szüleit, testvérét és egy barátjukat. Később, a tárgyalóteremben könnyek között kért bocsánatot, azt mondta végtelenül sajnálja, és minden éjjel újra és újra lejátszódik a cselekmény a lelki szemei előtt. Ebben az eljárásban ön volt a pszichiáter szakértő. Valódi megbánás volt ez, vagy csak önsajnálat?

Adelheid Kastner

Önsajnálatról ebben az esetben nem beszélnék, az igazságtalan lenne a férfivel szemben. A szavait nem is taktikaként értékeltem, vagy az ügyvéd által sugalltakat – akkor sem, ha azt állították róla, hogy csak egy műsort adott le.

Lehet egyáltalán megfelelő szavakat találni arra, valaki megöl öt embert?

Lehetetlenség. Egyrészt minden, amit az elkövető mond, túlságosan banálisan hangzik ahhoz, hogy több ember meghalt. Másrészt viszont alig mondhat mást, minthogy bűnösnek érzi magát, hogy a történteket legszívesebben visszafordítaná, hogy megbánta. Mindegy milyen a szóválasztása, a mondanivalója súlya soha nem fog a tetteinek megfelelni.

Ebben az esetben nem állapított meg pszichiátriai diagnózist, az elkövető – ahogyan ön mondta – teljesen normális volt. Tehát tisztában volt azzal, mi a helyes és mi a helytelen?

Másképpen is cselekedhetett volna, igen. Sokaknak ez tűnhet a legrémisztőbbnek.

Eltérve a Kitzbühel-i esettől: Miről ismeri fel, hogy egy beismerés, vagy egy bocsánatkérés csak taktika?

Kevésbé a konkrét szavak, sokkal inkább az azokat kísérő mimika, hanghordozás vagy testtartás alapján. Egy súlyos bűncselekmény kapcsán kevésbé hihető, ha valaki bűnösségről beszél, miközben teljesen érdektelenül ül ott.

Mi a hihetőbb?

Ha nyugtalan lesz, ide-oda csúszkál a széken, magába roskad vagy izzadni kezd. Ezeket a dolgokat alapvetően nem lehet irányítani, de ugyanakkor a kommunikációhoz tartoznak.

Mi a helyzet a sírással?

Nem mindenki képes rá. Ha egy gyanúsított nem tör ki könnyekben, az még nem mond semmit a bűnösség érzéséről. Attól függetlenül érezheti magát bűnösnek.

Mi a meggyőzőbb a bíró és az esküdtek számára: érzelmi kitörés, nagy bocsánatkérés – vagy önkontroll?

A gyakorlati megközelítést tudnám inkább elképzelni. Ha a gyanúsított folyton zokog, állandó érzelmi megnyilvánulásokat produkál, az valószínűleg akadályozza az eljárást.

Kitzbühel-ben nyomozók vizsgálják a házat, ahol 2019. október 6-án öt embert öltek meg

Már a Bibliában is a bűnről, büntetésről és a bűnhődésről volt szó. Mennyire jártas ön a Bibliában? Eszébe jut hirtelen egy ideillő idézet?

Spontán a Confiteor szavai jutnak eszembe, melyeket évszázadok óta halljuk a katolikus templomokban: Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa – az én bűnöm, az én bűnöm, az én nagy bűnöm. A hétköznapok során is előfordul, hogy halljuk ezt a mea culpát, és nem ritkán drámainak és hamisnak hangzik. Kiélhetem a nárcizmusomat is azáltal, hogy a bűnbánatomat maximálisan előadom, úgy állítom be magam, mintha én lennék a legbűnösebb.

A Biblia azt is mondja, hogy: „Ha valaki úgy megüt valakit, hogy az belehal, akkor halállal kell bűnhődnie.” (Mózes 21:12) Meglehetősen kegyetlen.

Az Ószövetség mai érzéssel nagyon brutális történetek gyűjteménye. A szemet szemért elv bevezetése tulajdonképpen fejlődés volt, kimondta, hogy az elszenvedett kárnál súlyosabban nem lehet bosszút állni.

Bűn, büntethetőség, bűntudat – ezekre a kifejezésekre a vallás, a filozófia vagy akár az igazságszolgáltatás is rendelkezik meghatározásokkal. Ön pszichiáterként hogyan magyarázza ezeket?

A bűn egy kifejezés, amit akkor használnak, ha valaki egy másik embertársával szembeni cselekedet vagy szabályok megsértése folytán bűnössé válik. Ha társadalmi, szociális vagy jogi normákat és értékeket nem tart be – habár megvan a képessége rá, hogy a viselkedését eszerint szabályozza. Nem beszélhetünk bűnről, ha valakit kóros lelki zavara határoz meg a döntéseiben és tetteiben, ilyenkor nincsen választása. Ezt az illetőt büntetőjogi szempontból nem lehet felelősségre vonni. Bűn nélkül nincsen büntetés.

A bűn tehát feltételezi a szabad akaratot?

Pontosan.

Mely pszichiátriai kórképnek vezetnek ahhoz a megállapításhoz, hogy valaki beszámíthatatlan?

Az akut fázisban minden súlyos pszichiátriai betegség: skizofrénia, mániás depresszió, bipoláris személyiségzavar, pszichózisok.

Ön hogyan definiálja a bűntudatot és a bűntudatosságot?

A bűntudat érzelmi reakció egy önmaga okozta igazságtalanságra vagy kárra. Az önmagával való összetűzésből és az értékítéletből keletkezik. Míg a bűntudatosság: Tisztában vagyok vele, hogy ténylegesen bűnössé váltam, vagy részemre bűn róható fel. Tulajdonképpen a köznyelvben úgy értelmezzük a kifejezést, hogy abba a bűntudat is beletartozik.

Mi a bűntudat ellentéte?

Azt mondanám: a totális önmagunkra való vonatkoztatás.

Léteznek bűntudat nélküli emberek? Találkozott már ilyennel?

Természetesen. Mindenki, aki bevallottan pszichopátiás, tudja ugyan, mint jelent a bűn, és tud drámai dalokat énekelni hozzá. De nem érzi a bűnt. Ott egy vákuum keletkezik. A pszichopata erősazkossága egoista célt szolgál. Semmilyen formában nem érdeklik mások. Persze női pszichopaták is léteznek.

Milyenek azok az elkövetők, akiknek nincsen ilyen személyiségzavaruk?

Sokan megpróbálnak az áldozatukkal nem együtt érezni, mivel attól puhánnyá válnának. Megpróbálják a bűnüket minimalizálni, hiszen joguk van hozzá, hogy megkönnyítsék az életüket. Ha bűntudatunk van-, például mert rosszul bántunk valakivel, vagy ha a volt partnerünket teljesen kétségbeesett állapotban hagyjuk el-, hajlamosak vagyunk kisebbíteni magunk előtt a bűnünket.

Tehát teljesen normális mechanizmus – mindegy, hogy valaki gyilkos, vagy csak elhagyott valakit?

Úgy van. Egy bűnelkövetőnél nem kell semmi másra számítani, mint amire magunkkal kapcsolatban. A legtöbben mégis ezt teszik. A társadalom elvárása az, hogy a bűnös az örökkévalóságig hamut szór a fejére.

Adelheid Kastner húsz éve készít szakvéleményeket gyilkosokról, erőszakolókról, köztük Josef Fritzl-ről, az „amstetteni szörnyetegről”. Az 58 éves pszichiáter és neurológus szakorvos főorvosként dolgozik a Linz-i Kepler Egyetemi Klinika igazságügyi részlegénél. A páciensei között a skizofrének száma körülbelül 80 % feletti.

Hogyan kisebbíti a gyilkos a bűnét?

Amikor így nyilatkozik: ha nem viselkedett volna ilyen hülyén az áldozat, nem ütöttem volna agyon. Ha nem hagyott volna el, nem öltem volna meg. Sok lehetőség van. Aztán egyszer csak a tett már nem lesz része a mindennapoknak. Gyakran hallom elkövetők szájából, akik régebben követték el a bűncselekményt, hogy már alig gondolnak rá.

Előfordul, hogy nem akarnak beszélni a bűncselekményről?

Előfordul, hogy valaki azt mondja: Nem emlékszem. Ezzel természetesen egy bizonyos fokig megtagadja a szembenézést a tettével. De véleményem szerint mindenki maga dönti el, hogyan kezeli a tettét és hogyan emlékezik arra vissza. A törvény által előírt büntetés a szabadságvesztés. Egy törvény sem írja elő, hogy a gyilkosnak napi szinten foglalkoznia kell a tettével és naponta bűntudata kell, hogy legyen.

A hosszú bűnlajstrom azt jelenti, hogy az illetőnek nincs úgynevezett jogtalanság tudata?

Nem feltétlenül. Butaság is lehet az oka annak, hogy valaki folyton visszaesik. Vagy hiányzik az akarat ahhoz, hogy szembe nézzen önmagával, a berögződött mechanizmusokat megkérdőjelezze és változtasson valamit.

Széteshet valaki a bűntől, a bűntudattól?

Alapvetően elképzelhető, de a korábban említett okokból kifolyólag ritkán fordul elő. Nagyon kevés olyan elkövető van, aki élete végéig bűnösnek érzi magát, és nehezen tud ezzel együtt élni. Vagy megöli magát.

Érezte már valaki esetében, hogy az elkeseredettség és a bűntudat mindent elborított?

Egy fiatalember esetében, aki három embert ölt meg. Egy kiértékelés során ült velem szemben és megkérdezte, mit kezdjen ezzel a bűnnel? És ez nem költői kérdés volt. Az elkeseredése betöltötte az egész szobát, nyomasztó volt. Csak annyit tudtam mondani neki: Nem tehet semmit. Ki kell bírnia, a bűnnel nem lehet másképp eljárni.

Josef Fritzlt is kiértékelte, aki majdnem 24 éven keresztül rabszolgaként tartotta a lányát, megerőszakolta és teherbe ejtette. Akkor is betöltötte a szobát a bűn?

Egyértelműen nem.

Fritzl meg tudta különböztetni a helyest a helytelentől?

Természetesen, nem volt buta. Beteg sem. Tudta, hogy amit tett, tiltott volt, hogy minden szabályt áthágott. Tudta, hogy ha különféle szükségletei vannak, nem azt jelenti, hogy azokat ki is kell élni. Nála minden a hatalomról szólt. Nem csak szexuális értelemben.

Folytatása következik.

Évi

Olvasnivaló: James Fallon: A pszichopátia belülről

Dr. James Fallon az Irvine-i Kaliforniai Egyetem (UCI) Orvostudományi Karának Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Tanszékén dolgozik, az Anatómiai és Neurobiológiai Intézetben. Dr. Fallon borderline pszichopata, miközben világszerte elismert tudós, kutató. Könyvének apropóját is az adja, hogy egészen véletlenül tanulmányozta agyának PET (pozitronemissziós tomográfia) felvételét, és szembesült azzal, hogy ő maga is pszichopata.

„Az ember nem egyszerűen jó vagy gonosz, nem lehet kijelenteni, hogy igaza van, illetve téved, nem lehet csak kedves vagy haragtartó, jó szándékú vagy veszélyes. Nem lehet az embert egyszerűen a biológia termékének tekinteni, a tudomány csak részben ad felvilágosítást az ember viselkedéséről.”

A pszichopátia az 1990-es években került be Fallon professzor kutatási területei közé, amikor egyik egyetemi kollégája megkérte, hogy elemezzen néhány PET-felvételt, melyek erőszakos gyilkosok, többek között sorozatgyilkosok agyáról készültek. Olyan bűnözőkéről, akiket az esküdtszék bűnösnek talált, és megkezdődött a tárgyalás azon szakasza, amikor a büntetési tételről döntenek. A bűnözők már a vizsgálati szakaszban beleegyeztek ebbe a képalkotó eljárással készült vizsgálatba, azt remélve, hogy az eredmény – mondjuk agykárosodás – fényében enyhébb büntetést szabnak ki rájuk.

A PET- vizsgálatot arra használják, hogy megnézzék, hogyan működik a test, pontosabban a szövetek és a szervek egészen apró, homokszem nagyságú területei. Különösen hasznos a csonttal védett szervek esetében, amilyen az agy is. A PET-vizsgálat nem csupán strukturális, hanem funkcionális képet is ad az agy működéséről. A vizsgálat előtt az idegsejtekkel speciális módon reakcióba lépő radioaktív molekulákat fecskendeznek a páciens szervezetébe.

Jómagam a Gyilkos elmék című sorozat egyik epizódjában találkoztam először a professzorral, ahol önmagát alakította. 2008-ban Simon Mirren, a sorozat producere kereste fel Fallont, a 99. epizódban bukkan fel, egy előadóteremben magyarázott az orbitális kéregről és a harcos génről, miközben a sorozat egyik kulcsszereplője, dr. Spencer Reid a hallgatóság sorai között ülve hallgatja.

A blogban már olvasható egy kétrészes interjú dr. Fallonnal, ott is sok mindent oszt meg arról, hogy érintette a tény, ő is egy pszichopata agyával rendelkezik, illetőleg azóta hogyan kezeli ezt a tényt.

Dr. Fallon a pszichopátia okait egy háromlábú szék sematikus ábrájával magyarázza:

„A következőképpen képzeltem el a három lábat: 1. szokatlanul gyengén funkcionáló orbitális prefrontális kéreg és elülső halántéklebeny, az amgidalát is beleértve, 2. több gén magas rizikófaktorú változata, többek között a híres harcos géné, 3. kisgyermekkori érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás.”

Fallon professzor a könyv fejezetei mentén mutatja be és magyarázza meg a pszichopátiás személyiségzavar ismérveit, jellemzőit, neurológiai sajátosságait, miközben életrajzi vonalain láttatja, hogyan jelenik meg a saját viselkedésében a pszichopátia. Bár Fallon nem bűnöző, mégis végigkövethető élete során az agresszió, empátiahiány illetve felmenői között is több erőszakos bűnöző lelhető fel.

Kendőzetlen őszinteséggel mutatja be saját példáján, milyen is egy „hétköznapi pszichopata”, aki bár nem árt igazán senkinek, mégis gyakran meg tudja keseríteni mások életét. A könyv egyfelől érdekes tudományos részletességgel bemutatott tanulmány, másrészt könnyed útmutató, hogy megértsük, miért működik egy pszichopátiás személy úgy ahogy.

Ajánlom e könyvet azoknak, aki szakmai szempontból érdeklődnek a viselkedéselemzés vagy a neurológia iránt, és azoknak is, akik egész egyszerűen kíváncsiak arra, milyen érzés egy neurológus, agykutató számára szembesülni a saját agyában azzal, amit hosszú évtizedek óa tanulmányoz és megfejteni próbál.

„Azt vallom, hogy a genetika határozza meg a személyiségünk és viselkedésünk 80 százalékát, a neveltetés, a környezet pedig csupán 20 százalékért felelős.”

Évi

„Olyan, hogy nulla rizikó, olyan nem létezik „- Andreas Mokros törvényszéki pszichológus - 2. rész

Milyen eljárásokat használnak a szexuális bűnelkövetőknél?

Többek között a „Sex Offender Risk Appraisal Guide-ot”, röviden SORAG, és a „Static 99”-et. A SORAG a VRAG egy párhuzamos verziója, csak itt a szexuális bűnelkövetőkkel kapcsolatos előrejelzést szolgálja. A következőt nézik például: Vannak-e utalások a szexuális viselkedés zavaraira? A tesztalanynak van-e pedofíliára utaló diagnózisa? A „Static-99” teszteljárás során tíz jellemzőt pontokkal értékelnek, például, hogy büntetett előéletű-e, elkövetett-e korábban szexuális bűncselekményt, számára idegen áldozatokat keresett-e. Az összérték számától függően a tesztalanyt négy kategória egyikébe sorolják be. De még egyszer hangsúlyozni kell: ezek az eszközök jók és értékesek – ennek ellenére nem helyettesítik az egyéni értékelést. Ezek csak az alapot szolgáltatják.

Mennyi ideig tartanak az egyéni értékeléshez szükséges személyes beszélgetések?

Négy óráig is tarthatnak, de előfordul, hogy nyolc óra vagy több is lesz belőle. Ezek a beszélgetések általában a büntetés végrehajtási intézetben vagy az igazságügyi pszichiátriai klinikán zajlanak.

Megtagadhatja a tesztalany, hogy találkozzon önnel?

Igen, megteheti, de ez ritkán fordul elő. Ilyen esetben a szakvélemény az iratokból kitűnő tényállás alapján is megengedett. Ezzel az a probléma, hogy bizonyos tisztázatlan tényállást nem lehet magával a tesztalannyal egyeztetni. Azt sem lehet megállapítani, milyen megalapozottan tudja a változásokat leírni. Nem mindegy, hogy annyit mond csak: „jó hogy megcsináltam ezt a terápiát”, vagy részletesen elmeséli, miért volt fontos és milyen változásokat vett észre magán.

Előfordul, hogy az elkövető azt mondja: Inkább ne engedjenek ki, nem tudom garantálni, hogy nem ölök ismét?

Emberöléssel kapcsolatban ilyet még soha nem hallottam. Egyébként lehetséges, jóllehet ritkán.

Andreas Mokros

Létezik olyan megfogalmazás, ami soha nem fog szerepelni egyetlen szakvéleményében sem?

„Nulla rizikó”. Nem lehet semmit 100 százalékra kizárni, azt mindenesetre lehet mondani, hogy nagyon kicsi a rizikó. Írhatom azt, hogy: Maier úr ahhoz az elkövető csoporthoz tartozik, akinél statisztikailag 9 éven belül 10 százalék az esély, hogy visszaeső lesz. Az is lehet azonban, hogy pont Maier úr lesz a kivétel. Ha egy fél éven belül hirtelen összeveszik a barátnőjével, elveszíti az új állását, és ismét a régi drogfüggő barátaival lóg, akkor teljesen más a kimenetele a dolgoknak, mintha továbbra is jó viszonya lenne a barátnőjével messze a drogos közegtől. Néha egészen kicsi dolgokon múlik, hogy valaki veszélytelen személyből veszélyessé válik.

Egyáltalán milyen időtartamra adnak meg prognózisokat?

Megkülönböztetünk rövid, közepes-, és hosszútávú prognózisokat. A rövidtávú napokat, heteket, a közepes hónapokat, a hosszútávú 3-5 évet jelent. Minél nagyobb ez az időtartomány, minél kevésbé ismertek az uralkodó keretfeltételek, annál nagyobb a bizonytalanság.

Tehát sok olyan életkörülmény van, ami a jó prognózis ellenére eljuttathatja az embert a megbillenéshez?

Pontosan. Ezért nagyon fontos, hogy a szakvéleményben különböző szcenáriókat feljegyezzünk. Ha ez és ez van, kisebb a rizikó. De ha valaki például nem szedi tovább a gyógyszereit, vagy újra a bűnöző barátaival találkozik, nagyobb a kockázat, hogy újra bűncselekményt követ el. Javaslatokat is írunk a prognózis szakvéleményekben, milyen intézkedések szükségesek ahhoz, hogy a visszaesés megakadályozható legyen.

A Rupperswill-i bestia négy embert ölt meg. A legfiatalabb áldozata 13 éves volt. A fociedző házában a svájci rendőrség egy régi katonai pisztolyt, gyorskötözőket, kötelet és ragasztószalagot talált.

Ha minden tesztet elvégeztek, minden aktát tanulmányoztak, minden beszélgetés megtörtént: Mit kap a bíróság öntől a végén? Százalékos adatot arról, mekkora a visszaesés esélye?

Azt is, jóllehet néhány jogász ezt egyáltalán nem akarja. Sokkal inkább döntő szerepe van annak, hogy egy ilyen százalékos adatot más, hasonló elkövetők jellemző értékeivel összehasonlítsunk: az érintettnek alacsonyabb, magasabb, vagy kb. hasonló visszaesési rizikója van-e? A szakvélemény mindenekelőtt az akták anyagának összefoglalását, az aktuális pszichopatológiai leletet, az utolsó véleményezés óta történt változásokat, illetve, hogy a kezelésből mit kell figyelembe venni.  Majd a beszélgetés eredményei. Ezen az alapon keletkezik a teljes megítélés, természetesen a teszteljárás pontjainak a figyelembevételével. Végső soron a jogászoknak az a lényeg: lehet-e felelősséget vállalni a lazításért vagy a szabadon bocsátásért?

Mennyire terjedelmesek ezek a szakvélemények?

Gyakran 60-70 oldalasak, néha 100. Azzal ugyanis nincs elintézve a dolog, hogy egyszerűen kijelentjük, egy bűncselekmény kapcsán magas, alacsony, közepes rizikó áll-e fent, hanem ezt részletezni kell. Például jelentős bűncselekmény várható-e?

Tehát elképzelhető, hogy egy szexuális bűnelkövetőnél már nem áll fent nagy rizikó a további szexuális bűncselekmények elkövetése terén, de előfordulhat, hogy más módon bűnözővé válik?

Ez minden további nélkül szerepelhet a szakvéleményben. A szexuális bűnelkövetők nincsenek csak a szexuális bűncselekményekre kiélezve, gyakran más bűntények miatt is letartóztatják őket, pl. lopásért.

Mely személyek esetében áll fenn magasfokú problémás rizikóprofil?

Ehhez készítettünk egy kiértékelést, az eredményt pedig később egy svájci tanulmány támasztotta alá. A szadizmus, mint olyan egyáltalán nem olyan erősen utal a visszaesés lehetőségére, inkább antiszociális irányra: a többi ember csak tárgy, akiket az elkövető a céljai érdekében manipulálni tud. Ide tartozik a jutalom azonnali akarása, ha kell valami, az azonnal kell. Impulzivitás. Ezeknek a személyiségjegyeknek a keveréke nagyon erősen kötődik az újabb bűnelkövetéshez.

Van számadat a bűnelkövetők visszaesésére vonatkozóan a szabadon engedésük után?

Van országos felmérés három hullámban. Itt azt vették figyelembe, a fogvatartottak és páciensek közül 3, 6 és 9 éve elteltével hányan válnak visszaesővé. Az emberölést elkövetők közül 9 év elteltével 0,4 százalék lett idevonatkozóan visszaeső, ami azt jelenti, hogy további emberölést követtek el. Általában véve ezek közül az elkövetők közül 34 százalék lett visszaeső.

Mi van azokkal, akik gyermekek ellen elkövetett szexuális bántalmazás miatt ülnek?

Közülük három év alatt két százalék, kilenc év alatt öt százalék lett idevágóan visszaeső.

Gustl Mollah (felső kép) jogtörténetet írt. A pszichiátrián eltöltött 7 év után szabadult. Heinrich Pommerenke (felső kép) majdnem 50 évet töltött börtönben 

Sok elkövető azért bántalmaz gyermekeket, mert velük könnyebb elbánni, mint a felnőttekkel. Csak egy részük igazi pedofil, aki kizárólag gyermekekre fixálódik. Ennél a csoportnál milyen gyakori a visszaesés?

Ausztriában egy tanulmány kapcsán speciálisan pedofil gyermekbántalmazókat figyeltek tovább a szabadon bocsátásuk után. Átlagosan 6,3 év alatt 8,5 százalékuk vált szexuális bűnelkövetővé visszaesően.

Nincs garancia, hogy valaki soha többé nem válik bűnelkövetővé. De a lakosság nyilvánvalóan pont ezt várja el. Hogy birkóznak meg ezzel a nyomással?

Az egyetlen dolog, amit szakértőként tehetünk, hogy a prognózis megadásával a szabványokhoz és a kritériumokhoz tartjuk magunkat, óvatosan járunk el és nem szabadon gyógyítunk. Egy repülőgéptechnikus sem garantálhatja, hogy a repülőgép nem zuhan le, csak minden ellenőrzőlistát átnéz, és arra a megállapításra jut, hogy a zuhanás extrém valószínűtlen.

Volt már olyan, akit ön szakvéleményezett, és újra bűnelkövetővé vált?

Amennyire tudom, eddig nem történt semmilyen súlyos eset.

Az egyik oldalon a társadalom biztonságérzete áll, a másik oldalon pedig az egyes személyek jogai. Merre mozdul el pillanatnyilag az inga?

Az inga egy korlátozó álláspontból – gondoljunk csak Gerhard Schröder jelmondatára „Elzárni, méghozzá örökre” – egy inkább megengedő álláspontba mozdult el. A fordulópontot Gustl Mollah ügye hozta meg, ami példaként szolgál a társadalom előtt: Elképzelhető, hogy vannak emberek, akik jogtalanul, vagy túl hosszú ideig voltak elzárva. A nevelési intézkedések módosítása, a viszonylagossági alapelvek erősítése – ezek mind jelentős utalások erre.

Vannak olyan elkövetőke ennek ellenére, akiket soha nem szabadna szabadon engedni?

Vannak, főleg azok között, akik több súlyos szexuális bűncselekményt, közte emberölést követtek el.

Ki volt az Németországban, akiről sokszor készült szakvélemény, mégsem engedték szabadon?

A „Rajna-Ruhr-vidéki hasfelmetsző” Frank G, ő egyike a többszörös szexuális bűnelkövetőknek.

Ki volt, aki ténylegesen élete végéig maradt elzárva – akiről soha nem született pozitív prognózis?

A többszörös gyilkos, Heinrich Pommerenke jut eszembe, aki az ötvenes években a Fekete erdő területén tartotta rettegésben az embereket. 1959-től 2008-ban bekövetkezett haláláig volt börtönben, tehát majdnem öt évtizedet. Nála az életfogytiglan valóban életfogytiglant jelentetett.

Évi

„Olyan, hogy nulla rizikó, olyan nem létezik „- Andreas Mokros törvényszéki pszichológus - 1. rész

Mokros professzor úr, miért foglalkozik erőszakos bűncselekményekkel? Miből ered ez a különös érdeklődés?

Annyira pontosan nem tudnám meghatározni. Már 11-12 éves koromban elbűvöltek Edgar Allan Poe bűnügyi történetei, a nővérem könyvespolca tele volt velük.

Milyen bűnelkövetőket véleményezett eddig?

Gyilkosokat, többszörös gyilkosokat, bankrablókat és zsarolókat. Ezenkívül szexuális bűnelkövetőket, például a gyermekgyilkos Rolf D.-t, és az úgynevezett „Rupperswili bestiát”. Ebben az ügyben a vádlott személyiségéhez készítettem egy kiegészítő pszichológiai véleményt.

Ez az eset Svájc bűnügyi történetének legszörnyűbb bűntetteként van nyilvántartva.

Az akkor 33 éves elkövető 4 embert ölt meg – egy anyát, a két fiát és a fiatalabb fiú barátnőjét. A kisebbik gyereket előtte megerőszakolta. Életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.

Ez azt jelenti, hogy élete végéig elzárásra kerül?

Ehhez két szakértőnek kellett volna egymástól függetlenül szakvéleményben megállapítani, hogy tartósan nem rehabilitálható. De ebben az esetben nem így történt. Az ő esetében ez azt jelenti, hogy folyamatosan felül kell vizsgálni, hogy a rá kiszabott büntetés még mindig indokolt-e.

Andreas Mokros, 45 éves professzor a Hágai egyetemen. Az első szakvéleményét 2004-ben készítette el a Lippstadt-Eckelborni orvosszakértői intézetben, mint osztályos pszichológus. Mokros nemzetközi szakkönyvekben és szakfolyóiratokban publikál, ő volt a Robert D. Hare által elkészített pszichopátiás ellenőrző lista német verzióját megalkotó írók egyike.

Andreas Mokros

Úgynevezett bűntetőjogi szakvéleményeket készít. Pontosan mik ezek?

Rizikóprofil elkészítéséről van szó: Mekkora a valószínűsége annak, hogy valaki újra bűnelkövetővé válik, ha idő előtt kiengedik a börtönből, vagy feltételesen szabadlábra kerül. Vagy ha lazítanak a büntetésén.

A büntetőeljárások során is néha szerepet játszik a rizikó megítélése.

Ott akkor van erre szükség, ha biztonsági őrizetre van szükség, vagy az a kérdés, hogy a vádlott tartós zavartság miatt beutalandó-e igazságügyi klinikára – mivel várható, hogy az állapota miatt további bűncselekményeket követ el.

A szakvéleményt elkészítő nem tud kristálygömbbe tekinteni. Hogy jut el akkor a megállapításaihoz?

Még egészen a kilencvenes évek elejéig a szakértők a tapasztalat és a megérzés alapján jártak el. Kiválasztották azokat az aspektusokat, amelyekről úgy gondolták, hogy szerepet játszhatnak a visszaesésben. Bár manapság még mindig vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy a bűnügyi szakvélemény jövőbe látás, de valójában már régóta empirikus alapokon nyugszik, statisztikailag megalapozott eszközök sokasága létezik. Az ember azok között az ismertetőjelek között próbál eligazodni, amelyekről különböző tanulmányok kapcsán tudja, hogy a visszaesésre jellemzőek.

Ki készíthet ilyen szakvéleményeket?

Tisztán elméletben a pszichológus, aki épp elvégezte az egyetemet ugyanúgy, mint egy nyugdíjas egészségügyi tanácsos, aki miután 30 évet eltöltött a közegészségügyi hivatalban, valami mással szeretne foglalkozni. A döntés a bíróság kezében van. Ideális esetben olyan pszichiátert választanak, akinek a szakterülete az igazságügyi pszichiátria, vagy olyan pszichológust, akinek van törvényszéki pszichológusi végzettsége. Ez nem játék diploma, a továbbképzés évekig tart,

Ilyen szakvéleményeket nemcsak a legjobbaknak kellene készíteniük?

A probléma az, hogy nincs megfelelő képzettséggel rendelkező elegendő szakértő arra a számtalan szakvéleményre, amire a törvénymódosítás óta szükség lenne. Megnövekedett az igény, ezért fontos a jogászok számára, hogy a minőséget a zagyvaságtól meg tudják különböztetni.

Ezt hogy tudják megtenni?

Egy igazságügyi pszichiáterekből, törvényszéki pszichológusokból, kriminológusokból és bírókból álló munkacsoportban javaslatokat dolgoztunk ki. Nincs jogi kötelezettség, de bárki utána olvashat, hogyan kell egy rizikó prognózisnak kinéznie. Egy prognózis, ami csak statisztikai lehetőségeken nyugszik, nem teljesíti a minimális követelményt. Az ügy egyéni vizsgálata elengedhetetlen.

Könyvkereskedő és gyilkos. Rolf D. (jobbra) 1997-ben a bíróság előtt. 16 évesen megölt egy 12 éves gyermeket, 18 évvel később megfojtott egy lányt

A döntés, hogy valakit korábban szabadon engedjenek, mindig a bíróság kezében van…

Valóban, szakértő senkit nem menthet fel a büntetésének végrehajtása alól, csak tanácsot ad a szakvéleménnyel a bírónak. Régebbi irodalmi művekben fedezhető fel az a szép megfogalmazás, hogy a szakértő a bíróság segítőtársa. Elképzelhető az is természetesen hogy a bíró nem a szakértő javaslata szerint jár el.

Hogyan kell elképzelni a folyamatot: ki hívja fel és ki bízza meg önt?

A büntetés végrehajtás bírája veszi fel a szakértővel a kapcsolatot. De amennyiben az igazságügyi pszichiátrián szokásos, háromévente esedékes felülvizsgálatról van szó, úgy a klinika vezetője, vagy a főorvos keresi meg a szakértőt. Legjobb esetben konkrét kérdéssel keresik meg az embert.

Például?

Hogy a büntetésre továbbra is szükség van-e, tehát hogy valaki még mindig veszélyes-e a társadalomra. Amennyiben nem: lehetséges-e a büntetés lazítása, illetve akár a szabadlábra helyezés. Amennyiben pedig újabb bűncselekménnyel lehet számolni: milyennel? Olyan fogvatartott esetében, aki az idő előtti szabadon bocsátást kérvényezi, szintén az a kérdés: mekkora az esélye, hogy visszaeső lesz?

A rizikó profil elkészítése az akták tanulmányozásával kezdődik. Melyeket kapja meg ön ideális esetben?

A nyomozati és személyzeti anyagokat, az ítéletet és annak indoklását, korábbi szakvéleményeket, a központi szövetségi lajstrom kivonatait, a kezelés dokumentumait. Ez elég sok kötetből állhat. Az aktákból már elég sok mindent meg lehet tudni az elkövetőről, az élettörténetéről, a személyiségéről, a zavarairól. Valamint természetesen a tettről. Ezzel az alappal a rizikó kalkulációhoz így fontos hipotézist lehet kidolgozni – választ adni a kérdésre: Miért követte el ez az ember ebben az időpontban ezt a tettet?

Sokan szemrehányásként hozzák fel a szakértőkkel szemben, hogy az elkövetőt tetteit gyakran az életútjukkal magyarázzák úgymond.

Ez inkább fordítva jellemző, manapság az életutat, mint rizikó faktort veszik figyelembe. Aki a múltban egy bizonyos viselkedést már legalább ötször produkált, nagy valószínűséggel a jövőben is produkálni fogja.

További fontos információforrás a tudományosan felülvizsgált teszteljárás. Ezekből melyeket használják?

Időközben ezeknek már 100 fölötti a számuk, de csak kevés működik valóban jól. Ha az erőszakrizikó megsaccolásáról van szó, leggyakrabban a ’Violence Risk Appraisal Guide”-ot, röviden VRAG-ot, a Historical Clinical Risk Management-20-at, röviden HCR-20, és adott esetben a Hare-féle pszichopátia ellenőrző listát, hogy még ezt a különleges aspektust is vizsgálhassam. A VRAG egy Kanadában kifejlesztett eszköz. A kollégák ott 600 szabadon bocsátott elkövetőt figyeltek tovább. 12 rizikófaktort vizsgáltak, melyek a statisztikákban erősen korreláltak a visszaesésekkel.

Melyek ezek?

A VRAG-nál elsősorban életrajzi jellemzők számítanak. Olyan kérdések, mint: A tesztalany a biológiai szüleinél nőtt fel? Mennyi idős volt a bűncselekmény elkövetésekor?  A kérdésekre adandó válaszokhoz meghatározott pontszámokat rendelnek hozzá – aszerint, hogy mennyire nagymértékű összefüggésben áll a visszaeséssel. Az összes pontszám alapján a tesztalany kilenc rizikókategória egyikébe besorolásra kerül.

Mi az, ami a HCR20-nál eltérő?

Csak az első 10 jellemző vonatkozik a tesztalany múltjára, további öt a jelenére – és végül még öt a várható rizikó jelenetekre. Hova menne a tesztalany? Milyen szituációba kerülne a szabadlábra helyezése után? Milyen kockázatos helyzetek alakulhatnak ki a jövőben? Ezenkívül itt a végén nincsenek számokban kifejezett értékek. Ez a strukturált eljárás abban segít, hogy semmi olyan ne felejtődjön el, ami a jövőt prognosztizálva releváns, amely valóban minden problémás területet érint.

Folytatása következik

Évi

A kéz specialistája – Aki a bűncselekményét lefilmezi, többnyire elrejti az arcát. Sue Black ennek ellenére le tudja buktatni az elkövetőket

Egy videotöredéknek kellene az apa bűnét alátámasztania, melyet a sötét gyerekszobában vettek fel, a kamera éjszakai módra állítva. A felvételen a lány látszik, ahogy az ágyban fekszik, és egy kéz, amelyik a testéhez ér. A lány aktiválta a webkameráját, mert az anyja nem hitt neki. A tinédzser szexuális bántalmazással vádolta az apját. 2006-ban a férfinek bíróság előtt kellett felelnie, a vádlott azonban tagadta, hogy az ő keze lenne látható a videón.

Sue Black tudta, hogyan lehet valakit egy testrésze alapján azonosítani. Professzorként egy ideje a skóciai Dundee egyetemen oktatott igazságügyi antropológiát és anatómiát. Háborús övezetekben vett részt különböző bevetéseken, ahol nevet szerzett magának. A koszovói háborúban brit igazságügyi orvosszakértők csapatát vezette. A 2004-es cunami után az áldozatok azonosításában segített.

Sue Black, igazságügyi antropológus

DE: Eddig a pontig Sue Black csak elhunytak testét vizsgálta, élő ember kezét még soha nem analizálta. A bíróság pont ezt várta most a szakértőtől. A férfi a videón valóban a vádlott volt? Amennyiben igen: Elegendő egy kéz ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa?

Sue Black biztos volt a dolgában. A kézfej a kimerevített képen egyezett az összehasonlítási fotóval, amit a rendőrök az apa kézfejéről készítettek. Felismerte a férfit az erek mintázatáról. Meg volt győződve róla, hogy a kézfejek különlegesek, egyedi azonosításra alkalmasak, az erek minden embernél más és más útvonalon futnak a bőr alatt, ez a mintázat még az ikrek esetében is különböző.

A bíróság előtt egyetlen probléma adódott: a két képen csak a megegyező sajátosságokat tudta feljegyezni, megalapozott kutatásra nem tudott hivatkozni. „Statisztikailag nem tudtam megcáfolni, hogy 500 személy esetében lehetőleg 480 személynél ugyanazt a mintázatot találjuk” – mondja Black.

Év végén a férfit felmentették, mivel az esküdtek a lányt sem találták szavahihetőnek. Sue Black számára ez olyan vereség volt, amit nem tudott elengedni. Tudta: ha akkor a szakvéleményét a szükséges bizonyítékokkal alá tudta volna támasztani, az erőteljes tudományos alapot biztosított volna számára.

Létesített egy adatbázist, melybe különböző kezekről készült fotókat töltött fel. Költségvetés nem állt rendelkezésére, az első képekhez egy szemináriumsorozaton jutott hozzá, melyet rendőrök számára tartott. Kidolgozott egy rendszert, melyben minden anatómiai ismertetőjel elkülönítve kerül vizsgálatra: foltok, sebek, anyajegyek, bőrráncok. Kutatott és tanult.

A jobb oldali képen egy gyermekponorgráf fotón rögzített ujj látható, a bal oldali a gyanúsított ujjáról készült fotó

Ha Sue Black most a bíróság előtt vallomást tesz, elmagyarázza az esküdtszék tagjainak, hogy a kérdéses kézen látható ismertetőjeleknek különböző okai lehetnek. Egy részük genetikailag meghatározott, egy részük életünk során alakulnak ki. Elmondja, hogy több egyezőség is van, amely az ügyészség hipotézisét támasztja alá, miszerint valóban a vádlott férfi látható a bántalmazásról készült felvételeken. Vagy adott esetben eltérések láthatók, amelyek felmentik az illetőt.

Időközben egységesített eljárásmódot fejlesztett ki. Ha a nyomozók felkeresik, először a rögzített video vagy fotóanyagot elemzi. A kolleganője, tőle függetlenül ugyanezt teszi. Ezután egyeztetik az összes ismertetőjelet, amit felfedeztek. Az elkövető kezét csak ezután vizsgálják meg, hogy az ne befolyásolhassa őket.

2009-ben vezetett a munkájuk oda, hogy először elítéltek valakit. Kentben egy férfi lakását átkutatta a rendőrség, ahol terhelő fotókat foglaltak le, négy ázsiai kislányról, 8-10 éves korig. Minden képen egy felnőtt kezét lehetett látni. Black azonnal felfedezett néhány informatív részletet: a szeplők elhelyezkedését, a ráncok számát, a hüvelykujj körmén a fehér félhold alakját. A bal mutatóujjon feltűnt neki egy seb, amit a gyanúsított kezén is felfedezett. Így már különböző helyről származó ismertetőjelekre támaszkodhatott, ami a véleményét alátámasztotta. A bíróság előtt nem is kellett előadnia a szakvéleményét. Amikor a férfivel ismertették a szakvéleményt, bűnösnek vallotta magát. Black számára ezzel bizonyossá vált, munkája nagy jelentőséggel bír.

A ma 59 éves Susan Black az észak-angliai Lancasterben tanít. Életművéért 2016-ban megkapta a brit női lovagrend „Dame” címét. Amikor az emberi kéz kutatásáról szóló munkája van porondon, úgy beszél róla, mintha csak most kezdte volna el. Olyan statisztikai valószínűségre, amit a DNS-minta adhat, ez a módszer jelenleg még nem képes, panaszkodik Black. Ezért kezdte el a „H-unique” elnevezésű, 5 évre kialakított kutatási projektet, melyet az európai kutatási tanács 2,5 millió euróval támogat.

A ráncok is megegyeznek, jobbra a nyomozók által készített kép, középen és balra a bizonyíték fotók

Február óta önkénteseket keres Black, akik a kezüket több szögből lefényképezik és a képeket egy online felületre feltöltik. Legalább 5000 személyre van szükség, mondja Black, de igazából legalább tízszer ennyi főre számít. 50000 személy, akiknél az érmintázat különbözik egymástól. „Akkor valóban az lenne az érzésem a bíróság előtt, hogy a véleményeinket statisztikailag alátámasztottuk.”

A csapata egy eszközön is dolgozik a projekthez, amellyel az anyagot válogatják szét: egy algoritmus fogja a kézről készült képeket az egyes paraméterekre vonatkozóan átvizsgálni – és azokat automatikusan az adatbázis többi részével összehasonlítja. Az eszköz a rendőrség számára is nagy segítség lehet a gyermekpornográfiás felvételek óriási mennyiségének kezelésében, amelyeken az elkövetők keze és nemi szerve is látható. Hogy megvizsgálhassák, egy bizonyos kéz más képeken is felbukkan-e. Az archívumokban való kereséshez, hogy egy elfogott elkövető további bántalmazásról készült felvételeken is azonosítható legyen.

Sue Black továbbra is szakvéleményeket ír, melyek időközben ötből négy eset során az elkövető beismeréséhez vezetnek. „A rendőrség számára sokszor mi vagyunk a mérleg nyelve.” – mondja. Ha már megalapozott gyanú áll fenn, de az nem teljesen elegendő, az ő csapata lehet az, aki a hiányzó darabot szolgáltathatja.

Évi

15 év gyilkos elmék között

 Amikor 1972-ben megalakult az Amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) Viselkedés Tudományi Egysége (BSU), az alapítók nem is sejthették, hogy 33 évvel később, 2005-ben egy televíziós sorozat formájában láthatja majd viszont a nagyközönség, miről is szól ez a munka, mit takar valójában a viselkedéselemzés kifejezés.

Sokszor, sok helyen kérdezték már tőlem, hogy miért érdekel a profilozás, a viselkedéselemzés, hogyan jött az életembe ez az érdeklődési terület. A tanárképző főiskolán kezdett jobban érdekelni az emberi viselkedés, hogy milyen tettek, magatartási formák mögött mi rejtőzik, kinek, hogyan determinálják élete történései a tetteit, s hogyan viselik annak következményeit.

2005-ben aztán berobbant a köztudatba a Gyilkos elmék (Criminal Minds) című amerikai tv-sorozat, mellyel úgymond megpecsételődött az én sorsom is.

Idén, 15 év, 15 évad után véget ért ez a nagyszerű sorozat, az alkotók úgy érezték, hogy nem érdemes tovább fűzni a történetet, mert egy idő után már csak ismételni lehet, visszakanyarodni és kicsit másképp tálalni azt, amit már egyszer feldolgoztak. Akkor is, ha a bűnözői elme túlságosan találékony és a bűnös fantázia kifogyhatatlan is. 15 év után el kellett engedni a viselkedéskutatókat, úgy kellett lezárni ezt az időszakot, hogy a rajongók szeretettel emlékezzenek vissza az FBI különleges ügynökeire.

A Gyilkos elmék az egyetlen olyan sorozat, amelyet az FBI is elismert. Véleményükben hangot adtak annak, hogy az epizódokban bemutatott profilozói munka 90%-ban megfelel a valóságnak, nyilván kellett azonban némi látványosság, hiszen ha teljesen a maga valójában mutatták volna be ezt a munkát, a néző tíz perc után elaludt volna, vagy másik csatornára kapcsol. Az évadok, és epizódok során visszaköszönnek a megtörtént bűncselekmények, valódi sorozatgyilkosokra hivatkoznak a szereplők, próbálnak párhuzamot vonni az aktuális sorozatbeli elkövető és a hírhedt gyilkosok tettei között. A producerek között az évek során felbukkantak egykori FBI ügynökök, Jim Clemente, egykori nagyszerű profilozó, akinek neve talán a JonBenét Ramsay ügy kapcsán lehet ismerős (az esetet feldolgozó minisorozat olvasható a blogbejegyzések között), hosszú évekig segítette a színészek munkáját, a karakterek megformálását, illetve az egyes epizódok történeteinek megalkotását. Volt olyan rész, amiben epizódszerepet is vállalt.

A Gyilkos elmék csapata az elmúlt 15 évben valódi családdá kovácsolódott, s olyan példamutató összetartást demonstráltak mind a szakmai-, mind a magánéletben, mely példaként szolgálhat a valódi életben a rendvédelemben dolgozók számára is.

 A csapat első évados, eredeti felállása sokat változott az évek során, sok karakter került be rövid időre, egy-egy évadra, s el kellett köszönnünk kedvenc profilozóinktól is. A legnagyobb megrázkódtatás talán Jason Gideon ügynök sorozatból való kilépése volt, mindjárt a második évadban, hiszen ő volt a csapat szíve, lelke és agya is egyben. A szerepet megformáló Mandy Patinkin mindannyiunk szívébe belopta magát, tudása, tapasztalata és megnyugtató hangja a csapat vezérfonala is volt egyben.

Egy –egy epizód külön is foglalkozott azzal, kinek milyen múltbeli esemény határozta meg az útját az FBI kötelékébe, néhány tragikus esemény pedig mégjobban összekovácsolta a csapatot.

Az évadok során előttünk válik kommunikációs összekötőből vérbeli profilozóvá J.J., vagyis Jennifer Jareau ügynök, Emily Prentiss pedig a második évad újoncából végül az egység vezetője lesz. Érdekes és egyben méltányolandó, hogy bár az FBI-nál viszonylag sokára fogadták el a női ügynökjelölteket, a sorozatban mindegyik női karakter megbecsülésnek örvend és jelentős szakmai fejlődésen megy keresztül, pozitív példát mutatva mindenki számára.

A sorozat „kézjegye” az első évadtól kezdve, hogy minden epizód elején és végén ismert tudósok, gondolkodók idézete nyitotta és zárta az eseményeket, természetesen az aktuális ügyhöz passzolóan.

15 év után el kell köszönnünk Jason Gideontól, Aaron Hotchnertől, Derek Morgantől, Emily Prentisstől, Spencer Reidtől, David Rossitól, Jennifer Jareautól, és Penelopé Garciatól. A többi karaktert most azért nem említem külön, mert a sorozat magját ezek a személyek alkották, ők hagytak mély nyomot mindannyiunkban.

Bár a sorozat bővítését is megpróbálták a Criminal Minds: Suspect Behavior nevű másik sorozattal, az két évad után nem hozta a hozzá fűzött reményket. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a Gyilkos elmék a valaha készített legjobb, profilozást bemutató sorozat, s gyanítom, velem együtt még nagyon sokan újra és újra megnézik majd az egyes évadok epizódjait, mert még mindig rengeteg tanulnivaló van azokban a történetekben, amik még évekig lekötik a profilozás iránt érdeklődők figyelmét.

Köszönöm a 15 évnyi tudást, inspirációt, igényt a kutatásra, fejlődésre. Ez a blog leginkább ennek a sorozatnak köszönheti a létét, s ezért nem tudok eléggé hálás lenni.

„Én úgy hiszem, az emberiség konfliktusból született. Talán ezért él mindegyikünkben egy sötét oldal is. Néhányunk magához öleli. Néhánynak nincs választása. Mi többiek küzdünk vele. És a végén olyan természetessé válik, mint a lélegzetvétel. Egy ponton mindannyiunknak muszáj szembenézni az igazsággal. Önmagunkkal.”

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye - befejező rész

Síléceken halad a csoport befagyott folyók mentén. Először a Lozva, majd az Auspia mentén, mely céljukhoz, az Otorten hegyhez vezeti őket. A manysik rénszarvas szánjainak nyomát követik. Megcsodálják a bennszülöttek által fatörzsekbe vájt jeleket.

A túrázók hangulata jó, a pihenők során, a hátizsákokon ücsörögnek, nevetnek, egymást fotózzák. Idővel a menetelés fárasztóvá válik, a hőmérséklet csökken, esik a hó, délnyugati szél rángatja a kabátokat. Megkezdik a kapaszkodást az Otorten hegyre.

„Az erdő egyre ritkul, a fák egyre kisebbek. Érezni a magasságot.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 30.)

Ez volt egyike az utolsó bejegyzéseknek a Djatlov-csoport naplójában, mielőtt két nappal később valami történt. A mai napig nem tudni, micsoda. Csak egy biztos: A túrázókat rendkívüli állapotba hozta.

Ivanov később azt mondta a hozzátartozóknak, hogy a szeretteik megfagytak. Évekig ragaszkodott kutatásainak eredményeihez. Ivanov ügyvédként tevékenykedik, és a Szovjetuniónak éppen leáldozott, amikor 1990-ben mégiscsak nyilatkozik egy helyi lapnak.

Azt mondja, szeretne a családtagoktól bocsánatot kérni: „Mindenkinek azt mondták, hogy a túrázók extrém körülmények között megfagytak. De ez nem igaz. Haláluk valódi okát elhallgatták a lakosság elől.” Amikor egy pártfunkcionáriusnak mesélt a radioaktivitásról és a fényjelenségekről, az arra utasította, hogy zárolja az aktákat, tegye be az archívumba – és felejtsen el mindent. Ivanov a halálos ágyáig azt gondolta, hogy az égi fényjelenségek voltak felelősek a Djatlov-csoport tagjainak haláláért. De ezt a nyomot soha nem követhette.

Manapság rengeteg elmélet látott már napvilágot arról, mi okozhatott ekkora félelmet a túrázóknak, és miért haltak meg. Van, aki földönkívüliekről beszél, van, aki a Yetiről. Mások azt mondják. hogy a hegyoldal mentén leáramló erős szél úgynevezett infrahangot okozott, ami az emberi fül számára nem hallható, amitől azonban pánikba estek. Arra kényszerítette Djatlovot és társait, hogy belülről vágják fel a sátrat, hogy a szabadba menekülhessenek – ez azonban nem magyarázat a sérüléseikre. Néhányan úgy gondolják, hogy a csoport egy rakétateszt lökéshullámának következményeibe halt bele, amely teszt titokban zajlott – ez megmagyarázná az égi fényjelenségeket, de azt nem, hogy a csoport miért szóródott szét, és miért sérültek meg ilyen sokféleképpen.

Egy író, aki Alexej Rakitin álnéven ír, mivel tart az üldöztetéstől, azt állítja, tudja mitől szennyeződtek radioaktivitással a ruhadarabok, miért kellett a túrázóknak meghalni. Azt is, hogy a KGB feketébe öltözött munkatársai a keresőcsapathoz csatlakoztak.

Rakitin elmélete részletes kutatáson, logikus következtetéseken alapul, amiket azonban nem tud alátámasztani. Az elmélete ennek ellenére figyelemreméltó. Őrülten hangozhat, de nem annak hangzanak a Djatlov-csoport halálának a körülményei is?

Rakitin kortársakat kérdezett meg, a kutatás aktáit és a fotókat kiértékelte az archívumban, orvosokat kérdezett meg, életrajzokat kutatott át, ballisztikai röppályákat számolt ki, hogy a rakétateóriát megvizsgálja – és végül elvethesse. A misztikus jelenségek az égen, úgy sejti, szovjet légelhárítási repülők fénybombái voltak, amellyel éjszakai objektumokat kutattak fel a radaron.

Hogy megértsük Rakitin elméletét, vissza kell mennünk 1957-be, egy városba, amiről senki nem tudhat, 150 kilométerre, délre Szverdlovszktól.   Elektromos szögesdróttal körülvett lezárt terület. Itt csak olyan emberek élhetnek, akik 100%-ban hűek az államhoz, nincs átmenő forgalom, a leveleket cenzúrázzák.

A város neve Cseljabinszk-40. A Szovjetunió titokban plutóniumot állít elő, dúl a hidegháború.

1957 szeptemberében Cseljabinszk-40-ben felrobban egy 80 tonna radioaktív folyadékot tároló acéltartály, az ország felett gázfelhő úszik. A Szovjetunió több, mint harminc éven keresztül elhallgatja az akkori idő szerint világviszonylatban legnagyobb atomszerencsétlenségét.

Védőruhás férfiak járják át a területet, hogy a sugárzást megmérjék. Közöttük van a fiatal építésvezető, Georgij Krivoniscsenko. A férfi, akit mindenki Juri Krivonak hív, és akit másfél évvel később, 1959 januárjában a szerovi pályaudvaron mandolinjátéka miatt letartóztatnak, aztán elképesztően gyorsan szabadon is engedik. A túra időpontjáig – ezt egy elutasított felmondólevél bizonyítja – Krivo a titokzatos városban dolgozott.

Krivo tudja, hogy mit termelnek Cseljabinszk-40-ben, amiről a nyugati világnak csak sejtése van. Ha igaz, amit Alexej Rakitin feltételez, akkor az őt a Djatlov-csoport halálának központi figurájává tette. Akkor azok a fiatalok azért haltak meg, mert egy kémkedési manőver rosszul sült el.

Az Egyesült Államok kormányának Rakitin által idézett feljegyzése az sugallja, hogy a CIA a szverdlovszki területen titkos szovjet rakéták kifejlesztését kémkedte ki. Az ellenséges ügynökök veszélyesek lehetnek, amikor információt próbálnak meg zsákmányolni, kapzsiságukat azonban fel is lehet használni, az ember szándékosan téves információt szállít nekik. Rakitin szerint pontosan ez történt ezen a hegyen átvezető úton, amit ma Djatlov-hágónak hívnak.

A KGB – így hangzik Rakitin elmélete – közvetítők útján Cseljabinszk-40-ből radioaktív anyagot akart amerikai ügynököknek továbbadni. Az amerikaiak aztán, így szólt a terv, arra a következtetésre jutnak a próba alapján, hogy a plutónium mellett stronciumot is előállítanak. Ezzel az anyaggal a tengeralattjárók hajótestét vonják be, hogy elkerüljék a rozsdásodást. Ennek az információnak az ismeretében az USA olyan technológiát fejleszt ki, amely az anyag sugárzása folytán felkutathatja a tengeralattjárókat. A valóságban a szovjetek egy egészen másfajta bevonattal dolgoztak: titánnal.

Ehhez a megtévesztő hadművelethez lojális közvetítőkre volt szükség, akik az amerikaiak szemében, mint szovjet hazaárulók tüntették fel magukat, és nem feltűnő ürügyet kerestek arra, hogy találkozhassanak az amerikai ügynökökkel. Például egy kirándulás az Urálban.

A többi túrázó gyanútlan volt, a KGB ügynökök pedig feltünésmentes szállítási módot találtak az anyag szállítására, egy nadrágot és két pulóvert. Juri Krivonak kellett a hitehagyottat játszania, aki az anyagot a titkos városból kicsempészi. Rakitin szerint két további túrázót vonhattak be: Kolevatovot és Zolotarjovot. Rakitin az életrajzuk alapján gondolta róluk, hogy a KGB-nek dolgoztak.

Zolotarjov, az idegen, aki csoporthoz az indulás előtt nem sokkal csatlakozott csak, kitüntetett háborús veterán volt, és a képzése után Minszkben dolgozott egy speciális fakultáson. Karriert épített a szovjet államban, mielőtt hirtelen kiszállt és túravezetőként kezdett el dolgozni. Ez volt az álca az ügynöki csoportok vezető tisztjenként betöltött munkájához? Azért csempészték be a csapatba, hogy munkatársát, Juri Krivo-t támogassa? Zolotarjov egy rokona azt mesélte Rakitinnak, a családban nem volt titok, hogy a férfi a KGB-nak dolgozott.

A csendes Kolevatov egy ideig egy titkos uránprojekttel foglalkozott. Ott dolgozni kiváltság volt, ennek ellenére Kolevatov feladta, hogy Szerdlovszkban dolgozhasson. Rakitin számára ez csak úgy elképzelhető, ha magasabb helyről kapott erre utasítást.

Krivonak túrázóként álcázott nyugati ügynökökkel kellett volna találkoznia a hágón, és átadni nekik a ruhadarabokat. Zolotarjovnak és Kolevatovnak fotón kellett volna rögzíteni az átadást. Zolotarjov holttestének nyakában egy fényképezőgép volt, a filmen 36 kockának volt hely, az archívumban később csak 27 sérült képet találtak. A kezében jegyzettömb volt, amiből azonban semmilyen információhoz nem jutottak a nyomozók. Kolevatovnak is volt egy jegyzettömbje, amitől soha nem vált meg. Nem találták meg.

 

Ha úgy történt minden, ahogyan Rakitin gyanította, akkor 1959 február 1-én minden terv szerint haladt. A Djatlov-csoport idegen túrázókba botlik. Üdvözlik egymást, pár szót váltanak. De valami, egy ügyetlen megjegyzés, egy gyanúsan készített fotó a CIA-ügynököket gyanakvóvá teszi. Megértik: át akarják verni őket. Amikor legközelebb a Djatlov-csoporttal találkoznak, előretartott fegyverrel jönnek. A fiatal túrázóknak meg kell halniuk, de haláluknak nem szabad gyilkosságnak tűnnie. Djatlovnak és társainak szegényes öltözetben kellett kimenniük az éjszakába, hogy megfagyjanak. Néhányan védekeznek, őket megverik. A túrázók megadják magukat, elhagyják a táborhelyet.

Az ügynökök átkutatják a sátrat. Meglátnak a hegyoldalon lefelé egy tárbortüzet. Úgy tűnik áldozataik szívósabbak, mint gondolták, ezért elhatározzák, hogy véghez viszik a tervet. Előtte szétvágják a sátrat, hogy a menekülők ne lelhessenek ott oltalomra.

A cédrusfa alatti tábortűznél csak két férfivel találkoztak. Hol vannak a többiek? Az egyik férfit addig kínozzák, míg választ nem ad, ráülnek a mellkasára, úgy kényszerítik. A férfi ebbe bele is hal, minden külső sérülés hátra hagyása nélkül, tüdő ödémáéban, egyedül az ajkai körülötti hab utal a sérült tüdőre. A másik túrázó, Juri Krivo, a fára menekül, de elhagyja az ereje, leesik. Az ügynökök égő fadarabot szorítanak a lábához, hogy meglássák, az ájulást nem úgy tettei-e. Aztán magára hagyják, megfagy. További három túrázó szintén megfagy a nagy hidegben a hegyoldalnak felfelé.

Később, amikor a mentőcsapatok megérkeznek, a holttestek ruházatán majdnem az összes gomb és cipzár kigombolva, nyitott állapotban van. Rakitin számára ez annak a jele, hogy átkutatták a ruhákat. Ezenkívül hiányzik egy fényképezőgép is.

Míg az ügynökök a maradék orosz után kutatnak, azok visszaosonnak a cédrushoz és levetkőztetik halott társaikat, hogy magukat védjék a hidegtől. Egy szurdokban rejtőznek el, az ügynökök ott találnak rájuk.

A szituáció gyorsan eszkalálódik. Szolotarjov bordáit erős térdrúgásokkal összetörik, ahogyan Dubinyináét is, aki lehet, hogy kiabál, lehet, hogy csak hangos, ezért a dühös ügynökök kivágják a nyelvét. Kolevatovot a pisztoly markolatával, egy, a jobb füle mögé mért ütéssel leütik, Thibeaux-Brignolet agyonütik. A holttesteket a patakba dobják. Az ígért radioaktív anyag nélkül lépnek le.

A későbbi kutatás során a feketébe öltözött KGB-ügynökök gyorsan felismerik, hogy az átvételnél valami rosszul sült el. Most azt kell tisztázni, hogy az amerikaiak elvitték-e a próbát. A vezető államügyészt, Ivanovot Moszkvába rendelik, ahol elmagyarázzák neki, mi után kell kutatnia. Amikor a KGB megkapja a választ a radiológiai vizsgálat után, már nem kell tovább nyomozni, semmi nem láthat napvilágot a kudarcukról. Egy azonban biztos: az öt helyettes KGB elöljáró közül hármat hónapokkal később menesztenek.

A Djatlov-csoport halála: egy rosszul sikerült titkosszolgálati művelet kegyetlen vége. Rakitin úgy gondolja, így kellett történnie.

„Fáradtan, kimerülten készülünk az éjszakára. A sátorban vacsoráztunk. Nehezen elképzelhető egy ilyen komfort egy hegygerincen, metsző szélben, lakott területektől több száz kilométer távolságra.”

(A Djatlov-csoport közös naplója, 1959. január 31.)

 A csoport egy darab papírra szatirikus hangvételű újságcikkeket ír.

„Sport. A rádiótechnikai csoport, melynek tagjai Dorosenko elvtárs és Kolmogorova elvtársnő, új világcsúcsot állított fel kályha összeszerelés kategóriában: 1 óra, 2 perc, 27,4 másodperc.”

„Kérdés az Erivan rádiónak. Fel lehet melegíteni egy kályhával és egy takaróval kilenc túrázót?”

 

A kirándulók hangulata jó február 1-én, néhány órával a haláluk előtt.

Djatlov és társai összehajtják a sátrat, felcsatolják a síléceket a csizmáikra, az arcukba húzzák a kapucnit. Juri Krivo egy utolsó fotót készít, aztán a barátok elindulnak a sűrű hóban.

Évi