Majdnem két héttel Olive S. megtámadása után a 14 éves Tracy B. is áldozatul esik. Bradford-tól 20 km-re, Sildsen falu külterületén, egy országúton. A lány augusztus 27-e estéjén az ikertestvéreivel elindult a faluba. Este háromnegyed tizenegyre kellett volna hazaérniük. Az ikrek már előre mentek, Tracy egyedül követi őket. Két kilométerre van a farmjuktól. Amikor a lány egy kőre leülve pihen meg az út szélén, utoléri egy 20-as évei végén lévő férfi. Szakállas, sötét göndör hajú. A szemei majdnem feketék. Elmegy a lány mellett, majd odaszól neki: „Semmi érdekes nincsen Sildsen-ben.” „Nem igazán”, válaszolja Tracy. A férfi néha megáll, kifújja az orrát, megköti a cipőjét. Tracy megvárja. „Egy percig sem éreztem magam veszélyben.” A farm előtt meg akarja köszönni az idegennek, hogy elkísérte, a férfi megint egy kicsit lemaradt. Mielőtt a lány megfordulhatna, már kapja is az első ütést. Aztán egy másodikat, harmadikat, negyediket, ötödiket. „Hallottam röfögni őt”, mondta később a Sunday Timesnak a lány. Óriási erővel ütött. „Kérem”, könyörgött a lány. „Kérem ne.” Egy közeledő autó fényszóróit pillantja meg. A támadó felemeli és átdobja egy kerítésen. „Most hallom a lépteit, ahogyan eltávolodik.” A lány a mezőn 400 méteren át botladozik, az egyik kisegítő munkás lakókocsijáig. Nem tudja abbahagyni a remegést, az ajtón is alig tud kopogni. Idegsebészek műtik öt órán keresztül, koponyacsont szilánkokat szednek ki az agyából.
Később
részletes személyleírást ad a férfiről. A feltűnő szakáll, a rés a metszőfogai
között. „Magas hangon beszélt, Yorkshire-i akcentussal. Alacsony volt, kb. 173
cm magas.” A fantomkép, amit a rendőrség nyilvánosságra hoz, egyezik azzal a
személyleírással, amit Olive S. adott meg. A három nő – Anna R., Olive S. és
Tracy B. – elleni támadás körülményei is egyeznek, a sérülések is. A
körülmények és a sérülések Wilma McC. meggyilkolásával is egyeznek.
A
nyomozók mégsem találnak összefüggést. Sem a támadások, sem az emberölés
között. Később azzal magyarázzák ezt, hogy az először megtámadott nők egyike
sem volt prostituált.
Wilma McC. temetésének reggelén, három hónappal a megölése után, egy leedsi munkás egy nő holttestét fedezi fel. Emily J., 42 éves, háromgyerekes anya, néhány héttel korábban kezdett el utcalányként dolgozni, hogy a férje bádogos vállalkozását a csődtől megmentse, és a család megélhetését biztosítsa. A férje a céges furgont átalakította a nő üzleti eszközévé, a rakodótérbe egy matracot tett. Később, amikor az orvosszakértő Emily holttestén a 21 év házasságból származó csonttörések nyomát megtalálja, a férj azzal menti magát, hogy Emily hűtlen volt. 1975. január 20. estéjén, egy csütörtöki napon Emily a furgonnal dolgozni megy. Leeds belvárosában, a Gaiety klub parkolójában áll meg, a klub előtt beszélget egy kolléganővel, amikor az út másik oldalán egy zöld Land Rover áll meg. Emily odamegy és beszáll. Amikor a bár zár, a furgon még mindig a parkolóban vesztegel, ahol este a nő leparkolta. A férje, aki a Gaiety-ben ivott, azt gondolta, hogy a nő egy kuncsafttal, annak autójában távozott. Vagy a furgon hátuljában teszi a dolgát, ezért taxit hív és hazamegy.
„Kezdettől fogva
tudtam, hogy nem akarok szexet tőle. Csak meg akartam szabadulni tőle….úgy
tettem, mintha nem indulna az autó…..felajánlotta, hogy az öngyújtójával
bevilágít a motorháztető alá. Feltartotta az öngyújtót, kb. így, én pedig
hátráltam néhány lépést.”
Emily holttestét egy romos épület mögött találják meg, egy hátsó udvarban, olyan állapotban, amit innentől kezdve a nyomozók a „hasfelmetsző kézjegyének” neveznek: a nadrágja lehúzva, a felsőruházat és a melltartó felhúzva, a koponya betörve. Az alteste csavarhúzóval összeszurkálva, olyan kegyetlenséggel, ami a gépiesség határát súrolja. A combján egy gumicsizma talpának lenyomatát találják, Dunlop Warwick márka, 41-es méret.
Kiadtak egy emlékeztetőt, ami aztán a közvélemény gondolkodását és a nyomozást halálosan szűk keretek közé kényszerítette: „Lehetséges indíték: A prostituáltakra irányuló gyűlölet.” Az angol sajtó a gyilkost „Hasfelmetsző Jack gyilkos”-nak nevezi el, a misztikus gyilkos újjászületése jeléül, aki 1888-ban a nyomorgó londoni Whitechapel városrészben 5 nőt megölt. Mindannyian prostitúcióval keresték a kenyerüket. Az újságírók azonban gyorsan találnak az új „Jack”-nek egy megfelelőbb nevet, ami világhíressé teszi: a yorkshire-i hasfelmetsző.
Négy
hónappal később megtámadja a következő nőt. A 20 éves Marcella C. 10 évvel
azelőtt vándorolt be a szüleivel, ezen az estén Chapeltown-ban, Leeds-ben egy
partyn ünnepel. Abban a városrészben, ahol Wilma McC élt és ahol meggyilkolták.
Rasszista támadások színesbőrű lakók ellen, akár a rendőrség részéről, a 70-es,
80-as években normális jelenség volt.
Hajnali négykor részegen indul Marcella haza. Egy fehér Ford Corsair áll meg mellette, a sofőr felajánlja, hogy hazaviszi. Később így emlékszik vissza Marcella: „Bőbeszédű volt, jól öltözött, és azt mondta, nem Leedsben él. A nő ragaszkodott hozzá, hogy nem örömlányként dolgozott, a rendőrség és a sajtó azonban a fiatal, fekete, tanulási zavarral küzdő nőt másképpen állította be. Sutcliffe is hasonlóan ábrázolta a kihallgatása során.
„Chapeltownban szedtem
fel,
azt kérdezte, rendőr vagyok-e, mire azt
válaszoltam, nem, úgy nézek ki talán? Úgy döntött, hogy beszáll, és megadta az
útirányt. A „Soldiers Field-en” kötöttünk ki.”
Marcella
elmegy pisilni, majd a férfi arra utasítja, hogy vetkőzzön le. Amikor ellenkezik, a férfi kedves
idegenből egyszer csak a legszörnyűbb emberré változik, akit csak el lehet
képzelni. Amikor vérző fejjel, a fájdalomtól nyögve a fűben fekszik, a férfi
fölé áll és maszturbálni kezd. A kezébe nyom öt fontot, és figyelmezteti,
nehogy a rendőrséghez forduljon, majd elhajt.
Marcella
feltérdel, a bugyiját rányomja a vérző lyukra a fején és inogva elvánszorog egy
telefonfülkéig. Még sikerül neki a segélyhívót tárcsázni, amikor a földre rogy.
Kint látja a fehér Fordot fel-alá furikázni. A sofőr kiszáll. „Engem keresett.
Visszajött, hogy megöljön.”
A
nő fekete göndör hajú, szakállas fehér férfinek írja le. A rendőrök azt mondják
neki, hogy a férfi biztosan színesbőrű volt. A fantomkép, amit Marcella
összeállít, megegyezik azzal, amit Tracy B. adott meg. A nyomozók nem hozzák
nyilvánosságra. Jim Hobson nyomozó, aki a másik lány ügyét is felügyeli,
Marcella esetét egyedi esetnek könyveli el. Kiszivárog az is, hogy a nyomozók
hogyan vélekednek a nő szavahihetőségéről: „Kicsit több esze van, mint egy
gorillának.” Amikor a tárgyalás során Sutcliffe szembesül azzal, amiket
Marcella mond, dühösen vagdalkozni kezd: „Egyikükkel sem akartam közösülni,
vele egészen biztosan nem. Még a rendőrség is azt mondta, hogy olyan, mint egy
gorilla.”
Peter
William Sutcliffe Yorkshire-ben, egy Bingley nevű kisvárosban született, két
szigorúan katolikus ember legidősebb fiaként. Az apa, aki alkoholista és
nőverő, a falusi kórusban énekel. Az ismerősök és barátok a legidősebb fiút
kellemes jellemű, kicsit félénk embernek jellemzik. Olyan valakinek, aki
kívülről szemléli a világot. Otthon nem tűnik fel senkinek. „Gyakran, amikor
hazajöttem, ott ült csendesen a konyhában, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire
észrevettem”, mesélte a húga, Maureen.
Gondoskodó,
mélyreható. Ezekkel a szavakkal jellemezte a tinit a családja. Pedáns
kézírással tartja számon minden héten egy jegyzetfüzetben a top 20-as
slágerlistát. Sutcliffe 15 évesen otthagyja az iskolát, gépgyári munkáját is
hamar befejezi, elmondása szerint nem hagyta, hogy kizsákmányolják. Egy pár
hónapot kibír a fonodában, majd az azbesztgyárban helyezkedik el, Bingley
legkeményebb alakjai között, akiknek társaságában aztán tovább fejlődik. 18
évesen vesz egy motort, testépítő magazinokat olvas. Az apja ezt örömmel látja.
1964
nyarán sírásóként helyezkedik el. Amikor ásójával először ütközik egy
koponyába, még felkiált, de nemsokára ridegebb lesz, mint a kollégái. Egyikük
így emlékezett vissza: „Amikor gyereket temettünk, mindig nehezen érintett.
Petert azonban soha.” A haverjai nem tudják eldönteni, hogy az érzéketlensége a
belső nyugalom vagy az arrogancia
jele-e. Amikor a hozzátartozók elmentek, felnyitotta a koporsót. Egyszer az
egyik munkatársának azt mesélte, hogy a nővérének néhány gyűrűt adott oda. „Válassz
egyet.” – „Honnan vannak ezek?” – „A halottaktól.” Nevetett, amikor a nővére
elszörnyedt. Állandóan kicsavarozta a koporsók fedelét, és megnézte a
holttesteket. „Áthatóan figyelte őket, mintha arra várna, hogy megmozdul
valaki.” A munkatársai mindebből nem csinálnak nagy ügyet. Pontatlansága miatt
rúgják ki végül.
Sötét
hajával, olíva színű bőrével, folyton öltönyben járva, hatással van a nőkre. Ő
azonban félénk, érdektelen. Kívülről figyeli a világot, és amikor a haverokkal
a kocsmában ül, megjegyzéseket tesz más párokra. „Nézd csak meg őket. A férfi
beszél a nőhöz, de a nő nem foglalkozik vele. Másik férfivel foglalkozik.”
20
évesen elmondja a testvérének, hogy megtalálta az igazi nőt. A négy évvel
fiatalabb Sonia-át. Nyolc évvel később már házasok. Majd nemsokára saját
lakásuk van. Sutcliffe megszerezte a tehergépkocsi jogosítványt, sofőrként
dolgozik. Esténként a fekete vászontetős Ford Corsair-jával a piroslámpás
negyedet járja. Másokkal, vagy egyedül, miközben a felesége mit sem sejtve
tévézik vagy alszik.
1977.
február 6-án egy kocogó holttestet talál. Ugyanott, ahol kilenc hónappal
ezelőtt Marcella C. még éppen, hogy megmenekült. Ezúttal a gyilkos nem volt
mániákus. A mód, ahogyan Irene R. holttestét elrendezte, ridegséget és számító
viselkedést mutat. Kabáttal takarta le, a csizmáit hosszában a lábszára mellé
rakta le, időt hagyott magának.
A spermanyomok a harisnyán egy ritka vércsoportú illetőtől számaznak, ahogyan Wilma McC. esetében is. Az orvosszakértő meg van győződve róla, hogy ugyanaz a férfi ölte meg mindhárom nőt, Wilma McC.-t, Emily J.-t és a 28 éves Irene R.-t is. Ezt a nyomozó nem hozzák nyilvánosságra, ehelyett elmondják az újságíróknak, hogy „bár pillanatnyilag nincsen adat arra vonatkozóan, hogy Mrs. R. prostituáltként dolgozott volna”, ebben az irányban nyomoznak. Marcella C., akit a rendőrség megkér, hogy segítsen, kénytelen végighallgatni, amikor a nyomozók azt magyarázzák, hogy: „megtámadása idején Marcella C. prostituáltként dolgozott”. Irene S. holtteste mellett gumiabroncs nyomokat találnak. A sofőr három különböző gyártmányt használt, a gumik szélessége 26 autómárkáéval egyezik meg, összesen 100.000 gépjármű jöhet szóba. Ezeket mind meg kell vizsgálni, mielőtt a sofőr lecseréli a gumikat. Hónapokkal később, miután a lista 3/4-ét átnézték, a nyomozók feladják. Peter Sutcliffe Ford Corsair autója a maradék 1/3-ban van, amit nem ellenőriztek.
Április 22-én megöli Patricia A.-t a nő bradfordi lakásában.
„Szörnyű, gurgulázó
hangot adott ki azután, hogy párszor megütöttem. Még akkor is ezt a hangot adta
ki, amikor távoztam, de tudtam, hogy nincs olyan állapotban, hogy bárkinek
bármit mondjon.”
Az ágytakarón egy csizmatalp vérrel szennyezett lenyomatát találják, 41-es méret. Passzol az Emily J. combján talált lenyomathoz. Az emberölés iránt azonban csekély az érdeklődés. Az újságok még írnak pár sort Patricia A. temetéséről, 1977. június 27-én. Az oldal maradék részén az új gyilkosságról számolnak be: Egy Chapeltown-i játszótéren, Leeds-ben a „hasfelmetsző” megöli első, „ártatlan” áldozatát.
Jayne McD., 16 éves, eladó, aznap este néhány munkatársával pár bárban és cluban múlatta az időt. Lekéste az utolsó buszt, a fiatal férfi, akivel egész este táncolt, elkíséri az út egy részén. Megcsókolják egymást, majd hajnali fél kettő körül azzal válnak el, hogy a hét folyamán még találkoznak.
Sutcliffe a barátaival iszogatott, most egyedül vadászik a Ford Corsair kocsijában, egyszer csak meglátja Jayne-t a Chapeltown Road-on sétálni. Leparkol, figyeli őt, majd magához veszi a kalapácsot és a csavarhúzót.
„Mögötte mentem, nagyon
közel voltam hozzá, követtem egy kis darabon, egyetlen egyszer sem fordult
hátra.”
Másnap reggel két gyerek talál rá Jayne-re az út melletti kaland játszótéren. Egy törött üveg áll ki a mellkasából, belefúródott a testébe, amikor a gyilkos a földön rángatta. Jayne McD. az ötödik áldozat, ő az első, akinek meggyilkolása sokkot és felháborodást váltott ki.
A
Yorkshire Evening Post nyílt levelet hoz le, mely a hasfelmetszőnek szól. „Hogy
érezted magad tegnap, amikor rájöttél, hogy a véres keresztes háborúd az
utcalányok ellen ilyen szörnyen mellé ment? Hogy a bosszúvágyó késed egy
ártatlan célra lelt?” A nyomozás új vezetője, George Oldfield is meg van győződve
róla, hogy a fiatal lány véletlenül vált a gyilkos áldozatává. Két évvel később
Jayne anyja így nyilatkozik a sajtónak: „Úgy gondolom, hogy ha ezek a nők mindannyian
a vasárnapi iskolába jártak volna, a közvélemény segített volna utalásokkal, és
a tettest már rég megtalálták volna.”
„A törvényszéki narratíva a történetmesélés egy fajtája”, írja az angol kriminológus Jane Monckton-Smith. Az elbeszélő történelmi, politikai, és kulturális terhe alakítja: az orvosszakértőé és a nyomozóé. Ahogyan a történetet elmeséli, döntő a nyomozás eredményessége, és a potenciális áldozatok védelmének szempontjából. Jayne McD. meggyilkolása után Sutcliffe még 8 nőt tudott megölni. Négy további nőt pedig részben életveszélyesen megsebesíteni.
Az
öt és fél év alatt, amíg rá vadásztak, kilencszer hallgatták ki a nyomozók.
Hajszál híján egy tizedik alkalommal is majdnem futni hagyták. De amikor a két
járőr egyike, aki őt és Olivia R.-t Sheffield vörös lámpás negyedében
letartóztatta, másnap este szolgálatba érkezve hallotta, hogy kollégái
Sutcliffet még mindig kihallgatják, visszament a letartóztatás helyszínére.
Robert Ring elkezd kutatni azon a helyen, ahová Sutcliffe „pisilni” ment.
Egyszer csak meglátja a kalapácsot kikandikálni az avarból, mellette pedig a
kést.
A
tárgyaláson azt mondta Sutcliffe: „Csoda, hogy nem kaptak el előbb. Minden
adatuk megvolt.”
Már 1969-ben megtámadott egy nőt, és súlyosan megsebesítette. A barátja, Trevor B. tartott vele ezen az estén is. Sutcliffe kiszállt B. autójából és rövid idő múlva kifulladva tért vissza. „Gyorsan indulj!”, kiáltotta. Egy „öreg tehenet” követett, egy olyan zoknival ütötte fejbe, amibe egy követ tett. Másnap rendőrök álltak Sutcliffe ajtaja előtt. A nő megjegyezte Trevor B. rendszámát, B. pedig Sutcliffe-hez küldte a rendőröket. „Szigorú figyelmeztetésben” maradtak. A nő utcalányként dolgozott. Sutcliffe azt állította, hogy elvette tőle a pénzt, de az „árut” nem szolgáltatta.
Mielőtt
1977 októberében Jean J.-t megölte, aki prostituáltként dolgozott, egy ötfontos
bankjeggyel fizetett neki. Egy héttel később visszatért a még felfedezetlen
holttesthez, és átkutatta a táskáját meg a ruháját a bankóért. Hiába. Attól
félt, hogy a pénz alapján azonosítani tudják majd. Joggal. Miután a rendőrök
megtalálták Jean-t és a pénzt, vissza tudták követni az eredetét. Frissen
nyomott bankjegyek kötegébe tartozott, melyet 30 cég bérkifizetésére használták.
A 8000 érintett között volt William Sutcliffe is. Két különböző nyomozócsapat
hallgatta meg.
A
nyomozásvezető helyettes a következő szavakkal állította le a nyomozást: „Én
személy szerint nem gondolom, hogy a számos kihallgatás során a gyilkost
kihallgattuk volna. Biztos vagyok benne, hogy ha előttünk áll majd, egyből
felismerjük és elfogjuk.”
Peter
William Sutcliffe-et, 1981. május 22-én Londonban életfogytig tartó
börtönbüntetésre ítélték, 2020. november 20-án halt meg a North Durham-i
egyetemi kórházban, sokáig egy átlagos, nem feltűnő ember volt. Olyan átlagos
és nem feltűnő, mint ahogyan a nőkről beszélt. A nőkről alkotott képe, egész
általánosan, megegyezik azzal, amit azoknak a férfiaknak a nagy része gondol,
akik rá vadásztak. Egyezik az újságírók által kialakított képpel, akik
különbséget tettek az „ártatlan” áldozatok, és azok között, akik ezt
valamiképpen megérdemelték. Valamint megegyezik az államügyész által alkotott
képpel. Sir Michael a következő szavakkal indította el a tárgyalást: „Néhányan
prostituáltak voltak, de ami talán a legszomorúbb ebben az ügyben, hogy néhányan
nem voltak azok. Az utolsó hat áldozata teljes mértékben tiszteletreméltó nő
volt.”
Mindannyian
ugyanazt a sztereotip gender-normát osztották, mely szerint még ma is „jó nőkre”
és „gonosz nőkre” sorolják be a nőket.
Sutcliffe
halála után a Nyugat Yorkshire-i rendőrség nyilvánosan bocsánatot kért a „a
stresszért, a vezető nyomozók szóhasználatáért, a hangnemért és a
terminológiáért, melyet Peter Sutcliffe áldozataival összefüggésben akkoriban használtak…”
Hála Isten, írta a rendőrfőnök, hogy az ilyen hozzáállás már a múlté.
Évi