„Amiről
soha nem beszéltünk, legalábbis nem konkrétan, azok Carlo tettei. Vagy, ahogy
magamnak mindig mondtam: az állítólagos tettei. Ez olyan volt kettőnk között,
mint egy íratlan törvény. Még a legelején egyszer kérdeztem a
letartóztatásáról. Ebből tudtam, hogy a rendőrség a háza előtt várt rá, amikor
éppen kiszállt az autóból. Tudtam, hogy Carlo homoszexuális volt, nyíltan
homoszexuális, már akkor is, a hetvenes években. Ez volt számára az ok arra,
hogy a nyakába varrták az összes gyilkosságot, aminek fiúk voltak az áldozatai.
Hihetően hangzott számomra. Sok amerikai rendőrt ismertem, néhánynál az volt az
érzésem, hogy a kisebbséggel szembeni előítélete volt a hozzáállásának
feltétele. Carlo azt is mesélte, hogy akkoriban a meleg barátaival
karate-tanfolyamokra jártak, mivel a lakása közelében lévő parkban sokszor
támadtak melegekre. Nagyon büszke volt arra, ahogy egyik másik támadót
elintézte. Carlo testfelépítése mellett nem csodálkoztam azon, hogy megvédte
magát. Azt gondoltam: valaki, akinek van bátorsága homofóbokat megverni, miért
lenne olyan gyáva, hogy védtelen gyerekekre támadjon?
Amikor
a tudósítói időm lejárt és ismét Németországban éltem, akkor jött a késztetés
először, hogy Carlo-ról írjak. Addig ritkán beszéltem róla, csak néhány
munkatársamnak, akikről úgy gondoltam, hogy meg tudnak érteni. Ennek ellenére
mindig éreztem a bizalmatlanságot: Hogy lehet egy ilyen emberrel barátkozni?
Újra és újra feltettem a kérdést magamnak, hogy túl messzire mentem-e azzal,
hogy hagytam, ilyen személyes kapcsolat alakuljon ki köztem és Carlo között?
Ilyen kétségek esetén segít az írás. Az embernek rendeznie kell a gondolatait.
Carlo
és én ismét leveleztünk. Szerettem volna, hogy tudjon arról, írni fogok róla,
ezért elmagyaráztam neki, a hogy a szöveg elsősorban rólam fog szólni, a belső
konfliktusokról, amikbe a barátságunk taszított engem, és hogy ehhez azonban az
őt ért vádakról részleteiben írnom kell. Ehhez mit szólna?
Mivel
nem tudtam, Carlo mennyire ismeri az internetet, utaltam rá neki, hogy az esete
ott részletesen dokumentálva van. Azt válaszolta, úgy tudja, hogy az internetre
bárki posztolhat, amit csak akar, ha igaz az, ha nem. Ettől eltekintve mindegy
neki, hogy mit írok, már úgysem tud neki ártani.
Bővebb válaszra számítottam tőle. Pontos reakcióra, hogy viszonyul a vádakhoz. Végül is egészen addig nem esett szó arról, hogy részletesen írni fogok róla. Újságíróként eredetileg csak a fogva tartásának körülményei érdekeltek. Akkoriban azt mondtam neki, hogy az elítélésének okát csak röviden fogom említeni, és azt is megírom, hogy a vádakat tagadja. A reakciója egy vállrándítás volt. Pontosan úgy, mint most.”
„A
következő levélig hagytam időt magamnak. Bizonytalan voltam abban, hogy néma
megállapodásunkat meg kellene-e szegnem, és szembesítenem őt a gyilkosság
részleteivel. És ha igen, akkor hogyan.
Először
kérdéseket fogalmaztam meg. De ezek úgy hangzottak, mint az inkvizíció. Nem
akartam, hogy megsértődjön, és megszakítsa a kapcsolatot. Aztán a Stanford Law
School archívumában találtam egy összefoglalást az ellene folyó eljárásról. Ötoldalnyi
mennyiségben, olyan higgadt fogalmazásban, ahogyan csak jogászok tudnak. Ebben
a gyilkosságokat, amiket állítólag három fiú ellen követett el, elég
ellentmondásosan dokumentálták. Objektíven hangzott, pártatlanul. És
mindenekelőtt: nem én írtam. Ezeket az oldalakat elküldtem neki, és arra
kértem, hogy fűzzön hozzá megjegyzéseket. Válaszként a legrövidebb levelet
kaptam, amit Carlo valaha küldött nekem. Harag és csalódás sütött minden
sorából. Így kezdődött: „Kedves Mr. Albes!” Majd így folytatta: A zsaruk
hazudtak és egyeztették egymással a vallomásaikat, meghamisították a
bizonyítékokat. Minden koholmány. A kis rendőrőrs azelőtt soha nem találkozott
ekkora üggyel. A rendőrök minden eszközt bevetettek, hogy találjanak
gyanúsítottat – őt. A rendőrök állításaival szemben csak egy szegény,
népszerűtlen homokos szavai álltak. Kinek hitt volna az esküdtszék vajon?
„Erről ennyit! Carlo.” Ennyi.
Ez
után a levél után biztos voltam benne, hogy soha többé nem hallok Carlo felől. Azt
kérdeztem magamtól, hogy túl messzire mentem-e. Tisztességtelen, hogy ennyi idő
után újra előhozom ezt? Hiszen abban maradtam magammal, hogy nem foglalkozom
azzal, miért került Carlo a San Quentinbe. Azt válaszoltam neki, hogy szeretnék
bocsánatot kérni. Nem sejtettem, mit váltok ki ezzel. Ami persze nem volt igaz.
Valójában tisztában voltam vele, hogy a részletes internetes kutatásommal
Pandora szelencéjét nyitom meg, hogy utána már nem tudom tovább elnyomni
magamban azt, amit eddig elnyomtam.
A
Stanford Law School összefoglalása sok részben terhelte be Carlot. Most már nem
Carlo ismerőse voltam, hanem ismét riporter. Egy riporter pedig nem hagy fel
egy bűncselekmény részletei után való kutakodással, csak mert egy állítólag
résztvevő erre kéri. Akkor pláne nem. Írtam Carlo egykori ügyvédeinek,
riportereket hívtam fel, szereztem hozzáférést régi archívumokhoz, gyűjtöttem,
amit csak találtam.”
„1978
októberében, Los Angeles egyik kerületében, South Gate-ben, messze a
strandoktól és az óceántól, eltűnt a hétéves Leo Lester. Egy hétig
eredménytelen volt a nyomozás, ezért a nyomozók felkerestek egy jósnőt. A 40
éves nőnek volt egy látomása, amelyben a kis Leót egy férfivel együtt látta.
Rajzolt egy vázlatot, melyen Leo apja, aki autószerelő műhelyt üzemeltetett,
felismerte egy szomszédját, aki éppen hozzá vitte az autóját, Carlot.
A
nyomozók még aznap felkeresték Carlot. A lakásában tucatnyi fotó volt fiatal
férfiakról, néhányan 20 év alattiak, meztelen képek nem voltak, de erotikusak igen.
Carlo hobbifotós volt. Elismerte, hogy látta Leot az eltűnése napján, amikor a
kocsiját a műhelyhez vitte. A rendőrök azt javasolták Carlonak, hogy menjen
velük a kaptányságra, és vesse alá magát poligráfos vizsgálatnak. Utána
elmehet. Carlo beleegyezett.
A
poligráfos vizsgálatra soha nem került sor. Ehelyett Carlot órákig hallgatták
ki és a rendőrség adatai szerint 1978. október 28-án vallomást tett:
megfojtotta Leot, mert nem akart aktfotóhoz pózolni. Carlo elárulta a holttest
rejtekhelyét, egy út melletti földterület, ott feküdt a fiú egy pokrócba
tekerve. Csak alsónemű volt rajta és egy zsineg a nyaka köré tekerve. Amikor
másnap Carlo lakását átkutatták, egy munkapad alatti kofferben megtalálták Leo
tornacipőit.
Azok után, amiket olvastam, aligha vonhattam kétségbe, hogy Carlo megölt egy hétéves gyereket. Milyen más bűncselekmény lehet ennél rosszabb? Még egy pár év, és a fiam is hét éves lesz. Csak a gondolat, hogy valaki bánthatja, már kiborít.”
„A
Carloról megtudott ismeretek természetesen nem értek váratlanul. De azért
egészen más ezeket tucatnyi jogi szakvélemény által alátámasztva látni. Mégsem
tudtam azt a Carlot, akit megismertem, kiverni a fejemből. Egy ilyen, számomra
rokonszenves férfit, akivel ha szabadon lenne, bármikor innék egy sört. Ott
volt ez a belső fal bennem, ami megakadályozta, hogy Carlo bestiális oldalát
elképzeljem. Talán az időbeli és térbeli távolság is az oka volt. Minden olyan
régen történt. A kis Leo ma annyi idős lenne, mint én.”
A jósnő rajza és a fotó Carlo-ról
„Megpróbáltam
Carlot 30 évesen elképzelni. A rendőrségi fotón akkoriban kerek arca volt, vállig
érő haja és bajusza. Fáradtnak tűnt a képen. Amennyire az aktákból ki lehetett
venni, nem csak elkövető volt, hanem áldozat is. Ez nem mentség semmire. De egy
elkövetőnek elismerni, hogy ő áldozat is lehet, ez az alapja az objektív, nem a
megtorlástól hajtott igazságszolgáltatásnak. Ami jogilag merevnek hangzik, az
az én meggyőződésem is. Az a Carlo, aki akkoriban a bíróság előtt állt,
nyilvánvalóan pszichésen beteg volt. A rendőrség az elfogása előtt már tudta,
hogy 1972-ben már kényszergyógykezelésre beutalták a pszichiátriára. Szintén
gyermekbántalmazás miatt, Carlo megvert egy kilencéves gyereket, aki súlyosan
megsérült. Ezen kívül sok minden utalt arra, hogy gyerekként őt is
bántalmazták. A húga, Kathy elmondása szerint, az apjuk erőszakos alkoholista
volt, az anyjuk pedig szigorúan vallásos katolikus, aki Carlo homoszexualitását
mélyen elítélte. Carlo fiatalkorában sokat szenvedett és néha napokig tartó
fejfájással bezárkózott a pincébe. Egy tapasztalt védő erre alapozva építette
volna fel a védelmet. De Carlonak nem voltak tapasztalt védői, csak állandóan
váltakozó kirendelt védői. Időközben megengedték neki, hogy saját magát
képviselje. Kudarc. Mialatt a húga vallomást tett, Carlo folyton közbe kiabált.
Megalázónak tartotta, ahogyan bemutatta őt. A leghevesebb reakciót az váltotta
ki belőle, amikor Kathy azt mesélte el, hogyan reagált Carlo, amikor felhívta
őt anyjuk halálhírével. Azt mondta: „A bátyám könnyekben tört ki.” Ekkor Carlo
felugrott és azt ordította: „Hazudsz!” Utána azt kérte, hadd olvasson fel egy
nyilatkozatot az esküdteknek. Zavaros szöveg volt: ha már úgyis bűnösnek
tartják, akkor akár azonnal halálra is ítélhetik. „Köszönöm önöknek.”
A
halálos ítélet nemcsak Carlo elmeállapota miatt volt vitatott. Ezen kívül azt
sem lehetett teljesen kizárni, hogy Carlo az igazságszolgáltatás áldozata volt.
Valószínűleg, mert megjárta a pszichiátriát, mivel ez őt a tökéletes elkövetővé
tette.”
„A rendőrség adatai szerint Carlo még azon az éjszakán, amikor Leo Lester megölését bevallotta, további két, fel nem derített gyilkosságot is beismert. 1976 nyarán történtek, South Gate-től kb. 5 mérföldre. A két fiú, 10 és 12 évesek, egy parkban horgásztak, amikor az ismeretlen elkövető felvágta a torkukat. Olyan hévvel, hogy az egyik fiút majdnem lefejezte. Az egyetlen nyomot a tanúvallomások adták, mely szerint két férfit láttak a helyszínen. Az egyik egy cross-motorral volt, a másik vadászkést viselt az övén.
Carlo
állítólag könnyek között vallotta be, hogy azon a napon a parkban járt. A fiúk
állítólag nyomorúságos buzinak nevezték, akkor elöntötte a düh.
Valójában
nincs rá bizonyíték, hogy Carlo valaha bármit is beismert volna. Nincs hang-,
vagy videófelvétel, sem jegyzet, vagy általa aláírt dokumentum. Csupán a vezető
nyomozó vallomása van, hogy Carlo megbízott benne és elmesélt mindent, amikor
ketten voltak a kihallgató szobában.
Carlo
ezzel szemben megvádolta azzal a nyomozókat, hogy bántalmazták őt. Levetkőztették
meztelenre és azzal fenyegették, hogy a fejét a falba verik. A nyomozók egy lyukat
mutattak neki a vakolatban, és azt mondták, ez lesz a vége, ha hazudik. Egy perújrafelvétel
során Carlo védői 17 olyan tanút vonultattak fel, akik hasonlót éltek át a
South Gate-i rendőrkapitányságon. A vakolatban lévő lyukkal kapcsolatban is.
A mai napig nem szeretnék végső következtetést levonni arról, hogy Carlo mely bűncselekményeket követte el. Objektív véleményt nem tudok alkotni, mivel látom az ellentmondásokat. Szubjektívet sem, mert belül még mindig él bennem a remény, hogy Carlo nem lehet az, akivé az amerikai jogrendszer tette. Valamint, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy ilyen öntudatos és humoros fickó képes lenne ilyesmire. Arról pedig végképp nem tudnék dönteni, mi lenne a megfelelő büntetés.”
„43
éve ül Carlo a rácsok mögött. 43 éve, aminek a nagy részét elszigetelten, magánzárkában
töltötte. 43 éve, mely idő alatt tucatszor átélte, hogy valamelyik szomszédos
cellából elvittek valakit a gázkamrába, illetve 1996 óta a halálos injekció
beadására. 43 év, mely alatt az életéért küzdött, egy életért, melyben napról
napra fáradtabb lett.
Mielőtt
elhagytam Amerikát, még egyszer meglátogattam Carlot. Akkoriban azt mondta,
bárcsak valaki altatókat csempészne be a San Quentinbe, amivel megölhetné
magát. Ezt a megjegyzését figyelmen kívül hagytam. Azóta már kiderült, hogy
Carlot nem fogják kivégezni. Arnold Schwarzenegger volt 2006-ban az utolsó
kormányzó Kaliforniában, aki engedélyezte a kivégzéseket. Ha esteleg mégis úgy
döntenének, hogy újra bevezetik a kivégzéseket, Carlo már túl öreg és beteg
ahhoz, hogy erre jelölt legyen.”
„Három hónappal a dühös hangvételű levele után újra írt nekem. Megkönnyebbültem, amikor megláttam a feladót: San Quentin Állami Börtön, Kalifornia. A levél olyan volt, mintha semmi nem történt volna. Egy szóval nem említett semmit a szándékomról, hogy kettőnkről írjak. Bocsánatot kért, amiért régóta nem jelentkezett. Megfertőződött a Covid-19 vírussal, és néhány hónapot a rabkórházban töltött. Bár azóta meggyógyult, még érzi a betegség utóhatásait, mindenekelőtt a légszomjat. Azt írta, szeretne még egyszer látni engem, ha elég sokáig él még. Vagy legalább még egyszer telefonon beszélni.”
„Mialatt ennek a szövegnek az utolsó sorait írom, párhuzamosan az amerikai GTL telefontársasággal beszélek, akik az amerikai börtönökből a külföldre érkező telefonhívásokat lehetővé teszik. Többször eredménytelenül próbálkoztam. Most úgy tűnik, sikerülni fog. Úgy döntöttem, többé nem szembesítem Carlot a múltjával. Megtanultam, hogy nem játszik szerepet, hogy a bűnösségéről vagy az ártatlanságáról vagyok meggyőződve. Carlot olyan embernek ismertem meg, akit kedvelek.
Most
várom a hívását.”
A
bejegyzés a német nyelvű Stern Crime magazinban leközölt, Andreas Albes riporter
saját élményei alapján megjelent cikk általam készített fordítása.
Évi