2020. március 24., kedd

A beszámíthatatlanság és a társadalomba való visszaillesztés problémája John Douglas szerint


Abban látom a problémát, hogy az eszményekkel teli ifjú pszichiáterek, pszichológusok, szociális munkások kijönnek az egyetemről, ahol azt tanították nekik, hogy tényleg van eredménye annak, amit csinálnak, aztán szembekerülnek ezekkel a börtönlakókkal, és szeretnék hinni, hogy megváltoztatták őket. Sokszor nem értik meg, hogy amikor megpróbálják felmérni az elítélteket, olyanokkal kezdenek, akik maguk is mesterei mások felmérésének! Az elítélt egykettőre kiszagolja, jól felkészült-e a doktor vagy sem, és ha az utóbbi, akkor máris enyhébbnek állítja be előtte bűncselekményét és annak az áldozatokra gyakorolt hatását. Olyannak, aki nincs tisztában a részletekkel, vérbeli bűnöző saját jószántából vajmi ritkán árulja el, mi az ábra. Ezért volt az alapos felkészülés annyira meghatározó jelentőségű börtöninterjúknál. A segítő hivatások űzői gyakran nem akarják megismerni a véres részleteket, nehogy előítéleteket tápláljanak pácienseikkel szemben. Én azonban mindig azt mondom a hallgatóknak, ha érteni akarjuk Picassót, tanulmányoznunk kell a műveit. Ha meg akarjuk érteni a bűnöző személyiségét, tanulmányoznunk kell a bűncselekményeit.
A mentálhigiéné szakemberei a személyiségből kiindulva szemlélik a viselkedést, én és az embereim viszont a viselkedésből indulunk ki, és ebből a nézőpontból tekintünk a személyiségre.
Természetesen különféle szempontok szerint vizsgálhatjuk a büntetőjogi felelősség kérdését. A pszichológus dr. Stanton Samenow a néhai pszichiáterrel, dr. Samuel Yochelsonnal együttműködve úttörő munkát végzett a washingtoni Szent Erzsébet Kórházban a bűnözőviselkedés terén. Többéves közvetlen kutatás után, amelynek során fokról fokra megváltozott előzetesen kialakított nézeteinek többsége, Samenow végül azt a következtetést vonta le nagy hatású, gondolatgazdag könyve, „A bűnöző elméjében” lapjain, hogy „a bűnözők felelősségteljes emberektől eltérő módon gondolkodnak”. A bűnözőviselkedés Samenow szerint nem annyira elmebetegség kérdése, mint inkább jellemhiba.

Dr. Park Dietz – aki gyakran dolgozik együtt velünk – kijelentette: „Azok közül a sorozatgyilkosok közül, akiket eddig alkalmam nyílt tanulmányozni vagy megvizsgálni, egyetlenegy sem volt jogi értelemben beszámíthatatlan, de normális sem. Mindannyiuknál elmekórtani rendellenességek álltak fönn, de e szexuális érdeklődésüket és jellemüket befolyásoló rendellenességek dacára tudták, mit cselekszenek, tudták, hogy amit tesznek, az helytelen, mégis amellett döntöttek.”
Fontos szem előtt tartanunk, hogy a beszámíthatatlanság jogi, nem pedig orvosi vagy pszichiátriai fogalom. Nem határozza meg azt, hogy valaki „beteg”-e vagy sem. Arra vonatkozik, hogy az illető személy felelős-e a cselekedeteiért.
Mostanában sokat beszélnek a büntetőjogi beszámíthatatlanságról, de a téma nem új keletű. A beszámíthatatlanság elve az évek során azzá fejlődött, amit gyakran „az ellenállhatatlan késztetés próbája”-ként emlegetnek, azazhogy a vádlott nem bűnös, ha elmebetegsége miatt képtelen volt cselekedeteit irányítani vagy magatartását a törvényekhez igazítani.

Arthur Shawcross ügyének kapcsán a védelem szakértőként beidézte dr. Dorothy Lewist, a New York-i Bellevue Kórház jól ismert pszichiáterét, aki jelentős munkát végzett az erőszak gyermekekre kifejtett hatásának vizsgálata terén. Lewis arra a meggyőződésre jutott, hogy az erőszakos bűnözőviselkedés legtöbbször - ha nem mindig – a gyermekkori bántalmazás vagy megrázkódtatás és valamiféle fizikai állapot vagy szervi elváltozás – például epilepszia, valamilyen sérülés, károsodás, ciszta vagy tumor – együttes következménye. Lewis azt akarta bizonyítani az esküdtszéknek, hogy egy kicsiny, jóindulatú homloklebenyi ciszta, a doktornő által „részleges komplexusroham-állapot”-ként jellemzett epilepszia, a vietnami sebesülés okozta stressz utóhatása, valamint a férfi állítása szerint gyermekkorában édesanyjától elszenvedett fizikai és szexuális bántalmazás miatt a vádlott nem felelős szélsőségesen erőszakos időszakaiért. Kijelentette, hogy Shawcross valamiféle emlékezéshiányos kóborlási kényszer állapotában gyilkolt meg minden egyes nőt, s ezekre az epizódokra nem vagy nem pontosan emlékszik vissza. Ezzel az érveléssel többek között az a gond, hogy Shawross hetekkel-hónapokkal a gyilkosságok után a legapróbb részleteke is el tudta mesélni. Néhány esetben olyan holttestekhez vezette el őket, amelyeket a rendőrség nem tudott megtalálni.
Egyes gyilkosok nyilvánvalóan sokkal nagyobb valószínűséggel ismétlik meg bűncselekményeiket, mint mások. Az erőszakos indíttatású sorozatgyilkosokat illetően azonban egyet kell értenem dr. Park Dietzcel, amikor kijelenti: „Nehéz olyam körülményeket elképzelni, amelyek között vissza kellene engedni őket a társadalomba.”. Ed Kemper, aki sokkal okosabb és sokkal messzebbre jutott az önmegismerésben, mint a legtöbb más gyilkos, akivel eddig beszéltem, őszintén elismeri, hogy nem kellene őt kiengedni.
Amerikában illik azt gondolni, hogy a dolgok egyre jobbra fordulnak, mindig lehet jobbítani a helyzeten, bármit elérhetünk, amit magunk elé kitűzünk. Én azonban minél többet tapasztalok, annál borúlátóbban ítélem meg bizonyosfajta elkövetők társadalomba való visszailleszkedésének lehetőségét. Amin gyermekkorukban keresztülmentek, az sok esetben valóban borzasztó, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy a károsodás egy későbbi időpontban helyrehozható. Ellentétben azzal, amit egyes bírák, védőügyvédek és mentálhigiénés szakemberek talán hinni szeretnének, a börtönbeli jó magaviselet nem feltétlenül ígér elfogadható viselkedést a külvilágban. Kollégáimmal együtt arra jutottam, azt próbálom fáradhatatlanul megértetni mindazokkal, akik a büntetés végrehajtás és igazságügyi pszichológia területén ténykednek, hogy a veszélyesség helyzetfüggő. Amíg valakit jól fegyelmezett környezetben tarthatunk, ahol nincs különösebb választása, talán nincs vele gond. De ha visszahelyezzük abba a közegbe, amelyben korábban csúnyán viselkedett, magatartása hamar megváltozik.
Ahogy Al Brantley, a Viselkedéstudományi Részleg volt oktatója, jelenleg a Nyomozástámogató Részleg munkatársa fogalmazott egy nemzeti akadémiai előadásban: „A jövőbeni viselkedés, a jövőbeni erőszakos cselekvés legjobb előre jelzője a múltbeli erőszak.”
Lewis doktornő a Bellevue Kórházban foglalkozott bántalmazáson átesett gyermekekkel, akiknél személyiséghasadásos kényszerneurózist írt le. Ennyire fiatal pácienseknél nehéz elképzelni, hogy színlelni tudnak egy kórképet. De – mint Lewis kimutatta – a személyiséghasadás ritka esetei a gyermekkor kezdetén, sokszor még a beszédkészség kialakulása előtt jelennek meg. Felnőtteknél viszont mintha mindaddig nem is hallanánk személyiséghasadásos rendellenességről, amíg valakit gyilkosság vádjával bíróság elé nem állítanak. Hogy, hogy nem, korábban egyáltalán nem bukkan fel. Viccesen azt szoktam mondani, hogy ha az elkövetőben több személyiség lakik, akkor az ártatlan személyiséget hajlandó vagyok elengedni, amennyiben a bűnösöket lakat alá tehetem. 

Igazi elmebajosok – azok, akik elveszítették kapcsolatukat a való világgal – nem nagyon gyakran követnek el súlyos bűncselekményeket. Ha mégis, akkor általában annyira rendezetlenek, oly kevés kísérletet tesznek lelepleződésük elkerülésére, hogy többnyire hamar elfogják őket. Ahhoz, hogy egy kóros lelki alkatú gyilkos elrejtőzzön a rendőrség elől, és tíz emberölést megússzon, csuda jól kell csinálnia. Ne essünk abba a hibába, hogy összetévesszük a pszichopatát a pszichotikussal! A bűnüldözés sokáig a DSK-ra (Az elmekórtani rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve) támaszkodva próbált útmutatást találni, meghatározni, mi meríti ki a súlyos elmezavar fogalmát, és mi nem. De legtöbben azt tapasztaltuk, hogy a mi munkánkban nemigen használható ez a segédeszköz. Részben ez indított arra, hogy összeállítsuk A bűncselekmények osztályozási kézikönyvét (BOK), amely 1992-ben jelent meg. A kötet magvát az én doktori értekezésem alkotta. Társszerzőként közreműködött Ressler, Ann Burgess és férje, Allen, a vezetéselmélet professzora Bostonban. A Nyomozástámogató és Viselkedéstudományi Részleg más munkatársai, köztük Greg Cooper, Roy Hazelwood, Ken Lanning, Gregg McCrary, Jud Ray, Pete Smerick és Jim Wright egy-egy téma kidolgozásával járult hozzá a kötethez. A BOK-kal arra vállalkoztunk, hogy viselkedési jellemzőik alapján, módszeresen osztályozzuk a súlyos bűncselekményeket, és úgy magyarázzuk őket, ahogy a szigorúan lélektani megközelítés, például a DSK-é nem tenné lehetővé. A DSK-ban például hiába keresnénk a gyilkosságnak azt a válfaját, amellyel O.J. Simpsont vádolták. A BOK-ban megtalálhatjuk. Igyekeztünk a viselkedéstani bizonyítékokat illetően elválasztani a búzát az ocsútól, segítséget nyújtani  a nyomozóknak és igazságügyi szakembereknek, hogy arra összpontosítsanak, mely megfontolások jöhetnek szóba az adott ügyben, és melyek nem.

Ez pedig felveti a beszámíthatatlansági kifogás egy másik vonatkozását, amelyet nagyon sokan nem látnak át: nevezetesen azt, hogy az esküdtszékek nem szeretik, és nem nagyon dőlnek be neki. Mégpedig – úgy gondolom – két okból nem dőlnek be. Először is nehezen hihető, hogy a többszörös gyilkosok annyira belső kényszer hatása alatt követik el a bűntetteiket, hogy nincs is más választásuk. Jusson eszünkbe, hogy tapasztalataim szerint még soha egyetlen sorozatgyilkos sem érzett akkora kényszert az ölésre, hogy a rend egyenruhás őrének jelenlétében is megtette volna. A másik ok még ennél is alapvetőbb. Miután minden jogi, pszichiátriai, akadémikus okoskodás elhangzott, amikor végre a vádlott sorsáról kell határozni, az esküdtek ösztönösen ráeszmélnek, hogy a fickó veszélyes.
Nem arra célzok, hogy a legtöbb pszichiáter vagy mentálhigiénés szakember lelkesen lökdösi ki a veszélyes elkövetőket a rács mögül, juttatja őket újra olyan helyzetbe, hogy még több kért okozhassanak. Csak annyit állítok, hogy tapasztalataim szerint ezek az emberek a legtöbb esetben nem ismerik annyira a munkánkat, amennyire a tájékozott döntéshozatalhoz kellene. Még ha rendelkeznek is kriminalisztikai gyakorlattal, az sokszor egy bizonyos területre korlátozódik, így aztán arra hagyatkoznak.
Ebben a szakmában mindannyiunk számára a legfogósabb kérdés, vajon veszélyes vagy az lesz-e egy adott egyén. A pszichiátereknek gyakran úgy teszik fel, hogy az illető „fenyegetést jelent-e önmagára vagy másokra.”
Sorozatgyilkossági tanulmányunk egyik meghatározó vonása volt, hogy a kézzelfogható bizonyítékok alapján ellenőriztük az alanyaink által elmondottakat. Ennek híján az ember kénytelen az alany saját visszajelzéseire hagyatkozni, amelyek a legjobb esetben hiányosak, a legrosszabban pedig tudományos szempontból értékelhetetlenek. A veszélyesség értékelésének sokféle felhasználási, alkalmazási lehetősége van.
Kutatásaink rávilágítottak, hogy gyakorlatilag minden sorozatgyilkos előéletében működésképtelen család, szexuális vagy fizikai bántalmazás, kábítószer vagy alkoholizmus, illetve az ezekhez kapcsolódó problémák valamelyike lelhető fel. Ugyanilyen környezetből kikerülnek nők is, nem is beszélve arról, hogy a lányok legalább annyira szenvedő alanyai a kiskorúak megrontásának és bántalmazásának, mint a fiúk. Akkor hát mi az oka, hogy felnövekedvén oly kevesen követik el közülük ugyanazokat a bűncselekményeket, mint a férfiak? A női sorozatgyilkos annyira ritka, hogy azonnal felkelti a figyelmet.
Ezen a ponton ingoványos talajra tévedtünk, mert eddig egyszerűen senki sem végzett vizsgálatokat, hogy határozott választ találjon erre a kérdésre. Egyes elképzelések szerint a dolog közvetlenül összefügghet a tesztoszteronszinttel, vagy más hormonális és kémiai alapja van. Csak annyit mondhatunk tapasztalati bizonyossággal, hogy úgy tűnik, a nők internalizálják, belső csatornákra terelik a stresszorokat. Ahelyett, hogy másokra támadnának, magukat büntetik ivással, drogokkal, prostitúcióval és öngyilkossággal. Egyesek saját családjukban ismétlik meg a testi vagy lelki bántalmazást, miként állítólag Ed Kemper anyja. Ez a lelki egészség szempontjából romboló hatású, de attól még tény marad, hogy a nők nem gyilkolnak ugyanúgy, vagy távolról sem olyan számarányban, mint a férfiak. 
Tehát mit tehetünk a veszélyességgel? Hogyan léphetünk közbe a labilis lelki alkat vagy jellemhiba eseteiben, mielőtt túl késő lenne? Sajnos nincs gyors, egyszerű válasz. Sokszor a család helyett a bűnüldözésre marad a rend és fegyelem fenntartása, ami veszedelmes helyzet a társadalom számára, hiszen mire cselekedni tudunk, más semmi jót sem tehetünk. Legfeljebb azt akadályozhatjuk meg, hogy még több rossz történjék.
Ha az iskolához fordulunk segítségért, szintén túl sokat kívánunk. Azt várjuk a túlterhelt pedagógusoktól, hogy napi hét órában alapvetően formáljanak át egy veszélyeztetett környezetből érkező gyermeket, s ez vagy sikerül, vagy nem. De mi lesz a nap többi tizenhét órájában? Gyakran szegezik nekünk a kérdést, hogy kutatásaink és tapasztalataink nyomán meg tudjuk-e jósolni, melyik gyerek válik később valószínűleg veszélyessé. Roy Hazelwood így felel:
      - Persze. Ahogy akármelyik jó tanító.
     És ha ezeket a kicsiket idejekorán és kellő intenzitással kezeljük, az talán eredményre is vezet. Egy felnőtt példaadó viselkedése a fogékony esztendőkben egy világgal ér fel.

     Évi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.