Olvasnivaló: Pőcze Flóra - A Moszkva tér gyermekei

Ez a könyvajánló még akkor készült, amikor először olvastam Flóra könyvét, azóta a második, bővített kiadást is beszereztem. Ez azonban mindig aktuális olvasmány marad.

"A hajléktalanná válásnak rengeteg oka lehet (gyermekkori traumák, társadalmi izoláció, drogfüggőség, alkoholizmus, elmebetegség stb.), az okok mögött egyéni életutak állnak. Ha megkérdezel az utcán egy csövest, hogy került oda, valószínűleg nem azt fogja válaszolni, hogy "testvérem, társadalmilag izolálódtam", hanem a múltjáról fog mesélni."

Pőcze Flóra 1987-ben született Celldömölkön. Az ELTE társadalmi tanulmányok alapszakán végzett, diplomamunkáját  a Moszkva téri hajléktalanokról írta. 2009 nyarán úgy döntött, hogy egy úgynevezett résztvevő megfigyelés során, melyet a kultúrális antropológiában használnak, eltölt 2 hónapot a Moszkva téren élő hajléktalan emberek között, szó szerint beköltözik közéjük, hogy közelebbről megismerhesse mindennapjaikat, a közösségüket, a hierarchiát, a csoporton belüli kapcsolathálózatot.

Pőcze Flóra

Szemben a társadalomkutatók más módszereivel, mint az interjúzás vagy a kérdőívezés, a résztvevő megfigyelésnek rengeteg előnye van. Egy interjú során számos dolog rejtve marad, a megkérdezett nem biztos, hogy őszinte válaszokat ad, együtt lakva azonban egy idő után megjönnek a pontos válaszok, sőt olyan dolgok is napvilágra kerülnek, amelyeket egy interjú során meg sem kérdeztünk volna.

A könyvben olvasható történetek felölelik egy csoport hajléktalan - Roki, Butyi, Max, Plüss, Rasztás és a többiek - életét, múltját és jelenét, Flóra gyakorlatilag együtt létezett a galerivel, ugyanúgy élt, mint ők. Mivel kezdettől fogva szeretettel, nyitottan és elfogadással fordult a moszkvások felé, ők befogadták és beavatták az életükbe, mi olvasók pedig Flóra szavain keresztül magunk is részesei lehetünk ezeknek a mindennapoknak.

A könyvben szereplők közül sokan már nem élnek. Volt, aki túladagolta a kábítószert, volt, aki egy epilepsziás roham közepette magányosan fagyott halálra egy különösen hideg téli éjszakán. A társadalom nagy része eleve elutasítja, kiközösíti és kilöki magából a hajléktalan embereket, teljesen közönyösek aziránt, hogy ki miért került utcára. Rengeteg tragikus sors elevenedik meg a könyv lapjain, s bizony borzasztó a tudat, hogy legtöbbjük nem azért választotta lakhelyéül a Moszkva teret, mert büdös volt a munka vagy bűnöző életet élt, hanem mert valami tragédia érte, amit vagy képtelen volt lelkileg feldolgozni, vagy elveszítette mindenét.

Flóra bemutatja az egyik fiatal, 32 éves fiú, Max előéletét:

" Amikor megszületett, az anyja intézetbe adta, ott ismert meg többeket, akik később a téren kötöttek ki, például Szunyit, Konyecet vagy épp Butyit - kétéves koruk óta együtt éltek. Miután kijött a zaciból, visszament az anyjához s a frissen született húghoz vidékre, ott élt velük és dolgozott. Nem telt bele sok idő, Max anyja olyat tett, amivel Maxet lényegében egy életre tönkretette. Mialatt a fiú munkában volt, megfojtotta a húgát a tévé kábelével, aztán benyelt egy rakás gyógyszert, és felkötötte magát az ajtókilincsre. Max erre ért haza. Először az anyját hánytatta meg, majd a húgát próbálta megmenteni, hívta gyorsan a mentőket, de a kislányon már nem tudtak segíteni. Az anyja 9 év hat hónapot kapott, amit az IMEI-ben (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet) töltött le. Max annyira megrokkant lelkileg, hogy összepakolta a cuccát, és a Moszkva térre költözött. Így lett hajléktalan. Önszántából."

Borzalmas, ugye? A múlt hetet én is Budapesten töltöttem egy nagyon kedves barátomnál. Amikor mi is egyik ismerősünkre vártunk a Moszkva téri metrókijáratnál, lehetőségem nyílt megfigyelni a "téren lakókat". Egy középkorú nőre lettem figyelmes, aki mögöttünk ült a járda szélén, kis motyója mellette és üres tekintettel meredt a metró kijáratára. Vajon várt valakit, vagy csak sorsába beletörődve várta, hogy ennek a napnak is vége legyen? Hogy került ide? Mi történt vele élete során, hogy ez lett a végállomás? Folyamatosan cikáztam a gondolataim és mély szomorúság fogott el.

Minden nyomorúságos és elcsigázott arc mögött egy sztori, ami senkit nem érdekel, ami senkit nem hat meg. Vagy mégis? Pőcze Flóra vette a fáradtságot, hogy jobban megismerje ezeket a sorsokat, életeket, embereket és egy nagyszerű könyvet írt nekünk, többieknek, hogy láthassuk, milyen az ha valami végérvényesen elromlik, ha nem biztos, hogy hatni tudunk a körülményekre, ha beszippant egy olyan közeg, ahonnan nehéz a felemelkedés. Ez a könyv megmutat egy olyan világot, amitől sokan irtóznak, elfordulnak, de biztos, hogy érdekes arckifejezés társul a szóhoz minden esetben: hajléktalan. Pedig ők is emberek. Letűnt reményekkel, álmokkal és élni akarással. Ott is, az utcán is. Emberek, mint mi, akiknek más lapokat osztott a sors. Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki egy kicsit is szeretne többet tudni a hajléktalan emberek világáról, aki szeretné megérteni, miért jutottak ide. Ajánlómat egy idézettel zárnám Flóra könyvéből, amit egy olyan emberről írt, akiről nem is gondolta volna kezdetben, hogy jól kijönnek majd:

"Mesélhettem volna ezer dolgot rólad. Arról, hogyan tudtam meg a polgári neved, milyen bűnlajstromod volt, mit tudok a családodról, a gyerekeidről. Mégis a legfontosabbnak azt tartottam, hogy elmondjam, te mutattad meg nekem, mennyire relatív a jó és a rossz. Az a közeg határozza meg, hogy mit tartasz követendőnek, mit tűrsz el, és hogyan ítélkezel mások felett, amelyben létezel. Amikor a Moszkva tér értékrendje szerint kezdtelek nézni, megkedveltelek. Rájöttem, hogy egyértelmű ítéletet soha senkiről nem mondhatunk, mert minden pusztán nézőpont kérdése."

Évi