2020. május 23., szombat

A profilozás kialakulása John Douglas szemszögéből - 7. rész


A személyiségrajz olyan, mint az írás. Megadhatjuk a számítógépnek az összes nyelvtani, mondatszerkesztési és stilisztikai szabályt, mégsem fog könyvet írni. Egy-egy esetnél megpróbálok begyűjteni minden bizonyítékot, amivel dolgoznom kell – a rendőri jelentéseket, a helyszínről készült fényképeket és leírásokat, az áldozatok beszámolóit vagy a boncolási jegyzőkönyveket -, azután lelkileg, érzelmileg azonosulok az elkövetővel. Megpróbálok úgy gondolkodni, ahogy ő.
Mivel megannyi igénylés érkezett a Nemzeti Akadémia végzett hallgatóitól, William Webster, az FBI igazgatója még 1978-ban hivatalosan is jóváhagyta, hogy a Viselkedéstudományi Részleg oktatói személyiségelemzési tanácsadást végezzenek. Az 1980-as évek elejére a szolgáltatás rendkívül népszerűvé vált. Teljes munkaidőben dolgoztam, az oktatók – például Bob Ressler és Roy Hazelwood – pedig annyit foglalkoztak tanácsadással, amennyit oktatási kötelezettségeik megengedtek. Bár szívesen végeztük munkánkat, és jóleső érzéssel nyugtáztuk az eredményeket, a felső vezetés nem látta tisztán, hogy valóban ez-e a Hivatal erőforrásainak és munkaerejének leghatékonyabb felhasználása. Ezért 1981-ben az FBI Intézményes Kutatási és Fejlesztési Részlege – amelyet akkor a viselkedéstudománytól áthelyezett Howard Teten vezetett – megkezdte az első mélyreható költséghaszon vizsgálatot ezen a területen, amelyet akkor egyszerűen pszichológiai személyiségelemzési programnak neveztünk. Teten, aki nem hivatalos konzultációival majdhogynem véletlenül indította el a programot, szerette volna megtudni, valóban eredményes-e a dolog, és a központ folytassa-e.
Kérdőív készült, amelyet elküldtünk ügyfeleinknek – mindazon bűnüldöző szervek tisztségviselőinek és nyomozóinak, amelyek igénybe vették a személyiségrajzainkat. Ezek között voltak városi, megyei és szövetségi állami rendőrkapitányságok, seriff hivatalok, az FBI területi irodái, közlekedési rendészetek és szövetségi államok nyomozóhivatalai.

A személyiségrajz a Hivatalon belül sokak szemében továbbra is zűrös, nehezen értékelhető fogalom volt. Jó néhányan boszorkányságnak, fekete mágiának tartották, mások merő szemfényvesztésnek. Tudtuk, ha a vizsgálat nem mutat ki komoly és igazolható sikereket, akkor búcsút mondhatunk mindannak, amit a Viselkedéstudományi Részleg az oktatáson kívül művelt. Ennélfogva elégtételt és megkönnyebbülést éreztünk, amikor 1981 decemberében kézhez kaptuk az elemzést. A nyomozó hatóságok országszerte lelkesen kiálltak mellettünk, szorgalmazták a program folytatását. A jelentéshez mellékelt kísérőlevél ekként foglalta össze a tapasztalatokat:
Az értékelés feltárta, hogy ez a tevékenység ténylegesen sikeresebb minden eddig megvalósított programnál. A Viselkedéstudományi Részleg dicséretet érdemel kiváló munkájáért.
A nyomozók általában egyetértettek abban, hogy a legtöbb segítséget eddig a gyanúsítottak körének leszűkítésében és a nyomozás célirányosabbá tételében nyújtottuk.

Az 1980-as évek elejére évente százötvennél is több ügyön dolgoztam, és ugyanannyi napot voltam úton. Ahogy munkánk és eredményeink ismertté váltak, özönlöttek hozzánk a segítségkérések az Egyesült Államokból és sok külföldi országból. Figyelmemet elsősorban a nemi erőszakkal összekapcsolt gyilkosságokra kellett fordítanom, amelyeknél fennállt a veszély, hogy további áldozatokat szednek. Az aktív ügyeknél érdemes volt megfigyelni, honnan érkeztek. Kezdetben írásos elemzéseket adtam. Az esetszám rohamos növekedésével erre már nem maradt időm. A dossziék tanulmányozása közben jegyzeteltem, majd amikor – személyesen vagy telefonon – beszéltem a helybeli nyomozó szervvel, átfutottam jegyzeteimet, és felidéztem az ügyet. A zsaruk rendszerint maguk is bőséges jegyzetet készítettek az általam mondottakról. Annyi efféle tanácsadást végeztem, hogy már tudtam, akár egy orvos, mennyi időt kell szánni egy-egy „páciensre”. Mire átnéztem az esetet, eldöntöttem, tudok-e segíteni, tehát mindjárt a tetthelyelemzésre és a viktimológiára akartam összpontosítani. Miért az adott áldozatra esett a választás minden lehetséges áldozat közül? Hogyan ölték meg? E két kérdésből kiindulva közelíthetünk a végső kérdéshez: Ki a tettes?
Sherlock Holmes módjára hamar felismertem, hogy minél szokványosabb, minél kevésbé rendkívüli a bűncselekmény, annál kevesebb viselkedéstani bizonyítékkal számolhatunk. Utcai támadásokkal és kirablásokkal nem sokat kezdhettem. Túl gyakoriak, a viselkedés túl hétköznapi, ennélfogva a gyanúsítottak halmaza óriási. Ehhez hasonlóan az egyetlen lövés vagy késszúrás is nehezebb ügy, mint a többszöri döfés, a szabadtéri eset nagyobb kihívást jelent, mint a zárt helyi, egyetlen áldozat, aki ráadásul kockázati csoporthoz tartozik – például prostituált -, nem ad annyi információt, mint egy sorozat.
Először is a halottkém jelentését olvastam el, hogy megismerjem a sebek jellegét és minőségét, a halál okát, megtudjam, volt-e szexuális bántalmazás, és ha igen, miféle. Miután megtekintettem a holttesttel kapcsolatos leleteket, az előzetes rendőri jelentést vettem sorra, Mit látott az első rendőr, amikor megérkezett? Ettől kezdve ő vagy a nyomozócsapat más tagja módosíthatott valamit a helyszínen. Fontos volt számomra, hogy minél inkább abban az állapotban jelentsem meg magam előtt a tetthelyet, amilyenben az elkövető hagyta. Ha valamit változtattak, arról tudni akartam. Végül megnéztem a helyszínen készült fotókat, és megpróbáltam kiegészíteni a fejemben kialakított képet. A felvételek nem voltak mindig a legjobb minőségűek, főleg amikor még a legtöbb kapitányságon fekete-fehér anyagra dolgoztak. Ezért vázlatrajzot is kértem a tetthelyről az irányok és lábnyomok megjelölésével. Azt is igyekeztem tisztázni, elvettek-e valamit az áldozattól, eltávolítottak-e valamit a helyszínről. Nehéz észlelni olyan apróság hiányát, mint egy sapka vagy hajtincs. A puszta tény; hogy látszólag semmi sem hiányzott, számomra sohasem volt meghatározó. Amikor aztán elfogtuk az elkövetőt, és átkutattuk a lakását, sokszor meglepő szuvenírekre bukkantunk.
A helyzet az, hogy a bűnügyi személyiségrajz és tetthelyelemzés nem egyszerűen adatok betáplálásából és átrágásából áll. Jóval több annál. A jó személyiségelmézéshez adatok és bizonyítékok széles skáláját kell tudnunk értékelni. Emellett szinte bele kell bújnunk mind az elkövető, mind az áldozat bőrébe. 
Képessé kell válnunk arra, hogy a fejünkben újrateremtsük a bűncselekmény színhelyét. Minél többet meg kell tudnunk az áldozatról, hogy elképzelhessük, hogyan reagálhatott. Bele kell élnünk magunkat egy nő helyzetébe, akit a támadó pisztollyal fenyeget - vagy késsel, egy kővel, az öklével vagy bármi mással. Éreznünk kell, amit ő érez, amikor a férfi közeledik hozzá. A fájdalmát, amikor megerőszakolja, veri vagy összeszabdalja. Meg kell próbálnunk elképzelni, min ment keresztül, amikor a tettes megkínozta, hogy szexuális kielégüléshez jusson. Meg kell értenünk, milyen a rémülettől vagy gyötrelemtől sikoltani, majd ráeszmélni, hogy hiába, úgysem állíthatjuk meg hóhérunkat. Tudnunk kell, milyen volt. És nehéz ezt a terhet cipelni, kivált ha az áldozat gyermek vagy idős ember.
De bármilyen nehéz is, bele kell élnem magamat a támadó helyzetébe, úgy kell gondolkodnom, ahogy ő, vele együtt kell terveznem, meg kell értenem és át kell éreznem a kielégülést életének ebben a páratlan pillanatában, amikor felgyülemlett fantáziaképei valóra válnak, végre ő diktál, maradéktalanul uralkodhat egy másik emberi lényen, kedve szerint bánhat vele. Ennek a gyilkosnak a bőrébe is bele kell bújnom.


A sorozatgyilkosok eleve hitványak, közülük is a leghitványabbak azok, akiknek társra van szükségük munkájuk elvégzéséhez.
Évi 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.

Az ismeretlen Ted Bundy

Bizonyára többen felkapják a fejüket a cím hallatán, hiszen az egyik leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkosról van szó. Egy olyan emberről, a...