A profilozás kialakulása John Douglas szemszögéből - 3. rész

Az FBI-os kiképzés alatt alapos képzést kaptunk a büntetőjog, az ujjlenyomat-elemzés, az erőszakos és fehérgalléros bűnözés, a letartóztatási technikák, a fegyverkezelés, a közelharc, valamint az FBI és az amerikai bűnüldözés története tárgyában.

A rosszfiúk letartóztatása is valami, de hamarosan érdekelni kezdtek a bűnözéshez vezető gondolkodási folyamatok is. Valahányszor letartóztattam valakit, kérdéseket tettem fel neki, például hogy miért választotta éppen azt a bankot, vagy mi indította az adott áldozat megtámadására.

Minél tovább kérdezősködtem, annál inkább megértettem, hogy a sikeres bűnözők jó helyzetfelmérők. Valamennyien alapos megfontolás és körültekintő tájékozódás után választották ki a számukra legmegfelelőbb banktípust. Egyesek a főútvonalak közelében fekvő pénzintézeteket kedvelték, mert így könnyebben egérutat nyerhettek, és hetedhét határon túl jártak, mire az üldözés megindulhatott. Mások a kis, elszigetelt fiókokat részesítették előnyben, például a kamionokban berendezett ideiglenes be- és kifizetőhelyeket. Sokan előre kifigyelték a bankot, hogy megismerjék a beosztását, megtudják, hányan dolgoznak ott, hány ügyfél várható a pultoknál egy adott időpontban. Némelyek sorra látogatták a bankfiókokat, míg olyanra nem akadtak, amelyikben csupa nőt foglalkoztattak, és az lett a célpont. A legjobban azokat az épületeket szerették, amelyeknek egyetlen utcai ablakuk sem volt, mert így kívülről senki sem vehette észre a rablást, a benti szemtanúk pedig nem azonosíthatták a meneküléshez felhasznált járművet. A legügyesebb elkövetők arra is rájöttek, hogy a bankrablás tényét közlő cédula jobb, mintha pisztolyt lóbálva, hangosan jelentik be a dolgot, és távozáskor mindig gondosan magukkal vitték a cédulát, nehogy tárgyi bizonyítékot hagyjanak hátra. Meneküléshez legjobb a lopott kocsi, a legbiztonságosabb elrendezés pedig az, ha a kocsit előre leparkolják, hogy az érkezése ne tűnjön fel. A tettes odasétál a bankhoz, elvégzi a melót, és elhajt. Az a rabló, aki egy bizonyos banknál különös sikerrel járt, esetleg figyelte egy ideig, és ha nem változtak a viszonyok, néhány hónap múlva ugyanott megismételte az akciót. Minden nyilvános létesítmény közül a bankokban a legalkalmasabbak a körülmények arra, hogy felkészüljenek a rablásokra. Nyomozásaim során mégis újra meg újra elképedve láttam, hány helyen nem töltöttek filmet a biztonsági kamerákba, adtak le véletlenül néma riasztást, aztán elfelejtették visszaállítani a berendezést, vagy csináltak vaklármát olyan sokszor, hogy a rendőrök késlekedve reagáltak a jelzésre, mert azt hitték, megint téves. Ez olyan, mintha „Tessék kirabolni!” táblát akasztanának ki az agyafúrt bűnözők számára.

Évekkel később, amikor már a Nyomozástámogató Részleg élén terpeszkedtem, gyakran megkérdezték, hogy – mindannak alapján, amit a bűnözőviselkedésről és a tetthelyelemzésről tudunk, el tudná-e követni valaki közülünk a tökéletes gyilkosságot. Mindig azt mondtam, hogy nem, mert bármennyit tudunk is, az elkövetés utáni viselkedésünk leleplezne.

Volt valami elidegeníthetetlen, mélyen a bűnöző elméjében és pszichéjében gyökerező, ami arra kényszerítette a bűnözőket, hogy egy bizonyos módon cselekedjenek. Később, amikor sorozatgyilkosok észjárását és indítékait kezdtem kutatni, amikor viselkedési támpontokat keresve elemeztem a tetthelyeket, olyan mozzanatra vagy mozzanatokra irányítottam a figyelmemet, amelyek egyedivé tették a bűncselekményt és a bűnözőt, amelyek azt képviselték, ami ő maga.

Végül megalkottam a kézjegy kifejezést ennek az egyedi elemnek és állandósult belső kényszernek a jellemzésére. A továbbiakban úgy használtam, hogy megkülönböztethessem a hagyományos modus operanditól, a bűnelkövetési stílustól, amely idővel változhat. Ez az új felfogás vált annak alapjává, ami ma a Nyomozástámogató Részlegnél folyik.

Egy idő után úgy gondoltam, érdekes lenne egy ideig a terroristaelhárító csapatban dolgozni. A különítmény vezetője, David Kohl végül igazgatóhelyettes lett Quanticóban, és ő kért fel a Nyomozástámogató Részleg vezetésére. Az egyik, a Jacob Cohen-féle műsornál valamivel egyszerűbb esetben egy fickó kirabolt egy bankot, a rendőrség üldözőbe vette, végül elbarikádozta magát egy raktárházban. Ekkor vontak be bennünket. A férfi a raktárépületben pucérra vetkőzött, aztán újra fölvette a ruháját. Komplett elmebetegnek látszott. Ezután kérte, hogy vigyék oda a feleségét, amit meg is tettek. Évekkel később, miután alaposabban tanulmányoztuk ezt a fajta személyiséget, arra jutottunk, hogy az efféle követeléseknek nem szabad engedni, mely rendszerint olyan személyt érint, akit az elkövető az egész probléma előidézőjének tekint. Ennélfogva nagy veszélynek teszi ki ez a lépés, amely könnyen gyilkosság öngyilkosság kettőséhez vezethet. Többnyire bankrablásokkal foglalkoztam, és egy csomó dicséretet gyűjtöttem be az esetek felderítéséért. Leginkább akkor arattam sikert, ha rátaláltam egy több ügyet összekötő „kézjegyre”, arra a tényezőre, amely később sorozatgyilkossági elemzésünk sarokköve lett.

Pszichológiai érdeklődésem és képzettségem révén – közben megszereztem az egyetemi diplomát - az kezdett izgatni a munkában, hogy megpróbáljam kezembe venni a dolgok irányítását, mielőtt lövésre kerülne a sor. Irodavezetőm javaslatára kéthetes túszügymegoldási tanfolyamra küldtek a quanticói FBI-akadémiára, amely akkor még csak néhány éve működött. Ott – olyan legendás ügynökök keze alatt, mint Howard Teten és Pat Mullany – találkoztam először igazán azzal, amit már akkor is viselkedéstudományként ismertek. És ez megváltoztatta a pályámat.

Évi