A profilozás kialakulása John Douglas szemszögéből - 4. rész

Az FBI-akadémia 1975 tavaszára teljes és önálló intézménnyé vált, és jókora darabot hasítottak ki az Egyesült Államok tengerészgyalogságának támaszpontjából a Washingtontól egyórányi autóútra fekvő, erdővel borított virginiai lankákon.

Quantico, Virginia

A túszügyek megoldását a 7-9 különleges ügynökből álló Viselkedéstudományi Részleg oktatta. Az az igazság, hogy akkoriban a kriminológiai alkalmazás szempontjából nemcsak az FBI-osok nagy része, hanem a bűnüldözés általában véve is értelmetlen locsogásnak tartotta a pszichológiát és a viselkedéstudományt. Miután átvettem a Viselkedéstudományi Részleg operatív irányítását, Nyomozástámogató Részlegre változtattam a nevét. Amikor megkérdezték, miért, kertelés nélkül azt feleltem, hogy ki akartam irtani a munkánkból a mellébeszélést.

Howard Teten

Azt a Jack Pfaff vezette Viselkedéstudományi Részleget, amelyben annak idején a túszügyek megoldására oktattak, két erőteljes, nagy tudású egyéniség uralta – Howard Teten és Patrick Mullany. A körülbelül 190 cm magas Teten 1962-ben került a Hivatalhoz, azt megelőzően Kaliforniában, a San Franciscóhoz közeli San Leandro rendőrségén szolgált. 1969-ben kezdte meg új távlatokat nyitó alkalmazott kriminológiai tanfolyamait, amelyek végül – gyanítom, hogy Hoover halála után – alkalmazott kriminálpszichológia néven váltak ismertté. 1972-ben New Yorkba utazott, hogy konzultáljon James Brussellel, azzal a pszichiáterrel, aki megfejtette az őrült robbantó ügyét. Brussel vállalta, hogy személyesen avatja be a személyiségelemző módszerébe Tetent. Teten ezzel a tudással felvértezve áttörést hajtott végre új megközelítésével, amely a tetthelyen talált bizonyítékokra támaszkodva igyekezett minél többet megtudni a bűnözők viselkedéséről és indítékairól. Bizonyos értelemben ezen alapul mindaz, amit azóta a viselkedéstudományban és a bűnügyi nyomozati elemzésben elértünk.

Pat Mullany

Pat Mullany 1972-ben pszichológus diplomával a zsebében, a New York-i területi irodából érkezett Quanticóba. Itteni tartózkodása vége felé nagy visszhangot kiváltott túszdrámák sikeres megoldásával tüntette ki magát. Teten és Mullany együttesen a modern viselkedéstudomány első hullámát képviselték, markánsan eredeti, felejthetetlen párost alkottak. A Viselkedéstudományi Részleg többi oktatója is előadott a túszügymegoldási tanfolyamon, köztük Dick Ault és Robert Ressler, akik nem sokkal korábban álltak munkába Quanticóban. Ha Teten és Mullany jelentették az első hullámot, akkor Ault és Ressler a másodikat, ők fejlesztették a tudományágat olyasvalamivé, aminek tényleges gyakorlati értéke volt az Egyesült Államok és a világ rendőrei számára. Bár abban az időben csak tanár-diák kapcsolat fűzött össze bennünket, Bob Resslerrel később egyesítettük erőinket a sorozatgyilkosok tanulmányozásában, ami végül a mai szintre emelte munkákat.

Robert Ressler

Körülbelül ötvenen vettünk részt a túszügymegoldási tanfolyamon, amely bizonyos szempontból inkább szórakoztató volt, mit informatív, de kellemes kéthetes kikapcsolódást jelentett a terepmunkából. Az órákon a túszszedők három alaptípusát vizsgáltuk: a professzionális bűnözőt, az elmebeteget és a fanatikust. Szemügyre vettünk néhány meghatározó jelenséget, amely túszügyekből alakult ki. Tanulmányoztuk a tárgyalási elveket. Az irányvonalak egy része – például az, hogy az áldozatok számát minimálisra kell szorítani – kézenfekvő volt. Tényleges túszhelyzetek hangfelvételeit is meghallgattuk, de arra csak évek múlva, az oktatók új nemzedékének színre lépése után került sor, hogy a tanításba szerepjáték-gyakorlatokat is bevonjanak – amelyek tantermi körülmények között a leginkább megközelítik a valós helyzeteket. Időként zavart okozott, hogy a felhasznált anyagok jelentős részét a kriminálpszichológiai tanfolyamokból vették át, és ezek nem nagyon illettek a témához. Például kiskorúak szexuális zaklatásáért elítéltek vagy kéjgyilkosok fényképét, dossziéját adták ide nekünk, azután arról értekeztünk, miként viselkedhet ilyen személyiség egy túszügyben. Emellett további lőfegyveres kiképzést kaptunk, ami még mindig Quantico erőssége volt.

A quanticói tanfolyam alatt megismerték a nevemet a Viselkedéstudományi Részlegben, és Pat Mullany, Dick Ault meg Bob Ressler a részlegvezető figyelmébe ajánlottak. Jack Pfaff elmondta, hogy elbűvöltem az oktatókat, és szívesen látnának Quanticóban mint az FBI-akadémia oktatási programjának tanulmányi tanácsadóját. Hízelgett az ajánlat, azt feleltem, örömmel vállalnám. Kezdtem eljárni életvédelmis rendőrnyomozókhoz meg törvényszéki kórboncnokokhoz. Bármely igazságügyi orvos szakértő és a legtöbb jó detektív megmondhatja, hogy egy gyilkosság utáni nyomozásnál az önmagában véve legfontosabb bizonyíték az áldozat holtteste, én pedig igyekeztem minél többet tanulni. Élveztem a munkát mind az életvédelmisekkel, mind az igazságügyi orvosszakértőkkel, valójában azonban a dolog lélektani oldala izgatott: mitől indul be egy gyilkos? Mi készteti arra, hogy adott körülmények között embert öljön? 1977 júniusában áthelyeztek Quanticóba, a Viselkedéstudományi Részleghez. Harminckét éves fejjel Pat Mullany helyét foglalhattam el, aki átment a központ ellenőri állományába.

Évi