A személyiségrajz olyan, mint az írás.
Megadhatjuk a számítógépnek az összes nyelvtani, mondatszerkesztési és
stilisztikai szabályt, mégsem fog könyvet írni. Egy-egy esetnél megpróbálok begyűjteni
minden bizonyítékot, amivel dolgoznom kell – a rendőri jelentéseket, a
helyszínről készült fényképeket és leírásokat, az áldozatok beszámolóit vagy a
boncolási jegyzőkönyveket -, azután lelkileg, érzelmileg azonosulok az
elkövetővel. Megpróbálok úgy gondolkodni, ahogy ő.
Mivel megannyi igénylés érkezett a Nemzeti
Akadémia végzett hallgatóitól, William Webster, az FBI igazgatója még 1978-ban
hivatalosan is jóváhagyta, hogy a Viselkedéstudományi Részleg oktatói
személyiségelemzési tanácsadást végezzenek. Az 1980-as évek elejére a
szolgáltatás rendkívül népszerűvé vált. Teljes munkaidőben dolgoztam, az
oktatók – például Bob Ressler és Roy Hazelwood – pedig annyit foglalkoztak
tanácsadással, amennyit oktatási kötelezettségeik megengedtek. Bár szívesen
végeztük munkánkat, és jóleső érzéssel nyugtáztuk az eredményeket, a felső
vezetés nem látta tisztán, hogy valóban ez-e a Hivatal erőforrásainak és
munkaerejének leghatékonyabb felhasználása. Ezért 1981-ben az FBI Intézményes
Kutatási és Fejlesztési Részlege – amelyet akkor a viselkedéstudománytól
áthelyezett Howard Teten vezetett – megkezdte az első mélyreható költséghaszon
vizsgálatot ezen a területen, amelyet akkor egyszerűen pszichológiai
személyiségelemzési programnak neveztünk. Teten, aki nem hivatalos
konzultációival majdhogynem véletlenül indította el a programot, szerette volna
megtudni, valóban eredményes-e a dolog, és a központ folytassa-e.
Kérdőív készült, amelyet elküldtünk ügyfeleinknek
– mindazon bűnüldöző szervek tisztségviselőinek és nyomozóinak, amelyek igénybe
vették a személyiségrajzainkat. Ezek között voltak városi, megyei és szövetségi
állami rendőrkapitányságok, seriff hivatalok, az FBI területi irodái,
közlekedési rendészetek és szövetségi államok nyomozóhivatalai.
A személyiségrajz a Hivatalon belül sokak
szemében továbbra is zűrös, nehezen értékelhető fogalom volt. Jó néhányan
boszorkányságnak, fekete mágiának tartották, mások merő szemfényvesztésnek.
Tudtuk, ha a vizsgálat nem mutat ki komoly és igazolható sikereket, akkor búcsút
mondhatunk mindannak, amit a Viselkedéstudományi Részleg az oktatáson kívül
művelt. Ennélfogva elégtételt és megkönnyebbülést éreztünk, amikor 1981
decemberében kézhez kaptuk az elemzést. A nyomozó hatóságok országszerte
lelkesen kiálltak mellettünk, szorgalmazták a program folytatását. A
jelentéshez mellékelt kísérőlevél ekként foglalta össze a tapasztalatokat:
Az értékelés feltárta, hogy
ez a tevékenység ténylegesen sikeresebb minden eddig megvalósított programnál.
A Viselkedéstudományi Részleg dicséretet érdemel kiváló munkájáért.
A nyomozók általában egyetértettek abban, hogy a
legtöbb segítséget eddig a gyanúsítottak körének leszűkítésében és a nyomozás
célirányosabbá tételében nyújtottuk.
Az 1980-as évek elejére évente százötvennél is
több ügyön dolgoztam, és ugyanannyi napot voltam úton. Ahogy munkánk és
eredményeink ismertté váltak, özönlöttek hozzánk a segítségkérések az Egyesült
Államokból és sok külföldi országból. Figyelmemet elsősorban a nemi erőszakkal
összekapcsolt gyilkosságokra kellett fordítanom, amelyeknél fennállt a veszély,
hogy további áldozatokat szednek. Az aktív ügyeknél érdemes volt megfigyelni,
honnan érkeztek. Kezdetben írásos elemzéseket adtam. Az esetszám rohamos
növekedésével erre már nem maradt időm. A dossziék tanulmányozása közben
jegyzeteltem, majd amikor – személyesen vagy telefonon – beszéltem a helybeli
nyomozó szervvel, átfutottam jegyzeteimet, és felidéztem az ügyet. A zsaruk
rendszerint maguk is bőséges jegyzetet készítettek az általam mondottakról.
Annyi efféle tanácsadást végeztem, hogy már tudtam, akár egy orvos, mennyi időt
kell szánni egy-egy „páciensre”. Mire átnéztem az esetet, eldöntöttem, tudok-e
segíteni, tehát mindjárt a tetthelyelemzésre és a viktimológiára akartam
összpontosítani. Miért az adott áldozatra esett a választás minden lehetséges
áldozat közül? Hogyan ölték meg? E két kérdésből kiindulva közelíthetünk a
végső kérdéshez: Ki a tettes?
Sherlock Holmes módjára hamar felismertem, hogy
minél szokványosabb, minél kevésbé rendkívüli a bűncselekmény, annál kevesebb
viselkedéstani bizonyítékkal számolhatunk. Utcai támadásokkal és kirablásokkal
nem sokat kezdhettem. Túl gyakoriak, a viselkedés túl hétköznapi, ennélfogva a
gyanúsítottak halmaza óriási. Ehhez hasonlóan az egyetlen lövés vagy késszúrás
is nehezebb ügy, mint a többszöri döfés, a szabadtéri eset nagyobb kihívást
jelent, mint a zárt helyi, egyetlen áldozat, aki ráadásul kockázati csoporthoz
tartozik – például prostituált -, nem ad annyi információt, mint egy sorozat.
Először is a halottkém jelentését olvastam el,
hogy megismerjem a sebek jellegét és minőségét, a halál okát, megtudjam, volt-e
szexuális bántalmazás, és ha igen, miféle. Miután megtekintettem a holttesttel
kapcsolatos leleteket, az előzetes rendőri jelentést vettem sorra, Mit látott
az első rendőr, amikor megérkezett? Ettől kezdve ő vagy a nyomozócsapat más
tagja módosíthatott valamit a helyszínen. Fontos volt számomra, hogy minél
inkább abban az állapotban jelentsem meg magam előtt a tetthelyet, amilyenben
az elkövető hagyta. Ha valamit változtattak, arról tudni akartam. Végül
megnéztem a helyszínen készült fotókat, és megpróbáltam kiegészíteni a fejemben
kialakított képet. A felvételek nem voltak mindig a legjobb minőségűek, főleg
amikor még a legtöbb kapitányságon fekete-fehér anyagra dolgoztak. Ezért
vázlatrajzot is kértem a tetthelyről az irányok és lábnyomok megjelölésével.
Azt is igyekeztem tisztázni, elvettek-e valamit az áldozattól, eltávolítottak-e
valamit a helyszínről. Nehéz észlelni olyan apróság hiányát, mint egy sapka
vagy hajtincs. A puszta tény; hogy látszólag semmi sem hiányzott, számomra
sohasem volt meghatározó. Amikor aztán elfogtuk az elkövetőt, és átkutattuk a
lakását, sokszor meglepő szuvenírekre bukkantunk.
A helyzet az, hogy a bűnügyi
személyiségrajz és tetthelyelemzés nem egyszerűen adatok betáplálásából és
átrágásából áll. Jóval több annál. A jó személyiségelmézéshez adatok és
bizonyítékok széles skáláját kell tudnunk értékelni. Emellett szinte bele kell
bújnunk mind az elkövető, mind az áldozat bőrébe.
Képessé kell válnunk arra,
hogy a fejünkben újrateremtsük a bűncselekmény színhelyét. Minél többet meg
kell tudnunk az áldozatról, hogy elképzelhessük, hogyan reagálhatott. Bele kell
élnünk magunkat egy nő helyzetébe, akit a támadó pisztollyal fenyeget - vagy
késsel, egy kővel, az öklével vagy bármi mással. Éreznünk kell, amit ő érez,
amikor a férfi közeledik hozzá. A fájdalmát, amikor megerőszakolja, veri vagy
összeszabdalja. Meg kell próbálnunk elképzelni, min ment keresztül, amikor a
tettes megkínozta, hogy szexuális kielégüléshez jusson. Meg kell értenünk,
milyen a rémülettől vagy gyötrelemtől sikoltani, majd ráeszmélni, hogy hiába,
úgysem állíthatjuk meg hóhérunkat. Tudnunk kell, milyen volt. És nehéz ezt a
terhet cipelni, kivált ha az áldozat gyermek vagy idős ember.
De bármilyen nehéz is, bele
kell élnem magamat a támadó helyzetébe, úgy kell gondolkodnom, ahogy ő, vele
együtt kell terveznem, meg kell értenem és át kell éreznem a kielégülést
életének ebben a páratlan pillanatában, amikor felgyülemlett fantáziaképei
valóra válnak, végre ő diktál, maradéktalanul uralkodhat egy másik emberi
lényen, kedve szerint bánhat vele. Ennek a gyilkosnak a bőrébe is bele kell
bújnom.
A sorozatgyilkosok eleve hitványak, közülük is a leghitványabbak azok,
akiknek társra van szükségük munkájuk elvégzéséhez.
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.