Robert D. Hare: A köztünk élő pszichopaták - 5. rész

A probléma gyökerei

A pszichopaták szülei vajmi keveset tehetnek azon kívül, hogy tehetetlenül végig kell nézniük, amint gyerekeik, a mindenhatóság és a mindenre jogosultság tudatától kísért önös vágykiélésben elmerülve, a romlás útját járják. Fejvesztve rohannak egyik tanácsadótól és terapeutától a másikig, de úgy tűnik, semmilyen tanács nem válik be. A zavarodottság és fájdalom fokozatosan kiszorítja a szülői szereptől remélt örömöket, a szülők pedig újra és újra azt kérdezik maguktól: hol rontottuk el?

A fiatal pszichopaták

Sok ember számára elképzelhetetlen a gyerekkori pszichopátia. Mégis, mint kiderült, ennek a személyiségzavarnak bizonyos elemei már nagyon korai gyerekkorban megmutatkoznak.

A pszichopátia nem hirtelen, minden előjel nélkül tör elő a felnőttkorban. A személyiségprofil előfutárai, amelyeket a korábbi fejezetekben ismertettünk, korai életszakaszban mutatkoznak először.

A klinikai és személyes történetekből nyert bizonyítékok azt jelzik, hogy a később pszichopataként diagnosztizált gyerekek szülei már jóval az iskolakezdés előtt fájdalmasan tisztában voltak vele, hogy valami nagyon nincs rendjén. Bár minden gyerek személyiségfejlődése a társadalom szabta korlátozások nélkül veszi kezdetét, bizonyos gyerekek makacsul ellenállnak a szocializációs nyomásnak. Ezek a gyerekek megmagyarázhatatlanul „mások”, mint a normális gyerekek: nehezebben kezelhetők, akaratosabbak, agresszívebbek és becstelenebbek. Nehezebb hozzájuk „viszonyulni”, nehéz megközelíteni őket, kevésbé befolyásolhatók és taníthatók, és mindig próbára teszik a társas környezet tűrőképességének határait.

Kamaszkori viselkedészavarok és pszichopátia

A fiatal pszichopaták e diagnosztikai kategóriák egyikébe sem sorolhatók be teljes pontossággal. A magatartási zavar adja a legközelebbi leírást, de nem jeleníti meg az emocionális, a kognitív és az interperszonális ismérveket – az én-centrikusságot, az empátia, a bűntudat és a megbánás hiányát, és így tovább -, amelyek lényegesek a pszichopátia diagnózisában. A legtöbb felnőtt pszichopata gyerekkorában valószínűleg kimerítette a magatartási zavar diagnózisának kritériumait, de ennek a fordítottja nem igaz, vagyis a legtöbb gyerekből, akinek magatartási zavara van, nem válik pszichopata felnőttkorára. Azonban a magatartási zavarnak van egy alkategóriája, amely a rossz társas viszonyulást, a szorongás szinte teljes hiányát, a nagyfokú agresszivitást és más „pszichopata” jellemzőket foglal magába, vagyis gyakorlatilag ugyanazt a zavart, amelyet a Pszichopátia Szűrőlista a felnőtteknél kimutat és diagnózisként megállapít.

Az eredetek

Amikor a gyerekekben mutatkozó pszichopátiára gondolunk, nagyon hamar elérkezünk a kérdéshez: miért? Mint korábban említettem, sok kamasz élete a rossz társadalmi környezet – a szülők, a szegénység, a munkalehetőségek hiánya, a rossz társaság – miatt siklik ki, míg a pszichopata a jelek szerint már a kezdetektől rossz úton jár. A kérdés ugyanaz: miért?

Sajnos azok az erők, amelyek a pszichopátiát alakítják, még mindig rejtve vannak a kutatók elől. Azonban érdemes elgondolkodni néhány, a pszichopátia okaival kapcsolatos nagyon egyszerű elméleten. A spektrum egyik végén találhatók azok az elméletek, amelyek a pszichopátiát nagyrészt genetikai vagy biológiai tényezők (a természet) produktumának tekintik, míg a spektrum másik végén azok az elméletek vannak, amelyek azt tételezik, hogy a pszichopátia teljes egészében a rossz társas környezet (a nevelés) eredménye. Minden vita esetében, az igazság valahol a kettő között található. Más szóval a pszichopata beállítódás nagy valószínűséggel a biológiai és a környezeti hatások kombinációjának eredménye.

A természet

A pszichopata férfiak úgy tudnak a leghatékonyabban sok gyereket nemzeni, ha sok nővel közösülnek, majd gyorsan elhagyják őket. Hacsak a pszichopata nem annyira vonzó és kellemes modorú, hogy futnak utána a nők, a célját megtévesztéssel, manipulációval, csalással és csalási állapotának hamis feltüntetésével tudja elérni.

Természetesen, akik rutinszerűen hazudoznak és csalnak, azok rendszerint lebuknak. Ilyenkor sokat veszítenek hatékonyságukból, ezért gyorsan továbbállnak más partnerhez, csoporthoz, környékre vagy városba. Mozgékony, nomád életvitelük és az a könnyedség, amellyel az új társadalmi körülményekhez alkalmazkodnak, úgy tekinthető, mint az új vadászterületek iránti állandó igényük.

Mit tettem?

Összefoglalva azt a kevés adatot, amivel rendelkezünk, nem tudjuk, miért lesznek emberekből pszichopaták, azonban a jelenleg rendelkezésre álló bizonyítékok túlmutatnak az általános vélekedésen, miszerint kizárólag és elsősorban a szülők okolhatók a zavarért.

A minősítés hatalma

A világon a legtöbb jogrendszerben a pszichopatákat mind jogi, mind pszichiátriai értelemben épelméjűnek tekintik.

Lehet – e valamit tenni?

Alig néhány kivételtől eltekintve, a pszichoterápia hagyományos formáiról – beleértve a pszichoanalízist, a csoportterápiát, a személyközpontú terápiát és pszichodrámát – bebizonyosodott, hogy hatástalanok a pszichopátia kezelésében. A biológiai terápiák, köztük a pszichosebészet, az elektrosokk – terápia, valamint a különféle gyógyszerek alkalmazása sem jár sokkal több sikerrel.

A klinikusok gyakran olyan egyénekként jellemzik a pszichopatákat, akik erős pszichológiai elhárító mechanizmusaik révén könnyen kioltják a szorongást és a félelmet. A laboratóriumi kutatások megerősítik ezt a vélekedést, és azt jelzik, hogy a pszichopaták stressztűrő képességének biológiai alapjai lehetnek. Ez úgy hangozhat, mintha a pszichopaták irigylésre méltóak lennének. Azonban ennek a hátulütője az, hogy a határ, amely a félelemnélküliséget a vakmerőségtől elválasztja, elmosódott: a pszichopaták folyton bajba keverednek, zömmel azért, mert a magatartásukat nem motiválja a szorongás, és nem irányítják a veszély jelei. Hasonlóan azokhoz, akik egy épületen belül napszemüveget viselnek, a pszichopaták „királynak” tűnhetnek, viszont sok mindent elmulasztanak abból,ami körülöttük zajlik.

Miért nem válik be semmi?

A pszichopaták nem érzik úgy, hogy pszichológiai és érzelmi problémáik vannak, és nem látják semmi okát, hogy változtassanak a magatartásukon annak érdekében, hogy igazodjanak azokhoz a társadalmi normákhoz, amelyekkel nem értenek egyet.

Még konkrétabban, a pszichopaták általában elégedettek önmagukkal és belső világukkal, bármilyen sivárnak is tűnik az a külső szemlélő számára. Semmi hibát nem látnak magukban, jóformán nem élnek át személyes gyötrődést, saját magatartásukat racionálisnak, előnyösnek és kielégítőnek találják. Sosem néznek vissza megbánással, sosem tekintenek előre aggodalommal. Felsőbbrendű lényeknek tartják magukat egy ellenséges, öldöklővilágban, amelyben másokkal a hatalomért és az erőforrásokért versengenek. A pszichopaták szerint mások manipulálása és megtévesztése indokolt annak érdekében, hogy „jogokat” szerezzenek, társas interakcióik pedig tervszerűek, céljuk a rosszindulatnak, amelyet másokban látnak, ügyes manőverekkel történő kivédése. Ha tekintetbe vesszük ezt az attitűdöt, nem meglepő, hogy a legtöbb pszichoterápiai módszer a pszichopaták esetében nem ér célhoz.

• A pszichopaták nem „törékeny” emberek. Gondolataik és tetteik olyan sziklaszilárd személyiségstruktúrának a kiterjesztései, amely rendkívül ellenálló a külső befolyással szemben.
• Sok pszichopatát tetteik következményeitől a jó szándékú rokonok és barátok védik meg. Magatartásuk viszonylag ellenőrizetlen és büntetlen marad. Mások különösebb személyes kényelmetlenség nélkül ügyesen átlavíroznak az életen. És még azok is, akik lebuknak, és kihágásaikért büntetésben részesülnek, jellemzően a rendszert, másokat, a sorsot – mindent, csak magukat nem – okolják nehéz élethelyzetükért. Sokan egyszerűen élvezik életvitelüket.
• A pszichopaták számára a sikerhez elengedhetetlen interperszonális kapcsolatok önmagukban nem bírnak semmilyen értékkel.

Folytatása következik

Évi