Robert D. Hare: A köztünk élő pszichopaták - 4. rész

Ki a Főnök?

A legtöbb emberben a két agyfélteke eltérő, specializált funkciókat lát el. A bal félteke az információkat analitikusan és szekvenciálisan dolgozza fel, és kulcsszerepet játszik a nyelv megértésében és használatában. A jobb félteke az információkat egyidejűleg, egészként dolgozza fel. A térbeli viszonyok érzékelésében, a képalkotásban, az érzelmi átélésben és a zene feldolgozásában van fontos szerepe.

A természet valószínűleg úgy „rendezte el”, hogy a hatékonyság érdekében az agy két fele más-más funkciókat töltsön be. Például nyilvánvalóan hatékonyabb, ha minden komplex mentális folyamat, amely a nyelv megértéséhez és használatához szükséges, az agy egyik felén zajlik, semmint hogy megoszoljon a két félteke között. Az utóbbi esetben az információt ide-oda kellene küldözgetni a két félteke között, ami lelassítaná a feldolgozást, és növelné a hibalehetőséget.

Továbbá az agy egy bizonyos részének elsődleges ellenőrző funkciót kell ellátnia a feladat felett. Ha mindkét agyfélteke versengene ezért az ellenőrző szerepért, a feldolgozás hatékonysága látná e konfliktus kárát. A dyslexia bizonyos formái és a dadogás éppen ezzel az állapottal függenek össze: a nyelvi központok bilaterálisak, azaz mindkét féltekében megtalálhatók. A két félteke közötti versengés egy sor nehézséget okoz a nyelv megértésében és előállításában.

A legújabb kísérleti eredmények arra utalnak, hogy a bilaterális nyelvi folyamatok a pszichopátiára is jellemzők. Emiatt felvetődik bennem a gondolat, hogy a pszichopaták hajlama az egymásnak ellentmondó kijelentésekre a „szolgálati út” zavarosságával függ össze: mind a két félteke „diktálni” akar, aminek az eredménye a rosszul integrált és rosszul ellenőrzött beszéd.

Természetesen mások, akiknek nyelvi folyamatai bilaterálisak – egyes dadogók, dyslexiások és balkezesek - nem hazudoznak, és nem mondanak ellent önmaguknak, szemben a pszichopatákkal. Náluk nyilván valami más is szerepet játszik.

Üres szavak

A klinikusok régóta tisztában vannak vele, hogy a pszichopata, úgy tűnik, ismeri a szavak szótári jelentését, de nem érti, és nem fogja fel azok emocionális értékét és jelentőségét. A nyelv náluk kétdimenziós, és nélkülözi az emocionális mélységet.

Egy egyszerű analógia segítségünkre lehet. A pszichopata olyan, mint a színvak személy, aki a világot a szürke különféle árnyalataiban látja, de aki megtanult funkcionálni egy színes világban. Megtanulta, hogy a tilos jelzés a rendőrlámpa tetején van. Amikor egy színvak ember azt mondja, megállt a piros lámpánál, ezen valójában azt érti, hogy a felső lámpánál állt meg. Nehézségei vannak, amikor a dolgok színéről kell beszélni, de mindenféle módszert megtanult, amellyel ezt a problémát kompenzálni tudja, és azt, hogy nem látja a színeket, néha még azok sem tudják, akik jól ismerik őt.

A színvakhoz hasonlóan a pszichopata nélkülözi az élmény egy nagyon fontos komponensét – ez esetben az emocionális élményt -, de megtanulhatta azokat a szavakat, amelyekkel mások kifejezik magukat, vagy utánozza azokat az élményeket, amelyeket igazából nem ért. Ahogy Cleckley fogalmaz: „Meg tudja tanulni a hétköznapi szavak használatát… (és) azt is megtanulja, hogyan reprodukálja megfelelően az érzés egész pantomimjét… de maga az érzés nem történik meg.”

Mint a legtöbb ember, a pszichopaták néha pusztán az imponálás vagy a sokkhatás kedvéért mondanak dolgokat. Azonban sivár érzelmi életük miatt nem veszik észre intuitíve, milyen hatással van másokra, amit mondanak. Az őket hallgatók reakcióiból olvassák ki, mit kellene érezniük egy adott helyzetben.

A pszichopaták számára a szavak nem ugyanazzal az emocionális és affektív színezettel bírnak, mint más emberek számára. Ezt a tézist néhány újabb kutatásunk is megerősíti, alátámasztva, hogy a pszichopaták valami oknál fogva nélkülözik a nyelv „érezhető” komponenseit.

A pszichopaták mintha agyuknak nem ugyanazokat a területeit használnák, mint a normális személyek, amikor emocionális szavakat dolgoznak fel.

Diane Downs büszke volt „üres szavaira a szerelemről”, mintha szándékosan használta volna őket valamilyen konkrét cél érdekében. Azonban, mint minden pszichopata esetében, a szavai a szerelemről nem lehettek mások, csak üresek, mivel híján volt annak a képességnek, hogy valódi érzést kölcsönözzön nekik.

A lelkiismeret éppen az érzelmi töltetű gondolatokra, képekre és belső dialógusokra „harap”, ezzel magyarázható óriási hatalma a magatartásunk felett, és emiatt ébred bennünk bűntudat és megbánás, ha kihágást követünk el. Ez az, amit a pszichopaták nem fognak fel. Számukra a lelkiismeret alig több mint a mások által csinált szabályokról való intellektuális tudás – üres szavak halmaza. Hiányoznak az érzelmek, amelyektől ezeknek a szabályoknak foganatja van.

A kérdés az, hogy miért?

Az érzelmi szegénységi küszöb alatt

Ha a pszichopaták nyelvi folyamatai bilaterálisak – vagyis az agy mindkét féltekéjének ellenőrzése alatt állnak -, úgy lehetséges, hogy más agyi folyamatok, amelyeket normálisan az egyik félteke irányít, szintén bilaterálisan vezéreltek. Csakugyan, míg a legtöbb ember esetében a jobb agyfélteke központi szerepet játszik az érzelmekben, a legfrissebb laboratóriumi bizonyítékok szerint a pszichopatáknál egyik agyfélteke sem jártas az érzelmi folyamatokban. Azonban ennek egy igen izgalmas következménye az, hogy azok az agyi folyamatok, amelyek a pszichopaták érzelmeit vezérlik, megosztottak és fókuszálatlanok, aminek az eredménye a sekélyes és színtelen érzelmi élet.

Végső soron énképüket inkább a vagyontárgyak, valamint a siker és a hatalom látható jelei határozzák meg, semmint a szeretet, a belátási képesség és együttérzés, amelyek a számukra absztrakciók, és jóformán semmiféle belső tartalommal nem bírnak.

A legfrissebb bizonyítékok arra utalnak, hogy a pszichopaták több taktust használnak, mint a normális emberek, főleg amikor olyan dolgokról beszélnek, amelyeket általában emocionálisnak tekintünk – például amikor azt írják le, hogyan éreznek családtagjaik vagy más „szeretteik” iránt. Ezekből a bizonyítékokból két dolgot szűrhetünk le:

• Azokhoz a turistákhoz hasonlóan, akik középiskolás franciatudással kérnek útbaigazítást Párizsban, a pszichopaták is nehezen öntik szavakba érzelmi képzeteiket, mivel ezek homályosak, és nem értik őket. Ebben az értelemben a pszichopata számára az emóció olyan, mint egy idegen nyelv.
• A pszichopaták gondolatai és képzetei meglehetősen kicsi mentális csomagokba szerveződnek, és könnyen mozgathatók. Ez hazudozáskor kifejezetten előnyös. Ahogy Paul Ekman pszichológus rámutat, az ügyes hazudozók képesek a képzeteket, a fogalmakat és a nyelvet alapkomponensekre bontani, majd sokféleképpen újrakombinálni őket, majdnem úgy, mintha betűkből szókirakó játékot játszanának. Azonban ennek során a pszichopata saját összefüggő gondolatmenetét veszélyezteti: a szöveg elveszítheti összetartó struktúráját, a nagy gondolati egységekhez képest veszíthet koherenciájából és integráltságából. Emiatt a gyakorlott hazudozó gyakran egy vékony „igazságvonal” mentén halad, ami segít mondandója nyomon követésében, és abban, hogy a története következetesnek tűnjön a hallgató számára. „A legkártékonyabb hazudozók mindig az igazság peremén lavíroznak.”

Szakadozott igazságvonal

Például egy pszichopata semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy azt mondja egy nőnek: „szeretlek” – közvetlenül az után, hogy összeverte, vagy, hogy valaki másnak azt mondja: „meg kellett vernem, hogy kordában tartsam, de tudja, hogy szeretem”. A legtöbb ember számára ez a két esemény (a szerelem megvallása és a verés) logikailag és érzelmileg összeegyeztethetetlen.

Hol is tartottam?

A pszichopaták hírhedtek arról, hogy nem válaszolnak a hozzájuk intézett kérdésre, vagy válaszuk azt a benyomást kelti, hogy nem a kérdésre reagálnak.

A pszichopaták néha úgy beszélnek, hogy a hallgatóik nem értik egyes kijelentéseiket.

Gyakorlatilag minden esetben, amikor a pszichopata belső világát vizsgáljuk, sivár képet kapunk. Ezeknek az embereknek az életfilozófiája általában banális, gyerekes, és nélkülözi azokat a részleteket, amelyek gazdagítják a normális felnőtt ember életét.

Ha a pszichopaták beszéde néha különös, mitől olyan hihető, amit mondanak, mitől képesek megtéveszteni és manipulálni bennünket? A válasz röviden az, hogy nehéz a normalitásuk maszkja mögé hatolni: a beszédükben előforduló furcsaságok gyakran kitapinthatatlanok a felszínes megfigyelő számára, és könnyen keltenek jó benyomást. Nem az téveszt meg bennünket, amit mondanak, hanem az, ahogy mondják, és azok az érzelmi húrok, amelyeket megpendítenek, miközben mondják.

Ez azt jelenti, hogy őrültek?

Mint korábban említettük, a pszichopaták igenis megfelelnek az épelméjűség jelenlegi pszichiátriai és igazságügyi kritériumainak. Felfogják a társadalmi szabályokat és a jó és a rossz hagyományos jelentését. Képesek kontrollálni magatartásukat, tisztában vannak tetteik potenciális következményeivel. A problémájuk az, hogy ez a tudás gyakran nem riasztja vissza őket az antiszociális magatartástól.

Ennek ellenére, mondják egyes megfigyelők, a pszichopatákból hiányoznak azok a mentális és emocionális mechanizmusok, amelyek a szabályok ismeretét a társadalom számára elfogadható magatartássá alakítják át. Ha nem fejlődött ki a lelkiismeretük, nem képesek bűntudatot és megbánást átélni, és nehezen figyelnek magatartásukra és annak másokat érintő hatásaira, akkor, hangzik az okfejtés, komoly hátrányban vannak hozzánk, a többiekhez képest. A játék intellektuális szabályait értik, de az emocionális szabályok leperegnek róluk. Az „erkölcsi elmebetegség” ezen új felfogásának, mint elméletnek lehet némi értelme, de a büntetőjogi felelősséggel kapcsolatos gyakorlati döntések szempontjából nincs jelentősége. Véleményem szerint ahhoz, hogy tetteikért felelősségre vonhatók legyenek, a pszichopaták kétségtelenül eleget tudnak arról, hogy mit cselekszenek.

Legyek a pókhálóban

Kellő magasztalással körítve [az emberek] a legképtelenebb dolgot… is beveszik.

Moliére: A fösvény

  

Azokban az esetekben, amelyekben egy pszichopata is szerepet játszik, az áldozatot érő hatás katasztrofális lehet. A pszichopaták minden társas érintkezést „tárolási” lehetőségnek tekintenek, versenynek vagy az akaratok próbájának, amelynek csak egy győztese lehet. Indítékuk az, hogy manipuláljanak és elvegyenek – irgalmatlanul és lelkiismeretlenül.

Indul a műsor

Mint korábban kitértünk rá, a bár a pszichopaták sokat beszélnek, nem feltétlenül bánnak ügyesen a szavakkal. Elsősorban a „show”, nem pedig az ékesszóló nyelvhasználat ragadja meg a figyelmünk és téveszt meg bennünket. A kellemes külső, egy csipetnyi karizma, a szavak áradata, a kiszámított figyelemelterelő trükkök, az érzék, amellyel tudják, hogy milyen húrokat pendítsenek meg – mindezek nagyban hozzájárulnak annak elkendőzéséhez, hogy a pszichopata előadás nem más, mint „hanta”. Egy jó megjelenésű, gyors beszédű pszichopata, valamint egy áldozat, akinek gyenge pontjai vannak, végzetes kombinációt alkot. Ha a pszichopata „műsora” nem elegendő, a „színpadi kellékek” – a hamis ajánlólevelek, a menő kocsi, a drága ruhák, a szimpátiát keltő szerep, és így tovább – ügyes használata általában megteszi a magáét.

A pszichopaták beszéd közben gyakran hatásosan használják a gesztusnyelvet, és sokszor nehéz nem követni szemünkkel a mozdulataikat. Ezenkívül a pszichopaták hajlamosak behatolni a személyes terünkbe – például úgy, hogy intenzív szemkontaktust teremtenek, előredőlnek, közelebb jönnek, és így tovább. Összességükben megnyilvánulásaik olyan drámaiak és ijesztőek lehetnek, hogy megzavarnak, lenyűgöznek, irányítanak vagy megfélemlítenek bennünket, elvonva figyelmünket arról, ami valójában elhangzik.

Húrok

Ha az Ön lelki alkatában vannak gyenge pontok, egy pszichopata egész biztosan megtalálja, és kihasználja azokat, fájdalmat és teljes zavarodottságot okozva ezzel.

A pszichopaták habozás nélkül visszaélnek másoknak azzal a szükségletével, hogy értelmet adjanak az életüknek, és lecsapnak az összezavart, törékeny és tehetetlen emberekre.

A pszichopaták felismerik és kihasználják a legtöbb emberben meglévő gyenge pontokat és önértékelési zavarokat.

A pszichopaták rejtélyes módon képesek észrevenni és kihasználni a „gondoskodó” nőket, vagyis azokat, akiknek óriási szükségük van rá, hogy másokon segítsenek, vagy anyáskodjanak felettük. Miközben abban a hitben leledzenek, hogy tudnak segíteni, nagyon sok mindent eltűrnek. Szinte felkínálják magukat, hogy érzelmileg, fizikailag és anyagilag kiszipolyozzák őket.

A valóság eltorzítása

Az emberi természet sötét oldalainak ilyen közvetett – és általában biztonságos – megtapasztalásán túlmenően, az a szomorú tény, hogy a pszichopaták önös vágykiélés iránti szükséglete könnyen kielégítésre talál, mivel egyes emberek készségesen eljátsszák az áldozat szerepét.

A pszichológiai tagadás fontos elhárító mechanizmus, amellyel a fájdalmas információkat kirekesztjük a tudatunkból, ám vakká is tehet a mások számára nyilvánvaló igazsággal szemben.

Azok a nők, akik a férfiakkal való kapcsolataikban mereven ragaszkodnak a hagyományos feminin szerepekhez, nagyon sok fájdalomnak néznek elébe, ha valamelyik férfi pszichopata. A pszichopatának viszont, aki olyan nővel él házasságban, akiben erős a kötelességtudat, hogy „jó feleség” legyen, igen kényelmes az élete.

Számára az otthon biztonságos menedéket nyújt, biztos hátteret, ahonnan nyugodtan foglalkozhat üzelmeivel, és létesíthet tetszőleges számú kapcsolatot nőkkel. A sokat szenvedett feleség általában tudja, mi történik, de úgy érzi, valahogy meg kell őriznie az otthon épségét, főleg, ha gyerekeik is vannak. Azt hiszi, ha jobban igyekszik, vagy egyszerűen csak kivár, a férje jó útra tér majd. Ezzel egyidejűleg a szerep, amelyet magára öltött, felerősíti a bűntudatát, és magát okolja a boldogtalan kapcsolatért. Amikor a férfi elhanyagolja, kihasználja vagy megcsalja, lehet, hogy azt mondja magában: jobban fogok igyekezni, több energiát fektetek a kapcsolatba, jobban gondoskodom róla, mint ahogy bármelyik másik nő valaha is tudna. És ha így teszek, majd meglátja, milyen értékes vagyok neki. Úgy bánik majd velem, mint egy királynővel.

Folytatása következik

Évi