A vendéglátó - A sorozatgyilkos Dennis Nilsen - Befejező rész

Nem ez volt az első ilyen levél tőle, és még ma sem tiszta, hogy mi volt vele a célja. Talán abban reménykedett, hogy eltereli magáról a gyanút és megússza az egészet. Talán a gyilkosi karrierjének végét akarta beharangozni, ahogy arról később egy újságírónak írt. A rendőröknek, akik elfogták, az őrizetbevételének a napját úgy jellemezte, mint a napot, amikor végre segítség érkezett. Egy dologban azonban biztos lehet az ember vele kapcsolatban: Nem az volt, akinek mutatta magát. Soha, senkivel szemben.

Amikor Peter Jay nyomozó megtudta, hogy egy író a belügyminisztériumhoz fordult, hogy kapcsolatba lépjen Nilsennel és könyvet írjon a tetteiről, komolyan elkezdett aggódni. Amikor aztán Brian Masters felkereste a kapitányságon a nyomozót, Jay mindent megpróbált, hogy eltántorítsa az írót ettől az ötlettől. „Megpróbáltam meggyőzni arról, hogy egy olyan gonosz világba próbál behatolni, amibe valószínűleg ő is belepusztul.”

Miután a levelet megírta, Nilsen visszatér a többi lakó közé. Még Mike Cattran is ott van, vele és Jim Allcockal Nilsen mégegyszer lepillant a csatorna aknába a szürkésfehér masszára. „Úgy tűnik, ebből bírósági ügy lesz”, mondja Cattran. „Olyan, mintha ha valaki a KFC csirkét lehúzta volna a wc-n”, mondja Nilsen.

Éjjel, a lakásában egyedül, szüntelenül a lehetséges megoldásokon gondolkodik. Meneküljön? De hová? Milyen messzire juthat? Az egykori rendőr énje azt súgja, nem túl messzire. Ölje meg magát? Ettől a gondolattól, ő, aki annyi ember életét kioltotta, megijed. Az is aggasztja, hogy senki nem hinné el, amit egy búcsúlevélben írna. Végül arra a következtetésre jut, hogy fel kell adnia magát. Később így mesél erről az életrajzírónak és a rendőröknek. A hozzátartozóknak meg kell tudniuk, mit történt ezekkel a fiatalemberekkel. De: Mi lesz a kutyájával?

Éjfél körül lemegy a lépcsőn, hogy egy utolsó próbálkozást tegyen önmaga megmentésére. Részeg. Felemeli a csatorna fedelét, kiszed néhány darab húst az aknából, beleteszi egy szemeteszsákba és átdobja a sövényen a hátsó kertben. Az akna most első pillantásra üresnek tűnik. Azon gondolkodik, hogy ahelyett, amit onnan kiszedett, másnap reggel néhány KFC-ben vett húsdarabot tesz. Aztán mégsem teszi meg, elege lesz az egészből.

A szomszédok mindent hallanak, a nehéz csatornafedél csattanását, Nilsent, ahogy le-fel mászkál a létrán. Még több csattanást. Jim Allcock és Fiona Bridges a folyosón hallgatóznak. Allcock egy csavarkulcsot tart a kezében. „Mi történt?”, kérdezi Nilsent, amikor az visszatér. „Vizelni voltam a kertben”, válaszolja Nilsen. A szomszédok azonban tudják, hogy ez nem igaz. Hallják, ahogyan többször is lehúzza a wc-t a lakásban.

Mielőtt Nilsen másnap este a munkaközvetítői irodából elindul, egy üzenetet hagy hátra az íróasztalán: „Ha azt olvassátok az újságban, hogy öngyilkos lettem, az nem igaz – valaki meggyilkolt!” Amikor elköszön a kollégáitól – melyről csak Nilsen sejti, hogy a végső búcsú – többen megdicsérik az új kék-fehér sálját. A nyakkendő Stephen Sinclairé volt.

 

A Melrose Avenue-n Nilsen hosszabb ideig élt. Ott saját kertje volt

Jónéhány beszélgetés és több száz levél tanulmányozása után Masters úgy gondolja, ismeri Nilsen fejlődésének kiváltó okát. Természetesen, szülővárosának, Fraserburghnek az elszigetelt, durva, gyakran brutális világa egy növésben levő homoszexuális fiú lelkivilágának meglehetősen nagy teher volt. Azonban a döntő, traumatikus élményt - melynek az ismert fatális következményei lettek - öt évesen szerezte, aki számára akkor az egyetlen ember, akit szeretett, és aki őt is valóban szerette, a nagyapja volt.  Az anya egyszer azt kérdezte tőle: „Akarod látni nagyapát?”. Dennis, aki azt gondolta, hogy az öreg horgászatból tért haza, jókedvűen kiáltotta: „Igen!” De amikor az anyja a konyhába vezeti, egy nyitott koporsót lát, amelyben a nagyapja fekszik. Ez, magyarázza Nilsen, örökre összekötötte számára a szeretetet a halállal.

„Nem akarta, hogy a férfiak elhagyják”, mondta Peter Jay nyomozó néhány interjúban. „Meg akarta őket tartani.” Amikor az együtt töltött éjszaka után a férfiak el akartak menni, az volt Nilsen számára a pillanat, amikor elkeseredetten próbálta őket marasztalni. „Vágyott a társaságukra.”

A holtak társaságára. Érzelmek nélkül. Gondolatok nélkül. Miután a lényüket elrabolta, Nilsen társai csak marionett bábuk voltak. Saját énjének élettelen kiterjesztései.

Otthon Peter Jay nyomozó várja két kollégájával. - „Az eldugult csövek miatt vagyunk itt”, mondja Jay. Nilsen mosolyog.  

– „Mióta érdekli a rendőrséget egy eldugult cső?”

- „Azért érdekel bennünket, mert emberi maradványoktól dugult el.”

- „Ó, Istenem, milyen szörnyű.”

Jay tesz egy lépést Nilsen felé. „Ne nézzen hülyének. Hol a holttest többi része?”

– Két műanyag zsákban, a ruhásszekrényben. Megmutatom Önöknek.”

– „Jólvan. Hagyjuk azt a szekrényt egyelőre zárva. Már érzem a szagot.” A kapitányság felé vezető úton Jay megkérdi a kollégáját: „Hány holttestről beszélünk? Egyről vagy kettőről?” – „Egyik tipp sem jó”, mondja Nilsen. „Azt hiszem inkább 16-ról.” Peter Jay keze elkezd remegni a kormányon.

1983. október 24-én kezdődött az Old-Bailey bíróság előtt Dennis Andrew Nilsen pere. A vád hatrendbelei emberölés és kétrendbeli emberölés kísérlete. Az orvosszakértőknek a Nilsen régi kertjéből és új lakásából származó csontokat és holttest darabokat csak hat holttesthez tudták egyértelműen hozzárendelni. Carl Sottoron kívül még legalább egy második férfi el tudott menekülni. Nem tett feljelentést, mert nem akarta, hogy kiderüljön róla, homoszexuális. A tárgyalt ügyekben nem kellett tisztázni, hogy valóban ő volt-e az elkövető. Tisztázni azt kellett, hogy miért tette ezeket a szörnyűségeket. Elmebeteg volt? Vagy gonosz? A pszichiáterek nem voltak egy véleményen. Egyikük elmebetegnek nyilvánította. A másik gonosznak nevezte. A harmadik elismerte: „Fogalmam sincs.” Brian Masters szerint: „Ha elmebeteg lenne, nem lenne tisztában vele, mit tett. Vagy tudta, mit tesz. De nem ismerte fel a cselekedete súlyát.” Nilsenre egyik sem igaz. „Mégis képes volt arra, hogy reggelente kávét töltsön magának, megkenjen egy pirítóst és ezzel egyidőben arra is figyeljen, hogy a fej a tűzhelyen megfelelően párolódjon. Ez viszont őrültség.”

Dennis Nilsen az őrizetbevétele után. A rendőröknek összeszedettnek tűnt

Nilsen a vád minden pontjában ártatlannak vallotta magát. Az eljárás kezdete előtt röviddel így írt: „Keményebben elítéltem magam, mint arra bármely bíróság képes lenne. Ebben a perben nem emberölésről van szó – bár öltem.”

Carl Sottor, egyike azoknak, akik épphogy el tudtak menekülni Nilsentől, tanúként emlékszik vissza arra évekkel azután, ami azon az éjjelen történt. Arra, hogy a hálózsák zipzárjával a nyaka körül ébredt. Ahogyan megpróbált kiszabadulni. Ahogy Nilsen mindig szorosabbra húzta. A következő, amire Sottor emlékezett, amint Nilsen a fejét egy kád jéghideg vízbe nyomta. Újra és újra. Ahogyan maga körül csapkodott. Levegő után kapkodott. Ahogy az életéért könyörgött. Aztán elveszítette az eszméletét. A következő pillanatban a gyilkosa szívmasszázzsal és szájból-szájba lélegeztetve hozta vissza az életbe. Sottor azt hitte, csoda történt. Azt hitte, Nilsenben mégiscsak volt valami emberi, hogy mégis érzett valamit iránta. A rendőrök magyarázták el neki később: Nilsennek közben eszébe jutott, hogy a padlódeszkák alatt már nincs több hely mégegy hullának.

November 3-án az esküdtszék Dennis Nilsent beszámíthatónak és a hatrendbeli emberölés vádjában bűnösnek nyilvánította.

Sir David Powell Croom-Johnson bíró életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte Nilsent, azzal a javaslattal, hogy legalább 25 évet börtönben kell eltöltenie. 1994-ben Michael Howard belügyminiszter a büntetést tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre módosította.

Martyn Hunter-Craig, aki mindvégig gyanútlan volt, válaszokat akart. Írt Nilsennek, meglátogatta a börtönben. Nilsen az időjárásról, meg az ételről fecsegett. „Nem fogod fel, mit tettél?”, kérdezte Hunter-Craig. „Miért, Des? Miért!”Nilsen nem adott választ. „Mi történt volna, ha igent mondok és összeköltöztünk volna, Des?” Nilsen, a férfi a száraz humorral, válaszolt: „Akkor még mindig boldogan élnünk együtt, Skip. És nem kellett volna több embernek meghalnia.”

„Miért?” Ezt a kérdést Peter Jay nyomozó is feltette Nilsennek a több órás „bizarr kihallgatások” alatt. Nilsen szórakozottan figyelt. „Azt gondoltam, Ön majd meg tudja mondani nekem.”

Évi