A profilozás kialakulása John Douglas szemszögéből - 2. rész

Az 1950-es évek közepére egész New York-ot megrázták az „őrült robbantó” merényletei, akinek a számlájára 15 esztendő alatt harmincnál is több bombát írtak. A robbantó olyan nevezetes középületeket választott célpontul, mint a Központi és a Pennsylvania pályaudvar vagy a Radio City Music Hall. Az őrület tetőfokán, 1957-ben a rendőrség bevont egy Greenwich Village-i pszichiátert, dr. James A. Brusselt, aki tanulmányozta a robbantások helyszínén készült fényképfelvételeket, és elemezte a robbantó gúnyos leveleit, amelyeket az újságoknak írt. A pszichiáter az általa felismert viselkedésmintából aprólékos következtetéseket vont le, egyebek között azt a tényt, hogy az elkövető paranoiás, gyűlöli az apját, megszállottan imádja az anyját, és egy connecticuti városban él. Az írásos személyiségrajz végén Brussel az alábbi útmutatást adta a rendőrségnek:

A keresett személy testes férfi. Középkorú, külföldi születésű, római katolikus. Nőtlen, a testvérével él. A megtalálásakor valószínűleg kétsoros, végig begombolt öltönyt visel.

Némelyik levél utalásaiból elképzelhetőnek látszott, hogy a robbantó a New York-i áramszolgáltató, a Consolidated Edison jelenlegi vagy volt alkalmazottja, aki elégedetlen az elektromos művekkel. A rendőrség ehhez a célcsoporthoz párosította a személyiségrajzot, így került a látóterébe George Metesky, aki a robbantások kezdete előtt, az 1940-es években dolgozott a vállalatnál. Amikor a nyomozók egy este kiszálltak a connecticuti Waterburybe, hogy letartóztassák a testes, nőtlen, középkorú, külföldi születésű, római katolikus férfit, mindössze annyi eltérést találtak a leíráshoz képest, hogy a gyanúsított nem egy testvérével, hanem két hajadon nővérével élt. Miután az egyik rendőr felszólította, hogy öltözzék fel, mert bekísérik a kapitányságra, néhány perc múlva végig begombolt, kétsoros öltönyben lépett ki a hálószobából.

George Metesky

Brussel doktor azzal magyarázta hátborzongatóan találó következtetéseit, hogy a pszichiáter rendes körülmények között megvizsgál egy személyt, majd megkísérel logikus feltételezéseket tenni arra nézve, miként viselkedne az illető bizonyos konkrét helyzetekben. A személyiségrajz elkészítésekor, mutatott rá Brussel, megfordította az eljárást, az egyént próbálta felvázolni a tetteiből leszűrhető bizonyítékok alapján.

Ennyi idő után az őrült robbantó esete egészen egyszerűnek tűnik. Akkoriban mégis mérföldekkel lendítette előre azt, amit később bűnügyi viselkedéstudománynak neveztek, és Brussel doktor, aki azután a bostoni fojtogató ügyében a bostoni rendőr-főkapitánysággal is együttműködött, e terület igazi úttörőjévé vált.

James Brussel

Bár gyakran egyszerű levezetésként, dedukcióként emlegetik azt, amit Dupin vagy Holmes, a valóságban pedig Brussel és követői műveltek, voltaképpen inkább indukcióról van szó – azaz a bűncselekmény egyes alkotóelemeinek megfigyelése után általános következtetéseket vonunk le belőlük. Amikor 1977-ben Quanticóba jöttem, a Viselkedéstudományi Részleg oktatói – elsőként Howard Teten – már alkalmazni kezdték dr. Brussel elgondolásait azoknál az eseteknél, amelyek az FBI-akadémia oktatási anyagába bekerültek. Abban az időben azonban mindez még a feltevések szintjén mozgott, nem támasztották alá rendszerezett kutatási adatok. Így állt a helyzet, amikor bekerültem a képbe.

Már beszéltem arról, mennyire fontos, hogy képesek legyünk beleélni magunkat az ismeretlen gyilkos helyzetébe és gondolkodásába. Kutatásaink és tapasztalataink alapján ugyanilyen fontosnak találtuk azt – bármilyen szívszaggatóan fájdalmas is -, hogy az áldozat helyébe képzeljük magunkat. Csak akkor érthetjük meg igazán az elkövető viselkedését és reakcióit, ha határozott képet alkotunk arról, hogyan válaszolhatott az áldozat a vele történő borzalmakra.

Ahhoz, hogy megismerjük a tettest, meg kell vizsgálnunk a bűntettet.

Amikor a bűnügyi személyiségrajz és tetthelyelemzés összetevőit oktatjuk az FBI-akadémián tanuló nyomozóknak és műs bűnüldözési szakembereknek, megpróbáljuk átláttatni velük a bűncselekmény egészét. Roy Hazelwood kollégám, aki 1993-as nyugalomba vonulásáig éveken át vezette a személyiségelemzési alaptanfolyamot, három, jól elhatárolt kérdésre és szakaszra bontotta fel az elemzést:

Mi történt? Ide tartozik mindaz, ami viselkedéstani szempontból számottevő lehet a bűncselekményben.

Miért került rá sor épp az adott módon? Például miért csonkították meg a holttestet? Miért nem tulajdonították el az értéktárgyakat? Miért nem volt erőszakos behatolás? Mi az oka az egyes, viselkedési szempontból fontos mozzanatoknak?

Végül eljutunk a harmadik kérdéshez: Ki követhette el a bűncselekményt a mondott okokból?

Íme, a feladat, amelyet magunk elé tűzünk!

Roy Hazelwood

A detektíveknek és tetthelyelemzőknek egy halom egymástól eltérő, látszólag összeegyeztethetetlen nyomot kell egybehangzó elbeszéléssé ötvözniük, amihez fontos a mesemondó tehetség, kivált emberölési ügyeknél, ahol az áldozat nem tudja előadni a saját történetét. Fiatalon, kidobó emberként dolgozva a verekedések elfojtása komolyabb kihívást jelentett, és itt visszanyúltam sporttapasztalataimhoz. Aki ránézésre nem látszik túl kiszámíthatónak, és egy kicsit is lökötten viselkedik, azzal néha még a nagyfiúk is óvakodnak összeakaszkodni. Ha azt gondolják, eléggé meg vannak húzatva ahhoz, hogy ne törődjön a saját testi épségével, mindjárt sokkal veszedelmesebb ellenfélnek tartják. Csaknem húsz évvel később például, amikor átfogó sorozatgyilkos-vizsgálatunkhoz börtöninterjúkat készítettünk, megtudtuk, hogy a tipikus merénylő személyiség bizonyos meghatározó szempontból sokkal veszélyesebb, mint a tipikus sorozatgyilkos. Az utóbbival ellentétben ugyanis, aki csak olyan áldozatot választ, akivel várhatóan el tud bánni, majd hosszasan ügyeskedik, nehogy elfogják, a merénylő megszállottan csak a „küldetésével”foglalkozik, és általában meghalni is kész érte.

Amikor Illinois államban, a marioni szövetségi börtönben Gary Trapnell-el beszélgettem, ez a visszaeső fegyveres rabló és repülőgép-eltérítő azt állította, bármely börtönpszichiáterrel játszva elhiteti, hogy az általam tetszés szerint kiválasztott elmebetegségben szenved. Mint mondta, a dolog nyitja, hogy állandóan aszerint kell viselkednie, még egyedül, a zárkában is. Így amikor megvizsgálják, nem kell a fejét törnie, ami kész lebukás lenne. Úgy látszik, jóval azelőtt, hogy e „szakértő” tanácsokat hasznosíthattam volna, ösztönszerűen megpróbáltam bűnöző módra gondolkodni.

Váltig állítom, hogy a legtöbb kéjgyilkos és sorozatos nemi erőszaktevő csak idővel jön bele mások irányításába, korlátozásába, kényszerítésébe – tehát ugyanazokat a készségeket szerzi meg, amelyeket én más összefüggésben igyekeztem kifejleszteni. De legalább tanultam.

Évi