Bár az áldozattal a bűnelkövetés és a bűnözés
elméletei is foglalkoznak, annak a szerepnek a közvetlenebb megfontolása, amit
az áldozatok játszanak a bűnesetekben, ezekben az elméletekben csak másodlagos
jelentőségű. Annak következtében, hogy a a kriminológia törzsanyagából
„hiányzik az áldozat”, az utóbbi időben kialakultak a viktimizáció elméletei.
Ezek az elméletek arra törekszenek, hogy az áldozat szempontjából vagy az
áldozatot szem előtt tartva értsék meg a bűnözést.
Az áldozatokkal való foglalkozás története a
kriminológiában Hans von Hentig egyik 1941-es cikkére vezethető vissza, amely
elsőként tekintette tárgyának az áldozatot. Ebben a cikkben úgy mutatta be a
bűncselekményt, mint „az elkövető és az áldozat közötti interakciót.”
A nagy tisztelettel övezett tudós, Hentig a náci
hatóságok áldozata volt. Az ezzel kapcsolatos saját tapasztalata irányította a
figyelmét az áldozat fontosságára. Az adatokat körültekintően összegyűjtve és
elemezve kimutatta, hogy a turisták által látogatott helyek vonzzák a
bűnözőket, akik szabadságukat töltő, gyanútlan emberekre akarnak lecsapni.
Hans von Hentig |
Von Hentig 1948-ban megjelent könyvével, a The
Criminal and his Victim-mel (A bűnöző és áldozata) teremtette meg a
viktimológiát, a kriminológia egyik résztudományát, amely azt a szerepet vizsgálja, amelyet az áldozat
játszik a bűnesetben. Mindazonáltal tudni kell, hogy a „vitkimológia” terminus
Hentig könyvénél régebbre nyúlik vissza. A teminust Benjamin Mendelsohn román
jogász alkotta meg egy évvel korábban, 1947-ben, amikor is a Román
Pszichiátriai Társaság ülésén előadást tartott „Új biológiai, pszichológiai és
szociológiai horizontok: a viktomológia” címmel. Egy amerikai pszichiáter,
Frederic Wertham használta először a „viktimológia” kifejezést Amerikában,
1948-ban.
Ezzat Fattah kanadai kriminológus szerint „Hentig kitartott amellett, hogy
sok áldozat hozzájárul a saját viktimizációjához azzal, hogy ingerli vagy
provokálja a bűnözőt, vagy azzal, hogy olyan helyzetet teremt vagy tart fenn,
amely valószínűleg a bűncselekmény elkövetéséhez vezet.” Így az egész
eseménysor jelentőségre tesz szert, mivel a bűnözői viselkedés egyaránt magában
foglalja a tettes cselekedetét, illetve a tettes és az áldozat közötti
interakciót. Nem tartható fenn az a megközelítés, amelyben „a bűnözőt és az
elkövetőt…olyan különbözőnek (tartjuk), mint a napot és az éjjelt”, mert
tagadhatatlan kapcsolat áll fenn az elkövetés és a viktimizáció között. Sok
elkövető lesz visszatérő jellegel áldozat, és az áldozatok gyakran egyben
elkövetők is.
Az ilyen eredményeket talán komolyan vitathatónak ítéljük egy olyan
időszakban, amikor az áldozatok jogaiért küzdő csoportok aktívan és sikeresen
dolgoznak azért, hogy a bűncselekmények áldozatainak a jogait biztosítsák. Azt
azonban meg kell érteni, hogy a bűnösség nem oszlik meg a tettes és az áldozat
között. A büntetőjogi felelősség a bűncselekmény elkövetőjét terheli, és ezt a
tárgyaláson kell az ésszerű kételyt legyőzve bizonyítani. A viktimológia
azonban rámutathat, hogy ha a potenciális áldozatok másképpen viselkednek,
csökkenthetik az áldozattá válás veszélyét.
Életmódelméletek
A viktimizáció életmódelméletének egyik változatát
Michael Hindelang, Michael Gottfredson és James Garofalo alkotta meg 1978-ban.
Ez a teória azt állítja, hogy a szerepek és az időbeosztás változása miatt az
emberek különböző életstílusokat követnek (a munka és a szabadidős
tevékenységek vonatkozásában). Ezek a különbségek összefüggésben vannak azoknak
a helyzeteknek a számával, amelyekben magas a viktimizáció kockázata. Az, hogy
miféle emberekkel lép valaki kapcsolatba, milyenek a munkatársai, barátai,
szexuális partnerei, ugyancsak kihatással vannak a viktimizációs arányra. Ha
például valakinek drogot áruló vagy bennfentes kereskedelemmel foglalkozó
barátja van, áldozattá válásának esélye magasabb, mint ha csak jogkövető
polgárokkal áll kapcsolatban. (Egészen nyilvánvaló a hasonlóság a viktimológia
életmódelmélete és a rutintevékenység-megközelítés között).
A viktimizáció életmódelmélete egy sor specifikus
tételen alapul. Ezek felvázolják az elmélet lényegét és a jövőbeni kutatás
irányait.
- tétel: A személyes viktimizáció valószínűsége közvetlen összefüggésben áll azzal az időmennyiséggel, amit az ember (különösen éjszaka) nyilvános helyeken tölt (az utcán, a parkokban stb.)
- tétel: A nyilvános helyeken való megjelenés valószínűsége, különösen éjszaka, az életmód függvényében változik.
- tétel: A társadalmi kapcsolatok és interakciók aránytalanul gyakoribbak azok között, akiknek ugyanolyan az életmódja.
- tétel: Az egyén személyes viktimizációjának esélye függ attól, hogy milyen mértékben vannak közös demográfiai jellemzői az elkövetőkkel (például ugyanúgy fiatal, városi férfiak).
- tétel: Annak az időnek az aránya, amit az egyén a családjához nem tartozó emberekkel tölt, az életmód függvényében változik.
- tétel: A személyes viktimizáció valószínűsége (különösen lopás esetében) annak az időnek az arányában nő, amit az egyén a családjához nem tartozó emberekkel tölt (ebből a szempontból különbözik például a gyárban, két műszakban dolgozó fiatal férfi az idős szüleiről otthon gondoskodó középkorú nőtől).
- tétel: Az életmód változatai összefüggésben állnak azzal, hogy az egyén mennyire képes elhatárolni magát azoktól a személyektől, akiknek bűnözői jellemzőik vannak (képes-e arra, hogy elhagyja a magas szintű bűnözéssel sújtott városi környékeket, és kiköltözzön a biztonságosabb elővárosokba).
- tétel: Az életmód változatai összefüggésben vannak azzal, hogy az ember a személyes viktimizáció szempontjából mennyire minősül kényelmes, kívánatos, könnyen leküzdhető célpontnak (az elkövetők látókörébe azok az emberek kerülnek, akik rendelkeznek azzal, amit az elkövető akar, képtelennek látszanak a védekezésre, vagy valószínűleg nem fogják jelenteni a bűncselekményt a rendőrségnek.)
A viktimizáció életmódelmélete és a
rutintevékenység-megközelítés is alapvető jellegű iránymutatásokat ad arra
nézve, hogyan lehet csökkenteni a viktimizáció esélyét. Ahogyan ezek az
elméletek maguk is igyekeznek a józan észt követni, úgy jelenik meg a józan ész
a belőlük levezetett intézkedésekben is. Például Amerikában az embereknek azt
mondják, ne vezessenek autót gyógyszerek hatása alatt, ne dohányozzanak, ne
igyanak alkoholt, ne használjanak kábítószert, ne egyenek túl sok zsíros ételt.
Mindez azt célozza, hogy csökkenjen a halálos autóbalesetek, a tüdő- és májrák,
a kábítószer-túladagolás, a szívroham kockázata. Bár az ilyen egészségvédelmi
célzatú, közérdekű figyelmeztetéseket talán nem mindig méltányolják, az emberek
nem tekintik úgy, hogy ezek „az áldozatokat hibáztatják”. Ennek megfelelően
azokat a figyelmeztetéseket, amelyek a viktimizáció megelőzését szolgálják
(például hogy ne járjunk egyedül, és ne sűrűn bukkanjunk fel elhagyatott vagy
ismeretlen helyeken késő este) sem szabad úgy tekinteni, hogy azok túlzóan
korlátozó vagy beavatkozó jellegűek, illetve hogy azokra az áldozatokra
hárítják a felelősséget, akik nem fogadják meg a tanácsokat. A viktimizáció
megelőzését célzó figyelmeztetések elméleti munkákon és kísérleti eredményeken
alapulnak, és pusztán a felelősségteljes életvezetést és viselkedést igyekeznek
előmozdítani, hogy egy bűnözéssel kevésbé terhelt életet biztosítsanak az
embereknek.
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.