A Stanford börtönkísérlet - 1. rész

A pszichológia eddigi történetének legnagyobb vihart kavart kísérlete azt szerette volna kideríteni, hogy miért és konkrétan milyen eszközökkel nyomorítja meg az embereket a börtönélet. A kutatásra zúduló felháborodást egyrészt a kísérlet körülményei, másrészt az emberi természettel kapcsolatos következtetései váltották ki. Úgy tűnik, valami alapvető baj van a nyugati társadalmak büntetés végrehajtási intézményeivel: az Angliában és az Egyesült Államokban egyre gyakoribbá váló börtönlázadások jelzik, hogy nincs minden rendben ezen a téren.

A büntetés végrehajtási rendszeren belüli minden esetleges változtatás előtt legkevesebb három szempontból pontosan fel kell deríteni a börtönökben uralkodó problémák természetét és okát. Egyrészt a börtönőrök és a börtönfelügyelők szempontjából, másrészt a foglyokéból, harmadrészt pedig a börtön tényleges és szervezeti felépítéséből. Elképzelhető-e, hogy az őrök felelősek a lázadási hullámért? – tudjuk, hogy erre a munkára sok agresszív, szadista hajlamú ember jelentkezik. Vagy lehet, hogy maguk a fegyencek – lévén eredendően bomlasztók és antiszociálisak - teremtenek az adott körülményektől függetlenül nehezen elviselhető légkört? Esetleg a börtön az, a zárkák állapota, a magánszférától való megfosztottság és a merev tekintélyrendszer, amely elsősorban felelőssé tehető?

A három tényező mindegyikére lehet terhelő példákat felhozni, érvényességüket bizonyítani azonban hallatlanul nehéz. Hogyan tudnának a pszichológusok hozzájárulni a börtönrendszer hibáinak megértéséhez és feltárásához. A Stanford Egyetemen Philip Zimbardo volt az, aki szellemes kísérletet eszelt ki az említett jelenségek vizsgálatára. Később sokan azzal a váddal illették, hogy tudományos eredményei hajszolása érdekében túllépte a megengedhető határokat, de a kísérlet kezdetén ebből még mit sem lehetett sejteni. A Zimbardo-féle kísérlet az egyik leghíresebb, mondhatnánk leghírhedtebb fejezete a lélektan történetének.

Philip Zimbardo

Philip Zimbardo és munkatársai, Craig Haney, Curt Banks és David Jaffe arra akartak választ kapni, hogy milyen tényezők váltják ki a börtönökben oly gyakori dehumanizáció jelenségét. Mi történne, ha egyszerű, hétköznapi embereket bíznának meg azzal, hogy játsszák el a fegyencek és a börtönőrök szerepét egy olyan álbörtönben, mely az igazit minden részletében hűen utánozza. – vetették fel a kérdést. Ha az álbörtönben nem jönne létre a valódi börtönök ellenségessége és elidegenedettsége, akkor nyilvánvalóan az igazi börtönőrök vagy az igazi foglyok, esetleg mindkettőjük személyiségében kell a kellemetlen légkör kialakulásáért felelős tényezőket keresni. Ha viszont az így kialakult viselkedésmódok hasonlóak a valódi börtönökben megfigyeltekéhez, akkor csakis a börtönkörülményekben lehet a hiba.

A kísérlet 1971. augusztus 14-én kezdődött Palo Altoban, Kaliforniában. A derűs vasárnap reggelt szirénázó rendőrautók hangja verte fel, amint egy rajtaütésszerű „tömeges letartóztatás” keretében a rendőrség begyűjtötte a lakásukról a kísérletre önként vállalkozó diákokat. Minden „gyanúsítottnak” a fejére olvasták a vádat, ismertették velük alkotmányos jogaikat. Miután szétterpesztett lábbal és karokkal, arccal a rendőrkocsihoz szorítva megmotozták őket, a csuklójukon bilincs kattant, és járőrkocsi vitte őket a helyi rendőrőrsre. Az akció – hála a Palo Altoi Rendőrségnek – oly élethűen sikerült, hogy az egyik „fegyveres rablásért” letartóztatott 18 éves fiúnak az anyja azt mondta: „Olyan érzésem van, mintha a fiam tényleg elkövetett volna valamit.”

A rendőrőrsön a gyanúsítottaktól ujjlenyomatokat vettek, teljesen szabályosan kikérdezték tőlük a rendőrségi nyilvántartáshoz szükséges adatokat, majd néhány órára egyszemélyes fogdákba zárták őket. Az „őrizetesek” bekötött szemmel még aznap át lettek szállítva a „Stanford Megyei Börtönbe”, ahol meztelenre vetkőztetés, testi motozás és tetvetlenítés után egyenruhát, ágyneműt és evőeszközöket kaptak. Egyenruhájuk elől-hátul azonosító számmal ellátott bő kezeslábas volt alsónemű nélkül, hozzá gumiszandál, egy nejlonharisnyából készített sapka, egyik bokájukon vékony lánc és lakat.

A börtönfelügyelő ezek után összeterelte a foglyokat és ismertette velük a börtönélet 16 alapvető szabályát. Kezdte azzal, hogy: „A foglyok kötelesek őreiket Nevelőtiszt Úrnak szólítani”, s zárta úgy, hogy „A szabályok bárminemű megszegése szigorú büntetést von maga után”.

Az „őrök” előzetesen mindössze annyi eligazítást kaptak, hogy „igyekezzenek a börtön eredményes működéséhez szükséges rendet fenntartani”. Viselkedésükre nem írtak elő különösebb feltételeket azon kívül, hogy határozottan megtiltották a fizikai erőszakot. Egyszínű khakizöld ingből és nadrágból álló egyenruhájuk jól megkülönböztette őket a foglyoktól, ráadásul nekik még sípjuk, világító gumibotjuk és sötét napszemüvegük volt.

Egy diák, aki az egyik "őr" szerepét kapta

Mind az őröket, mind a foglyokat újsághirdetés alapján választották ki abból a 75 jelentkezőből, akik napi 15 dollár fejében két héten keresztül vállakoztak a „börtönéletet” tanulmányozó pszichológiai kutatásban való részvételre. A ténylegesen kiválasztott 10 fogoly és 11 börtönőr bizonyult az összes jelentkező közül a legegészségesebbnek (mind fizikai mind lelki értelemben), a legérettebbnek, és ők látszottak a legkevésbé hajlamosnak az antiszociális viselkedésre. Zömükben középosztálybeli diákokról volt szó.

A foglyokat és az őrüket a „Stanford Megyei Börtön” falai között helyezték el, ami igazából a Stanford Egyetem egyik alagsori része volt. Igyekeztek a körülményeket olyan kellemetlenné tenni, amennyire csak lehetséges volt: az elítéltek hármasával három kisméretű, egyenként 5x3 méteres cellába kerültek, melyek ablakait  - csakúgy mint egy igazi börtönben – erős rács fedte. Az őrökön kívül felügyelők is teljesítettek szolgálatot, továbbá volt még egy főfelügyelő (Zimbardo), egy Szabadlábra Helyezési Bizottság és egy Panasziroda is. Mindegyik önként jelentkező vállalta szerepét annak ellenére, hogy a leendő foglyokat nyomatékosan figyelmeztették a fogvatartásuk alatt várható kellemetlenségekre: állandó felügyelet, zaklatások, az alapvető jogaiktól való esetleges megfosztottság.

Az álbörtönben létrejött események rövid idő alatt oly elviselhetetlenné és veszélyessé váltak, hogy – noha eredetileg 14 napra tervezték -  a kísérletet 6 nap múlva félbe kellett szakítani. Már az első két napon belül erőszak- és tiltakozóhullám söpört végig a börtönön, a foglyok letépték ruháikat és azonosító számaikat, kiabáltak, szitkokat szórtak őreikre, cellájukban elbarikádozták magukat. Az őrök erőszakhoz folyamodtak a lázadás letörése érdekében: megnyirbálták és különleges feltételekhez kötötték a foglyok jogait, megpróbálták kijátszani őket egymás ellen. Tűzoltókészülékeket vetettek be ellenük, rendszeresen zaklatták őket. Az egyik fogolynál már az első nap után oly erős érzelmi zavarok léptek fel (összefüggéstelen gondolkodás, feltartóztathatatlan sírás és sikoltozás), hogy haza kellett engedni.

A harmadik napon elterjedt a híre, hogy a „rabok” tömeges szökést terveznek, mire a főfelügyelő és az őrök különböző szigorító és megelőző intézkedésekkel válaszoltak. A negyedik napon még két foglyon mutatkoztak súlyos érzelmi zavarok, egy harmadik testét pedig (feltehetően pszichés eredetű) kiütések borították el, így őket is haza kellett engedni. Időközben az őrök közül néhányan egyre inkább kezdték érezni a birtokukban levő hatalmat, és egyre több szadista vonás ütközött ki rajtuk. Ijesztő volt, ahogy az őrök részéről megmutatkozó erőfitogtatás, zaklatás és agresszió napról napra nőtt, miközben a rabok ellenállása szinte már teljesen felmorzsolódott. Az őrök erőfölényüket minden lehetséges módon és alkalommal igyekeztek jelezni: gumibotjukkal ütemesen ütögették a tenyerüket, peckesen jártak fel s alá, és hivalkodó pózokat vettek fel. A foglyok ezzel szemben megpróbálták minél kisebbre összehúzni magukat, és tekintetüket a földre szegezve jártak.

Az "őrök" és egy "fogvatartott"

A kísérletnek alighanem Christina Maslach, Zimbardo menyasszonyának megdöbbent reakciója vetett véget. Christina bejáratos volt a börtönbe segíteni a foglyokkal felvett interjúk elkészítésében, s egyik alkalommal tanúja volt annak, amint bekötözött szemű foglyokat kísértek vécére az őrök. Könnyek között kiáltott fel: „Rettenetes, amit ezekkel a fiúkkal műveltek”! Philip Zimbardo szíve természetesen meglágyult ezekre a szavakra, és másnap reggelre a kísérlet hivatalosan is véget ért.

A legérzékletesebb leírását annak, hogy milyen volt egy ilyen dehumanizáló rendszer részévé válni, a résztvevők naplójában találhatjuk. A kísérlet kezdete előtt az egyik leendő őr még azt írta magáról, hogy amilyen békeszerető és jámbor ember, el nem tudná képzelni, hogy valakinek fájdalmat okozzon. A harmadik napon pedig már kifejezetten élvezte hatalmát, különösen azt, hogy az emberekkel azt csinálhatott, amit akart. Beszélő előtt például a rabokat megfenyegette, hogy ha panaszkodni mernek, akkor sürgősen véget fog vetni a látogatásoknak. Szinte mámoros érzéseket keltett benne az, hogy minden elhangzott szó, vagy megtörtént dolog felett korlátlan ellenőrzési joga van.

Zimbardo és menyasszonya, Christina Maslach

Az ötödik napon gondok adódtak az egyik új fogollyal, mert nem volt hajlandó megenni az ebédre adott virslit. Az egyik őr naplója szerint ezután az alábbiak történtek: „Két kezébe egy-egy virslit nyomtunk, és belöktük egy magánzárkába…Elhatároztuk, hogy a börtönszolidaritással fogjuk zsarolni, és közöltük vele, hogy addig senkinek nem lehetnek látogatói, amíg az utolsó falatig mindent meg nem eszik…Amikor elmentem a zárkája ajtaja előtt, mindig rávágtam egyet gumibotommal az ajtóra…utáltam még a pofáját is, amiért ennyi kellemetlenséget és bajt okozott mindenkinek. Aztán megpróbáltam beletömni az ételt, de az se ment. Hagytam, hogy végigcsorogjon az arcán a lé…magamat is utáltam azért, amit teszek, de őt mégjobban azért, amiért makacskodott.”

Mint már az eddigiekből is kiderült, az őrök rendkívül agresszívvé és brutálissá váltak a kísérlet folyamán, és semmibe vették a fizikai erőszak tiltását. Zimbardo és munkatársai azonban azt is észrevették, hogy az egyes őrök viselkedése között lényeges különbségek vannak, és legfeljebb csak egyharmadukra lehet azt mondani, hogy féktelen ellenségességük már-már a szadizmus határát súrolja.

A foglyok ezenközben mind passzívabbá válva, napról napra egyre mélyebb letargiába és tehetetlenségbe süllyedtek. Talán, mert rájöttek, hogy semmi reményük nincs a körülmények megváltoztatására, egyre csak rosszabb lesz minden – „széllel szemben nem lehet…” – még a közmondás szerint sem.

Ebből a félbeszakított kísérletből kiderült tehát, hogy akkor is kialakul a börtönökre jellemző brutális, visszataszító légkör, ha az őrök és foglyok szerepét derék átlagpolgárok játsszák el. A Stanford-kísérletben bekövetkező dehumanizáció aligha a résztvevők „deviáns személyiségének” volt köszönhető, sokkal inkább magának a börtönhelyzetnek. Zimbardo saját szavaival megfogalmazva: a kísérlet remekül megmutatta, hogy „szociális és intézményes tényezők hatására hogyan válnak egyébként jóravaló emberek szörnyűséges tettek végrehajtóivá.”

Arról, hogy mennyire hasonlítottak az álbörtön körülményei az igaziakéra, a közvetlen tapasztalatokkal rendelkezők véleménye erősen megoszlott. A Rhode Islandi Büntetésvégrehajtási Intézet szigorított szárnyának lakói szerint az álfoglyok reakciói igen hasonlóak voltak az első ízben elítéltek zavart, szélsőséges érzelmekkel telített viselkedéséhez. Egy hajdani rab megjegyzése még az álfoglyok passzivitására is magyarázatot adott: „Az őrökkel szemben (a Texasi börtönökben) csak azt az egyetlenegy dolgot teheted, hogy mind fizikai, mind lelki értelemben minél kisebbre összehúzod magad, mintha a világon se lennél. Ez is a dehumanizálás egyik eszköze. Az a jó rab, aki befogja a pofáját és veszteg marad.”

Folytatása következik

Évi