A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 1. rész

9 fiatal férfi és nő. Előttük a behavazott tajga és 16 nap szabadság. Kalandosnak ígérkezik.

1959 januárjának egy estéjén kilenc fiatal pakol egy hosszú kirándulásra. Izgatottan dobálják be a konzerveket a hátizsákba. Ellenőrzik, hogy minden megvan-e. Hét kiló kenyér és kekszek, zab, sűrített tej, füstölt sertéshús. Az idő szorít, indulniuk kell.

Szverdlovszk-ban, az Urali Egyetem politechnikai intézetének 531-es szobájában káosz uralkodik. Hangok suhognak át a szobán.

-Elfelejtettük a sót! Játszhatunk mandolinon a vonaton? Hol van Igor?

A szovjet Szverdlovszk – ma Jekatyerinburg – felett a gyárak füstje ül meg, éjszaka van már, amikor a csoport végre elindul a pályaudvar felé. Hét fiatal férfi, két fiatal nő, akik a szabadságot, a kalandokat keresik.

„Kíváncsi vagyok, mi vár ránk ezen az úton.” (A Djatlov-csoport közös naplója 1959. január 23.)

Néhány héttel később, február 26-án, három férfi gázol a mély hóban a Halat Szjal keleti hegyoldalán, a hegy neve a helyi lakosok nyelvén annyit jelent, hogy Halálhegy. Már napok óta többekkel együtt fésülik át a területet. A férfiak kilenc fiatal túrázót keresnek, akik az északi Urál messzeségében vesztek el. Alkonyodni kezd, egyre erősebben havazik, amikor a távolban észrevesznek valami sötét tárgyat. Minden lépéssel tisztábban látnak: előttük egy sátor, két sílécre erősítve, a bejárat előtti feszítőkötél elszakadva, hó borítja a belógó tetőt.

A férfiak megállnak, és kiáltanak. De nem hallani mást csak a szél fütyülését.

A sátorba belépve filccsizmákat, sícipőket, vatta- és filckabátokat, sapkákat látnak összevisszaságban. Egy kis sütő, néhány csomag kétszersült, egy nagydarab szalonna. Emberek sehol, de néhány napló szanaszét hever. A bejegyzések január 23-ával kezdődnek, és 31-én véget érnek.

A férfiak egyike, egy szverdlovszki diák ismeri a sátrat. Évekkel ezelőtt segített a barátjának, Igornak összevarrni. A sátor vászonból készült, valaki szétvágta.

Igor Djatlov, 23 éves, egy mérnökcsalád fia. Már a második egyetemi évében saját maga épített ultrarövidhullámú rádiókészüléket, és készített egy kis sütőt, amit a kirándulásaira magával vitt. Djatlov született vezető, szigorú, de nem humortalan, amikor nevet, látszik a rés a metszőfogai között.

Djatlov számára a kirándulás a világ egyik legszebb dolga volt, így mesélnek a barátai később róla. Az erdők és hegyek meghódítása, ebben az időben ez sok fiatal orosznak ad lehetőséget, hogy egy olyan államban lássanak valamit a világból, melyben nem lehet messzire utazni.

Végülis 1959 az akkori Szovjetunióban az olvadás ideje: Sztálin már több, mint öt éve halott, és az új elnök, Hruscsov vezetése alatt megindul a bezárt és jeges állam nyitása. Kevesebb cenzúra, ehelyett több szabadság a művészetek és a tudományok számára. Jó időszak ez a Djatlovhoz hasonló emberek számára.

Amikor 1959 január 23-án Djatlov és csoportja Szverdlovszkban beszáll a vonatba, Igor az egyetem legtapasztaltabb túrázója, aki az Urálba vezeti csoportját egy olyan túrára, amit a küszöbönálló 21. pártnap alkalmából szervez, 16 napon át, kereken 350 kilométeres távon keresztül síelnek át a tajgán, az Ojko-Csakur hegyre fel és onnan vissza. 3-as kategória, legnagyobb nehézségi fokozat. Ezért Djatlov a csapata tagjait gondosan választotta ki. Ismerik egymást, megbízik bennük.

Ott van például a 22 éves Zinajda Kolmogorova, az intézet túraklubjának a lelke. Már hat nagy túrát tudhat maga mögött. Az egyik alkalommal egy vipera marta meg és életveszélyes állapotba került. Aztán ott van a 20 éves Ljudmilla Dubinyina, két évvel korábban egy másik túrázó tévedésből fegyverrel meglőtte, de ő bátran viselte a fájdalmat.

Vagy a 23 éves Georgij Krivonicsenko, akit Jurij Krivonak is hívtak. Krivo vékony, elálló fülű fiú, inkább egy kis kópé, mint atléta, de hű barát, aki már gyakran elkísérte Djatlovot nehéz túrák során. Már elvégezte a tanulmányait az intézetben, de a csoport legtöbb tagjával jó barátságban van.

Jó néhány szakasz áll előttük vonaton, buszon, teherautón, míg végül felszállhatnak a sílécükre.

A vonaton Szerov felé a túrázók óriási örömmel néznek az út elé, készek az indulásra, amikor Djatlov hirtelen bemutat nekik valakit.

Mellette egy férfi áll, akit egyikőjük sem ismer. Már elmúlt 30, bajszos és svájcisapkát visel. Minden szem rá szegeződik. A férfit Szemjon Zolotarjovnak hívják, magyarázza Djatlov. Nem sokkal a túra megkezdése előtt jelentkezett az intézetben, hogy csatlakozna. Az új tag mosolyog, aranyfogak csillognak a szájában. „Hívjatok csak Szásának.”

„Eleinte senki nem akarta, hogy ez a Szolotarjov csatlakozzon, mivel idegen volt, de aztán mindannyian beleegyeztünk, mert ilyet nem lehet elutasítani.”

(Ljudmilla Dubinyina személyes naplója, 1959. január 23)

Átkutatják a havat. Katonák, hivatalnokok, önkéntesek. Emberek, akik halottakat keresnek, de élők megtalálásában reménykednek. 3 méter hosszú acélrudakat bökdösnek a hóba, már izomlázuk van.

Február 13-án kellett volna visszatérniük, de nem érkeztek meg. A hozzátartozók egyre jobban aggódtak, három éjszakán keresztül nőtt az aggodalom. Végül Djatlov testvére bejelentette a férfi eltűnését. Onnantól kezdve kezdték keresni őt és a barátait.

Egy nappal az üres sátor megtalálása után a segítőknek hegyoldalon lefelé feltűnik egy cédrusfa. A fa lábánál elszenesedett ágakat találnak, tűzgyújtóhely lehetett. Mellette valami kiemelkedik a hóból. Egy térd az.

A keresőcsapat két megfagyott férfitestet szabadít ki a hó alól, egyikük hason, a másikuk a hátán, mintha egymás mellett aludtak volna el.

Az egyik egy rövidujjú kockás inget visel, egy szétszakadt hosszú alsót, harisnyát, de se rendes nadrág, se cipő nincsen rajta. Az arca jobb oldalára szürke hab száradt, amit senki nem tud megmagyarázni. A másik férfi is kockás inget visel, egy erősen megégett hosszúszárú alsót, a bal lábán egy részben megégett pamutzoknit. Rajta sincsen sem csizma sem nadrág. A férfi orrának hegyéből valószínűleg madarak falatoztak, de mindkét férfit tudják azonosítani. A Djatlov-csoport tagjai, a megperzselődött ruhájú férfi Jurij Krivo.

„Aztán Jurij Krivo elkezdett énekelni…” (A Djatlov-csoport közös naplója, 1959. január 24.)

Reggel nyolc óra előtt nem sokkal fut be a vonat Szerovba. A következő Ivgyelbe csak délután indul, a túrázók szívesen töltenék az éjszakát a váróban, de nem engedik, hogy a teremben maradjanak, így a csoport kitart a hidegben.

Ekkor veszi Jurij Krivo kezébe a mandolint. A peron közepén rázendít egy dalra, felveszi a filckalapját, és úgy tesz, mintha koldulna. Nem telik sok időbe, és egy rendőr áll előtte, a fiatalembert elvezetik.

A kommunista párt a polgárokból ki akarja írtani a káros viselkedésformákat, a csavargást, szerencsejátékot, ivászatot. Szovjet büntetőtörvénykönyv, 209 cikkely: a csavargás és a koldulás tiltott. Krivo, akinek ezt tudnia kellene, vétett a törvény ellen. Egy vicc kedvéért sokat kockáztatott: a csoport megrekedhetett volna napokra, amíg a rendőrség minden körülményt tisztáz. Ez a túra végét jelentette volna, mielőtt az elkezdődhetne. Miért tette ezt? Megmagyarázhatatlan módon rövid idővel később mégis elengedik. Nincs őrizetbevétel, nincs hosszabb kihallgatás. Csak egy tömör figyelmeztetés. Olybá tűnik, hogy Krivonak volt egy őrangyala.

A Halat Szjal egy kiszögellésénél az egyik németjuhász nyugtalan lesz. Valami van a hótakaró alatt, félúton a sátor és a tűzrakóhely melletti cédrus között. Egy nő teste az. Egyszerre három pár zokni, két pulóver, két nadrág van rajta, de cipő nincsen. 500 méterre továbbra a hegynek lefelé egy ferde törpenyírfa mögött összegörnyedt test fekszik, cipő és sapka nélkül, a hátára fordulva. Amikor a megfagyott holttest arcáról lesöprik a havat, a kutatók a nyitott szájban megpillantják a rést a fogak között. Megtalálták Igor Djatlovot.

Néhány nappal később, március 1-jén megérkezik Lev Ivanov államügyész, aki egy vékony emberke, haját oldalt elválasztva hordja. Azt állítja magáról, hogy megvesztegethetetlen.

A túrázók naplóbejegyzései, és azoknak az embereknek a beszámolói, akikkel útközben találkoztak, még évtizedekkel később is lehetővé teszik, hogy az élményeket részben rekonstruálni lehessen. Egy alapítvány a mai napig archiválja a dokumentumokat és fotókat. A Szovjetunió végéig zár alatt tartották ezeket. De ma már Ivanov feljegyzései alapján - amely kereken 400 figyelemreméltó oldalnyi akta – a vizsgálatokat jól lehet követni. Mielőtt azonban válaszokat adnának, ezek az oldalak elsősorban kérdéseket vetnek fel.

 

Folytatása következik.

 

Évi