Kilenc különleges ügynök dolgozott a Viselkedéstudományi Részlegnél,
amikor 1977 júniusában odakerültem, valamennyien elsősorban oktatással
foglalkoztak. A fő tanfolyamot, az alkalmazott kriminálpszichológiát, amelyen
FBI- munkatársak és a Nemzeti Akadémia hallgatói is részt vehettek, eredetileg
Howard Teten indította 1972-ben. Ez arra a kérdésre összpontosított, amely a
leginkább érdekli a nyomozókat és a bűnügyek megoldásával foglalkozó más
szakembereket: az indítékra. Lényegében azt próbálta megértetni a hallgatókkal,
miért gondolkoznak és cselekszenek az erőszakos bűnözők épp az adott módon.
Ám bármilyen népszerű és hasznos volt is ez a kurzus,
főként az elméleti pszichológia kutatásaira és tételeire alapozott. Az anyagot
kiegészítették Teten, majd később más oktatók tapasztalatai, de akkoriban kellő
hitelességgel egyedül az elméleti szakemberek beszélhettek szervezett,
módszeres, széles körű vizsgálatokról. Sokan közülük kezdték felismerni, hogy e
vizsgálatok eredménye és ez a szakmai látásmód csak korlátozottan alkalmazható
a bűnüldözés és a bűnügyi nyomozómunka területén. Hosszús évek munkája és
alapos szemléletváltás kellett, míg végre Roy Hazelwood és Ken Lanning előállt,
és kellően komoly, professzionális színvonalra emelte olyan témák vizsgálatát,
mint a nemi erőszak és a gyermekek szexuális kizsákmányolása. Hazelwood ma már
nyugdíjas, de szaktanácsadóként továbbra is tevékeny. Lanning pedig hamarosan
nyugalomba vonul. Ez a két férfiú a saját területén, nemzetközi szinten is
vezető helyet vívott ki magának.
De a szemellenzős
hooveri időkben egyetlen mértékadó személyiség vagy intézmény sem tekintett a
bűnügyi nyomozás hiteles eszközének azt, amit ma személyiségrajznak nevezünk.
Sőt, magát a viselkedéstudomány kifejezést is önellentmondásnak érezték,
szószólóit pedig azzal vádolták, hogy hókuszpókuszokkal, természetfölötti
látomásokkal kereskednek. Ha bárki „belekontárkodott”, lehetőleg minden
hivatalos feljegyzés nélkül tette. Amikor Teten és Mullany személyiségrajzokat
kezdtek készíteni, mindent szóban közöltek, semmit sem vetettek papírra. Teten
kezdeményezésére és a dr. Brusseltől New Yorkban tanultak alapján folyt némi
nem hivatalosa tanácsadás azoknak a rendőrtisztviselőknek, akik ezt igényelték,
de bármiféle szervezett program nélkül. Fel sem merült, hogy a
Viselkedéstudományi Részleg ilyen feladatot is vállaljon. Rendszerint az
történt, hogy a nemzeti akadémiai tanfolyam egyik-másik volt hallgatója
felhívta Tetent vagy Mullanyt, és beszámolt egy esetről, amely gondot okozott
neki.
Roy Hazelwood |
Amikor Quanticóba kerültem, Mullany épp távozott,
Teten volt a nagyfőnök, az én beavatásom pedig a korban és rangban hozzám
legközelebb álló két srácra – Dick Aultra és Bob Resslere hárult. Dick
körülbelül hat, Bob pedig nyolc évvel volt idősebb nálam. Mindketten a tábori
csendőrségnél szolgáltak, mielőtt a Hivatalhoz szegődtek. A tizenegy hetes
akadémiai tanfolyam anyagában az alkalmazott kriminálpszichológia mintegy
negyven óra tantermi oktatást jelentett, ezért az újfiú betanítására a
leghatékonyabb megoldást a kihelyezett tanfolyamok kínálták. Ezeken a quanticói
oktatók „gyorstalpaló” jelleggel szerte az Egyesült Államokban ugyanazokat a
témákat tanították rendőrkapitányságokon és oktatási központokba, mint az
akadémián. Ezek a tanfolyamok nagy népszerűségnek örvendtek, rendszerint
várólistára iratkoztak fel a résztvevők, akik főként a Nemzeti Akadémia
alaptanfolyamát már elvégzett rendőrfőnökök és más magas beosztásúak közül kerültek
ki. Ha elkísérek egy tapasztalt oktatót, és két héten át figyelem, ahogy
dolgozik, gyorsan fölszedhetem a teendőimre vonatkozó legfontosabb ismereteket.
Így hát járni kezdtem az országot Bobbal.
A kihelyezett tanfolyamok kialakult rendszer szerint
zajlottak.
Kezdettől fogva zavart mindaz, ami „hallomásból” vált
tananyaggá. Az oktatók zömének – velem az élen – semmi közvetlen tapasztalata
nem volt a tanított esetek túlnyomó többségéről. Így aztán az egész nagyon
emlékeztetett egy főiskolai kriminológia előadásra, amelynek a professzora
sohasem dolgozott az utcákon, nem találkozhatott a gyakorlatban azokkal a
dolgokkal, amelyekről beszél. a tanfolyam afféle anekdotázgatássá vált, a
történeteket eredetileg azok mesélték el, akik ténylegesen dolgoztak az
eseteken, majd ahogy kézről kézre adták, egyre inkább kiszínezték, míg végül az
elmondottaknak már nem sok közük volt a valóságos eseményekhez.
Emellett az is gondot okozott, hogy éppen csak
betöltöttem a harminckettedik évemet, és még fiatalabbnak is látszottam a
koromnál. Tapasztalt, sok esetben nálam tíz-tizenöt évvel idősebb zsarukat
kellett oktatnom. Hogyan érhettem el, hogy hitelesnek fogadják el, amit mondok?
Amit a gyilkossági nyomozásról tudtam, azt legnagyobbrészt a témában jártas
detroiti és milwaukeei életvédelmis zsaruk védőszárnyai alatt sajátítottam el,
s most hozzájuk hasonlóknak kellett magyaráznom, miként végezzék a dolgukat.
Úgyhogy beláttam, jobb, ha sebtében megtanulom, amit még nem tudok, hogy ne
tévesszem össze a szezont a fazonnal, amikor kiállok ezek elé a fickók elé.
John Douglas |
De akármennyire 32 éves tejfelesszájú voltam is, aki
most csöppent az akadémiára egy területi irodából, ha egyszer Quanticóban
oktattam vagy Quanticóból érkeztem oktatni, feltételezték rólam, hogy az
FBI-akadémiát képviselem, annak teljes tekintélyével, lenyűgöző anyagi és
szellemi hátterével. A szünetekben folyton odajöttek hozzám a szaruk, a
kihelyezett tanfolyamokon esténként felhívtak a szállodában, útbaigazítást
kértek folyamatban lévő ügyeikhez.
Utazgatás közben eljön a pillanat – legalábbis nekem
eljött -, amikor az ember ráébred, hogy túl sok a kihasználatlan ideje, nem
érdemes a hotelszobában bámulni a tévét. Ehhez a felismeréshez 1978 elején, egy
kaliforniai szálloda koktélbárjában jutottam el. Bob Resslerrel épp
Sacramentóban tartottunk tanfolyamot. Másnap, miközben kifelé robogtunk a
városból, megjegyezetem, hogy a pasik, akikről tanítunk, legnagyobbrészt még
élnek, legtöbbjük holta napjáig a hűvösön marad. Megpróbálhatnánk beszélni
velük, megkérdeznénk, miért tették, kiderítenénk, hogy látják az ügyet ők
maguk. Csak próbáljuk meg, aztán elválik, sikerül-e.
Kalifornia mindig
bővelkedett érthetetlen és látványos bűnügyekben, így a megfelelő
kiindulópontnak tetszett. John Conway, aki San Franciscótól mindjárt északra,
az FBI San Rafael-i irodájának különleges ügynökeként dolgozott, Quanticóban
részt vett Bob egyik tanfolyamán, kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett a
kaliforniai állami büntetés-végrehajtásnál, és vállalta, hogy az összekötőnk
lesz, mindent elintéz számunkra. Tudtuk, hogy kell valaki, akivel kölcsönösen
megbízunk egymásban, mert ha mindannyian ráfázunk kisded vállalkozásunkra, lesz
miért okolnunk egymást.
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.