A gonosztevők közül
elsőnek Ed Kempert néztük ki magunknak, aki az idő tájt többszörös
életfogytiglaniját töltötte Vacavillében, a Kaliforniai Állami Börtönkórházban,
körülbelül félúton San Francisco és Sacramento között. Mivel mindaddig úgy
tanítottuk az ügyét a Nemzeti Akadémián, hogy soha személyes érintkezésbe nem
kerültünk vele, jó választásnak találtuk. Hogy hajlandó-e találkozni és
beszélni velünk, az még nyitott kérdés volt.
|
Az ügyet jól dokumentálták. A legifjabb Edmund Emil
Kemper 1948. december 18-án született a kaliforniai Burbankben. Két húgával
zilált családban nőtt fel, az anyja, Clarnell folyton civakodott az apjával, az
ifjabb Eddel, végül szétköltöztek. Miután Ed sokféle „furcsa” dolgot művelt,
egyebek között feltrancsírozta a család két macskáját, és meghalósdit játszott
a nővérével, Susannel, az anyja áttelepítette a férjéhez. Amikor a fiú
visszaköltözött hozzá, az apai nagyszüleihez küldte egy eldugott kaliforniai
tanyára a Sierra Nevada lábánál. A gyerek így elszakadt a családjától és attól
a kis vigasztól, amit megszokott iskolai környezete nyújtott, szörnyen
unatkozott, magányos volt. 1963-ban, egy augusztusi délutánon a nagyra nőtt, behemót
14 éves fiú egy 0,22-es kaliberű puskával lelőtte a nagyanyját, Maude-ot, majd
többször belevágta a konyhakést, mert az asszony ragaszkodott hozzá, hogy
maradjon otthon, és segítsen a háztartásban, pedig inkább elkísérte volna a
földekre a nagyapját, akit jobban szeretett. Tudván, hogy Ed nagyapó nem
találná elfogadható viselkedésnek, amit művelt, az idős férfit is lelőtte,
amikor hazatért, és a holttestet az udvaron heverve hagyta. Amikor utóbb a
rendőrségen tettei okát firtatták, vállat vont: „Kíváncsi voltam, milyen érzés
lelőni nagyanyót.”
A látszólag indíték nélküli kettős gyilkosság után
kiállították Edről a diagnózist: „személyiségzavaros, passzív-agresszív
típus”, és beutalták a bűnöző elmebetegeknek fenntartott Atascaderói Állami
Kórházba. A pszichiáterek véleménye ellenére 1969-ben, huszonegy éves korában
kiengedték, és az anyja felügyelete alá rendelték, aki addigra harmadik férjét
is elhagyta, pillanatnyilag titkárnőként dolgozott a Kalifornia Egyetem akkor
megnyílt Santa Cruz-i tagozatán. Ed Kemper ekkorra 2 méterre nőtt, és 135-140
kilót nyomott.
Két éven át alkalmi munkákat vállalt, az utcákon és
országutakon csavargott kocsijával, és rendszeresen vett fel autóstopos
lányokat. Santa Cruz és környéke szinte mágnesként vonzotta Kalifornia szépeit,
és Kemper igen sokat mulasztott kamaszkorában. A közlekedésrendészetnél
elutasították, de a kaliforniai autópálya-felügyeletnél sikerült
elhelyezkednie.
Interjú közben |
1972. május 7-én beszállt a kocsijába a Fresnói Állami
Főiskola két diákja – kollégiumi szobatársak -, Mary Ann Pesce és Anita
Luchessa. Kemper egy félreeső helyre hajtott velük, mindkettőjüket agyonszúrta,
majd a holttesteket az anyja házába vitte, ahol polaroid fotókat készített
róluk, felboncolta őket, és eljátszadozott a szerveikkel. Azután műanyag
zsákokba csomagolta a maradványokat, a hullákat eltemette a Santa Cruz-i
hegyekben, a fejeket pedig egy út menti mély szakadékba dobta.
Szeptember 14-én fölvett egy 15 éves középiskolás
lányt, Aiko Koót, megfojtotta, közösült a holttesttel, majd boncolás céljából
hazaszállította. Másnap délelőtt, amikor menetrend szerinti látogatást tett a
pszichiátrián, hogy megfigyeljék az elmeállapotát, Ko feje a csomagtartójában
hevert. A beszélgetés azonban jól sikerült, a pszichiáterek úgy nyilatkoztak,
hogy Kemper már nem ön- és közveszélyes, ezért fiatalkori aktáját zárolni kell.
A fiatalember élvezte ezt a ragyogó és jelképes értelmű aktust, amely azt
bizonyította, hogy fölébe emelkedett az általa megvetett rendszernek.
Visszakocsikázott a hegyekbe, és a Morena patak közelében eltemette Ko
testrészeit.
Kemper tevékenysége idején Santa Cruz a világ
sorozatgyilkossági fővárosának kevéssé irigylésre méltó címével dicsekedhetett.
Az eszes, jóképű, megállapítottan paranoid skizofrén Herbert Mullin férfiakat
és nőket gyilkolt – saját elmondása szerint egy belső hang sugallatára, amely
arra utasította, hogy segítsen megmenteni a természetet. A 24 esztendős
autószerelő, John Linley Frazier, aki remeteként élt az erdőben, hasonló alapon
gyújtott fel egy házat, amelyben hattagú család lelte a halálát. Így akarta
figyelmeztetni mindazokat, akik a környezetet pusztítják. Szinte hetente
történt újabb tragédia.
1973. január 9-én Kemper felvette Cindy Schall Santa
Cruz-i diáklányt, pisztollyal a csomagtartóba kényszerítette és lelőtte.
Szokásához híven az anyja házához furikázott a tetemmel, az ágyban szeretkezett
vele, a fürdőkádban felboncolta, azután bezacskózta a maradékot, majd Carmelnél
egy szikláról az óceánba hajította. Ez alkalommal annyit újított, hogy Schall
fejét arccal felfelé, az anyja hálószoba ablaka irányába fordítva elásta a
veteményesben, mert az asszony mindig azt akarta, hogy az emberek „felnézzenek
rá”.
Ekkorra egész Santa Cruz rettegésben élt „a diáklányok
hóhéra” miatt. A fiatal nőket figyelmeztették, nehogy beszálljanak idegenek
kocsijába, különösen az egyetemi közösség biztonságának vélt határain kívül.
Kemper anyja azonban az egyetemen dolgozott, ezért az autón ottani matrica
díszelgett.
Nem egészen egy hónappal később Kemper fölszedte
Rosalind Thorpe-ot és Alice Liut, mindkettőjüket lelőtte, majd bepakolta a
kocsiba. Hazaszállította őket, és ugyanúgy bánt velük, mint a korábbi
áldozatokkal. A megcsonkított holttesteket a San Francisco melletti Eden-kanyonba
hányta, ahol egy hét múlva találtak rájuk. A férfi ölési kényszere saját
magának is riasztó ütemben fokozódott. Fontolgatta, hogy az egész utcát lelövi,
de végül másként határozott. Jobb ötlete támadt – és ráeszmélt, hogy
voltaképpen mindig is ezt akarta.
Nagyszombaton, amikor az anyja az ágyában aludt,
Kemper bement a szobájába, és szeghúzó kalapáccsal addig ütötte, amíg bele nem
halt. Azután lefejezte, és megerőszakolta a fej nélküli holttestet. Befejező
mozzanatként egy ihletett pillanatában kivágta a hulla gégéjét, és a konyhai
hulladékdarálóba gyömöszölte. – „Gondoltam, így van rendjén” – vallotta később
a rendőrségen -, azok után, amennyit szemétkedett, rinyált és üvöltözött velem
az évek során. De amikor elfordította a kapcsolót, a daráló eldugult, és
visszaköpte a véres gégét. – „Még holtában is szemétkedett velem. Nem bírtam
befogni a pofáját!” Ezután felhívta az anyja barátnőjét, Sally Hallettet, és
„meglepetést” ígérve vacsorára hívta. Amikor az asszony megérkezett, leütötte,
megfojtotta, levágta a fejét, a holttestet a saját ágyába fektette, ő pedig az
anyjáéban tért nyugovóra. Húsvét
vasárnap reggel kocsiba vágta magát, és céltalanul elindult kelet felé.
Egyfolytában hallgatta a rádiót, várta az országos szenzációt. De hiába. A
coloradói Pueblo közelében, a kialvatlanságtól elcsigázva és csalódottan,
amiért nagyszerű alakítása nem keltett nagyobb hatást, lehúzódott egy út menti
telefonfülkénél, felhívta a Santa Cruz-i rendőrséget, hosszasan győzködte az
illetékeseket, hogy igazat beszél, ő a „diáklányok hóhéra”, és bevallotta a
gyilkosságokat. Azután türelmesen megvárta, amíg a helybeli rendőrök
odairányították, hogy őrizetbe vegyék.
Nyolc rendbeli előre
megfontolt szándékos emberölésért ítélték el. Amikor megkérdezték, mit tartana
megfelelő büntetésnek, azt felelte: - „A kínhalált.”
Folytatása következik.
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.