Mindig
nehéz olyan könyvről ajánlót írni, ami berágja magát az ember lelkébe és
napokig nem ereszti. A második világháború, mint téma, mindig valami fajsúlyos
dolgot vetít előre, s bár sokan úgy gondolják, hogy a holokauszt közel sem volt
olyan borzasztó, mint amilyennek a feltárt bizonyítékok mutatják, rettenetes
belegondolni, hogy emberek, akik a gyógyításra voltak hivatottak, a
legsúlyosabb bűncselekmény, az emberölés megvalósítására fordították tudásukat.
Nem egyszer. Több százszor, vagy akár több ezerszer.
Hans
Asperger neve, aki az autizmus és a róla elnevezett Asperger- szindróma
kutatásának úttörője volt, sokak számára ismert lehet. Kevesen tudják róla azonban
azt, hogy a világhírű orvos nem elszenvedője volt Hitler Harmadik Birodalmának
és fajgyűlölő politikájának, hanem mélyen egyetértett a nemzetiszocialista
ideológiával, és aktív bűnrészességet vállalt vele azáltal, hogy rábízott
gyermekek százait ítélte az életre méltatlannak.
„Aspergert gyakran
festik le együttérző és haladó gondolkodású emberként, aki a Harmadik Birodalom
idején elmélyült kutatásokat folytatott és ellenezte a nácizmust. Hithű
katolikus volt, és nem lépett be a Náci Pártba, Asperger arról is híres, hogy
fogyatékos gyerekeket mentett meg a náci üldözéstől. Levéltári adatok azonban
másra engednek következtetni. Akták tanúsítják, hogy Asperger számos szinten
aktív részese volt a bécsi gyermekgyilkos gépezetnek. Közeli munkatársi viszonyban
állt a bécsi gyermekeutanázia-rendszer vezetőivel, és a náci államgépezetben
betöltött különféle szerepei révén több tucat gyereket küldött a Spiegelgrund
gyermekintézménybe, amely a gyermekmegsemmisítés bécsi központjaként működött.”
Hans Asperger |
A
Reich uralma alatt, fajvédő tisztogatási intézkedésként a gyermekeutanázia program
keretében 5-10 ezer gyermeket öltek meg, ebből 789-et a Spiegelgrundon, a Reich
második legnagyobb gyermekgyilkos intézményében.
A
náci gyermekpszichiátereknek az volt a dolguk, hogy a rezsim normáinak
zsinórmértéke szerint diagnosztizálják egy-egy gyerek vagy fiatal karakterét.
Akik nem feleltek meg a náci elvárásoknak, testben vagy szellemiségben, azokat
megbélyegezték.
gyerekek és nővérek az intézet gyógypedagógiai részlegén |
„Asperger az
autisztikus pszichopátiát úgy határozta meg, mint a „környezethez való
alkalmazkodás zavarát”, amely – meglátása szerint – „az ösztönműködések
kudarcát okozza: megzavarja a helyzetmegértést és akadályozza a megfelelő
kapcsolódást más emberekhez”.
Asperger
szerint ezek a gyerekek nélkülözik a társas kapcsolatokat, senki nem szereti
őket, senkihez nem fűzi őket szorosabb kapcsolat. Az autisztikus fiatalok örök
kívülállók, a közösség kirekeszti őket. Asperger érthetetlen módon a
pszichopátia kifejezést használta, és hangsúlyozta, hogy ezek a gyerekek
rosszindulatúak.
A
náci birodalomban elfogadott tény volt, hogy egyes emberek tehertételt
jelentenek a közösségnek és az ilyen emberek túlszaporodása nem kívánatos a nép
számára, ezért bizonyos embereket ki akartak zárni az utódhagyás lehetőségéből.
A közegészségügyi hivatalok emberek millióiról gyűjtöttek adatokat. Mindenki
számára kötelező volt a származási bizonyítvány, az árjaigazolvány, jegyezték
az emberek munkaviszonyainak történetét, minden ember életét megítélték és
könyvecskékben, nyilvántartási kartonokon és számokban kivonatolták.
A Spiegelgrund épülete |
„A birodalmi
belügyminisztérium 1939. augusztus 18-án rendeletet adott ki, amely kötelezte
az orvosokat, ápolónőket és szülésznőket, hogy jelentést tegyenek minden olyan
három év alatti gyerekről, akik a megítélésük szerint fizikailag vagy
szellemileg fogyatékosnak nevezhetők. Ezek a gyerekek aztán a Reich 37
„különleges gyermekosztályának” valamelyikére kerültek megfigyelésre és az azt
követő rendszeres egyészségügyi emberölés céljára. A gyerekgyilkosságok eleinte
csecsemőkre és totyogó korú gyerekekre korlátozódtak, de mindez rövidesen
módszeres és tudományos vállalkozássá szélesedett, amely alapos vizsgálattal
kezdődött, és beépült a Reich egészségügyi rendszerébe.”
Az
autizmus kifejezést Eugen Bleuler svájci pszichiáter vezette be, és azokat a
szkizofrén betegeket jellemezte vele, akik a jelek szerint elvesztették a
kapcsolatukat a külvilággal. Asperger autizmusdiagnózisa jóval tágabb kategória
volt és lefedte azokat az eseteket is, amelyekben sokkal enyhébb
akadályoztatást látott. Asperger diagnosztikus kategóriája évtizedekre
feledésbe merült, mígnem egy vezető brit pszichiáter, Lorna Wing ráakadt az
orvos 1944-es dolgozatára, és 1981-ben Asperger szindróma néven ismertté tette
az ott leírt diagnózist. 1992-ben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felvette
a Betegségek Nemzetközi Osztályozása tizedik kiadásába (BNO-10), és 1994-ben az
Amerikai Pszichiátriai Társaság is felvette az Asperger által leírt kórképet a
DSM-IV címen ismert katalógusába.
Edith Sheffer |
Edith
Sheffer történész, a berkeley-i University of California Európai Tanulmányok
Intézetének főmunkatársa. Szakterülete Németország és Közép-Európa története. Fiát,
Ericet 17 hónaposan diagnosztizálták autizmussal, az írónő neki ajánlotta
könyvét, mely az Európa Kiadó gondozásában jelent meg. Asperger neve ma már a
mindennapi életünk része, olyan jelző lett, amelyet ráhúznak mindazokra, akik
sután mozognak a társas világban. Bár az Amerikai Pszichiátriai Társaság
DSM-V-ös osztályozása szerint az Asperger-szindróma ma már nem hivatalos
pszichiátriai diagnózis, a kifejezés valószínűleg tovább él majd a hétköznapi
nyelvhasználatban.
Edith
Sheffer könyve megindító, megdöbbentő, megrázó és elgondolkodtató. A háborúk sok
szörnyű tettet szültek, sokan érezték feljogosítva magukat, hogy a káosz
közepette olyan bűncselekményeket kövessenek el, amikért aztán a béke idején
nem biztos, hogy felelősségre vonásra kerültek. Asperger is megúszta, sőt a
háború után elismert pszichiáterként dolgozhatott tovább. Ez a könyv méltó
mementó, és fontos figyelmeztető arra, hogy „a klinikai kutatás és orvosi
gyakorlat legfőbb vezérelve csakis az együttérzés lehet.”
Itt lakott Alfred Wödl, 1934-ben született, 1941. február 6-án beutalták a Spiegelgrund-i gyógyító intézetbe, 1941. február 22-én megölték |
„Az autizmus nem igazi
dolog; mindenkinek vannak sérülései. Ezek között vannak észrevehetőbbek, és
vannak kevésbé láthatóak. Az autizmus nem fogyaték vagy diagnózis, egyszerűen
egy sztereotípia bizonyos emberek leírására. Az autistákat ugyanúgy kellene
kezelni, mint bárki mást, mert ha nem, akkor még kevésbé lesznek szociálisak.
Minden gyerek szüleinek – akár autisták, akár nem – bele kell élni magukat a
gyerekük nézőpontjába, és az ő nézőpontjuk alapján segíteni a gyerekeknek.”
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.