Kerri Rawson – A BTK gyilkos lánya – Befejező rész

Sue Parker terapeuta 2007-ben 5 hónapig kezelte Kerrit. A pszichológus, páciensét magabiztos, átlagon felüli intelligenciával rendelkező nőnek írta le, aki poszttraumás stresszben szenved.

Sokkal több ember szenved különböző traumáktól, mint azt gondolnánk, mondja Parker. Az egyes speciális traumákból nem lehet arra következtetni, hogy kinek mennyi időre van szüksége, hogy abból felgyógyuljon. „Ez nemcsak a trauma fajtájától, hanem annak intenzitásától és tartamától is függ. A gyógyulás attól függ, hogy az áldozatok milyen megküzdési stratégiával rendelkeznek, valamint hogy a környezetük mennyire támogatja őket.”

Apa és lánya

Kerri megtanulta kezelni a szituációt. Elárulva érezte magát, de a terápia végére mégis egészségesnek, erősnek, energiával telinek tűnt, mondja a terapeuta. Ez részben a kezelésnek, de az életében részt vevő embereknek is volt köszönhető. A férjének, a barátoknak, és a szülőknek. Ezalatt Parker nemcsak Kerri anyját, hanem az apját is értette. BTK jó apa volt, mondja a pszichológus. Akkor is, ha minden szava hazugság volt. „Végülis, mi magunk nem a szüleink vagyunk”, mondja Parker. „Azok vagyunk, akik vagyunk. Kerri nem BTK lánya, ő Kerri.” Kerri mindenesetre nem volt erről teljesen meggyőződve.

„Nagyon sokáig egy 2,5 x 3,5 méteres cellában élni, legtöbbünket egy idő után az őrületbe kerget. A legrosszabb benne az elszigeteltség.” (Dennis Rader)

2008-ban megszületett Kerri lánya, Emilie. A szülés után Kerri öt évre minden kapcsolatot megszakított az apjával.

A férje szerető társa volt, Kerri pedig sokat járt templomba, azonban amikor az istentisztelet témája a megbocsátás volt, Kerri otthon maradt. 2011-ben megszületett fia, Ian. Apjával való viszonya azonban semmit nem változott.

Voltak néhányan, akik megkérdőjelezték, okos dolog-e, hogy Kerri gyermeket vállal, ő ezzel nem törődött. Soha nem félt attól, hogy a gyermekeinek átörökítheti egy sorozatgyilkos génjét. A lánya, Emilie öt évesen tudni szerette volna, hol van a nagyapja. „Hosszú szabadságon van”, felelte Kerri. A kislány erre azt kérdezte, hogy Kerri nem látogatná-e meg. „Nagyon hosszú szabadságon van”, válaszolta neki az anyja. Kerri megkérte a barátait, hogy gyermekeit ne jelöljék meg fényképeken, melyeket a közösségi oldalakra raknak fel, mire a barátai tudni akarták, hogy mi ennek az oka, ő viszont nem tudta, mit válaszoljon. „Az apám valami rosszat tett”, mondta néha. „De hát mit?” „Keressetek rá google-on!”. Ezt aztán később a barátai meg is tették, és mélyen megdöbbentek.

Képek Dennis Raderről, melyeket maga készített. Élvezte megkötözni magát mindeféle módon

Egy nap az istentiszteleten egy nő elmesélte megerőszakolásának történetét. Megbocsátott az elkövetőnek, mondta. Nem a férfiért tette, hanem hogy a saját szenvedését csillapítsa valamennyire. Ezek után Kerri napokig erről beszélt a pásztorral, a barátaival és a férjével. 2012 augusztusában a templomi gyülekezet előtt nyilvánosságra hozta, hogy apja sorozatgyilkos. A gyülekezete női közösségének elmesélte az egész történetet. „Nem bocsátottam meg neki”, mondta. „Amikor nem akarunk megbocsátani valakinek, akkor hatalmat adunk neki magunk és az érzéseink felett”, válaszolta erre egy barátnője. 2012 őszén edzés közben eltörött Kerri sípcsontja. Hetekig feküdni kényszerült, rengeteg ideje volt gondolkodni. Egy nap – így meséli – szó szerint kitört belőle a vágy a megbocsátásra. Épp az autóját vezette, amikor annyira elkezdett sírni, hogy meg kellett állnia. A harag eltűnt, a fájdalom megszűnt, az apjával szembeni ellenállás megtört.

2012 decemberében levelet írt az apjának – az elsőt öt év óta. Ebben arról írt, hogy a tetteit soha nem tudja elfelejteni vagy megbocsátani. De békét kötött azzal a férfivel, aki felnevelte. Ez az ember jó ember, bármi is vált belőle. Ezután az életéről mesélt, aminek apja már soha nem lehet a része, és mesélt a gyerekeiről, akiket soha nem ismerhet meg.

„Elrendeztem magamban a dolgokat és félretettem azokat. Soha nem fogom megérteni, amiket tettél, de megbocsátok neked. Nem tudom, leszek-e olyan állapotban, hogy meg tudjalak látogatni, de szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek, és remélem, hogy a menyben majd találkozunk.” Ezután a levél után Kerrit mintha kicserélték volna.

„Azelőtt csak BTK lánya volt”, mondja férje, Darian, „utána ismét a régi Kerri lett.”

Kerri egy interjú közben

Az apja megdöbbent. Legalábbis ezt írta egy, a Wichita Eagle újságnak címzett levelében.

„Érzem a megbocsátást a soraiban. Azt írja, hogy azokon a napokon, amikor rám és a szörnyű tetteimre gondol, sok jó emléket is fel tud idézni, ami a családi életünkre emlékezteti. Ez segít neki, hogy kibírja a napot. Ez a lányom igaz szeretete. Mi többet kívánhat magának egy apa.

„Igen, mélységesen megbántam. De kétlem, hogy én magam meg tudnék bocsátani valakinek, aki egy hozzám közel álló embert megölt.” (Dennis Rader)

2013 szeptemberében Kerri látott egy interjút Stephen King-el. Az író új novellájáról az Egy jó házasság-ról beszélt. A történet egy asszonyról szól, aki véletlenül felfedezi férje gyilkos titkait. King azt mondta, az íráshoz Kerri családjának a története adta az inspirációt.

Kerri annyira dühös lett, hogy megtörte a család kilenc éves hallgatását és beleegyezett egy újság interjúba, amelyben Kinget keményen kiosztotta. Sokan megdicsérték ezért. Az apja is. „Magamra emlékeztet”, írta Rader az újságnak, „független, rettenthetetlen, és abban a helyzetben van, hogy a médiát a saját céljaira használja.”

„Teljesen meghatódtam. Minden, amit Kerri mondott, mélyen a szívéből jött. Végre érzelmileg levegőt kapott. Aki elolvassa az interjút, meg fogja érteni, hogy mi jó család voltunk. Nem volt mit elhallgatni, az én sötét titkaimon kívül. Ahogy a lányom mondta, jó apa voltam (és csak néhány rossz dolgot tettem).

 

Kerri könyve

Akkoriban azt gondoltam, milyen undorító ez, mondja ma Kerri. Megbocsátani bonyolult dolog. „Néha álmomban az apámmal harcolok, és nem értem, ki engedte ki a börtönből. Olyankor mindig nagyon félek tőle és nagyon dühös vagyok”, meséli Kerri. „Néha még az életemért is küzdöm, vagy megpróbálok másokat őrült módjára az igazságról meggyőzni. Nem tudom, ez mit mond el a megbocsátásról.

„A kor fokozatosan utolér. Lassabb leszek, több alvásra van szükségem, az életről filozofálgatok, verseket írok, olvasom, sakkozom, alig nézek tévét. Majdnem 70 éves vagyok.” (Dennis Rader)

2014 januárjának egy fagyos reggelén Kerri a Rock Island Road-on sétál Wichitában. A kezei mélyen a zsebébe rejtve. „Wichitába visszajönni olyan, mintha ellenséges területre lépnék be”, mondja. Azon tűnődik, vajon az emberek felismerik-e, és a látványától hányingerük támad-e. Megbocsátásról beszél, de mégsem tudja apját átkozódás nélkül megemlíteni.

„Sajnálom, hogy ennek a városnak 30 évig kellett apám szarságától szenvednie. 30 évig egyetlen férfi terrorizálta ezt a várost – az apám. Mindaz a szörnyűség, amit az áldozatokkal tett… nők állandó félelemben élve – a saját anyám nem mert egyedül hazamenni.„

„Megbocsátottam neki.”

„Nem érte tettem.”

„Magamért tettem.”

A városközpontból Kerrinek 15 kilométert kell megtennie észak felé, hogy Park Citybe, régi otthonába eljusson. „Ott van nagyanyám háza”, mondja, „ott lakott Hedge asszony – és itt laktunk mi.” Egy üres telekre mutat. A város 2007-ben lebonttatta a Rader család házát, nehogy az a kíváncsi emberek zarándokhelyévé váljon.

Kerri a telek végében egy patakra mutat. „Korábban mindig itt játszottam, tetőtől talpig sárosan. Ha nagyanyámhoz akartam menni, Marine Hedge háza előtt kellett elmennem. A halála után rettegtem ettől. Közben a gyilkosa velünk élt.”

Megmutatja hol állt a faház, amit apja épített, akkora, hogy abban 3 gyerek tudott játszani és aludni.

„Sok hobbija volt. Amikor 3 éves voltam, a gyerekszobámat kertészetté alakította. Onnantól kezdve az öcsémmel aludtam. Olyan mérges voltam az apámra, ma azonban már tudom, hogy ezekkel a dolgokkal tartotta távol magát a kényszertől. Két választása volt: kertészkedni vagy ölni. Később bélyegekkel foglalkozott. Anyámmal egy idő után elkezdtük felhasználni őket. Minden alkalommal, amikor egy ilyen hülye bélyeget felragasztok egy borítékra, az az érzésem, hogy a gonosz egy darabját küldöm el vele. Azt képzelte, hogy ő valaki különleges, és hogy vannak emberek, akik az ő bélyegeit gyűjteménybe akarják. Ehelyett én tíz évig a közműveknek küldött levelek borítékjaira ragasztottam azokat. Ez boldoggá tesz. Írja meg ezt a cikkben! Az apám dühös lesz.

Az áldozatok:

Joseph Otero 38 éves, Julie Otero 34 éves, Joseph Otero Jr. 9 éves, Josephine Otero 11 éves, 1974. január 15-én ölte meg őket

Kathryn Bright, 21 éves, 1974. április 4-én ölte meg

Shirley Vian, 24 éves, 1977. március 17-én ölte meg

Nancy Fox, 25 éves, 1977. december 8-án ölte meg

Marine Hedge, 53 éves, 1985. április 27-én ölte meg

Vicki Wegerle, 28 éves, 1986. szeptember 16-án ölte meg

Dolores E. Davis, 62 éves, 1991. január 19-én ölte meg

Évi