Olvasnivaló: Szvetlana Alekszijevics – Fiúk cinkkoporsóban

1979. december 27-én a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba: a kezdettől kudarcra ítélt küldetésnek azonban csak 10 évvel később, a gorbacsovi enyhüléssel sikerült véget vetni.

A komoly vallási hagyományokkal rendelkező országban a reformokat bevezető, a marxista tanokat valló politikai szervezet tevékenysége ellenállásba ütközött, különösen az iszlám vallási fundamentalizmust hirdető mudzsaheddinek körében, akik fegyveres harcot kezdtek a Nur Mohamed Taraki majd annak 1979. októberi meggyilkolása után Hafizullah Amin által vezetett párt és az új államhatalom ellen. Az afgán kormány már 1979 márciusában kérte a szovjetek beavatkozását, azonban Brezsnyev ekkor még elutasította a kérést. A Politikai Bizottság végül 1979. december 12-én engedélyezte a szovjet katonai egységek afganisztáni szerepvállalását, igaz, nem a teljes testület, annak csupán néhány befolyásos tagja. A szovjet hadsereg korlátozott kontingensében több mint félmillió katona járta meg Afganisztánt. A szovjet fegyveres erők vesztesége 15051 fő volt. Eltűnt vagy fogságba esett 417 ember. A 2000-es év adatai szerint közülük 287 nem került haza. Az utolsó szovjet katona 1989. február 15-én távozott Afganisztánból.

„Egyvalamire emlékszem… Még ha a közelben fütyülnek is a golyók, hogy mi a halál, még nem tudod elképzelni. Fekszik a homokban egy ember, te pedig megszólítod… Még nem fogtad fel… Egy belső hang megsúgja: „Ő az, a halál… Lám, milyen…”

Másodszor olvasok Szvetlana Alekszijevics belarusz írónőtől. Nem könnyű tőle olvasni. Bár a Csernobili ima után sejtettem, hogy ismét csak egy bőr alá hatoló dokumentumregényt veszek majd kézbe, de a Fiúk cinkkoporsóban sokkal több ennél. Az írónő a könyvben Afganisztánt megjárt nőket és férfiakat szólaltat meg, anyákat, akik elveszítették a gyermekeiket, akiknek fogalmuk sem volt róla hova eresztik fiúkat, lányukat. Hiszen hivatalosan arról volt szó, hogy „a szovjet csapatok korlátozott kontingense segít a testvéri népnek utat építeni, széthordani a trágyát a falvakban, a szovjet katonaorvosok pedig az afgán nők szülésénél segédkeznek.”

Szvetlana Alekszijevics

„Egy fotelban ülök otthon, a tévé előtt. Meg tudok-e ölni egy embert? Még egy legyet sem ölök meg! A piacon vásárolt élő tyúkot mindmáig a felségem vágja le. De a harc pszichológiája más… Futsz, és célpontra vadászol… Elöl… Oldallátással… Nem számoltam, hány embert öltem meg… De futottam… Célpontra vadásztam… Itt… Ott… Eleven, mozgó célpontra… És jómagam is célpont voltam… Céltábla… Nem, a háborúból a katonák nem hősként térnek vissza… Onnan nem lehet hősként visszatérni… Mindenért megfizettek. Mindenért mivelünk fizettek meg.”

A valóságban azonban véres harcok dúltak, a két nemzet egymást irtotta. Férfiakat, nőket, gyerekeket nem kímélve. Aki nem ott halt meg, az vagy testileg, vagy testileg és lelkileg megnyomorítva tért haza a háborúból az Unióba (a Szovjetunió), ahol aztán nem találta többé a helyét. Kicserélve, kifordulva, emberi roncsként tértek haza ezek a katonák, akik már nem kellettek a hazájuknak, otthon gyilkosnak, szégyellni, takargatnivaló szennyfoltnak tartották őket, gyakran mindenüket elvesztve, nyomorogva, munka és lakás nélkül tengették még hátralévő életüket.

„Rájöttem, hogy nincs ránk szükség. Nincs szükség arra, amit átéltünk. Ez felesleges, kellemetlen. Mi is feleslegesek és kellemetlenek vagyunk.”

A könyv három nagyobb fejezetben mutatja be azokat a beszélgetéseket, interjúkat, amiket az írónő vett fel diktafonra. Éles és hátborzongató képet adnak ezek a bejegyzések arról, hogy mennyire nem tudták sem a katonák, sem a szüleik, hogy hová is indulnak. Lelkes és hazaszerető emberek, akik főiskolát, egyetemet, menyasszonyt, vőlegényt hagytak hátra, s csak odaát döbbentek rá arra, hogy sokuknak nincs visszaút. Persze akkoriban dacolni az Unióval a halálos ítéletük aláírása is volt egyben, hiszen aki nem vállalta a küldetést, az minden előnytől, gyakran a saját boldogulásától lett megfosztva. Volt, aki hitt abban, hogy ők valami jót hivatottak tenni odaát. Riasztó olvasni, hogy mennyire megmásította, tönkretette az embereket egy olyan háború, amit nem is a saját hazájukért vívtak, családok hullottak szét, anyák bolondultak meg gyermekeik elvesztése után.

Szvetlana Alekszijevics nem véletlenül kapott irodalmi Nobel-díjat. A belarusz írónő időt, energiát nem sajnálva kutatott akár a csernobili események, akár az afgán háború kapcsán, végül mégis perbe fogták. Olyan szülők és háborút megjárt veteránok, akik megriadtak saját szavaikat olvasva, hiszen többnyire mindenki felejteni próbált. Az igazság gyötrelmes és fájdalmas tud lenni, de a világnak tudnia kell róla, hogy mi és hogyan történ abban a közel kilenc évben, amikor fiatal nők és férfiak ezrei értelmetlenül harcoltak a semmiért.

„Ez alatt az idő alatt eltűnt a világ térképéről, a történelemből egy ország, egy kommunista birodalom, amely ezeket a fiúkat odaküldte ölni és meghalni. Nincs többé. A háborút eleinte bátortalanul politikai hibának nevezték, később viszont bűntettnek. Mindenki el akarja felejteni Afganisztánt. El akarják felejteni ezeket az anyákat, a nyomorékokat…Feledés – ez is a hazugság egyik formája. Az anyák négyszemközt maradtak a fiaik sírjával. Még az a vigaszuk sincs meg, hogy a gyerekeik halála nem volt értelmetlen. Akármilyen sértéseket és szitkokat hallottam is itt ma, azt mondta, és most is azt mondom, hogy meghajolok az anyák előtt. Meghajolok azért, mert amikor a Haza megrágalmazta a fiaikat, ők a védelmükre keltek. Manapság már csak az anyák védelmezik az elesett fiukat… Más kérdés, hogy kivel szemben védelmezik?”

A fiúk cinkkoporsóban nehéz és nyomasztó olvasmány. Nehéz, mert gondosan odafigyelve kell olvasni a beszámolókat melyek csapongóak, hisz zaklatott lelkiállapotú, fájdalommal visszaemlékező emberek szavai ezek. Nyomasztó, mert az igazságot mutatja be, a könyörtelen valóságot, amit egy háború zúdít egy nemzetre, s amit még generációk múltán sem felejt, nem felejthet el senki. Ajánlom mindenkinek a könyvet, aki szeretne többet tudni erről a mocskos háborúról, aki kíváncsi mindarra, amit az újságok nem írtak meg, amit csak azok tudnak elmesélni, akik megjárták a poklot.

Évi