Tanítvány az angyalok városában – Richard Ramirez, az éjszakai vadász – 2. rész

Ramirez számár újra ölni a kokainmámorban eltöltött hónapok után olyan volt, mint egy gát átszakadása. Egy éven keresztül merült el az ölései emlékében, egyre mélyebbre süllyedve a vad sátánista kultuszban. Már gyermekkorában, az El Paso-i temetőben eltöltött éjszakák alatt is érezte a gonosz angyalok hatalmát. A Sátán nem ellenség, hanem megbízható oltalmazó volt. Csak teljesen át kellett adnia magát neki, így minden jövőbeli cselekedetét neki ajánlotta. Még közelebb akart kerülni a pokol közepéhez, mert úgy legyőzhetetlenné válik, ebben biztos volt.

Nyolc nappal a kettős emberölés után ismét lopott egy Toyotát és elindult. Megint alámerült az országút kacskaringóiba, amely Los Angeles délkeleti részébe, Whittier középosztálybeli idillébe vitte őt. Egy narancs- és citromfák közötti bungaló előtt megállította az autót. Itt kiismerte magát, egy évvel azelőtt már betört itt.

Körbeosont a ház körül, és a mosókonyha kis ablakán mászott be. Először levette a cipőjét, majd zokniban becsúszkált a nappaliba, ahol Vincent Zazzara a tévé előtt a kanapén aludt. A bal füle felett fejbelőtte, a férfi összeesett és elvérzett. Ramirez a hálószobába sietett, ahol Vincent felesége Maxine felébredt és kiáltozni kezdett. Ramirez szidalmazta, ütlegelte, és a ruhásszekrényből származó nyakkendővel megkötözte. Kihúzta a telefonzsinórt a falból, átkutatta a fiókokat és szekrényeket, az értékeket párnahuzatba pakolta.

Eközben Maxinnek sikerült egy fegyvert előhúznia az ágy alól. A férje ott rejtette el, miután olvasott Ramirez legutóbbi betöréséről. Felegyenesedett és az idegen hátát célozta meg a fegyverrel. Ramirez megérezte a fenyegetést, megfordult és a fegyver torkolatába bámult. Maxine meghúzta a ravaszt, a fegyver üresen kattant. Maxine nem tudhatta, hogy a férje kivette a töltényeket a tárból, mivel nem sokkal azelőtt gyerekek jártak vendégségben náluk. Ramirez magán kívül volt, hogy valaki arra vetemedett, hogy őt megpróbálja megölni, őt, a gonosz hű katonáját. Háromszor lőtt Maxine Zazzara-ra, majd megütötte és megtaposta a vérző nőt, befutott a konyhába és átkutatta a fiókokat. Kést rántott, visszarohant a hálószobába és megpróbálta Maxine szívét kivágni a mellkasából, azonban nem sikerült neki. Dühösen egy fordított keresztet karcolt a nő bőrébe. Kivágta a szemeit és nevetve egy ékszeresdobozban helyezte el.

Vértől mocskosan hagyta el a házat a bejárati ajtón keresztül. Mi is történhet? Mielőtt elindult, az anyósülésre helyezte a Maxine Zazzara szemeit tartalmazó dobozt. Most már Lucifer feljogosított követe lett.

A sátánista Richard Ramirez a neoliberalizmus csúcspontján ölt. A 80-as évek az a korszak volt, amikor a szabad piacnak rendeltek alá mindent. Ez lett a mindenkor irányító törvény, a társadalmon belül nőtt a feszültség. A konkurencia jelentett mindent. Nyerni vagy veszíteni. Az állampolgárok fogyasztók voltak, semmi több. Az USA-ban az egykori kaliforniai kormányzó, Ronald Reagan az országot könyörtelenül a szabad piac tanai szerint alakította át. Az angoloknál Margaret Thatcher ugyanígy járt el. Tőle származik a mondás: „Olyan, hogy társadalom, nem létezik.”

Richard Ramirez ennek a radikális elvnek a megtestesítője volt. Egy lelketlen rendszer démona, amiben mindenki elveszi magának, amit akar. Életcélja az amerikai álom apokaliptikus karikatúrája volt: semmit nem kívánt magának jobban annál, mint hogy legyen egy saját háza személyes kínzókamrával. De ez a cél még nagyon messze volt, hiszen Ramirez visszataszító motelekben húzta meg magát. Ezeken a mocskos szállásokon senki nem kért tőle igazolványt, se nem kérdezte a foglalkozását.

Az éjszaka beköszöntével Ramirez feltette a walkman fülhallgatóját, Bily Idolt vagy Judas Priest-et hallgatott és útnak indult. A Greyhound buszállomáson szerzett magának drogot és fegyvert, még egy Uzi-ra is szert tett. A tömegben az orgazdát is megtalálta, akinek a zsákmányát eladhatta. Az idillien meghúzódó dombok közé indult portyázni. Amit az ingatlanosok a prospektusaikban mint előnyt sorakoztattak fel, az áldozatai számára halálos csapdának bizonyult. Az izolált elhelyezkedés és a középosztálybeli nyugalom a gyilkos számára zavartalanságot biztosított. Az ápolt pálmák és eukaliptuszfák tökéletes fedést biztosítottak.

Mint egy gonosz átok, úgy semmisítette meg az amerikai álmot Ramirez: a nyugdíjasok számára, akik a kemény munkával kiérdemelt nagy utazásukat tervezték, fiatal nők számára, akik éppen az előléptetésüket ünnepelték.

Az autópálya hálózat kiépítésének előrehaladtával a belváros évről évre jobban elsivárosodott. A középosztály egyre inkább az elővárosokba költözött. A központot otthagyták a mexikói bevándorlóknak.

Miután Ramirez kiszedte Maxine Zazzara szemeit, ismét egy hátsó ablakon mászott be, majd lelőtte Bill Doi-t, megkötözte a feleségét Lilliant és összegyűjtötte az összes értéktárgyat, amit talált. Már nem lehetett feltartóztatni. A 81 éves Florence Lang-ot egy kalapáccsal ütötte le, megerőszakolta és a rúzsával pentagrammot rajzolt a combjára. Lang 83 éves nővérének is szétverte a fejét kalapáccsal, a nő belehalt a sérüléseibe.

A 63 éves Sophie Dickmant megerőszakolta és arra kényszerítette, esküdjön fel a Sátánnak, mert az majd megmenti az életét. Somkid Khovananth-ot is többször megerőszakolta, neki is fel kellett esküdnie a Sátánnak, ez mentette meg a nő életét.

Ramirez Los Angeles lakói számára rémálommá vált. Egyik áldozatának a melléből tejet ivott. Senki nem volt biztonságban tőle. Egy fiatal lányt kocsiemelővel támadt meg a szobájában, miközben a szülők a másik szobában aludtak. Amikor egy telefonkábellel akarta megfojtani a lányt, szikrákat látott a vezetékből kipattanni, ezért jobban meghúzta a hurkot. Miután a lány mégis tovább lélegzett, Ramirez azt hitte, Jézus sietett a lány segítségére, ezért elmenekült a helyszínről.

Egy másik áldozatát halálra verte és taposta, az arcán otthagyta a cipője talpának a lenyomatát. Amikor rájött, hogy a rendőrség a nyomában van, úgy döntött, különösen brutális módon jár el: vett magának egy bozótvágót és azzal darabolta fel a következő áldozatát. Az északra fekvő San Franciscoban elkövetett gyilkossága során már kézjegyet is hagyott vissza a helyszínen, a fürdőszoba tükörre rúzzsal pentgrammot rajzolt.

Szemtanúk és túlélők leírása alapján hamarosan kép rajzolódott ki a szörnyű fantomról: hosszú haj, teljesen feketébe öltözve, rossz fogak, rossz lehelet, démoni tekintet. Minden tette hasonló mintát követett: nyitott hátsó ablakokon vagy terasz ajtókon keresztül jutott be és először feltérképezte a viszonyokat. Ha férfit talált, azonnal megölte. Ha nőt talált, megkötözte, kitépte a telefonkábelt a falból, összeszedte az értékeket egy párnahuzatba, megerőszakolta a nőt és eldugott ékszer és pénz után faggatta. A legnagyobb élvezetet a végére hagyta. Ha a nő ellenállást tanúsított, megölte. Ha engedelmes volt, életben hagyta. Talán. Nem biztos. Mindenható volt. Élet és halál ura.

Ramirez lett az első sorozatgyilkos, akinek saját márkaneve lett. Először „besétáló gyilkosnak” („Walk-in Killer”) hívták, majd a „völgyi behatoló” („Valley Intruder”) nevet kapta. De aztán hamarosan „Éjszakai Vadász” („Night Stalker”) néven emlegették a médiában.  Élvezte a hírnevét.

Ramirez örökre megváltoztatta a várost. Los Angeles felfegyverkezett. Bezárkóztak az emberek. Kutyát, fegyvert, riasztót vásároltak. A rendőrök a szolgálati fegyverükkel aludtak. Színtiszta hisztéria uralkodott: Néhányan átfestették a házukat, csakhogy az ne sárga vagy bézs színű legyen, mivel megállapították, hogy az éjszakai vadász leginkább ilyen színű házakba tört be.  Soha többé nem hagyta senki nyitva a teraszajtót.

A kirakós hiányzó darabját egy 13 éves fiú szolgáltatta a nyomozóknak. Míg a mopedját szerelte, feltűnt neki egy autó, amiben egy ”őrültnek kinéző fickó teljesen feketébe öltözve ült”. Sikerült a rendszám egy részét felírnia. Amikor a családja egy, a szomszédban elkövetett emberölésről szerzett tudomást, a fiú értesítette a rendőrséget. A fiú az éjszakai vadász kocsiját látta.

Amikor a lopott autót megtalálták, a visszapillantó tükörről ujjnyomot rögzítettek. Röviddel később képeket tettek közé azokról a tárgyakról, amiket Ramirez az egyik rajtaütése során lopott el. Nemsokára egy nő jelentkezett, és azt mondta, hogy néhányat a látott tárgyak közül egy ismerőse számára tárolt. Richard Ramireznek hívják, El Pasoból származik és profi tolvaj.

A rendőrség egy új szuper számítógépje összevetette az ilyen névvel regisztrált férfiak adatait az ujjnyommal. Végül így bukkantak rá az éjszakai vadász aktájára: Ricardo „Richard” Leyva Munoz Ramirez, született Texasban, El Pasoban, 1960. február 29-én. Az aktában egy olyan fotó szerepelt róla, amit egy autólopás kapcsán az őrizetbevételekor készítettek róla.

1985. augusztus 30-án Ramirez minden újság címlapján szerepelt. Pánikszerűen próbált menekülni. Újra és újra felismerték. Délutánonként mexikói bevándorlók üldözték. Migránsok, mint ő maga is. Elkapták, összeverték, és kiadták a rendőröknek. Este utcai ünnepséggel ünnepeltek. Megszabadították Los Angelest az éjszakai vadásztól.

 

Richard Ramirezt 14 emberöléssel, öt emberölés kísérlettel és hat nemi erőszakkal vádolták meg. A vele szemben lefolytatott eljárás egyike volt a legköltségesebbeknek az USA-ban. Élvezte, hogy a nyilvánosság előtt állhat. A bírósági tárgyalóterem lett a színpada. Odatáncikált a helyére, játszott a fekete napszemüvegével. Odafordult a publikum felé és mosolygott. Egy sármos sorozatgyilkos. Egyszer felemelte a bal kezét és megmutatta a pentgarammot, amit a tenyerére rajzolt. Az ujjait ördögkaromba görbítette.

1989-ben gázkamrában végrehajtandó halálbüntetésre ítélték. A San Franciscoi San Quentin börtön halálsorára vitték. Ott sokat olvasott, egyre filozofikusabbá vált idővel. Egy beszélgetésben egyszer azt mondta: „Mindannyian gonoszak vagyunk. Így vagy úgy. Nem igaz?:”

Az ügyvédeivel együtt minden lehetőségét kihasználta az amerikai jogrendszernek. Időt nyert, és megint időt, és megint. Így teltek az évek. Számtalan csodálója volt. Sátánisták látogatták. Nők írtak szerelmes leveleket neki, még az egyik esküdtet is, aki a tárgyalás során bűnösnek találta, elérte a sármja. A rajongóit arra kérte, küldjenek erotikus képeket neki. Gyakran megkapta, amit akart, még mindig dominás volt. A falakon és a halálsor rácsain keresztül is.

1996-ban elvett egy újságírónőt. A nő maga vette meg az arany karikagyűrűt, a férfinek platinát vett. „A sátánisták nem viselnek aranyat”, mondta Ramirez.

Kivégzésre soha nem került sor, mivel mindig fellebbezett. 23 év után, amit a halálsoron töltött, 2013. június 7-én halt meg leukémiában. 53 évesen.

A nyomozás kezdetén a rendőrség az éjszakai vadászról azt hitte, hogy egy vietnámi veterán, bár ebben nem tévedtek túl nagyot. Ramirez úgy tört elő Los Angeles nagyvárosi dzsungeléből, ahogyan Miguel unokafivére a vietnámi őserdőből. Számára az egész város vadászterület volt, ahol a legerősebb elvette magának, amit akart. Az éjszakai vadász azt a beteg vágyat követte, amit egy zavarodott vietnámi veterán ébresztett benne.  Azon az 1985-ös trópusi hőség által kísért nyáron úgy tűnt, hogy egyetlen férfi felszínre hozta mindazt az erőszakot, amit Amerika a vietnámi háború után el akart nyomni.

A háborúnak sosincs vége.

Olyan, mint egy bumeráng.

Mindig visszajön.

 

Évi

Tanítvány az angyalok városában – Richard Ramirez, az éjszakai vadász – 1. rész

Los Angeles a 80-as években. Új bálványok jelennek meg: Jólét, felemelkedés, fogyasztás. Ám az utcákat egy olyan férfi járja, aki egy másik úrnak hódol: az Ördögnek.

Los Angeles belvárosa. Kalifornia sötét szíve. Lehúzódott a lopott Toyotával az út szélére, kiszállt, és egy védett helyet keresett. Elegendőt talált itt. Betondzsungel. Felfőzte a maradék kokaint, leszorította a karját és befecskendezte a drogot a vénájába. Így sokkal intenzívebb, mintha felszippantaná az anyagot. Sokkal intenzívebb. Az anyag egyből beütött, visszaült a Toyotába, feltekerte a zenét és kocsikázott a városban. Felfőzött őrület, heavy metal és az elnyelt kilométerek – ez volt a világa. Pénzre volt szüksége a következő lökethez. Nem probléma, több megoldást is tudott. Az évek alatt önmaga árnyéka lett, senki nem tartóztathatta fel.

Egy lepattant negyedben megállt, felvett egy pár kertész kesztyűt a hosszú, póklábszerű ujjaira, majd kiszállt és a megfelelő eszköz után nézett. Teljesen feketébe öltözve beleolvadt az éjszakába. Egy földszinti lakás mely az udvarok felé nézett, megfelelőnek tűnt. Az egyik ablak nyitva volt. Leszedte a szúnyoghálót és bemászott. Alig jutott be a lakásba, le is guggolt. Mindig így tett. Összeolvadt a padlóval, szoktatta a szemét a sötétséghez.

Amikor át tudta tekinteni a helyiséget, nem látott mást, mint nyomort és egy alvó alakot egy barna-fehér színű takaró alatt. Átkutatott egy bőröndöt, de nem talált mást csak ruhákat. A szekrényekben, fiókókban szintén semmi. Mérhetetlen haragra gerjedt, elővett egy vadászkést és rátámadt a 79 éves Jennie Vincow-ra, beledöfve a pengét a mellkasába. A nő felriadt, próbált védekezni, mindhiába. a férfi a kezével befogta az asszony száját, és fültől fülig elvágta a torkát, majdnem lefejezve őt. Annyira felizgatta, amit tett, hogy még háromszor mellbe döfte áldozatát. Még egy órán át a szegényes lakásban maradt, belélegezte az idegen vér és a saját izzadtsága szagát, és kiélvezte a hatalmát.

1984 volt, amikor Richard Ramirez a pokol utolsó körébe belépett: rablóból sátánista gyilkos lett. Jennie Vincow megölése előtt már megerőszakolta és leszúrta a 9 éves Mei Leung-ot. Ő lett Los Angeles csapása, egy veszett démon az angyalok városában.

Richard Ramirez öt testvér közül a legfiatalabbként Texasban, El Pasoban nőtt fel. Szülei mexikói bevándorlók voltak, akik megpróbáltak az amerikai álomból egy kicsit lecsippenteni. Anyja mélyen vallásos volt. Apja olyan családból származott, ahol a verést, mint büntetést egyik generáció adta tovább a másiknak. Julian Ramírez megesküdött, hogy nem tesz úgy, mint az apja és a nagyapja. Meg akarta szakítani a kört, de nem sikerült neki. Az erőszak mindig utat tört magának. Vagy a saját fejét verte a mosogatóba, vagy a fiait ütötte ahol érte.

Semmi nem volt fájdalmasabb Richard számára, mint végignézni, ahogyan az apja egy idősebb fivérét bántalmazza. Ha már nem bírta tovább otthon, a szomszédos temetőbe menekült. Itt talált egy olyan helyet, ahol zavartalanul tölthette az éjszakáit. A sírok között feküdt, az El Paso feletti csillagokat bámulta és végre békére lelt.

Tíz éves korában epilepsziás rohamai lettek. A szülei arra gondoltak, hogy ennek oka a közeli Los Alamosból származó radioaktív csapadék. A katonaság ott tesztelte az atomfegyvereit, és a kicsapódás beszennyezte a környezetet. Már Richard idősebb testvérének, Josephnek is súlyos csontbetegsége volt.

A környezet álnok tudott lenni, ezt Richard anyja a saját bőrén tapasztalta. Egy cipőgyárban dolgozott, és a festékből származó kémiai gőzök kellemes szédülést okoztak neki, ami hétvégén fájó módon hiányzott neki. Benzolgőz függő volt.

Richard szeretett focizni, de nemsokára kizárták az edzésekből az epilepsziás rohamai miatt. Magányos lett. 12 éves korában követte a bátyját, elkezdett drogozni. Ragasztót szipuzott és a házak között lófrálva figyelte az embereket. Nem tellett sok időbe és pontosan tudta, hol láthat valami érdekeset. Nemsokára tovább merészkedett és betört. Élvezte az érzést, hogy éjszakai kísértet, láthatatlan, mindenható.

12 évesen pótapát is talált magának. Végre valaki, aki nem ütlegeli, hanem megmutatja neki, hogyan érvényesüljön egy olyan világban, ami csak háborúból áll, érted Richard, az egész egy átkozott háború.

24 éves unokafivére, Miguel kitüntetett vietnámi veterán volt és a szárnyai alá vette a kis Richardot. Elválaszthatatlanok lettek. Miguel magával vitte az autójában, a városban furikáztak, füveztek, és szexről beszéltek. Autó, város, szex, Richard imádta ezt.

Miguel a Vietnámban véghezvitt hőstetteivel dicsekedett, elmesélte, hogyan erőszakolt meg nőket. Az ágy alatt egy dobozban őrizte a képeket. Az egyik egy nőt ábrázolt, akire pisztolyt fogott, hogy orálisan elégítse ki. A másik képen egy nő levágott fejével pózolt. Háború volt, a vietkong az ellenséget jelentette, minden szabad volt. Richard megigézve nézte a fotókat. Amikor esténként maszturbált, csak Miguel fotói jártak az eszében. A veterán a legjobb ölési technikákat mutatta meg a 13 éves fiúnak. Később Philip Carlonak, aki az életrajzát írta meg Ramirez nem csak a legintimebb fantáziáit részletezte, hanem hogy az unokabátyja hogyan tanította meg a vietnámi harcosok metszőszúrását neki. „Beleszúrod a kés hegyét a nyak egyik felébe, és áthúzod a torkán. Ez a légcsövet és mindkét artériát átvágja, mindig halálos.” A tanultakat később az első alkalommal Jennie Vincow esetében alkalmazta. Alig fedezte fel a 13 éves fiú a szexet, az már végérvényesen az erőszakkal párosult. Soha többé nem tudta a kettőt elválasztani egymástól.

1973. május 4-én Richard az unokatestvére lakásában billiárdozott. Miguel a feleségével veszekedett, nem volt túl jó a viszony kettőjük között. Jessie azt szerette volna, ha a férje végre munkát keres magának. De a férfi csak kondizott, kábítószerezett, az unokaöccsével furikázott a környéken és a hőstetteivel dicsekedett. A veszekedés tetőzött, Miguel felkapott egy pisztolyt, megfenyegette Jessiet, aki az arcába nevetett. Miguel az arcába lőtt, ahogy Jessie teste padlót ért, már halott volt. A 13 éves Richard megdelejezve nézte a holttestet. Ennek a helyszínnek a benyomásai misztikus emlékekké váltak számára, a későbbi életrajzírójának is így beszélt erről. A vér illata, a porszemcsék tánca a napfényben, mind beleégett az emlékezetébe. Tudta, hogy ez nem helyes, de nagyon izgató volt számára.

Richard soha nem vallott az unokatestvére ellen. Kitüntetett vietnámi veteránként csak enyhe büntetést kapott. Úgy döntöttek, terápiát alkalmaznak. Négy és fél év után ismét szabadlábon volt. Richard ebből azt vonta le, hogy a társadalom kész arra, hogy az erőszakot megbocsássa. Úgy tűnt számára, hogy nincs rossz és jó.

Miután Jessie megölésének szemtanúja volt, Richard nem ment többé iskolába. Lopással és füvezéssel töltötte az idejét. Kipróbálta az LSD-t. 18 évesen aztán elhagyta El Pasot és Los Angelesbe ment. Idősebb fivére, Ruben már évek óta itt élt. Minden alkalommal, amikor Richard meglátogatta, el volt ragadtatva a korlátlan hatalomtól. A csehóktól a belvárosban, a pornómoziktól, a prostituáltaktól. A távolban a dombok között pedig a villák fényei ragyogtak. Minden megvolt, ami csábító volt számára. Csak bele kellett markolni mindebbe.

Richard Ramirez kokainfüggő lett, rablóhadjáratra indult, erőszakolt és mocskos mellékutcákban főzte ki az anyagát, amit beadott magának. Autólopásért több hónapot ült. Rablóként egyre jobb lett, függőként egyre mélyebbre süllyedt.

Miután Mei Leung-ot és Jennie Vincow-t megölte, eltűnt egy időre. Olcsó motelszobákba húzódott vissza, és teljesen átadta magát a kokainnak. Kábulatában egyre vadabb erőszakról fantáziált. De a fantáziavilág már nem volt elég. Egy olyan kábítószer került a kezébe, ami még nagyobb kábulatot biztosított számára, ami visszavitte a misztikus fényekben játszó szobába, ahol az unokatestvére megölte a feleségét. Ebből még többet akart.

1985. március 17-én vett magának egy 22-es kaliberű pisztolyt. Bérgyilkosnak való fegyver, kicsi és kézreálló. Esténként benzinkútnál lopott autót, míg a tulaj fizetett. Az egymásba fonódó autópálya hálózat beszippantotta. Túladagolt bajként száguldott át a város ütőerén, a walkmanjéből üvöltött az AC/DC együttes Highway to Hell című száma. A himnusza.

Egy aranyszínű Chevrolet Camaroban felfedezett egy fiatal nőt, aki megtetszett neki: a 22 éves Maria Hernandezt, aki épp egy randiról tartott hazafelé. A lakásig követte, amit a nő a 34 éves Dayle Okazakival osztott meg.  Ramirez a garázsba vitte nőt, ahol arcon lőtte, úgy, ahogyan Miguel a saját feleségét megölte. De Maria Hernandez védekezésképp felemelte mindkét kezét és a slusszkulcs eltérítette a golyót. A garázspadlóra rogyott és halottnak tetette magát. Ramirez átlépett felette, a garázsajtón át a lakásba lépett, Dayle Okazakit a konyhapult mögött találta. Homlokon lőtte, és visszafutott a kocsijához. Semmilyen értéket nem vett magához, csupán a gyilkolási vágy tombolt benne.

Miközben az autóhoz futott, beleütközött Maria Hernandezbe, aki menekülni próbált. Annyira meglepődött, hogy életben hagyta. Az országútón észrevette a 30 éve Veronica Yu joghallgatót, és követni kezdte. A nő észrevette, hagyta, hogy leelőzze, majd elkezdte ő követni a férfit. Amikor az megállt, a nő kérdőre vonta, mire a férfi kétszer rálőtt, és elmenekült. A nő a kórházban meghalt.

Folytatása következik.

Évi

Mea Culpa, Mea Culpa, Mea Maxima Culpa – Adelheid Kastner olyan emberekkel találkozik, akik másoktól elvettek mindent. Beszélgetés a bűnről. – 2. rész

Állítólag beszélt önnek a bűntudatáról, legalábbis azt állította, hogy lefekvéskor és felkeléskor szenvedett tőle. Elhitte neki?

Teljes mértékben. Viszonylag keveset hazudott.

Az utóbbi időben Németországot olyan esetek rázzák meg, ahol gyermekek súlyos szexuális bántalmazás áldozataivá válnak: pedofil hálózat Münsterben, éveken át tartó bántalmazás egy Lüdge-i kempingben, gyermekpornó cserecsoport Bergisch Gladbachban. Az elkövetőknek ezekben az esetekben volt igazságtalanság érzetük?

Ha beszámíthatók, akkor természetesen tudják, hogy jogtalan dolgot követtek el. A jogtalanság tudat kognitívan reális dolog. De ez nem azt jelenti, hogy a cselekménye alatt, vagy után bűnösnek érzik magukat. Sokkal inkább a saját igényeiket helyezik előtérbe. Josef Fritzl sem tett másképp.

Van olyan mondat, ami gyakran hall a bűnelkövetőktől?

Az alkohol a hibás. Nem emlékszem semmire, emlékezetkiesésem volt. Vagy egész egyszerűen a sértettre tereli a felelősséget: ha nem provokált volna olyan sokáig, ha nem futott volna bele a késbe, akkor mindez nem történt volna meg. Akkor is ezt mondják elkövetők, ha a sértettnek öt különböző szúrt sebe volt.

Volt már olyan, hogy a gyanúsított azt mondta: Nem bánok semmit?

Egyikük azt mondta nekem: „Na, most már nyugodt vagyok. Most egálban vagyunk.” A férfi egy nő miatt szakította meg a kapcsolatot a szüleivel és egy vallási közösséggel, ahová tartozott. Egy idő után aztán már nem működött a kapcsolat, a nő elhagyta. A férfivel ellentétben a nőt nem viselte meg túlságosan a szakítás. Amikor a férfi megtudta, hogy a nőnek új párja van, megölte a nőt.

Ön hogyan reagált erre az összegzésre?

Tudomásul vettem. Ez az ő értékítélete, ezt nem kell nekem kijavítanom.

Nem mindenki kíméletlen gyilkos, aki embert öl. Vannak, akik erős felindulásból követik el a cselekményt.

Emlékszem egy férfi esetére, akit a felesége éveken keresztül alázott, de a férfi sosem vonta le ebből a következtetéseit, csak szenvedett. Aztán egy este hirtelen a nő szokásos megalázó kijelentései után felpattant és belevágta a kést a nő mellkasába. A feleség túlélte, de máshogy is végződhetett volna. A férfi teljesen ledöbbent, nem értette, hogy tehetett ilyet. Ő természetesen megbánta a tettét.

Ha olyan elítéltet kell értékelni, aki már régebb óta börtönben ül, megnyugtatja önt, ha az alanynak valódi bűntudta van vagy volt?

Itt nem az én megnyugtatásom a lényeg, és számomra az is lényegtelen, ha az elkövető részletesen magyarázkodik, mennyire bánta meg a tettét. Ez szakmailag is indokolt: vannak olyan vizsgálatok, amik azt mutatják, hogy a bőbeszédűen előadott bűntudat érzések és a visszaesés lehetősége nem korrelál, legalábbis nem jelentősen. Természetesen segít, ha valaki felelősséget vállal a tettéért, és az ahhoz vezető úton elgondolkodik.

Mit árul el Önnek pszichiáterként, ha egy ember nem tanúsít megbánást?

Nem olyan sokat, mint azt sokan gondolják. Ha ez a személyiségszerkezet összképébe beleillik – pszichopátia vagy disszociális zavar értelmében – akkor ez alátámasztja a diagnózist.

Gyakran van dolga olyan elkövetőkkel, akik eldurvult, erőszakos családi körülmények közül kerülnek ki. Gyakran előfordul, hogy ezzel magyarázzák a tetteiket?

Néhány elkövető valóban ezt nevezi meg a tettét kiváltó okként, magával és másokkal szemben is. De ez a magyarázat természetesen hajmeresztő, mivel én vagyok felelős a tetteimért, mindegy milye szörnyű gyermekkorom volt. Kivéve, ha nem vagyok beszámítható.

Van különbség a bűnnel való megküzdésben férfi és nő között?

Nem, ezt nem mondanám. Ez személyiséggel és nem nemiséggel kapcsolatos téma.

Ön egy klinika törvényszéki részlegét vezeti. Az emberek ott betegek. Észlel ennek ellenére a pácienseinél néha bűntudatot?

Szinte egyáltalán nem. A skizofrének aránya 80 % feletti. A betegségük miatt általában annyira ellaposodott érzelmi állapotban vannak, hogy alig éreznek bűntudatot. Vagy téveseszmések, és ebben élnek tovább azzal a meggyőződéssel, hogy a tetteik jogosak. Ha valaki téveseszmés világban él, nem érzi a saját bűnét.

Később sem, a terápia folyamán sem?

Nem mindig használ a kezelés. Elmesélek egy példát: Egy fiatal férfi azt hitte, hogy körülötte mindenkit robottá programoztak át, rajta és a barátnőjén kívül, csak úgy néznek ki, mint az emberek. Aztán egyik éjjel ott fekszik a barátnője mellett és egy kattanást hall. Ebben a pillanatban teljesen biztos volt benne, hogy a barátnőt is átalakították, és aztán szépen agyonüti ezt a „robotot”. Soha nem fogja belátni, hogy helytelenül cselekedett. A kezelése ellenére javíthatatlanul meg van győződve róla, hogy az egyetlen valódi ember a Földön.

Észak-Németországban néhány évvel ezelőtt egy anya akut fázisában megölte a gyermekeit. Azt hitte, démonok veszélyeztetik őket és csak a túlvilágon élhetnek békében. Egy ilyen asszonyt lehet tehermentesíteni, ha azt mondjuk neki: Nem bűnös?

Ez attól függ, mennyire változtatta meg a betegség már az illetőt. Ha képes reagálni még, ha egy valamennyire egészséges alapszerkezet létezik még, meg lehet mondani egy ilyen asszonynak, hogy nem bűnös. Valószínűleg ez azonban nem fog segíteni. Az ilyen nők általában nehezen fogadják el, ami történt – attól elkülönítve, hogy formális bűn létezik-e vagy sem.

Volt már, hogy ilyen esetben kellett szakvéleményt adnia?

Ráadásul itt Németországban történt. Egy nő Bajoroszágban egy akut fázisban a kenyérvágó késsel ölte meg a csecsemőjét. Előtte a földönkívüliektől kapott utasításokat. Meg volt győződve, hogy a gyermek világuralomra akar törni és a testvéreit meg akarja semmisíteni, ezért úgy gondolta, hogy ezt meg kell akadályoznia. Nem pszichotikus ember számára alig felfogható az a pusztítás, amit ez a betegség egy emberrel tesz.

Olyan szülők, akik bántalmazták vagy megölték a gyermeküket, és büntehetőek, gyakran előadják a bíróságon, mennyire szerették a gyermeket, mennyire bűnösnek érzik magukat.

Beszélni sok mindenről lehet. Ezek az apák és anyák általában nagyon messze vannak a szeretettől. A gyerekek nem ritkán csak pótalkatrészek egy házassági drámában, vagy dekorációs eszközök.

Egyik könyvében bemutatja egy apa esetét, aki a kisfiát a két lábánál fogva felemelte – majd fejre ejtette. A csecsemő meghalt.

Ez a férfi semmit nem érzett a gyermeke iránt. Ugyanebben a beszélgetésben viszont, amit velem folytatott, kifejezetten színpadias módon ecsetelte valláshoz, Istenhez kötődő szeretetét.

Azok az anyák, aki Münchhausen-by-proxy szindrómában szenvednek, ismerik a bűntudatot? Ezek a nők szándékosan megbetegítik a gyermekeiket, hogy azok kezeléseket kapjanak, ezáltal felhívják magukra a figyelmet.

Egész biztosan nem. Ezeknek a nőknek az alap érzésük a nárcizmus. Számukra kizárólag a saját szereplés a fontos. Nincsenek érzéseik a többi ember felé, a saját gyermekük irányában sem. Alapvetően büntethetőek, ez azt jelenti, hogy tudták, hogy rossz dolgot tettek, de ennek ellenére is megtették. Mert jó érzés volt porondon lenni. Sokan csodálják ezeket az anyákat, hogy milyen szeretetteljesen gondoskodnak a beteg gyerekükről.

Néhány ember az ítélet kimondása után is ragaszkodik ahhoz, hogy ártatlan. Akkor is, ha a bizonyíték nyomós volt. Miért teszik ezt?

Leginkább azért, hogy védjék az arcukat mások előtt, akik lehetnek családtagok, vagy a cellatársak is.

Néha az elkövetők levelet írnak az áldozatoknak vagy azok hozzátartozóinak a börtönből és bocsánatot kérnek, vagy megpróbálnak utólag elmagyarázni valamit. Mit mond ez el róluk?

Általában semmi jót. Aki ilyesmit tesz, nem fogja fel a dolgokat. Már az önfelhatalmazás, valaki olyat felkeresni, aki talán egyáltalán nem akar rólam hallani – extrém túlzás. Ezenkívül: Az áldozatnak nem kötelessége megbocsájtani.

Valamikor azonban letelik a büntetés, az elítélt gyilkos vagy erőszakoló kiszabadul. Az áldozatok hozzátartozói néha nehezen térnek napirendre afelett, hogy az elkövető újra önálló életet élhet…

Ez olykor érthető. De van egy szabályzatunk, amely társadalmi konszenzusban született, és amely kimondja, hogy a büntető jogilag kiszabott szankciónak valamikor vége lesz. Ennek a szabályzatnak az elfogadása pedig mindenkitől elvárt. Érdekes módon a bosszú iránti vágy sokkal kiterjedtebb a hozzátartozóknál, mint magánál az áldozatnál.

Ted Bundy amerikai sorozatgyilkos egy interjúban azt mondta egyszer: „Abban az irigylésre méltó helyzetben vagyok, hogy nem érzek bűntudatot.”

(nevetés) Legalább annyit elismert, hogy a bűntudat, mint olyan, létezik, és kellemetlen tud lenni.

Évi

Mea Culpa, Mea Culpa, Mea Maxima Culpa – Adelheid Kastner olyan emberekkel találkozik, akik másoktól elvettek mindent. Beszélgetés a bűnről. – 1. rész

Kastner asszony, 2019-ben egy fiatal férfi Kitzbühel-ben lelőtte a 19 éves exbarátnőjét, annak szüleit, testvérét és egy barátjukat. Később, a tárgyalóteremben könnyek között kért bocsánatot, azt mondta végtelenül sajnálja, és minden éjjel újra és újra lejátszódik a cselekmény a lelki szemei előtt. Ebben az eljárásban ön volt a pszichiáter szakértő. Valódi megbánás volt ez, vagy csak önsajnálat?

Adelheid Kastner

Önsajnálatról ebben az esetben nem beszélnék, az igazságtalan lenne a férfivel szemben. A szavait nem is taktikaként értékeltem, vagy az ügyvéd által sugalltakat – akkor sem, ha azt állították róla, hogy csak egy műsort adott le.

Lehet egyáltalán megfelelő szavakat találni arra, valaki megöl öt embert?

Lehetetlenség. Egyrészt minden, amit az elkövető mond, túlságosan banálisan hangzik ahhoz, hogy több ember meghalt. Másrészt viszont alig mondhat mást, minthogy bűnösnek érzi magát, hogy a történteket legszívesebben visszafordítaná, hogy megbánta. Mindegy milyen a szóválasztása, a mondanivalója súlya soha nem fog a tetteinek megfelelni.

Ebben az esetben nem állapított meg pszichiátriai diagnózist, az elkövető – ahogyan ön mondta – teljesen normális volt. Tehát tisztában volt azzal, mi a helyes és mi a helytelen?

Másképpen is cselekedhetett volna, igen. Sokaknak ez tűnhet a legrémisztőbbnek.

Eltérve a Kitzbühel-i esettől: Miről ismeri fel, hogy egy beismerés, vagy egy bocsánatkérés csak taktika?

Kevésbé a konkrét szavak, sokkal inkább az azokat kísérő mimika, hanghordozás vagy testtartás alapján. Egy súlyos bűncselekmény kapcsán kevésbé hihető, ha valaki bűnösségről beszél, miközben teljesen érdektelenül ül ott.

Mi a hihetőbb?

Ha nyugtalan lesz, ide-oda csúszkál a széken, magába roskad vagy izzadni kezd. Ezeket a dolgokat alapvetően nem lehet irányítani, de ugyanakkor a kommunikációhoz tartoznak.

Mi a helyzet a sírással?

Nem mindenki képes rá. Ha egy gyanúsított nem tör ki könnyekben, az még nem mond semmit a bűnösség érzéséről. Attól függetlenül érezheti magát bűnösnek.

Mi a meggyőzőbb a bíró és az esküdtek számára: érzelmi kitörés, nagy bocsánatkérés – vagy önkontroll?

A gyakorlati megközelítést tudnám inkább elképzelni. Ha a gyanúsított folyton zokog, állandó érzelmi megnyilvánulásokat produkál, az valószínűleg akadályozza az eljárást.

Kitzbühel-ben nyomozók vizsgálják a házat, ahol 2019. október 6-án öt embert öltek meg

Már a Bibliában is a bűnről, büntetésről és a bűnhődésről volt szó. Mennyire jártas ön a Bibliában? Eszébe jut hirtelen egy ideillő idézet?

Spontán a Confiteor szavai jutnak eszembe, melyeket évszázadok óta halljuk a katolikus templomokban: Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa – az én bűnöm, az én bűnöm, az én nagy bűnöm. A hétköznapok során is előfordul, hogy halljuk ezt a mea culpát, és nem ritkán drámainak és hamisnak hangzik. Kiélhetem a nárcizmusomat is azáltal, hogy a bűnbánatomat maximálisan előadom, úgy állítom be magam, mintha én lennék a legbűnösebb.

A Biblia azt is mondja, hogy: „Ha valaki úgy megüt valakit, hogy az belehal, akkor halállal kell bűnhődnie.” (Mózes 21:12) Meglehetősen kegyetlen.

Az Ószövetség mai érzéssel nagyon brutális történetek gyűjteménye. A szemet szemért elv bevezetése tulajdonképpen fejlődés volt, kimondta, hogy az elszenvedett kárnál súlyosabban nem lehet bosszút állni.

Bűn, büntethetőség, bűntudat – ezekre a kifejezésekre a vallás, a filozófia vagy akár az igazságszolgáltatás is rendelkezik meghatározásokkal. Ön pszichiáterként hogyan magyarázza ezeket?

A bűn egy kifejezés, amit akkor használnak, ha valaki egy másik embertársával szembeni cselekedet vagy szabályok megsértése folytán bűnössé válik. Ha társadalmi, szociális vagy jogi normákat és értékeket nem tart be – habár megvan a képessége rá, hogy a viselkedését eszerint szabályozza. Nem beszélhetünk bűnről, ha valakit kóros lelki zavara határoz meg a döntéseiben és tetteiben, ilyenkor nincsen választása. Ezt az illetőt büntetőjogi szempontból nem lehet felelősségre vonni. Bűn nélkül nincsen büntetés.

A bűn tehát feltételezi a szabad akaratot?

Pontosan.

Mely pszichiátriai kórképnek vezetnek ahhoz a megállapításhoz, hogy valaki beszámíthatatlan?

Az akut fázisban minden súlyos pszichiátriai betegség: skizofrénia, mániás depresszió, bipoláris személyiségzavar, pszichózisok.

Ön hogyan definiálja a bűntudatot és a bűntudatosságot?

A bűntudat érzelmi reakció egy önmaga okozta igazságtalanságra vagy kárra. Az önmagával való összetűzésből és az értékítéletből keletkezik. Míg a bűntudatosság: Tisztában vagyok vele, hogy ténylegesen bűnössé váltam, vagy részemre bűn róható fel. Tulajdonképpen a köznyelvben úgy értelmezzük a kifejezést, hogy abba a bűntudat is beletartozik.

Mi a bűntudat ellentéte?

Azt mondanám: a totális önmagunkra való vonatkoztatás.

Léteznek bűntudat nélküli emberek? Találkozott már ilyennel?

Természetesen. Mindenki, aki bevallottan pszichopátiás, tudja ugyan, mint jelent a bűn, és tud drámai dalokat énekelni hozzá. De nem érzi a bűnt. Ott egy vákuum keletkezik. A pszichopata erősazkossága egoista célt szolgál. Semmilyen formában nem érdeklik mások. Persze női pszichopaták is léteznek.

Milyenek azok az elkövetők, akiknek nincsen ilyen személyiségzavaruk?

Sokan megpróbálnak az áldozatukkal nem együtt érezni, mivel attól puhánnyá válnának. Megpróbálják a bűnüket minimalizálni, hiszen joguk van hozzá, hogy megkönnyítsék az életüket. Ha bűntudatunk van-, például mert rosszul bántunk valakivel, vagy ha a volt partnerünket teljesen kétségbeesett állapotban hagyjuk el-, hajlamosak vagyunk kisebbíteni magunk előtt a bűnünket.

Tehát teljesen normális mechanizmus – mindegy, hogy valaki gyilkos, vagy csak elhagyott valakit?

Úgy van. Egy bűnelkövetőnél nem kell semmi másra számítani, mint amire magunkkal kapcsolatban. A legtöbben mégis ezt teszik. A társadalom elvárása az, hogy a bűnös az örökkévalóságig hamut szór a fejére.

Adelheid Kastner húsz éve készít szakvéleményeket gyilkosokról, erőszakolókról, köztük Josef Fritzl-ről, az „amstetteni szörnyetegről”. Az 58 éves pszichiáter és neurológus szakorvos főorvosként dolgozik a Linz-i Kepler Egyetemi Klinika igazságügyi részlegénél. A páciensei között a skizofrének száma körülbelül 80 % feletti.

Hogyan kisebbíti a gyilkos a bűnét?

Amikor így nyilatkozik: ha nem viselkedett volna ilyen hülyén az áldozat, nem ütöttem volna agyon. Ha nem hagyott volna el, nem öltem volna meg. Sok lehetőség van. Aztán egyszer csak a tett már nem lesz része a mindennapoknak. Gyakran hallom elkövetők szájából, akik régebben követték el a bűncselekményt, hogy már alig gondolnak rá.

Előfordul, hogy nem akarnak beszélni a bűncselekményről?

Előfordul, hogy valaki azt mondja: Nem emlékszem. Ezzel természetesen egy bizonyos fokig megtagadja a szembenézést a tettével. De véleményem szerint mindenki maga dönti el, hogyan kezeli a tettét és hogyan emlékezik arra vissza. A törvény által előírt büntetés a szabadságvesztés. Egy törvény sem írja elő, hogy a gyilkosnak napi szinten foglalkoznia kell a tettével és naponta bűntudata kell, hogy legyen.

A hosszú bűnlajstrom azt jelenti, hogy az illetőnek nincs úgynevezett jogtalanság tudata?

Nem feltétlenül. Butaság is lehet az oka annak, hogy valaki folyton visszaesik. Vagy hiányzik az akarat ahhoz, hogy szembe nézzen önmagával, a berögződött mechanizmusokat megkérdőjelezze és változtasson valamit.

Széteshet valaki a bűntől, a bűntudattól?

Alapvetően elképzelhető, de a korábban említett okokból kifolyólag ritkán fordul elő. Nagyon kevés olyan elkövető van, aki élete végéig bűnösnek érzi magát, és nehezen tud ezzel együtt élni. Vagy megöli magát.

Érezte már valaki esetében, hogy az elkeseredettség és a bűntudat mindent elborított?

Egy fiatalember esetében, aki három embert ölt meg. Egy kiértékelés során ült velem szemben és megkérdezte, mit kezdjen ezzel a bűnnel? És ez nem költői kérdés volt. Az elkeseredése betöltötte az egész szobát, nyomasztó volt. Csak annyit tudtam mondani neki: Nem tehet semmit. Ki kell bírnia, a bűnnel nem lehet másképp eljárni.

Josef Fritzlt is kiértékelte, aki majdnem 24 éven keresztül rabszolgaként tartotta a lányát, megerőszakolta és teherbe ejtette. Akkor is betöltötte a szobát a bűn?

Egyértelműen nem.

Fritzl meg tudta különböztetni a helyest a helytelentől?

Természetesen, nem volt buta. Beteg sem. Tudta, hogy amit tett, tiltott volt, hogy minden szabályt áthágott. Tudta, hogy ha különféle szükségletei vannak, nem azt jelenti, hogy azokat ki is kell élni. Nála minden a hatalomról szólt. Nem csak szexuális értelemben.

Folytatása következik.

Évi

Olvasnivaló: James Fallon: A pszichopátia belülről

Dr. James Fallon az Irvine-i Kaliforniai Egyetem (UCI) Orvostudományi Karának Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Tanszékén dolgozik, az Anatómiai és Neurobiológiai Intézetben. Dr. Fallon borderline pszichopata, miközben világszerte elismert tudós, kutató. Könyvének apropóját is az adja, hogy egészen véletlenül tanulmányozta agyának PET (pozitronemissziós tomográfia) felvételét, és szembesült azzal, hogy ő maga is pszichopata.

„Az ember nem egyszerűen jó vagy gonosz, nem lehet kijelenteni, hogy igaza van, illetve téved, nem lehet csak kedves vagy haragtartó, jó szándékú vagy veszélyes. Nem lehet az embert egyszerűen a biológia termékének tekinteni, a tudomány csak részben ad felvilágosítást az ember viselkedéséről.”

A pszichopátia az 1990-es években került be Fallon professzor kutatási területei közé, amikor egyik egyetemi kollégája megkérte, hogy elemezzen néhány PET-felvételt, melyek erőszakos gyilkosok, többek között sorozatgyilkosok agyáról készültek. Olyan bűnözőkéről, akiket az esküdtszék bűnösnek talált, és megkezdődött a tárgyalás azon szakasza, amikor a büntetési tételről döntenek. A bűnözők már a vizsgálati szakaszban beleegyeztek ebbe a képalkotó eljárással készült vizsgálatba, azt remélve, hogy az eredmény – mondjuk agykárosodás – fényében enyhébb büntetést szabnak ki rájuk.

A PET- vizsgálatot arra használják, hogy megnézzék, hogyan működik a test, pontosabban a szövetek és a szervek egészen apró, homokszem nagyságú területei. Különösen hasznos a csonttal védett szervek esetében, amilyen az agy is. A PET-vizsgálat nem csupán strukturális, hanem funkcionális képet is ad az agy működéséről. A vizsgálat előtt az idegsejtekkel speciális módon reakcióba lépő radioaktív molekulákat fecskendeznek a páciens szervezetébe.

Jómagam a Gyilkos elmék című sorozat egyik epizódjában találkoztam először a professzorral, ahol önmagát alakította. 2008-ban Simon Mirren, a sorozat producere kereste fel Fallont, a 99. epizódban bukkan fel, egy előadóteremben magyarázott az orbitális kéregről és a harcos génről, miközben a sorozat egyik kulcsszereplője, dr. Spencer Reid a hallgatóság sorai között ülve hallgatja.

A blogban már olvasható egy kétrészes interjú dr. Fallonnal, ott is sok mindent oszt meg arról, hogy érintette a tény, ő is egy pszichopata agyával rendelkezik, illetőleg azóta hogyan kezeli ezt a tényt.

Dr. Fallon a pszichopátia okait egy háromlábú szék sematikus ábrájával magyarázza:

„A következőképpen képzeltem el a három lábat: 1. szokatlanul gyengén funkcionáló orbitális prefrontális kéreg és elülső halántéklebeny, az amgidalát is beleértve, 2. több gén magas rizikófaktorú változata, többek között a híres harcos géné, 3. kisgyermekkori érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás.”

Fallon professzor a könyv fejezetei mentén mutatja be és magyarázza meg a pszichopátiás személyiségzavar ismérveit, jellemzőit, neurológiai sajátosságait, miközben életrajzi vonalain láttatja, hogyan jelenik meg a saját viselkedésében a pszichopátia. Bár Fallon nem bűnöző, mégis végigkövethető élete során az agresszió, empátiahiány illetve felmenői között is több erőszakos bűnöző lelhető fel.

Kendőzetlen őszinteséggel mutatja be saját példáján, milyen is egy „hétköznapi pszichopata”, aki bár nem árt igazán senkinek, mégis gyakran meg tudja keseríteni mások életét. A könyv egyfelől érdekes tudományos részletességgel bemutatott tanulmány, másrészt könnyed útmutató, hogy megértsük, miért működik egy pszichopátiás személy úgy ahogy.

Ajánlom e könyvet azoknak, aki szakmai szempontból érdeklődnek a viselkedéselemzés vagy a neurológia iránt, és azoknak is, akik egész egyszerűen kíváncsiak arra, milyen érzés egy neurológus, agykutató számára szembesülni a saját agyában azzal, amit hosszú évtizedek óa tanulmányoz és megfejteni próbál.

„Azt vallom, hogy a genetika határozza meg a személyiségünk és viselkedésünk 80 százalékát, a neveltetés, a környezet pedig csupán 20 százalékért felelős.”

Évi

„Olyan, hogy nulla rizikó, olyan nem létezik „- Andreas Mokros törvényszéki pszichológus - 2. rész

Milyen eljárásokat használnak a szexuális bűnelkövetőknél?

Többek között a „Sex Offender Risk Appraisal Guide-ot”, röviden SORAG, és a „Static 99”-et. A SORAG a VRAG egy párhuzamos verziója, csak itt a szexuális bűnelkövetőkkel kapcsolatos előrejelzést szolgálja. A következőt nézik például: Vannak-e utalások a szexuális viselkedés zavaraira? A tesztalanynak van-e pedofíliára utaló diagnózisa? A „Static-99” teszteljárás során tíz jellemzőt pontokkal értékelnek, például, hogy büntetett előéletű-e, elkövetett-e korábban szexuális bűncselekményt, számára idegen áldozatokat keresett-e. Az összérték számától függően a tesztalanyt négy kategória egyikébe sorolják be. De még egyszer hangsúlyozni kell: ezek az eszközök jók és értékesek – ennek ellenére nem helyettesítik az egyéni értékelést. Ezek csak az alapot szolgáltatják.

Mennyi ideig tartanak az egyéni értékeléshez szükséges személyes beszélgetések?

Négy óráig is tarthatnak, de előfordul, hogy nyolc óra vagy több is lesz belőle. Ezek a beszélgetések általában a büntetés végrehajtási intézetben vagy az igazságügyi pszichiátriai klinikán zajlanak.

Megtagadhatja a tesztalany, hogy találkozzon önnel?

Igen, megteheti, de ez ritkán fordul elő. Ilyen esetben a szakvélemény az iratokból kitűnő tényállás alapján is megengedett. Ezzel az a probléma, hogy bizonyos tisztázatlan tényállást nem lehet magával a tesztalannyal egyeztetni. Azt sem lehet megállapítani, milyen megalapozottan tudja a változásokat leírni. Nem mindegy, hogy annyit mond csak: „jó hogy megcsináltam ezt a terápiát”, vagy részletesen elmeséli, miért volt fontos és milyen változásokat vett észre magán.

Előfordul, hogy az elkövető azt mondja: Inkább ne engedjenek ki, nem tudom garantálni, hogy nem ölök ismét?

Emberöléssel kapcsolatban ilyet még soha nem hallottam. Egyébként lehetséges, jóllehet ritkán.

Andreas Mokros

Létezik olyan megfogalmazás, ami soha nem fog szerepelni egyetlen szakvéleményében sem?

„Nulla rizikó”. Nem lehet semmit 100 százalékra kizárni, azt mindenesetre lehet mondani, hogy nagyon kicsi a rizikó. Írhatom azt, hogy: Maier úr ahhoz az elkövető csoporthoz tartozik, akinél statisztikailag 9 éven belül 10 százalék az esély, hogy visszaeső lesz. Az is lehet azonban, hogy pont Maier úr lesz a kivétel. Ha egy fél éven belül hirtelen összeveszik a barátnőjével, elveszíti az új állását, és ismét a régi drogfüggő barátaival lóg, akkor teljesen más a kimenetele a dolgoknak, mintha továbbra is jó viszonya lenne a barátnőjével messze a drogos közegtől. Néha egészen kicsi dolgokon múlik, hogy valaki veszélytelen személyből veszélyessé válik.

Egyáltalán milyen időtartamra adnak meg prognózisokat?

Megkülönböztetünk rövid, közepes-, és hosszútávú prognózisokat. A rövidtávú napokat, heteket, a közepes hónapokat, a hosszútávú 3-5 évet jelent. Minél nagyobb ez az időtartomány, minél kevésbé ismertek az uralkodó keretfeltételek, annál nagyobb a bizonytalanság.

Tehát sok olyan életkörülmény van, ami a jó prognózis ellenére eljuttathatja az embert a megbillenéshez?

Pontosan. Ezért nagyon fontos, hogy a szakvéleményben különböző szcenáriókat feljegyezzünk. Ha ez és ez van, kisebb a rizikó. De ha valaki például nem szedi tovább a gyógyszereit, vagy újra a bűnöző barátaival találkozik, nagyobb a kockázat, hogy újra bűncselekményt követ el. Javaslatokat is írunk a prognózis szakvéleményekben, milyen intézkedések szükségesek ahhoz, hogy a visszaesés megakadályozható legyen.

A Rupperswill-i bestia négy embert ölt meg. A legfiatalabb áldozata 13 éves volt. A fociedző házában a svájci rendőrség egy régi katonai pisztolyt, gyorskötözőket, kötelet és ragasztószalagot talált.

Ha minden tesztet elvégeztek, minden aktát tanulmányoztak, minden beszélgetés megtörtént: Mit kap a bíróság öntől a végén? Százalékos adatot arról, mekkora a visszaesés esélye?

Azt is, jóllehet néhány jogász ezt egyáltalán nem akarja. Sokkal inkább döntő szerepe van annak, hogy egy ilyen százalékos adatot más, hasonló elkövetők jellemző értékeivel összehasonlítsunk: az érintettnek alacsonyabb, magasabb, vagy kb. hasonló visszaesési rizikója van-e? A szakvélemény mindenekelőtt az akták anyagának összefoglalását, az aktuális pszichopatológiai leletet, az utolsó véleményezés óta történt változásokat, illetve, hogy a kezelésből mit kell figyelembe venni.  Majd a beszélgetés eredményei. Ezen az alapon keletkezik a teljes megítélés, természetesen a teszteljárás pontjainak a figyelembevételével. Végső soron a jogászoknak az a lényeg: lehet-e felelősséget vállalni a lazításért vagy a szabadon bocsátásért?

Mennyire terjedelmesek ezek a szakvélemények?

Gyakran 60-70 oldalasak, néha 100. Azzal ugyanis nincs elintézve a dolog, hogy egyszerűen kijelentjük, egy bűncselekmény kapcsán magas, alacsony, közepes rizikó áll-e fent, hanem ezt részletezni kell. Például jelentős bűncselekmény várható-e?

Tehát elképzelhető, hogy egy szexuális bűnelkövetőnél már nem áll fent nagy rizikó a további szexuális bűncselekmények elkövetése terén, de előfordulhat, hogy más módon bűnözővé válik?

Ez minden további nélkül szerepelhet a szakvéleményben. A szexuális bűnelkövetők nincsenek csak a szexuális bűncselekményekre kiélezve, gyakran más bűntények miatt is letartóztatják őket, pl. lopásért.

Mely személyek esetében áll fenn magasfokú problémás rizikóprofil?

Ehhez készítettünk egy kiértékelést, az eredményt pedig később egy svájci tanulmány támasztotta alá. A szadizmus, mint olyan egyáltalán nem olyan erősen utal a visszaesés lehetőségére, inkább antiszociális irányra: a többi ember csak tárgy, akiket az elkövető a céljai érdekében manipulálni tud. Ide tartozik a jutalom azonnali akarása, ha kell valami, az azonnal kell. Impulzivitás. Ezeknek a személyiségjegyeknek a keveréke nagyon erősen kötődik az újabb bűnelkövetéshez.

Van számadat a bűnelkövetők visszaesésére vonatkozóan a szabadon engedésük után?

Van országos felmérés három hullámban. Itt azt vették figyelembe, a fogvatartottak és páciensek közül 3, 6 és 9 éve elteltével hányan válnak visszaesővé. Az emberölést elkövetők közül 9 év elteltével 0,4 százalék lett idevonatkozóan visszaeső, ami azt jelenti, hogy további emberölést követtek el. Általában véve ezek közül az elkövetők közül 34 százalék lett visszaeső.

Mi van azokkal, akik gyermekek ellen elkövetett szexuális bántalmazás miatt ülnek?

Közülük három év alatt két százalék, kilenc év alatt öt százalék lett idevágóan visszaeső.

Gustl Mollah (felső kép) jogtörténetet írt. A pszichiátrián eltöltött 7 év után szabadult. Heinrich Pommerenke (felső kép) majdnem 50 évet töltött börtönben 

Sok elkövető azért bántalmaz gyermekeket, mert velük könnyebb elbánni, mint a felnőttekkel. Csak egy részük igazi pedofil, aki kizárólag gyermekekre fixálódik. Ennél a csoportnál milyen gyakori a visszaesés?

Ausztriában egy tanulmány kapcsán speciálisan pedofil gyermekbántalmazókat figyeltek tovább a szabadon bocsátásuk után. Átlagosan 6,3 év alatt 8,5 százalékuk vált szexuális bűnelkövetővé visszaesően.

Nincs garancia, hogy valaki soha többé nem válik bűnelkövetővé. De a lakosság nyilvánvalóan pont ezt várja el. Hogy birkóznak meg ezzel a nyomással?

Az egyetlen dolog, amit szakértőként tehetünk, hogy a prognózis megadásával a szabványokhoz és a kritériumokhoz tartjuk magunkat, óvatosan járunk el és nem szabadon gyógyítunk. Egy repülőgéptechnikus sem garantálhatja, hogy a repülőgép nem zuhan le, csak minden ellenőrzőlistát átnéz, és arra a megállapításra jut, hogy a zuhanás extrém valószínűtlen.

Volt már olyan, akit ön szakvéleményezett, és újra bűnelkövetővé vált?

Amennyire tudom, eddig nem történt semmilyen súlyos eset.

Az egyik oldalon a társadalom biztonságérzete áll, a másik oldalon pedig az egyes személyek jogai. Merre mozdul el pillanatnyilag az inga?

Az inga egy korlátozó álláspontból – gondoljunk csak Gerhard Schröder jelmondatára „Elzárni, méghozzá örökre” – egy inkább megengedő álláspontba mozdult el. A fordulópontot Gustl Mollah ügye hozta meg, ami példaként szolgál a társadalom előtt: Elképzelhető, hogy vannak emberek, akik jogtalanul, vagy túl hosszú ideig voltak elzárva. A nevelési intézkedések módosítása, a viszonylagossági alapelvek erősítése – ezek mind jelentős utalások erre.

Vannak olyan elkövetőke ennek ellenére, akiket soha nem szabadna szabadon engedni?

Vannak, főleg azok között, akik több súlyos szexuális bűncselekményt, közte emberölést követtek el.

Ki volt az Németországban, akiről sokszor készült szakvélemény, mégsem engedték szabadon?

A „Rajna-Ruhr-vidéki hasfelmetsző” Frank G, ő egyike a többszörös szexuális bűnelkövetőknek.

Ki volt, aki ténylegesen élete végéig maradt elzárva – akiről soha nem született pozitív prognózis?

A többszörös gyilkos, Heinrich Pommerenke jut eszembe, aki az ötvenes években a Fekete erdő területén tartotta rettegésben az embereket. 1959-től 2008-ban bekövetkezett haláláig volt börtönben, tehát majdnem öt évtizedet. Nála az életfogytiglan valóban életfogytiglant jelentetett.

Évi