John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 3. rész

Találkozás a helyi rendőrséggel

Miután befejeztük a beszélgetést, Morgan megkérte a Ramsey házaspárt, hogy menjenek át egy másik irodába, míg én tájékoztattam Ellis Armisteadet és Pat Korten média tanácsadót a benyomásaimról. Morgan meg akarta beszélni az arra délutánra tervezett találkozót a boulderi rendőrséggel. Azt mondta, szeretné felajánlani nekik a tanácsadói szolgálataimat, és Tom Koby rendőrfőnököt megkérni arra, hogy osszon meg nyilvános információkat, melyek semlegesíthetik a dezinformációk hatalmas mennyiségét, ami Morgan szerint nyilvánosságra került.

A rendőrkapitányságon, kb. 10 percnyi autóútra, rengeteg újságíró vette körül az elülső lépcsőt, így az oldalsó ajtón kísértek be minket a parancsnoki tárgyalóba. Bemutattak Koby rendőrfőnöknek, Eller parancsnoknak és egy rendőrségi jogi tanácsadónak. Ehhez társult még a média tanácsadó és három ügyvéd – Morgan, Hal Haddon és Patsy ügyvédje, Patrick Burke -, azonnal láttam Koby rendőrfőnökön, hogy nem számított ekkora csoportra. Koby azt mondta, felkeszült arra hogy bizonyos kiszivárogtatásokat megbeszéljen, de anyagi részleteket nem akar ilyen körülmények között megvitatni. Este hét órára sajtókonferenciát tervezett és meglehetős hévre számított a média irányából azzal az elterjedt hiedelemmel kapcsolatban, hogy a rendőrség elfuserálta az áldozat utáni keresést azzal, hogy nem fésülte át a teljes pincét, elvesztette az ellenőrzést az emberek felett a házban, és ezáltal kritikus mértékben tönkretette a bűnügyi helyszínt.

A rendőrfőnök halk szavú, profi szakembernek tűnt nekem. Másrészt, Eller mimikája és gesztusai azt tükrözték, hogy „ne zavarj”. Koby kiment, hogy találkozzon az embereivel, majd 10 perccel később visszatért, hogy szeretnék hallani a mondanivalómat. Elmondták, hogy korábban az önéletrajzom másolatát átadták a rendőröknek.

Koby elhagyta a termet, hogy előkészüljön a sajtótájékoztatóra, Eller lett a találkozó vezetője. Közömbös volt és úgy tűnt ez idejének nem éppen produktív kihasználása.

Azzal kezdte, hogy elmondta, tanúként fognak kezelni. A beszélgetésünk közben derült ki, hogy aznap reggel beszéltem a Ramsey házaspárral. Felszaladt a szemöldöke, és szarkazmussal a hangjában így szólt: „Ó, szóval beszélt Ramsey-ékkel!”

Egy idő után elegem lett ebből a hozzáállásból és így szóltam: ”Nézze, azért vagyok itt, hogy segítsek. Ha nem érdekli, akkor legyen. Más dolgom is van, úgyhogy elindulok.” Majdnem ugyanezt mondtam az atlantai rendőrségnek 16 évvel korábban, amikor ott voltam a gyermekgyilkosságok nyomozása kapcsán. Nem, őket nagyon is érdekli, hárított Eller, és másnapra két másik nyomozóval szerveznek le beszélgetést számomra. Megkérdezte, tagja voltam-e az Academy Group-nak, egy tanácsadó cégnek, amely egykori quanticoi ügynökökből alakult. Mondtam, hogy nem voltam tagja, de több tagjukat is kiképeztem. Úgy hallottam, hogy a rendőrség kapcsolatba lépett Pete Semerick-el, aki egyike azon ügynökönknek, akik az egységem tagjai voltak, és aki ezzel a csoporttal dolgozott később, hogy a váltságdíj követelő levél tartalmát elemezzék.

Ebben az időben kezdtem hallani arról, hogy amikor először felvette velem a kapcsolatot Ellis Armistead, a Ramsey házaspár ügyvédje Gregg McCrary-val is felvette a kapcsolatot, akit annak idején én vittem az egységemhez, és aki nagyon sok fontos ügyben dolgozott, amíg Quanticoban volt. Morgan elmondta, hogy valójában soha nem beszéltek személyesen, de Gregg nyilvánosan bejelentette, hogy ebben az ügyben nem fogadna el felkérést, mivel az ilyen eseteknél általában az derül ki, hogy a szülő vagy egy másik, a családhoz közel álló személy az elkövető, és számára most is így néz ki az eset, és nem szeretne egy táborban lenni a gyilkossal.

Én sem akartam, de csalódott voltam és némiképp szomorú azért, ahogyan Gregg ezt megközelítette. Olyan volt, mintha egy elődiagnózist állított volna fel egy betegségről anélkül, hogy megvizsgálta volna a pácienst, abból a statisztikai valószínűségből kiindulva, hogy a páciens beteg. Gregg azóta az ügy gyakori média kommentátora lett. Én biztosan nem kérdőjelezem meg az indítékait az általa hozott döntések miatt. De el kell mondjam, hogy amikor Quantico-ban vezettem a nyomozás támogató részleget, nagyon aggódtam volna, ha úgy érzem, hogy bármelyik ügynököm idő előtt kiértékelt volna egy ügyet, vagy egy adott irányba elhajolt volna, hogy kedvezzen a helyi nyomozó hatóságnak. Mindig arra törekedtem, hogy a konzultációinkat és véleményünket a lehető legkevésbé határozza meg a külső befolyás. Ezért, amikor a helyi rendőrség elküldte nekünk a tényeket és az ügy anyagait egy adott esetben, az alapszabály az volt, hogy az egyetlen dolog, amit nem küldenek el nekünk, az a gyanúsítotti lista. Nem akartuk, hogy ez befolyásoljon minket.

Ahogy az ügy haladt előre, Gregg kinyilatkoztatta a véleményét. Ugyanakkor engem kritizált a következtéseimért, amit az információk teljessége nélkül hoztam meg.  Mivel neki a nyilvános forrásokon kívül nem volt semmilye, csodálkoztam, honnan volt neki az ügyről elemzése. Ahogyan Gregg, én is úgy indultam neki az ügynek, hogy erős lehetőségét láttam annak, hogy a Ramsey házaspár belekeveredhetett az ilyen típusú bűncselekmények statisztikája alapján. De én megtartottam magamnak az ítélkezést, amíg nem láttam erre bizonyítékot.

Azzal ellentétben, amit állítottak, soha nem kértek fel arra, hogy elkészítsem a gyilkos profilját és soha nem is tettem így. Soha nem volt meg minden szükséges anyagom ehhez. A szerepemet abban láttam, hogy az ügyvédekkel együtt dolgozva megbecsüljem, hogy az ügyfeleik érintettek voltak vagy sem, és hogy a rendőrségnek átadjam a tapasztalatom, amit ezernyi emberölési nyomozás elemzésében és kutatásában megszereztem. Eljutottam oda, hogy azt tanácsoltam Ellernek, hogy ha még nem tettek így, akkor vegyék fel a kapcsolatot Ron Walker-el az FBI denveri területi irodájánál. Eller arca rezzenéstelen maradt, nem tudtam meg, hogy kapcsolatba léptek-e Ronnal vagy sem. Az volt a benyomásom, hogy nem tervezte bevonni sem az FBI-t sem más magasabb szintű hivatalt. 

Hadd említsem meg itt, hogy nem voltam kapcsolatban Ronnal ennek az ügynek a kapcsán. Senkivel nem beszéltem az irodából, nem kértem, nem akartam, és nem is volt belső információm az FBI-tól.

A találkozó nem tartott 45 percnél tovább, és amikor véget ért, az oldalsó ajtón kísértek ki minket, a lehető legmesszebb a médiától.

Azon az estén Koby rendőrfőnök rendesen meglepett minket, amikor számonkérte a sajtót a félrevezető hírekért. Különösen egy agresszív riportert leckéztetett meg, akinek elmondta, el sem tudja képzelni, milyen érzés egy bűncselekmény során elveszíteni egy gyereket. A rendőrfőnök elmondta, hogy számos potenciális gyanúsított van képben, és hogy a nyilvánosságnak tudnia kell néhány információról, de nem mindenről. Hozzátette, hogy a törvényszéki vizsgálatok eredménye részletekben fog megérkezni a következő néhány hétben. Amit senki nem tudhatott előre, az az volt, hogy néhány fontos eredmény idővel megérkezett, de a kapcsolat a rendőrség és Alex Hunter kerületi ügyész irodája között olyan szegényes volt, hogy a rendőrség azt sem tudta elmondani az ügyészeknek, hogy mijük van.

A nyomozók

Január 10-én, pénteken reggel Bryan Morgan kíséretében, a rendőrkapitányságon találkoztam Steve Thomas és Thomas Trujillo nyomozókkal. Mindketten ápoltak, jól öltözöttek voltak a késő húszas, korai harmincas éveikben. Bemutatkozásuk során szívélyesek voltak. Bementünk egy kihallgató helyiségbe, melyben egy asztal volt elhelyezve négy székkel.

Morgan lefektette a szabályokat, melyek szerint válaszolok bármely különleges kérdésre a Ramsey üggyel kapcsolatban, és általánosságban beszélek arról, mit tettem, hogyan tettem és milyen benyomásaim voltak. A nyomozók azt mondák, semmi gondjuk ezzel. Azt kérdezték, van-e nálunk bármilyen felvevő készülék, mi elmondtuk, hogy nincsen.

Megkérdezték a teljes nevem, a születési helyem és időm, az otthoni címem és telefonszámom, stb. Amikor mondtam, hogy Brooklynban születtem, egyikük jelezte, hogy észrevett egy kis akcentust a beszédemen. Bemutattam a hátterem és tapasztalataimat körülbelül 15 percen keresztül, mely után mindkét férfi azt mondta, hogy le vannak nyűgözve. Morgan hozzátette, „John a legjobb abban, amit csinál, ezért kell odafigyelnetek arra, amit mond.” Kicsit feszélyezett ez az ajánlása, de hagytam.

 

Elmondtam nekik az eddigi elemzésem tapasztalatait, és hogy miért hittem el, amit a Ramsey házaspár mondott. A két nyomozó nonverbális jelei azt mutatták, hogy érdekli őket, amit mondok. Elmondtam, hogy ezen a ponton úgy hiszem, hogy az indíték személyes volt és John Ramsey-nek célzott. Úgy gondoltam, hogy a 118.000 dolláros összeg, amit a levélben követeltek, lényeges, mivel pontosan ugyanez az összeg volt a cégének a bónusz összege, melyet elektronikusan letétbe helyeztek a nyugdíj előtakarossági számlájára.

Elmondtam, hogy véleményem szerint a levél írója harmincas, negyvenes fehér férfi, némi üzleti háttérrel. (Amikor lehetőségem nyílt részleteiben tanulmányozni a levelet, kissé lejjebb vittem az életkor jóslatomat. A kor a legbonyolultabb tényező egy bűnügyi nyomozás elemzésekor, mert a valós életkor és a viselkedésbeli kor nem mindig egyezik.)

Elmondtam, hogy a levél üzleti stílusban íródott, és egy bizonyos ponton a zsaroló már nem tudta teljesen álcázni magát. Tudni akarták, hogy szerintem egy személy írta-e a levelet. Azt mondtam, ezt gondolom, és hogy valaki olyannak kell lennie, akinek vagy szándékosan, vagy véletlenül tudomása van erről a bónusz összegről. Ha véletlenül, akkor az ismeretlen elkövetőnek látnia kellett valami papírt erről az összegről vagy John irodájának asztalán vagy a pulton vagy valahol a házban. A bűncselekmény maga és a helyszín kevert volt, szervezett és szervezetlen is, amely erősen arra utalt, hogy ez a személy kriminálisan egyszerű, naiv. Habár, ha nem is volt profi bűnöző, kellett, hogy legyen benne egyfajta merészség ahhoz, hogy behatoljon egy házba, megöljön egy gyermeket, miközben a szülők a házban tartózkodnak. Még maga a levél is kevertséget mutatott. Nagyon hosszú volt egy váltságdíj követelő levélhez képest, mindenféle nem odatartozó anyag volt benne, amihez tervezésre és szervezésre volt szükség, hogy össze lehessen rakni. Másfelől, a papír és az íróeszköz a házból származott. Ez vagy a tervezés hibájára vagy túltervezésre utal – hogy csak a házban lévő anyagot használták, hogy ne hagyjanak plusz nyomot. De ebben az esetben az elkövetőnek tudnia kellett, hogy a család elég ideig marad távol ahhoz, hogy legyen idő megírni a levelet.

Azt mondtam, attól függetlenül, hogy ki követte el a gyilkosságot, családtag vagy behatoló, nem hiszem, hogy a levelet a tett után írták. Egész pályafutásom során, soha nem láttam senkit ekkora kontrollal és mentális jelenléttel, hogy egy ilyen hosszú és körülményes levelet meg tudjon írni. Egyszerűen nem volt ennek értelme.

Semmi arra utalót nem találtam, hogy a szülőknek bármi indítékuk vagy okuk lenne arra, hogy megöljék a gyermeküket. Ahogy meg tudtam ítélni, JonBenet a mindene volt az apjának. Miután pedig egy lányát már elveszítette, biztosan túlóvta őt.

A két nyomozó nagyon figyelt és komolyan megfontolták az elemzésemet. Elmondtam, ahhoz, hogy ezt az elkövetőt elkapják, a rendőrség és az ügyészi hivatal megnyilvánulásainak, pozitívnak és bizakodónak kell lenniük. Lépésről lépésre átvettem velük a megelőző intézkedéseket, amiket a múltban kidolgoztam. Egy profil önmagában nem lenne ilyen értékes, de ami hatékony lenne, ha megpróbálnának a médiával együttműködve a támadás előtti és utáni viselkedésmintákat nyilvánosságra hozni, hátha valaki, aki közel áll ehhez a személyhez, felismeri őket. Ezt még azelőtt kellene megtenni, mielőtt az emlékek halványulni kezdenek.

„Nézzék csak az Unabomber ügyét”, mondtam. „Az Unabomber végzete az lett, amikor megírta a közleményeit. Akkor volt már valami értékelhetőnk. Elkezdtük megérteni az indítékait. Most azzal, hogy ezt a levelet nyilvánossá tesszük, megvan a lehetőség, hogy valaki felismeri és egy névvel szolgál nekünk. Ha akkor a manifesztót nem közöltük volna le a New York Times és a Washington Post hasábjain, Theodore Kaczynski még ma is valami montanai kunyhóból terrorizálná az országot.

Azonnali eredményt hozó technika lenne, ha az újságokban és a hírdetőtáblákon a levél másolatát közzétennék. 1989-ben, Jana Monroe különleges ügynök (most helyettes vezető különleges ügynök a denveri területi irodánál) egy tampai ügyön dolgozott a csapatomnak. Ebben az ügyben egy asszonyt és a tini lányát, akik látógatóban voltak a térségben, holtan találták Tampa Bay-ben. Nyilvánvalóan szexuális bűncselekmény áldozatai lettek. Az egyetlen kézzelfogható bizonyíték egy odafirkantott jegyzet volt, amit a nő kocsijában találtak, és azt az útvonalat adta meg, ahogyan a motelből eljutnak oda, ahol a kocsit megtalálták. Amikor a többi nyom nem vezetett eredményre, Jana megkérte a helyi rendőrséget, hogy tegyék ki a jegyzetet a helyi hírdetőtáblákra, hátha valaki felismeri a kézírást. Néhány napon belül, három különálló személy, akik sohasem találkoztak, felhívták a rendőrséget és azonosították a kézírást, ami egy engedély nélküli alumínium vágányszerelő férfihez tartozott, aki elégtelen munkát végzett mindhármuknál. Elfogták, bíróság elé vitték, bűnösnek találták és elítélték emberölésért.

A nyomozóknak tetszett ez az ötlet.

 

Folytatása következik

Évi

John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 2. rész

Először az volt a benyomásom, hogy ugyanez a birtokosi érdek és gondoskodás volt tetten érhető, amikor JonBenet testét megtalálták, de ebben az esetben inkább kényelemből lett a test letakarva és nem a védelem valamint a gondozói ösztön miatt.

Amikor John Ramsey megtalálta JonBenet testét, egy darab fekete ragasztó volt a szája elé ragasztva, a kezeit megkötözték, és kötél volt a nyakán egy darab fához erősítve. Ami engem itt érdekelt, az John első ösztönös megmozdulása – az első dolog, amit tett – hogy letépte a ragasztót a szájáról, és megpróbálta leszedni a kötelet a csuklójáról. Csak meglazítania sikerült, levenni nem. Majd felvitte a lányát.

Az első kérdés, amit feltettem magamnak, hogy ha John ölte meg a lányát, vagy köze volt a halálához, majd utólagosan beállította a helyszínt, mintha egy szadista betörő műve lett volna, miért rombolná szét a beállított helyszínt azzal, hogy eltávolítja a ragasztót és meglazítja a csuklón a kötést, mindenki mást, leginkább a rendőröket megelőzve. Ennek nem volt értelme.

Az ügyvédek azt mondták, hogy volt egy kis mennyiségű vér JonBenet bugyijában, láthatólag a hüvelyből, valamint mégegy folt, ami ondónak tűnt. Ez, természetesen férfi elkövetőre utal, és amennyiben a DNS passzolni fog John Ramseyéhez, akkor nagyon egyszerű lesz az ügy kimenetele. Kiderült, hogy denveri látogatásom fő oka az volt, hogy kiértékeljem Ramseyt az ügyvédek javára. Bár ezzel nem rukkolhattak elő, az volt a határozott érzésem, hogy tudni akarták, bűnös-e az ügyfelük.

Azonban mielőtt találkoztam John Ramsey-vel, az ügyvédeknek megjósoltam, hogy a rendőrségi laboratóriumi elemzés azt fogja kihozni, hogy nem volt JonBenet testén vagy alsóneműjében ondó. A szexuális indíttatású bűncselekmények, különösen a gyermekek ellen elkövetettek alapján, tapasztalataim szerint ez az elkövető nem az a fajta volt, aki megerőszakol egy kislányt. Bárki, aki ilyen erővel és agresszióval öl – akár a fojtogatásról, akár a tompa tárggyal elkövetett sérülésről beszélünk – nem fogja azzal tölteni az idejét, hogy hagyományos közösülést hajtson végre, hanem más módon bántalmazta volna, akár az ujjai vagy valamilyen tárgy bevezetése segítségével, hogy demonstrálja a kontroll feletti hatalmát és a megvetést, és hamarosan többet tudtunk meg a hüvelyi horzsolásokról és zúzódásokról. De nagyon szkeptikus voltam az ondóvizsgálat eredményét illetően.     

Az ügyvédek által elmondottak értelmében nyilvánvaló zúzódások voltak körben a gyerek fején, melyeket a lelkész (akkoriban nem tudtam a nevét) megpróbált úgy takarni, hogy Patsy ne lássa a seb méretét. Számomra ezen a ponton tiszta volt - noha nem tudtam, hogy Lee Foremannek és Bryan Morgannek is tiszta volt-e - hogy a bűnügyi helyszín nemcsak egy tébolyda állapotában volt, hanem többszörösen beszennyezték. Tudtam, hogy ez számos problémát jelent majd a rendőrségnek és az ügyészségnek, ha megvádolnak valakit és tárgyalásra kerül sor. 

Foreman elmondta nekem, hogy a Ramsey házaspár részt vett egy több mint két órás előzetes kihallgatáson és a kilenc éves fiukat (akinek akkor szintén nem tudtam a nevét) a szülők tudta és beleegyezése nélkül kihallgatta a rendőrség. Elmondták, hogy a fiú nem igazán értette, mi történt, és hogy többé nem fogja látni a húgát. A kihallgatás kiegészítéseként a Ramsey házaspár önként szolgáltat haj, vér és írásmintát, ha a rendőrség kéri azt. Ugyanezt a fiúk nevében is megígérték.

Január 8. estéjén, Bryan Morgan és Ellis Armistead, a Ramsey házaspár által felfogadott nyomozó, elvittek a Ramsey család otthonába. Armistead magas szőke férfi volt, korábban gyilkossági nyomozóként dolgozott, lezser modorú, ami ellentétben állt Morgan barátságos, de ellentmondást nem tűrő, irányító magatartásával. A látogatás célja számomra az volt, hogy megértsem a ház elhelyezkedését és a körülményeket és az események időrendi sorrendjét a gyilkosság éjszakáján és másnap reggel.

Az újságcikkek alapján, amiket olvastam, a Tudor stílusú ház négyemeletes volt, beleértve az átalakított padlást, és 1,3 millió dollárra becsülték. Két helyen hozzáépített a Ramsey család. Ahogy megközelítettük a házat, láttam, hogy a szomszédság a család hírnevének megfelelő. Elegánsnak tűnt, olyan típusnak, amire a helyi rendőrség odafigyel, és az egyetlen komoly bűncselekmény, amire az ember számít, a betöréses lopás pénzért, ékszerért, és egyéb értékekért. Megtudtam, hogy a házak közül sokban, beleértve a Ramsey házat is, jótékonysági fogadásokat tartottak, amely sajnos sokszor nagyon jó módja annak, hogy belső információkhoz jussanak a leendő célpontról. Belül, ezt azért vettem észre, mert a háznak jellegzetes stílusa volt, valamint a Ramsey család által hozzáépített részek miatt, az eljutás a lakás egyik részéből a másikba nem volt egyszerű. Nem lehetett eljutni egyik szobából a másikba zsákutca nélkül. A lakás szépen bútorozott volt, korabeli és antik darabokkal egyaránt. Két lépcső vezetett az első emeletről a másodikra, az egyik az a csigalépcső volt, amelyen Patsy megtalálta a váltságdíj követelő levelet. Nagyon ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy egy nagyméretű csomagot, mondjuk egy hat éves gyerek méretűt, fel vagy le cipeljen valaki azokon a lépcsőkön. A fő hálószoba, melyet a harmadik emeleten a padlásból alakítottak ki, el volt dugva, eltávolítva a ház többi részétől. Johnnak dolgozó részlege is volt odafent, Patsynek és neki külön fürdője és szekrénye volt.

JonBenet hálószobája egy közép- vagy inkább felső-középosztálybeli család hat éves gyerekének igényeinek felelt meg. Láttam néhány babát és emléket a szépségversenyekről. Bármilyen zaj jött is ebből a szobából, még ha jó hangos is, nehezen lett volna hallható az emeleten és a másik szárnyban, a Ramsey házaspár hálószobájában. Egy első emeletről érkező zaj még kevésbé, a pincéből jövőt pedig gyakorlatilag lehetetlen lett volna hallani a harmadik emeleten.

Kísérletképpen Armistead egyik nyomozóját beküldtem JonBenet szobájába és kértem, számoljon tízig fokozatosan emelve a hangját számolás közben. Mi a fő hálószobában voltunk. Míg el nem érte az ötös számot, nem hallottuk. A házban nem volt belső telefon vagy más felügyelő rendszer a felső emelet és a gyerekek hálószobája között. 

Azt is észrevettem, hogy féltucat bejárati ajtó van az első emeleten, és hogy JonBenet szobájának van egy erkélye, amit egy kis létrán könnyedén el lehet érni, vagy ha az ember rálép egy szemetes tároló konténerre.  

Az összbenyomásom az volt, hogy az elkövetőnek elég jól kellett ismernie a Ramsey ház elrendezését és a család érkezés-távozás idejét azon az éjjelen, valószínűleg megfigyelés által. 

Ez magas kockázatú bűncselekmény volt a behatoló részéről. Ez azonban nem jelenti, hogy tapasztalt bűnelkövetőről beszélünk. Amikor körülnéztem a házban, úgy éreztem, hogy amennyiben az elkövető külsős, olyan valaki lehetett, akinek a küldetése volt, hogy ártson a Ramsey családnak. A bűncselekmény helyszíne alapján nem tudtuk megállapítani, hogy JonBenet-t eredetileg az ágyában támadták-e meg. A rendőrség elvitte az összes ágyneműt és darabokat a szőnyegből, amelyek hordozhattak lehetséges vérnyomokat vagy egyéb más testfolyadék maradványt vagy szennyeződést, vagy egyéb bizonyítékot. Feltételeztem, hogy a gyereket felébresztették, és azonnal mozdulatlanná tették még a szobájában, mielőtt levitték volna az alagsorba.

Az alagsor veszélyes hely lett volna a behatolónak, ha a Ramsey házaspár felébred és lemegy. Csapdába esett volna.

Találkozás a Ramsey családdal

Január 9-én, reggel 9 óra körült találkoztam a Ramsey családdal a Haddon, Morgan és Foreman ügyvédi irodában. A kulcstalálkozó John-al történt, miután az ügyvédek úgy vélték, hogy ondómaradványokat találtak a testen és a helyszínen, ami az elsődleges gyanút rá irányítja. Bryan Morgan igen, Patsy viszont nem vett részt a Johnnal történt első találkozásomon. A találkozás elején elmondtam ki vagyok, kezet ráztunk és együttérzésemet fejeztem ki a veszteségük miatt. Mint kiderült, volt egy kis jelentősége annak a ténynek, hogy sem ő, sem Patsy nem tudták, ki vagyok. Később aztán, több forrásból is – beleértve Steve Thomas nyomozót – megtudtam, hogy az első könyvem, a Mindhunter, amit Mark-al írtunk, ott volt John Ramsey éjjeliszekrényén. Ebben a könyvben foglalkozunk a beállított helyszínnel, és többen arra gyanakodtak, hogy a Ramsey házaspár, vagy egyikük olvasta, és „megtanulta”, hogyan járjon túl a nyomozók eszén, azzal, hogy úgy tüntetik fel, mintha egy kívülálló ölte volna meg a gyermeküket. Legelőször is, azt kell mondjam, hogy sem ők, sem akárki más nem tanulta volna ezt meg azzal, hogy elolvasta a könyvet. Nem írtunk „hogyan” útmutatót, és bármely jó nyomozó átlátna egy ilyen primitív próbálkozáson. Ezenkívül, bármennyire is szerettük volna, hogy mindenki olvassa a könyvünket, és tudja, kik vagyunk, a Mindhunter nem volt ott John éjjeliszekrényén, vagy bárhol máshol a házban, és én elég rendesen körbenéztem a házban. 

Higgyék el, íróként megtanultam bárhol és bármikor észrevenni könyveket. A könyvünk nem volt rajta a rendőrség által elvitt tárgyak meglehetősen hosszú listáján, viszont a „Dave Barry könyv a kibertérről” igen.

Ez csak az egyike azoknak a valóságnak nem megfelelő információknak, melyek ezzel az üggyel kapcsolatban keringtek. John a velem való találkozás után olvasta a Mindhuntert, és a bűncselekmény idején teljesen ismeretlen volt számára a munkám.

Elmondtam neki, hogy ez nem egyszerű dolog, de az ügyvédei megkértek, hogy csináljak elemzést a bűncselekményről és alkossak véleményt arról, hogy milyen típusú személy lehet a felelős. Azzal vezettem be a beszélgetést, hogy valami hasonlót mondtam, mint amit az ügyvédeknek is előtte nap: a közforrásból kapott információk alapján nem állt jól a szénája. A családtagok mindig az első gyanúsítottak ilyen ügyekben, és a közvélemény azt sugallta, hogy ő és a felesége nem működtek együtt a rendőrséggel.

Meglehetősen szúrósan válaszolt, hogy ez nem is állhatna messzebb az igazságtól, és hogy ő és Patsy mindenben úgy jártak el, ahogyan mondták nekik, és rengeteg kérdésre válaszoltak. Mindazonáltal elismerte, hogy még nem vettek részt a rendőrség által lefolytatott mélyinterjún.

John lehangolt volt és szomorú. Előző nap volt lánya, Beth halálának az ötödik évfordulója. Kértem, hogy vezessen végig az eseményeken.

Karácsony napján és este, majd a másnap reggel, eljutva addig, amikor ő és Patsy észrevették, hogy JonBenet eltűnt. A Karácsony reggel jellegzetesen telt, a két gyerekkel boldogan bontogatták az ajándékokat, amiket a Mikulás hozott, mindkét szülő képeket készített. Úgy tudtam, ezek már a boulderi rendőrség birtokában vannak. Négy körül átmentek Fleet és Priscilla White házába karácsonyi ünnepi vacsorára, ahogy azt előző évben is tették. A White család körülbelül hat háztömbnyire lakott tőlük. John és Patsy mindketten egy pohár bort ittak a vacsorához. A White családnak két gyermeke volt, hasonló korúak, mint a Ramsey gyerekek. Mind együtt játszottak, majd röviddel este kilenc előtt hazatértek, miután kétszer rövid megállót iktattak be, ajándékok átadása céljából. John elmondta, hogy alvó lányát ő vitte annak szobájába, és maga is alváshoz készülődött, amikor Burke a segítségét kérte valamiben, így Patsy fektette le a lányát. 

Miután John ágyba dugta a fiát, felment a fő hálószobába, beállította az ébresztőt a következő reggelre 6 óra 30-ra, mivel Michigan-be készült repülni, egy kis kitérővel a két idősebb gyerekéért és leendő vejéért. A Ramsey család dzsipje a garázsban állt, ajándékokkal megpakolva.

Figyeltem arra mit mond, ráösszpontosítva a ragozására, lélegzésére, testbeszédére, a szóválasztására – összehasonlítva azokkal a tapasztalataimmal, amit több ezernyi erőszakos elkövetővel, áldozattal és azok családjával készített interjúk során szereztem. Átvezettem Johnt december 26-án, az egész reggelen és délutánon, addig amig felfedezte a lánya testét a borospincében. Amikor arról beszélt, hogy felvitte, pislogni kezdett, mintha újra látná maga előtt a jelenetet. Aztán zokogni kezdett.

Miután körülbelül két órát töltöttem Ramsey-vel, elnézést kért, és a mosdóba ment. Bryan Morgan-hez fordultam, aki egész végig ott volt a szobában, és egyszerűen annyit mondtam, „hiszek neki.”

„Oh, istenem, micsoda megkönnyebbülés!”, felelte Morgan. Hatvanas éveiben járt, szenvedélyes és elbűvölő volt, ha az akart lenni. Az volt a határozott benyomásom, hogy őszintén hitt abban, hogy az ügyfele ártatlan, de vágyott egyfajta megerősítésre, hogy ez az ösztöne helyes.

Amikor Ramsey visszatért, elmondtam neki, hogy már bűnözők százával ültem szemben, és néhányan annyira meggyőzőek voltak, hogy újra bele kellett néznem az aktáikba, hogy biztos legyek abban, a bizonyítékok valóban ellenük szólnak. Aztán azt mondtam, „Mr. Ramsey, ön vagy pokoli jó hazudozó, vagy ártatlan. Elhiszem, amit mond.”

Úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Azt mondtam, „Miért nem megyünk el a rendőrségre és mondja el ugyanezt a történetet, mint nekem?”

Azt válaszolta, hogy az ő oldalukon áll és együttműködik. Morgan azt mondta, hogy egy ponton le fognak ülni a rendőrökkel, és megpróbál találkozni velük délután négy órakor.

Mondtam Morgannek, hogy kész vagyok Mrs. Ramsey-vel beszélni, de megváltoztattam a véleményem arról, hogy azt a férje jelenléte nélkül tegyem meg. Jelen lehet a beszélgetésen. Nem mondtam el se neki, se Morgannek, hogy miért változtattam stratégiát. Azt gondolhatták, hogy most már annyira bízom John-ban, hogy nincs szükségem Patsy verziójára. Az igazság azonban az volt, hogy mivel az elemzésem középpontjában John állt, leginkább az ő reakciói érdekeltek. Most, hogy vele már külön beszéltem, kíváncsi voltam, hogyan viselkedik, amikor Patsy mondja el a saját verzióját. Kíváncsi voltam, látok-e rajta bármilyen feszültséget, amikor a felesége beszél, vagy súrlódást kettejük között a reakciók vagy speciális részletek kapcsán.

Patsy Ramsey fekete pulóvert és szoknyát viselt. A nyakában függő hatalmas ón kereszt felkeltette a figyelmem. Gyakran láttam meggyanúsított embereket, akik hirtelen „vallásossá váltak”, és nagy, nyilvánvaló ügyet csináltak belőle, ezért magamban megjegyeztem, hogy majd átfutom a családi fotókat, hogy lássam, hordta-e máskor is ezt a keresztet, vagy bármi hasonlót. Elmondták, hogy Patsy le van szedálva, látható volt, hogy sírt és pihenésre van szüksége.

Bemutatkoztam neki, de ahelyett hogy kérdéseket tettem volna fel, mindkettőjüknek elmondtam, hogyan fogom elemzeni az ügyet, bár elmondtam, hogy nincs meg minden anyagom, ami normális esetben egy ilyen elemzéshez rendelkezésemre áll. Bemutattam a Crime Classification Manual-t (bűnügyi osztályozási kézikönyv), ami akkor készült és került kiadásra, amikor még az FBI-nál dolgoztam, és én voltam a vezető szerzője. Ennek a kézikönyvnek a célja az volt, hogy a bűnözői viselkedést osztályozza, segítséget nyújtva a rendvédelmi szerveknek, oly módon, ahogyan a DSM, a Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve tette az egészségügyi ellátásban dolgozó szakemberek számára.

A CCM-ben négy fő kategóriát soroltunk fel az emberölésekhez – pénzügyi ok, személyes indíték, szexuális és csoportos ok – ezeken belül alkategóriákkal. Ebben az ügyben jelent volt a váltságdíj követelés (pénzügyi ok), nyilvánvaló szexuális támadás (szexuális ok), és utalás arra, hogy egy idegen csoport a felelős az elrablásért (csoportos ok). Az én véleményem az volt, hogy míg ebben az ügyben határozott utalások voltak a három fenti kategóriára, úgy gondoltam, hogy az elsődleges mégiscsak a személyes indíték volt, részben a bosszú és a megtorlás jegyeivel.

Ahogy ezt kimondtam, John Ramsey ismét sírni kezdett. Azt mondta, az ő hibája, hogy a lányát megölték, hogy valaki megpróbált törleszteni neki valamiért. Patsy ekkor nagyon lobbanékony lett és azt kérdezte, miért tenne ilyet valaki.

„Úgy hiszem, a gyilkos már korábban járt önöknél,” mondtam. „Azt gondolom, hogy Mr. Ramsey ismeri, vagy volt kapcsolata ezzel a személlyel, és ettől a ténytől rosszul érzi magát.”

Megkérdeztem tőlük, hogy bármelyikük észlelt-e szokatlan viselkedést bárki részéről a gyilkosság óta. Patsy azt mondta, hogy White-ék furcsán viselkedtek velük. Azt válaszoltam, hogy az emberek néha furcsán viselkednek az ilyen szituációkban, de nem azért mert bűnösek, vagy valamit rejtegetnek, hanem mert nem tudják, mit mondjanak vagy tegyenek. Én magam 1983-bam a betegségem, a kómás állapotom, és a hosszú felépülésem azzal kapcsoltam össze, hogy azok, akikről azt hittem, hogy közeli barátaim, soha nem látogattak meg a kórházban vagy később az otthonomban. Patsy azt mondta, hasonló élményei voltak a rákbetegsége idején. Közeli barátai közül többen soha nem látogatták meg. Azt mondta, hogy erős hite miatt élte túl a betegséget, és mert Isten kezére bízta magát.

A Ramseyékkel folytatott beszélgetés több pontján rápillantottam Bryan Morgan-re, és láttam, hogy könnyezik. Ez bebizonyította számomra, hogy valóban hisz az ügyfelei ártatlanságában, és teljes mértékben átéli azok hihetetlen mértékű veszteségét. Egyszer megkérte Johnt, hogy mutasson egy képet Beth-ről. John elővette a képet a pénztárcájából és elkezdett sírni. Morgan megfogta a vállát, ő maga is sírni kezdett és azt mondta: „John, annyira sajnálom.”

Ez vajon megjátszás volt, ami nekem szólt? Gyorsan levontam a következtetést, hogy nem. Úgy gondoltam, hogy miután több száz elkövetővel és áldozattal beszéltem, eleget tapasztaltam ahhoz, hogy felismerjem a valódi könnyeket.

Folytatása következik 

Évi

Olvasnivaló: Dr. Richard Shepherd – Holtak vallatója

Több mint húsz éve érdekel az igazságügyi orvostan. Még gondolatban sem létezett a blog a fejemben, amikor már az orvosi könyvtárba beiratkozva, bőszen olvasgattam elmekórtani és egyéb szakkönyveket. Azóta két példányom is lett igazságügyi orvostan könyvből, és rendvédelmi tanulmányaim során boncoláson is részt vettem. Milton Helpern: Nyomozás a boncasztalon című könyve volt az, ami igazán mély nyomot hagyott bennem. Helpern amerikai orvosszakértő volt, aki rengeteg érdekes üggyel találkozott, sok tisztázatlan halálesettel, balesetnek beállított emberöléssel. Nyelvezete közérthető, könnyed, a könyv maga pedig lebilincselő.

Amikor a kezembe vettem Dr. Shepherd könyvét, reméltem, hogy hasonlóan lebilincselő olvasmányban lesz részem, a mű azonban felülmúlta a várakozásaimat. Igazságügyi szakértőként végre száz százalékban tudtam azonosulni a szerző munkájával, a felelősséggel, a teherrel, döntéseinek következményeivel. Igazán nem is maguk az egyes esetek kötötték le a figyelmem, hanem az a gondosság, amivel a munkáját, a szakértői tevékenységet bemutatta, magyarázta, amivel közelebb hozta a laikusokhoz azt a munkakört, amelytől talán a legtöbben igencsak viszolyognak.

„Más patológusokkal ellentétben én felfogtam, hogy a törvényszéki patológiának igenis vannak páciensei, jóllehet, nem úgy, mint más orvosoknak, mert ezek a páciensek valamennyien halottak.”

Végtelenül rokonszenves, ahogyan élete alakulását egészen kicsiny gyermekkora óta bemutatja, kendőzetlenül. Mi nem egy sztár patológus írását olvashatjuk, holott Nagy-Britannia leghíresebb törvényszéki kórboncokának munkáját követhetjük figyelemmel, mégis abszolút közel érezzük magunkhoz, mert egy átlagos ember, átlagos életét láthatjuk.

Teljes valójában mutatja be szüleihez fűződő viszonyát, édesanyja korai halálát, édesapja második házasságát, első találkozását a kórbonctannal, mely megpecsételte a sorsát.

Több mint 23ezer boncolást végzett, mindig a korrektséget követve, az igazságért harcolva. A szúrt sebek specialistájává képezte ki magát. Lankadatlan lelkesedéssel, kitartással. 

„Az igazság alapját az ismeret jelenti, így a hiányos ismeret veszélyt is jelenthet az igazság számára. Orvosként én az igazságot a tények révén kerestem. Patológusként fokozatosan felismertem, hogy az igazságot közvetlenül befolyásolhatják a döntéseim és azoknak a tényeknek a mennyisége, illetve köre, amelyeket tanulmányozásra érdemesnek ítéltek. Ez volt az első lépés abba az irányba, hogy az igazság természetét vizsgálatnak vessem alá, és ezt ma már a legfontosabb feladatomnak tekintem.”

Olyan dolgokat magyaráz el szakszerűen, ugyanakkor bárki számára érthetően, melyek mindig is foglalkoztatták a laikusokat, úgymint a halál idejének megállapítása (nem úgy, ahogyan a filmeken látjuk), a hullamerevség, a hullafoltok. Mi, miért és hogyan alakul ki, miből mire lehet következtetni. Sokan azt gondolják, a patológus, kórboncnok csak vág, kaszabol, aztán összevarr. Szakértőként akkora felelősség nehezedik a vállára, amit mások elképzelni sem tudnak. Tömegszerencsétlenségek, terrortámadások, tömeggyilkosságok. Ahol fejben ott kell lenni, miközben szinte futószalagon érkeznek az áldozatok, s elég egy aprócska hiba, máris oda a szakmai tekintély, még akár az orvosi engedély is.

„Hogyan várhatják el valakitől, hogy mindig igaza legyen, miközben természetesnek vesszük, hogy az ember olykor téved. Válasz: mert a bűnügyi igazságszolgáltatás konfrontatív jellege miatt nincs helye talánnak, esetlegnek, lehetségesnek. … Elég egy kis megingás, és a vádlottakat leültetik olyan bűnökért, amelyeket nem követtek el – vagy bűnös létükre szabadon eresztik őket.”

Az emberi test, még élettelenül is, rengeteg információval szolgál arról, hogy az illető hogyan élt, milyen betegségei voltak, mi az, ami végül a halálához vezetett, akkor is, ha valaki megpróbál leplezni dolgokat. Számtalan patológus szájából lehetett már hallani, hogy a holttestek beszélnek, és az ő feladatuk az, hogy meghallják, megértsék, amit mondani próbálnak.

„A holttestek beszélnek. Egy vizsgálat rengeteg mindent elárul az elhunyt életmódjáról, sőt talán a személyiségéről is, a legtöbbet azonban a haláláról. Egy emberölési ügyben az, amit a halott, ha kellőképpen odafigyelek, mond nekem, segíthet a törvény kezére juttatni az elkövetőt.” 

Dr. Shepherd végigvezet minket életútján, láthatjuk, milyen nehéz ezt a munkát a családdal, felesége ambíciójával, hogy kései időben ugyan, de szintén orvosi pályát választ, összeegyeztetni. Zárkózott, érzelmeit nehezen kimutatni képes férfiként házasságára is árnyékot vet személyisége és nehezen tud kapcsolatot kiépíteni a hozzátartozókkal, melyet végül képes megugrani, és pozitív konzekvenciát von le belőle. A hosszú évek során elvégzett rengeteg boncolás, kiemelt ügyek miatti nyomás, a bírósági megjelenések (melyekről saját tapasztalataim is vannak) aztán eljuttatják a kiégésig, melyből idővel szerencsésen visszatér.

Sheperd könyve emberközelségbe hozza a halált, a kórbonctant, ezt a (majdnem) mindenki által félelemmel és viszolygással övezett szakmát, ami nagyon sokat segít a betegségek, a halál, az emberi test működésének megismerésében, és megértésében, mégis, amíg valamilyen módon az ember nem találkozik a halállal, szívesebben kerüli ezt a témát. Sajnos szüleim elvesztése révén én már találkoztam a halállal, és természetesen számomra sem egyszerű ennek a témának a kezelése, de a tanulmányaim során a boncoláson való részvétel igencsak hasznosnak és érdekesnek bizonyult. Egy kicsit azóta másképpen tekintek az életre.

„Azt mondanám, saját, halállal kapcsolatos ismereteim hozzásegítettek, hogy kellőképpen értékeljem az élet apró örömeit, én pedig alaposan kiélvezem őket. Azt, ha egy gyerek izgatottan futkározik a lehullott falevelek vörös-sárga szőnyegén, vagy ha egy ujj mélységes érdeklődéssel követi arcomon a ráncokat, azt, ha ég a tűz, miközben kívülről az eső veri az ablakot, ha egy kutya elém rohan, hogy üdvözöljön odahaza, ha egy gyengéd kéz szeretetteljesen simul az enyémre. Nem idegen számomra az öröm. Tudom, hogy csak azok élhetik meg igazán, akiknek volt részük nehézségekben is, márpedig ezek elkerülhetetlenek.” 

Számomra, amellett, hogy nagyon érdekes eseteit mutatja be Dr. Shepherd, a legszimpatikusabb az volt, ahogyan érzékeltette, ő maga, hogy bánik a holtakkal. Minden sorából, gondolatából, meggyőződéséből süt a tisztelet, a korrektség, az igazság kiderítésének vágya, pedig ő maga is kínpadra került, amikor egy korábbi esete kapcsán egy csecsemő halált gyermekágyi halálként állapítottak meg, egy későbbi vizsgálat azonban úgy ítélte meg, hogy fontos sérüléseket figyelmen kívül hagyva, téves okot állapítottak meg. Mert a gyermeket a szülei ölték meg. Pánikrohamok, majd komoly poszttraumás szindróma lesz mindennek következménye, míg végül ejtik ellene a vádakat és újra képes dolgozni. A szakértői tevékenység nagyon komoly, fontos és bizonyos szempontból terhes munka. Nagy koncentrációt, figyelmet igényel. Ebben a könyvben nagyon sok mindent megtudhat erről is az, akit érdekel. Örülök, hogy Milton Helpern után egy másik, kiváló könyv is a kezembe került, ami továbbra is fenntartja bennem az érdeklődést e szakma iránt.

„Amikor egy holttestre nézünk, soha nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egykor élő személy volt, hogy hozzátartozói gyászolják, hogy az eltávozottat és rokonait tisztelet illeti meg. Ma valamennyiüknek segítségére leszünk azzal, hogy megpróbáljuk megállapítani, mi történt pontosan. Bizonyítékokat keresünk, segíteni akarunk a halott embernek, hogy elmondja nekünk a történetét. Az összes gyászoló szempontjából fontos, hogy félretegyük az érzelmeinket, és jó munkát végezzünk, amivel segíthetünk rajtuk. Így a holttest, amit ma vizsgálunk, anélkül hogy egyetlen szót is szólna, tanúnk és tanítónk lesz.”

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek. Tényleg mindenkinek. Annak is, akit érdekel az igazságügyi orvostan, kórbonctan, patológia, és annak is, akik ódzkodik közelebbről megismerni. Ez a könyv csodálatos útmutató, segédlet, azok számára is, aki nem tudják, mi történik a hozzátartozójukkal a halála után, akik, bár soha nem jártak boncoláson, szeretnék tudni, hogyan zajlik a folyamat, és azoknak, akik szeretnék megismerni egy kedves, segítőkész, ambiciózus és lelkiismeretes  orvos életútját, munkásságát. A könyv a Helikon kiadó gondozásban jelent meg. 

Évi

John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 1. rész

A következő cikk a John Douglas és Mark Olshaker szerzőpáros: The Cases That Hunt Us című könyvéből általam készített fordítás. 

A JonBenet Ramsey gyilkosság 1996-ban, Karácsony másnapján történt, melybe John Douglas egykori FBI ügynököt, tanácsadóként bevonták. A következő bejegyzés a Douglas által leírtak fordítása, onnantól kezdve, hogy felvették vele a kapcsolatot.

Amikor képbe kerülök

1997. január 6-án Provo-ban, Utah államban tartózkodtam, egy képzési szeminárium előkészítésén dolgoztam Greg Cooper egykori FBI ügynökkel, aki az egységem sztárja volt, és aki most a provoi rendőrfőnök. Amikor ellenőriztem a hangpostámat, üzenet várt egy H. Ellis Armistead nevű magánnyomozótól Denverből, akit a Ramsey család fogadott fel. Azt szerette volna tudni, lenne-e időm segítséget nyújtani a lányuk meggyilkolásának ügyében. Válaszként hagytam egy üzenetet, hogy egy munka Utah-ba köt pár napra, de megnéztem a naptáramat, és ha később a hét folyamán még szükségük lenne a segítségemre, valószínűleg tudunk találkozni Denverben. A médiából hallottam a Ramsey gyilkosságról, de az utazás és a szeminárium tervezése közben nem sokat gondoltam rá és nem ismertem a részleteket.

A következő nap Armistead kapcsolatba lépett velem a Provo Park Hotelben, ahol megszálltam. Azt mondta, hogy a kiadásaimat és a konzultációs díjat megfizetik, de az árról nem beszéltünk. Jelezte, hogy John Ramsey ügyvédei, Lee Foreman és Bryan Morgan kapcsolatba lépnek majd velem.

Foreman este kilenc körül hívott és arra kért, menjek Denver-be és Boulder-be, és folytassak le egy elemzést nekik. Azzal folytatta, hogy kutatott pedofilok után, és John Ramsey nem passzol a profilba. John sikeres üzletember, anyagilag jó helyzetben van. Világos volt számomra, hogy valaki mást keres, aki „objektíven” ugyanerre az eredményre jut.

 

Elmondtam Foreman-nek a szokásos beszédet, amit minden potenciális ügyfélnek elmondok, mióta elhagytam az irodát, akár magánszemélyek, akár rendőri szervek voltak: Megveheti az időmet, ha tudok belőle adni, de az elemzésem teljesen független és nem tudja befolyásolni azt. A jelentésemet szóban fogom közölni. Öntől függ, hogy egyetért vele vagy sem, és öntől függ, hogy felhasználja vagy sem. Ha kívánja, utána elkészítek egy írásos jelentést is, ami, mivel nem vagyok ügyvéd, az idézésem alapja is lehet. Nem fogok nyilvánosságra hozni semmilyen különleges vagy védett információt, amit öntől kapok. De ha a véleményemet nyilvános információk alapján kéri, fenntartom a jogot, hogy nyilatkozzam. Foreman beleegyezett a feltételekbe. 

1997. január 8-án, szerdán Denverbe repültem. Az út alatt jegyzeteket készítettem azokról a dolgokról amikről úgy éreztem tudnom és értenem kell:

I.             Az ügyben keletkezett tények

Nap, dátum, idő. Mikor határozták meg a gyermek eltűnését? Mit tettek? Kit hívtak? Hívták a rendőrséget? Mikor? Mikor fedezték fel a gyereket? Hol? Ki találta meg? Helyszín leírása, gyermek pozíciója, bűnügyi helyszín, ruházat, halál oka. Vér? Hol? Szexuálisan bántalmazták? Honnan tudják? 

II.            Jegyzet

Hol találták meg? Ki találta meg? Papír – hol szerezhető be? Levél áttekintése.

III.          Család háttere

-      üzlet, - ki él a házban?, - korábbi házasságok, - mióta házasok?

IV.          Hozzáférés a házhoz

-      Ki?, - biztonsági rendszer

V.           Modell karrier (az volt a benyomásom, hogy a kislány gyermek modell volt)

-      Ki volt a szponzor?, - Ki fényképezte?, - Családi fotós? 

Amikor Denverbe értem, találkoztam Lee Foreman-el és Bryan Morgan-el az ügyvédi irodájukban, ami egy átalakított történelmi épületben volt a belvárosban. Az üvegfalú konferenciateremben találkoztunk, amit ők buboréknak hívtak.

Mondanivalómat azzal vezettem be, hogy megértem, hogy van egy álláspontjuk a Ramsey házaspárral kapcsolatban a tapasztalataik és a pedofilok utáni kutatás alapján. Mindazonáltal nem feltétlenül kell arra gondolni, hogy pedofillal van dolgunk. Elmagyaráztam az állandó és az eseti gyermekbántalmazó közötti különbséget, hogy a szükséges lépéseken végig kell menni, hogy az elemzést el lehessen végezni, és megjegyeztem, hogy nem rendelkeznek a boncolási jegyzőkönyvvel, a helyszíni fotókkal, és toxikológiai jelentésekkel, mindazzal, amit én rutinszerűen használok az elkövető típusának meghatározásához.

Elmondtam, hogy a korlátozott média hír alapján, amiket olvastam, nem áll jól az ügyfeleik szénája. Ha az információ, amit én olvastam, tény volt vagy kitaláció, vagy a kettő keveréke, a közvélemény megítélése szerint a Ramsey család volt a felelős. Például, úgy tudtam, hogy nem léptek azonnal kapcsolatba a rendőrséggel, miután megtalálták a lányukat. Látható volt, hogy a tényleges tudásom az ügyről ezen a ponton még mindig nagyon korlátozott volt.

Elmondtam, úgy tudom a Ramsey házaspár soha nem működött együtt a rendőrséggel, ami elég problémásnak tűnt számomra.

Az ügyvédek azt válaszolták, hogy a Ramsey házaspár nagyon is kooperatív volt a rendőrséggel az első naptól kezdve. Annak ellenére is, hogy a váltságdíj követelő levélben arra utasították őket, hogy ne lépjenek kapcsolatba a rendőrséggel vagy az FBI-al, azonnal értesítették a hatóságot. A rendőrség átkutatta a házat John és Patsy néhány barátjával, de nem találták meg az áldozatot. A Ramsey házaspár láthatóan annyira ideges volt, hogy egyik barátjuk azt javasolta, John-al együtt kutassák át a házat, hogy lefoglalják őt. John és barátja, Fleet White átkutatták a házat, végül a 10 négyzetméteres borospincében kötöttek ki, amit tárolónak használtak. A barát észrevette, a pince ablaka be van törve és üvegdarabok vannak a földön. Ramsey ekkor megjegyezte, hogy ő törte be az üveget, mert többször kizárta magát és így tudott bejutni a házba. Az ablakmélyedés kívülről ráccsal volt keretezve, a behatolónak tudnia kellett a törött üvegről a rács alatt, hogy megkísérelhessen bejutni.

Látható volt, hogy még több kisebb eltérés volt az ügyvédek által előadott verzióban. A történetet még mindig össze kellett rakni.

Azzal folytatták, hogy Ramsey és White átkutatták a pincét, és Mr. Ramsey volt, aki bement a borospince helyiségbe, majd felsikoltott, „Oh a kislányom!”

Ez fontos pillanat volt számomra. A családon belüli erőszakból következő beállított gyilkosságoknál – ahol egy családtag követte el a bűncselekményt és úgy állította be, mintha egy idegen által elkövetett nemi erőszak vagy rablás fajult volna el - az a tapasztalat, hogy a gyilkos úgy mesterkedik és manipulál, hogy valaki más találja meg a testet. Ez sokkal könnyebbé teszi számára a reagálást, és hogy valamennyire eltávolodjon a bűncselekménytől. 

Például, volt egy ügyem, ahol a férj megölte a feleségét a hálószobában, aztán elment dolgozni. De mielőtt távozott, levitte a testet a tárolópincébe, melynek külső bejárata is volt, majd úgy állította be a testet, mintha szexuálisan bántalmazták volna. Mindezt azért tette, mert nem akarta, hogy a fia találjon rá a testre, amikor hazajön az iskolából, és hogy a megtaláláskor úgy tűnjön, egy nemi erőszak fajult el. Az irodájából többször hazatelefonált, hogy biztosítson alibit a telefontársaság számára, aztán délután felhívta a szomszédot, akinek volt kulcsa a lakáshoz, és aggódó hangon elmondta, hogy nem tudja elérni a feleségét. Legyen kedves, menjen át és nézze meg, minden rendben van-e. A szomszéd átnézte a lakást, de az asszonyt nem találta meg, aztán visszahívta a férfit, és elmondta, hogy a felesége nincsen otthon, de az autója a ház előtt áll, és elég nagy a rendetlenség a hálóban (a feleség pedáns háziasszony volt). A férj aztán hívta a rendőrséget, arra hivatkozva, amit a szomszéd mondott neki, és amikor kiszálltak a nyomozók, megtalálták a nőt a tárolópincében. Ezek után hívták az egységemet.

Vagy emlékezzünk vissza a Borden gyilkosságokra, ahol Lizzie nem kerülhette el, hogy jelentse apja halálát, de komplikált köröket futott, hogy ne maga találja meg a mostoha anyja testét. Úgy intézte, hogy Bridget Sullivan legyen a megtaláló, de aztán amikor Bridget megtagadta, hogy egyedül menjen fel az emeletre, Lizzie Adelaide Churchill-t bízta meg a szobalány kíséretével.

Nos, tehát a tény, hogy John Ramsey maga talált rá a lánya holtestére, felkeltette az érdeklődésem. A jelenetből, amit az ügyvédek vázoltak, nagyon egyszerű lett volna, ha azt mondja Fleet White-nak, „megnézem a mosókonyhát, te nézd meg a kazánt és a borospincét, aztán itt találkozunk.” De nem így tett.

Azt mondták, hogy amikor megtalálták JonBenet testét, egy takaróba volt a felsőteste bugyolálva. Csak a felsőteste? – érdeklődtem. Igen, válaszolták az ügyvédek, a karjai és lábai kilógtak.

Ezt megint fontos volt figyelembe venni. Ahogy a Lindbergh baba ügyében is jeleztük, az a mód, ahogyan a testet hátrahagyják, sokat elárul az áldozat és az elkövető közti kapcsolatról. Charlie Lindbergh testét csak úgy mellékesen kidobták az erdőben, amikor a gyerekrablók számára már nem volt haszna. Meg sem próbálták védeni az elemektől vagy az állatoktól és gondoskodásnak vagy gyengédségnek semmi jele nem volt.

Annak a férfinek az esetében viszont, aki megölte a feleségét, óvatosan beletekerte a nő testét az ágytakaróba, úgy hogy csak a feje látszott ki. Védelmező, tapintatos beállítás volt. Mi erre azt mondjuk, hogy az áldozat felé kifejezett „birtokosi érdeket” mutatja ez a mód. Néha a szülő részéről ez a megbánás jele is.

Folytatása következik

Évi

Katonai bűnök – Szexuális bűncselekmények az amerikai hadseregben

Az Egyesült Államok katonaságánál nemzedékeken átívelő bűncselekményről szól a következő cikk. Ez a bűncselekmény azonban a mai napig tabu, nem beszélnek róla. A 72 éves Jack Williams volt az az egyik azok közül, akik nyilvánosságra hozták, hogy egy másik katona megerőszakolta őket. Az elkövető a helyettes kiképző az Air Force-nál. Williams akkoriban, 1966-ban, azonnal jelentette az esetet. A felettesei elbocsátással fenyegették homoszexualitás indokkal. „Zaklatást, bántalmazást akkoriban jelenteni, olyan volt, mintha az ember kisgyerekeket zaklatott volna. Minta az ember gyerekmolesztáló lett volna” – mondja. Miért tette meg mégis? „Tudtam, hogy ez a kiképző és valószínűleg a kollégái is, másokkal is megteszik ezt.” A sérüléseiből adódó következmények a hátán, a nyakán és a prosztatáján a mai napig kínozzák őt.

Keith Mcguffie alvászavartól szenved. Éjjelente gyakran felkel, hogy az ajtókat, ablakokat ellenőrizze. A hadseregben szexuálisan bántalmazták. Jelentette az esetet a bizalmi tisztnek, aki egyben a csoportvezetője is volt. Másnap az elöljáró az elkövetőt az egész szakasz szeme láttára kihívta, leszidta és azt mondta neki, többet ilyet ne kövessen el. Megnevezte a sértettet is: Keith Mcguffiet. Ezzel kezdetét vette a zaklatás és a megtorlás. Az elkövetőt soha nem vádolták meg. Mcguffie a hadsereg után a rendőrséghez szerelt fel, de a poszttraumás szorongása és a dühkitörései miatt elbocsátották.

Heath Phillips és Brian Lewis azzal foglalkoznak, hogy például a szenátusban az amerikai katonákkal szemben elkövetett szexuális erőszakról és az abból következő „Military Sexual Trauma” (MST)-ről tartanak felvilágosító előadást a képviselők számára. Lewis-t is megerőszakolták, egy felettese pedig megparancsolta neki, hogy ne jelentse a bűncselekményt. Később elbocsátották, személyiségzavar indokkal. A mai napig nemcsak MST-ben szenved, hanem a prosztatáján keletkezett idegsérüléstől is. Heath Phillips megpróbálta megölni magát, miután megerőszakolták.

Ethan Hanson már csak a fürdőkádban tud fürdeni. Nem bírja elviselni, hogy a zuhany alatt álljon. A tengerészgyalogságnál őt és a bajtársait megbüntette a kiképzőjük, mert a zuhany alatt beszélgettek és nevettek. Egy órán keresztül a fürdőhelyiségben kellett futniuk és a nemi szervüket az előttük lévő fenekéhez kellett szorítaniuk. Hanson csatlakozott néhány újonchoz és jelentették az esetet. A kiképzőt áthelyezték, de a kollégái bosszút álltak az újoncokon. Akkoriban kezdődtek Hanson rémálmai és pánikrohamai, melyek miatt később elhagyta a tengerészgyalogságot.

Aaron Perry széleskörű gyógyszer koktélt szed az MST-szimptómáira. Angilában, a légierő egy tengeren túli szolgálata során megerőszakolták. „Egy buliban kaptam egy italt, volt benne valami. Már nem emlékszem, mi történt utána. Csak a szobámban tértem újra magamhoz, a saját székletemben feküdtem és valaki nevetett” – mondja. „Alig tudtam menni. A fürdőben vettem észre, hogy valami rossz történt. Rengeteg vérem elfolyt.” Nem tett feljelentést. „Melegként a katonaságnál senkivel nem tudtam volna beszélni erről.”

Paul Llyod Salt Lake City elővárosában egy szupermarketben sétált, amikor elhaladt a háztartási cikkek mellett, és megérezte az illatukat. Ugyanaz az illat volt, mint annak a samponnak, amit tíz évvel ezelőtt használt az alapkiképzésen. Llyod a földre roskadt, kezeit az arca elé emelte, mintha szégyenkeznie kellene, elbújnia mások elől. Egy ideig ülve maradt a sorok között és sírt, miközben a gondolatai visszavezették a tetthelyre:

2007-ben, 17 évesen a Fort Leonard Wood in Missouri támaszponton négy másik katona megverte és megerőszakolta a zuhanyzóban. Beszállították a katonai kórházba, belső vérzése és anális repedt sérülései voltak, tíz napos kezelésre szorult, de az orvosok kérdéseire, hogy mi történt, nem felelt. „Annyira szégyelltem magam akkoriban”, mondja. „Azt gondoltam: hogyan történhetett meg velem ilyesmi? Nem vagyok eléggé férfi, hogy megvédjem magam?”

Onnantól kezdve Lloyd elkezdett kételkedni önmagában. Hiába volt edzett tinédzser – nem nagydarab, de szívós – a teljesítménye a seregben hirtelen romlott, és amikor a karácsonyi időszakban pár napra hazautazott, a nővérénél bújt el, és többé nem tért vissza a seregbe.

A katonai rendőrség kereste Llyod-ot és végül egy hónappal később találtak rá. Akarata ellenére visszavitték a támaszpontra, de Lloyd megtagadta, hogy folytassa a szolgálatot. Végül szégyenteljes viselkedés miatt elküldték, ez egy sötét folt minden katona életrajzában.

Ezután Lloyd végképp elveszítette a tartását. A hívő mormon nem ment többé templomba. Nem dolgozott, nem takarított, nem tisztálkodott, droggal és alkohollal próbálta a fájdalmát tompítani. Undorodott saját magától: Egy jó, engedelmes fiú, hűséges templomba járó, heteroszexuális mormon hogy engedhette ezt meg?

„Totális balfácánnak tartottam magam, aki mindenkit cserbenhagyott, aki hitt benne. A legnehezebb az egész helyzetben azt volt, hogy elmondjam a szüleimnek az igazságot, mivel ők kezdettől fogva ellenezték, hogy belépjek a seregbe.”

Csak a szupemarketben történt összeomlása után mesélt az anyjának a bűncselekményről. Ő könnyek között ölelte át, mélységes szomorúsággal a fia lelki fájdalmai miatt, de megkönnyebbült, hogy végre megtudta azok okát. „Most már megértem, mi történt veled az elmúlt tíz évben”, mondta Lloyd apja.

Egy napsütéses kora tavaszi napon Paul Lloyd a lakása előtt ül Salt Lake Cityben, mellette a felesége, Rachel, a háttérben a Rocky Mountain hegység. 31 éves, szőke, a bőre ápolatlan hatású, fogai kezeletlenek – „a rossz éveim eredménye”, mondja. Ma már nyíltan meséli el a történetét. „Nem azért jelentkeztem a hadseregbe, hogy megerőszakoljanak, azért jelentkeztem, hogy a hazámat óvjam és azok, akiknek óvniuk kellett volna engem, elárultak.”

A mai napig megszállottként pucolja a fürdőt, hogy megelőzze a rémálmait. Majd feláll egy asztalra és késő éjszakáig a zuhanyzó minden centiméterét súrolja.

Miután Paul Lloyd meggyónta a szüleinek, mi történt, szembenézett a realitással. Terápiára ment, jelentette a hadseregnek az esetet, és sikeresen küzdött a rehabilitációjáért. Sokat segített neki a konzervatív családja támogatása és nyíltsága, és megértő felesége, Rachel. Aztán megtudta, hogy nem ő az egyetlen katona, akit a hadseregben szexuálisan bántalmaztak. Ez segített neki a legtöbbet.

A 72 éves Jack Williams őrvezető egyike volt azoknak, akik először beszéltek nyíltan a témáról. A saját újonckiképzője erőszakolta meg 1966-ban, és soha nem kapott jóvátételt. „Ha akkoriban az ember csak utalást tett szexuális erőszakra, már melegnek számított és veszélyt jelentett a nemzetbiztonságra”- mondja ma.

Billy Joe Capshaw tizedes, 58 éves, csak súlyos sérülések árán élte túl egy szadista katonatársa támadásait Németországban, Braunweilerben, egy támaszponton. Testét sebhelyek borítják. „20 év után vettem a bátorságot, hogy nyilvánosságra hozzam, de a szülővárosomban, Arkansas-ban buzinak és kurvának neveztek”- meséli. „A fiam nem tudta elviselni a gyalázást és öngyilkos lett.”

Paul Lloyd is megismerte Heath Phillips matróz történetét. „Heath a példaképem”, mondja.

Majdhogynem csoda, hogy Heath Phillips még életben van, azután, hogy a „USS Butte” fegyverszállító hajó fedélzetén számtalanszor megerőszakolták, rengeteg sérülést szerzett és kétszer megpróbált öngyilkos lenni. Ugyanolyan elképesztő, hogy ez a férfi, aki soha nem beszélt az érzéseiről, megtalálta az utat a terápiához, ahhoz, hogy beszéljen, hogy feldolgozzon egy olyan bűncselekményt, amiről Amerika eddig hallgatott: férfi katonákat erőszakolnak meg szolgálat közben.

De a leghihetetlenebb talán az, hogy megtalálta az erőt ahhoz, hogy harcoljon a kínzók, a parancsnokok, az egész haditengerészet ellen, és hogy ő ma katonákat és parancsnokokat képez ki, ő, Heath Phillips tengerészgyalogos veterán, Cincinnatusból, New York-ból.

Történetét sötét tragédiának is tekinthetjük. De a jó felé való elmozdulásként is, mint kései megváltást. Ő így látja.

A 49 éves Heath Phillips autóval érkezett Washingtonba, a fővárosba. 2020 elején, a Corona pandémia kitörésekor különleges engedélyt kapott, hogy a védelmi minisztériumba látogathasson el, ahol a tisztviselőket arról szeretné meggyőzni, hogy alakítsanak egy különítményt, mely a fegyveres erőkön belüli szexuális erőszak ellen van, egy olyan nyavaja ellen, amit időközben már a Pentagon is jelentős problémának tekint: 20000 katona esik szexuális támadás áldozatául, ezt a minisztérium ismertette – 10000 nő, 10000 férfi.

„Ez pedig csak a hivatalos szám”, mondja Phillips. „Sokan nem beszélnek róla, főleg a férfiak. Én 15 évig egy szót sem ejtettem róla.” Miért nem beszélt róla? „Meséld ezt el valaki másnak, vagy a feleségednek, vagy a gyerekeidnek: megerőszakoltak. Az első kérdés: Miért hagytad? Phillips széles vállú, erős ember meleg tekintettel. Rövid haja van és a nyakkendőt magasan hordja a nyakán, hogy a sérüléseinek a hegeit ne lássák.

Az amerikai fényképész Mary F. Calvert őt és más érintett amerikai katonákat hosszú időn keresztül elkísérte a mindennapjaikban, és egy nagy feltűnést keltő fotó sorozatban ábrázolta őket. A férfiak készek voltak a sorsukról is mesélni. 

Phillips kálváriája 1988-ban kezdődött, 17 évesen, amikor belépett a hadseregbe – ahogyan előtte az apja és a nagybátyja is. Olyan családból származik, ahol a seregben eltöltött szolgálat olyan érettségi vizsga, mint másoknak az iskolai érettségi.

Az alapkiképzését New Jersey-ben, Earle-ben teljesítette, az „USS Butte” fegyverszállító hajó fedélzetén, melyet már a vietnámi háborúban is bevetettek. Az első szárazföldi tartózkodás alkalmával megpróbálta hat katona ittas állapotban a nadrágját letépni, és megerőszakolni, mint valamiféle beiktatási rituálé. „Megelégedtek azzal végül, hogy az arcomra élveztek”, mondta és lélekszakadva, egy szuszra mesélte, mintha a régóta tartó hallgatást kellene kiegyenlíteni.

Phillips jelentette a támadást a felettesének, aki úgy intézte ezt el, mint valami bajtársi csínyt. Mivel a némasági kódexet megsértette, a hat kolléga legközelebb brutálisan komolyra vette a dolgot. „Egy wc kefét használtak”, meséli Phillips. „Meztelenül és véresen futottam az ezredesemhez, aki annyit válaszolt, hogy biztosan aranyerem van.”

Miért nem hittek neki?

„Úgy gondolom, egyszerűen csak nem akart a témával foglalkozni. Egy másik tiszt azt mondta nekem, hogy legyek férfi és állítsam meg a támadót. A mai napig rémálmaim vannak - kevésbé magától a támadástól, mint inkább az elöljáróktól, akik a támadás után nem segítettek nekem.

Phillips a tetteket aztán olyan részletességgel meséli el, amit itt nem szeretnénk visszaadni. „Annyira sok trauma volt bennem, hogy 49 nap után a gépteremben fel akartam akasztani magam. De rosszul kötöttem meg a csomót, kioldódott.”

Vajon miért erőszakolták meg a katonák?

„Ennek a hatalomhoz van köze”, mondja. „Az esetek 95 százalékában a hatalom és a dominancia a lényeg”.

Phillips a meghiúsult öngyilkossági kísérlet után hazamenekült a hajóról a majdnem 500 km-re lévő Upstate-be, New York államba, jelentette a kongresszusi képviselőnek az eseteket. Vizsgálatot rendeltek el, de a dolog aztán zátonyra futott.

Néhány hét múlva Phillips visszatért a „USS Butte” fedélzetére. Nem sejtette, hogy a legrosszabb még hátra van. Ugyanez a hat katona, akik bántalmazták, kínozták és megverték, és most már samponos flakont használtak a behatoláshoz. Phillips ismét lelépett, de most dezertálás miatt letartóztatták és végül alig egy év szolgálat után méltánytalanul elbocsátották a tengerészet kötelékéből.

A legrosszabb az volt, hogy az apámmal szembe kellett néznem, aki büszke veterán, mondja. „Én, a fia, megbuktam.” 15 éven át hallgatott Phillips a szégyenérzete miatt. De élete irányítása kicsúszott a kezéből. Nem talált munkát, és haragját a környezetén, az embertársain élte ki. Lopott, ivott, hat nőt ejtett teherbe és kétszer a börtönben kötött ki. Mindig kereste a lehetőséget, hogy a lehető legkomolyabban megsérüljön, hogy eltávolítsa az emlékeket, míg végül egy közlekedési baleset során alkoholos befolyásoltság alatt majdnem meghalt. Akkor felriadt.

„Ez volt az első alkalom, hogy sírtam. Nem tudtam abbahagyni, lelki roncs voltam. Mélyen megbántam a viselkedésem.”

Phillips elkezdett egy terápiát és a harcát az igazságért. 2009-ben egy ügyvéd elérte, hogy a hadseregből történő méltánytalan elbocsátását felülvizsgálják. „Vastag aktám volt bizonyítékokkal, de úgy döntöttek, hogy nem volt a behatolásra bizonyíték.”

De Phillips ezúttal nem adta fel. Minden erejével védekezett, szenátorokkal vette fel a kapcsolatot, perújrafelvételért harcolt, és 2019 júniusában, 30 évvel a bűncselekmény után, negyedik nekifutásra végre elismerték, mint „Az Egyesült Államok haditengerészete által elkövetett szexuális erőszak áldozataként.”

„Most pedig mindenhol erről beszélek”, mondja. „Főleg katonáknak.”

Phillips megmutatja a határidőnaplóját: Előadás Camp Drum-ban, 3000 katona előtt. Előadás Camp Pendleton-ban, online. A bűnügyi nyomozók kiképzésekor New Yorkban ezredesek, őrnagyok, századosok lépnek fel. Még az amerikai hadsereg Németországban állomásozó tagjaitól is jött megkeresés.

Hirtelen ez a szökevény matróz magas rangú vendég a Pentagonban, a védelem és a hatalom jelképében, maga is alig tudja elhinni: Heath Phillips őrvezető, a lelki roncs, megleckéztette a hatalmas hadsereget.

„Néhány tisztet láttam sírni az előadásom alatt”, mondja. „De a legtöbbször feltett kérdés még mindig az: „Férfiként hogyan engedhetted ezt meg?” Phillips azt válaszolja rá: „Egy ellen tudsz védekezni, de hat ellen nem. Minél jobban védekeztem, annál brutálisabbak lettek.”

A közös minden férfiben, aki nemi erőszak áldozata volt, hogy újak voltak a hadseregnél. alacsonyabb rangúak voltak, akik szégyenérzetből nagyon hosszú ideig nem beszéltek arról, ami történt velük. „A hierarchiához van köze, az engedelmességhez, a testületi szellemhez és a rosszul értelmezett férfiassághoz”, mondja Phillips. „Senki nem akar a nemi erőszak gyenge áldozataként szerepelni.”

 

Időközben azonban egyre több érintett beszélt az esetekről és egy hálózat is kiépült, az MST (Military Sexual Trauma) áldozatai néven. Túlélőknek nevezik magukat. Több mint 61ezer férfit ismernek el hivatalosan áldozatként és a Department of Veterans Affairs-től terápiás támogatást kapnak. Szeretnék elérni, hogy a téma általánosságban ismert legyen, hogy a férfiak mindenhol hozzájussanak a terápiához – ne csak a nők.

„Nincs a férfiak számára infrastruktúra”, mondja Phillips. „Nincs eszköz a nyombiztosításhoz, nincsenek önsegítő csoportok. Mi vagyunk a kisebbség kisebbsége, a túlélők, akik felett átsiklottak.”

A hadseregben a nők között jelentősen magasabb az áldozatok száma, mint a férfiak között. De mivel a fegyveres erők sokkal több férfit foglalkoztatnak, a Pentagon hasonlóan sok férfi áldozatot regisztrál, mint amennyi nőt. A látencia a férfiak esetében sokkal magasabb: Körülbelül a megkínzottak mindössze 20 százaléka jelenti az esetet.

Nemrég Heath Phillips Kaliforniában volt egy szemináriumi hétvégén, melyet a hadseregben szexuális erőszakot túlélteknek tartottak. Tucatnyi nő között ketten voltak férfiak. „A nők nem annyira akartak minket”, mondja Phillips. „Bizalmatlanok voltak, hogy mi valóban áldozatok vagyunk-e.” Azt mondtam nekik: Férfi túlélője vagyok a szexuális erőszaknak. A nők reakciója az volt, hogy ilyenről még soha nem hallottak. Csak a végén ölelt meg egy nő, és azt mondta: A testvérem vagy. Akkor mindenki sírva fakadt.”

Washingtonból Phillips tovább utazik Marylandbe, a barátnőjéhez. A barátnőjét is megerőszakolták a hadseregben. Egy férfi áldozat egy női áldozattal él együtt. „Végre valaki, aki megért engem”, mondja. „Érti, miért van térre szükségem, miért nem tudok hátat fordítani, miért nem tudom a wc kefét elviselni.” 

Phillips azt mondja: „Ha a mozgalmam oda vezet, hogy egy újabb áldozat mer segítséget kérni, már megérte, már elvégeztem a munkám.” 

Évi