John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 3. rész

Találkozás a helyi rendőrséggel

Miután befejeztük a beszélgetést, Morgan megkérte a Ramsey házaspárt, hogy menjenek át egy másik irodába, míg én tájékoztattam Ellis Armisteadet és Pat Korten média tanácsadót a benyomásaimról. Morgan meg akarta beszélni az arra délutánra tervezett találkozót a boulderi rendőrséggel. Azt mondta, szeretné felajánlani nekik a tanácsadói szolgálataimat, és Tom Koby rendőrfőnököt megkérni arra, hogy osszon meg nyilvános információkat, melyek semlegesíthetik a dezinformációk hatalmas mennyiségét, ami Morgan szerint nyilvánosságra került.

A rendőrkapitányságon, kb. 10 percnyi autóútra, rengeteg újságíró vette körül az elülső lépcsőt, így az oldalsó ajtón kísértek be minket a parancsnoki tárgyalóba. Bemutattak Koby rendőrfőnöknek, Eller parancsnoknak és egy rendőrségi jogi tanácsadónak. Ehhez társult még a média tanácsadó és három ügyvéd – Morgan, Hal Haddon és Patsy ügyvédje, Patrick Burke -, azonnal láttam Koby rendőrfőnökön, hogy nem számított ekkora csoportra. Koby azt mondta, felkeszült arra hogy bizonyos kiszivárogtatásokat megbeszéljen, de anyagi részleteket nem akar ilyen körülmények között megvitatni. Este hét órára sajtókonferenciát tervezett és meglehetős hévre számított a média irányából azzal az elterjedt hiedelemmel kapcsolatban, hogy a rendőrség elfuserálta az áldozat utáni keresést azzal, hogy nem fésülte át a teljes pincét, elvesztette az ellenőrzést az emberek felett a házban, és ezáltal kritikus mértékben tönkretette a bűnügyi helyszínt.

A rendőrfőnök halk szavú, profi szakembernek tűnt nekem. Másrészt, Eller mimikája és gesztusai azt tükrözték, hogy „ne zavarj”. Koby kiment, hogy találkozzon az embereivel, majd 10 perccel később visszatért, hogy szeretnék hallani a mondanivalómat. Elmondták, hogy korábban az önéletrajzom másolatát átadták a rendőröknek.

Koby elhagyta a termet, hogy előkészüljön a sajtótájékoztatóra, Eller lett a találkozó vezetője. Közömbös volt és úgy tűnt ez idejének nem éppen produktív kihasználása.

Azzal kezdte, hogy elmondta, tanúként fognak kezelni. A beszélgetésünk közben derült ki, hogy aznap reggel beszéltem a Ramsey házaspárral. Felszaladt a szemöldöke, és szarkazmussal a hangjában így szólt: „Ó, szóval beszélt Ramsey-ékkel!”

Egy idő után elegem lett ebből a hozzáállásból és így szóltam: ”Nézze, azért vagyok itt, hogy segítsek. Ha nem érdekli, akkor legyen. Más dolgom is van, úgyhogy elindulok.” Majdnem ugyanezt mondtam az atlantai rendőrségnek 16 évvel korábban, amikor ott voltam a gyermekgyilkosságok nyomozása kapcsán. Nem, őket nagyon is érdekli, hárított Eller, és másnapra két másik nyomozóval szerveznek le beszélgetést számomra. Megkérdezte, tagja voltam-e az Academy Group-nak, egy tanácsadó cégnek, amely egykori quanticoi ügynökökből alakult. Mondtam, hogy nem voltam tagja, de több tagjukat is kiképeztem. Úgy hallottam, hogy a rendőrség kapcsolatba lépett Pete Semerick-el, aki egyike azon ügynökönknek, akik az egységem tagjai voltak, és aki ezzel a csoporttal dolgozott később, hogy a váltságdíj követelő levél tartalmát elemezzék.

Ebben az időben kezdtem hallani arról, hogy amikor először felvette velem a kapcsolatot Ellis Armistead, a Ramsey házaspár ügyvédje Gregg McCrary-val is felvette a kapcsolatot, akit annak idején én vittem az egységemhez, és aki nagyon sok fontos ügyben dolgozott, amíg Quanticoban volt. Morgan elmondta, hogy valójában soha nem beszéltek személyesen, de Gregg nyilvánosan bejelentette, hogy ebben az ügyben nem fogadna el felkérést, mivel az ilyen eseteknél általában az derül ki, hogy a szülő vagy egy másik, a családhoz közel álló személy az elkövető, és számára most is így néz ki az eset, és nem szeretne egy táborban lenni a gyilkossal.

Én sem akartam, de csalódott voltam és némiképp szomorú azért, ahogyan Gregg ezt megközelítette. Olyan volt, mintha egy elődiagnózist állított volna fel egy betegségről anélkül, hogy megvizsgálta volna a pácienst, abból a statisztikai valószínűségből kiindulva, hogy a páciens beteg. Gregg azóta az ügy gyakori média kommentátora lett. Én biztosan nem kérdőjelezem meg az indítékait az általa hozott döntések miatt. De el kell mondjam, hogy amikor Quantico-ban vezettem a nyomozás támogató részleget, nagyon aggódtam volna, ha úgy érzem, hogy bármelyik ügynököm idő előtt kiértékelt volna egy ügyet, vagy egy adott irányba elhajolt volna, hogy kedvezzen a helyi nyomozó hatóságnak. Mindig arra törekedtem, hogy a konzultációinkat és véleményünket a lehető legkevésbé határozza meg a külső befolyás. Ezért, amikor a helyi rendőrség elküldte nekünk a tényeket és az ügy anyagait egy adott esetben, az alapszabály az volt, hogy az egyetlen dolog, amit nem küldenek el nekünk, az a gyanúsítotti lista. Nem akartuk, hogy ez befolyásoljon minket.

Ahogy az ügy haladt előre, Gregg kinyilatkoztatta a véleményét. Ugyanakkor engem kritizált a következtéseimért, amit az információk teljessége nélkül hoztam meg.  Mivel neki a nyilvános forrásokon kívül nem volt semmilye, csodálkoztam, honnan volt neki az ügyről elemzése. Ahogyan Gregg, én is úgy indultam neki az ügynek, hogy erős lehetőségét láttam annak, hogy a Ramsey házaspár belekeveredhetett az ilyen típusú bűncselekmények statisztikája alapján. De én megtartottam magamnak az ítélkezést, amíg nem láttam erre bizonyítékot.

Azzal ellentétben, amit állítottak, soha nem kértek fel arra, hogy elkészítsem a gyilkos profilját és soha nem is tettem így. Soha nem volt meg minden szükséges anyagom ehhez. A szerepemet abban láttam, hogy az ügyvédekkel együtt dolgozva megbecsüljem, hogy az ügyfeleik érintettek voltak vagy sem, és hogy a rendőrségnek átadjam a tapasztalatom, amit ezernyi emberölési nyomozás elemzésében és kutatásában megszereztem. Eljutottam oda, hogy azt tanácsoltam Ellernek, hogy ha még nem tettek így, akkor vegyék fel a kapcsolatot Ron Walker-el az FBI denveri területi irodájánál. Eller arca rezzenéstelen maradt, nem tudtam meg, hogy kapcsolatba léptek-e Ronnal vagy sem. Az volt a benyomásom, hogy nem tervezte bevonni sem az FBI-t sem más magasabb szintű hivatalt. 

Hadd említsem meg itt, hogy nem voltam kapcsolatban Ronnal ennek az ügynek a kapcsán. Senkivel nem beszéltem az irodából, nem kértem, nem akartam, és nem is volt belső információm az FBI-tól.

A találkozó nem tartott 45 percnél tovább, és amikor véget ért, az oldalsó ajtón kísértek ki minket, a lehető legmesszebb a médiától.

Azon az estén Koby rendőrfőnök rendesen meglepett minket, amikor számonkérte a sajtót a félrevezető hírekért. Különösen egy agresszív riportert leckéztetett meg, akinek elmondta, el sem tudja képzelni, milyen érzés egy bűncselekmény során elveszíteni egy gyereket. A rendőrfőnök elmondta, hogy számos potenciális gyanúsított van képben, és hogy a nyilvánosságnak tudnia kell néhány információról, de nem mindenről. Hozzátette, hogy a törvényszéki vizsgálatok eredménye részletekben fog megérkezni a következő néhány hétben. Amit senki nem tudhatott előre, az az volt, hogy néhány fontos eredmény idővel megérkezett, de a kapcsolat a rendőrség és Alex Hunter kerületi ügyész irodája között olyan szegényes volt, hogy a rendőrség azt sem tudta elmondani az ügyészeknek, hogy mijük van.

A nyomozók

Január 10-én, pénteken reggel Bryan Morgan kíséretében, a rendőrkapitányságon találkoztam Steve Thomas és Thomas Trujillo nyomozókkal. Mindketten ápoltak, jól öltözöttek voltak a késő húszas, korai harmincas éveikben. Bemutatkozásuk során szívélyesek voltak. Bementünk egy kihallgató helyiségbe, melyben egy asztal volt elhelyezve négy székkel.

Morgan lefektette a szabályokat, melyek szerint válaszolok bármely különleges kérdésre a Ramsey üggyel kapcsolatban, és általánosságban beszélek arról, mit tettem, hogyan tettem és milyen benyomásaim voltak. A nyomozók azt mondák, semmi gondjuk ezzel. Azt kérdezték, van-e nálunk bármilyen felvevő készülék, mi elmondtuk, hogy nincsen.

Megkérdezték a teljes nevem, a születési helyem és időm, az otthoni címem és telefonszámom, stb. Amikor mondtam, hogy Brooklynban születtem, egyikük jelezte, hogy észrevett egy kis akcentust a beszédemen. Bemutattam a hátterem és tapasztalataimat körülbelül 15 percen keresztül, mely után mindkét férfi azt mondta, hogy le vannak nyűgözve. Morgan hozzátette, „John a legjobb abban, amit csinál, ezért kell odafigyelnetek arra, amit mond.” Kicsit feszélyezett ez az ajánlása, de hagytam.

 

Elmondtam nekik az eddigi elemzésem tapasztalatait, és hogy miért hittem el, amit a Ramsey házaspár mondott. A két nyomozó nonverbális jelei azt mutatták, hogy érdekli őket, amit mondok. Elmondtam, hogy ezen a ponton úgy hiszem, hogy az indíték személyes volt és John Ramsey-nek célzott. Úgy gondoltam, hogy a 118.000 dolláros összeg, amit a levélben követeltek, lényeges, mivel pontosan ugyanez az összeg volt a cégének a bónusz összege, melyet elektronikusan letétbe helyeztek a nyugdíj előtakarossági számlájára.

Elmondtam, hogy véleményem szerint a levél írója harmincas, negyvenes fehér férfi, némi üzleti háttérrel. (Amikor lehetőségem nyílt részleteiben tanulmányozni a levelet, kissé lejjebb vittem az életkor jóslatomat. A kor a legbonyolultabb tényező egy bűnügyi nyomozás elemzésekor, mert a valós életkor és a viselkedésbeli kor nem mindig egyezik.)

Elmondtam, hogy a levél üzleti stílusban íródott, és egy bizonyos ponton a zsaroló már nem tudta teljesen álcázni magát. Tudni akarták, hogy szerintem egy személy írta-e a levelet. Azt mondtam, ezt gondolom, és hogy valaki olyannak kell lennie, akinek vagy szándékosan, vagy véletlenül tudomása van erről a bónusz összegről. Ha véletlenül, akkor az ismeretlen elkövetőnek látnia kellett valami papírt erről az összegről vagy John irodájának asztalán vagy a pulton vagy valahol a házban. A bűncselekmény maga és a helyszín kevert volt, szervezett és szervezetlen is, amely erősen arra utalt, hogy ez a személy kriminálisan egyszerű, naiv. Habár, ha nem is volt profi bűnöző, kellett, hogy legyen benne egyfajta merészség ahhoz, hogy behatoljon egy házba, megöljön egy gyermeket, miközben a szülők a házban tartózkodnak. Még maga a levél is kevertséget mutatott. Nagyon hosszú volt egy váltságdíj követelő levélhez képest, mindenféle nem odatartozó anyag volt benne, amihez tervezésre és szervezésre volt szükség, hogy össze lehessen rakni. Másfelől, a papír és az íróeszköz a házból származott. Ez vagy a tervezés hibájára vagy túltervezésre utal – hogy csak a házban lévő anyagot használták, hogy ne hagyjanak plusz nyomot. De ebben az esetben az elkövetőnek tudnia kellett, hogy a család elég ideig marad távol ahhoz, hogy legyen idő megírni a levelet.

Azt mondtam, attól függetlenül, hogy ki követte el a gyilkosságot, családtag vagy behatoló, nem hiszem, hogy a levelet a tett után írták. Egész pályafutásom során, soha nem láttam senkit ekkora kontrollal és mentális jelenléttel, hogy egy ilyen hosszú és körülményes levelet meg tudjon írni. Egyszerűen nem volt ennek értelme.

Semmi arra utalót nem találtam, hogy a szülőknek bármi indítékuk vagy okuk lenne arra, hogy megöljék a gyermeküket. Ahogy meg tudtam ítélni, JonBenet a mindene volt az apjának. Miután pedig egy lányát már elveszítette, biztosan túlóvta őt.

A két nyomozó nagyon figyelt és komolyan megfontolták az elemzésemet. Elmondtam, ahhoz, hogy ezt az elkövetőt elkapják, a rendőrség és az ügyészi hivatal megnyilvánulásainak, pozitívnak és bizakodónak kell lenniük. Lépésről lépésre átvettem velük a megelőző intézkedéseket, amiket a múltban kidolgoztam. Egy profil önmagában nem lenne ilyen értékes, de ami hatékony lenne, ha megpróbálnának a médiával együttműködve a támadás előtti és utáni viselkedésmintákat nyilvánosságra hozni, hátha valaki, aki közel áll ehhez a személyhez, felismeri őket. Ezt még azelőtt kellene megtenni, mielőtt az emlékek halványulni kezdenek.

„Nézzék csak az Unabomber ügyét”, mondtam. „Az Unabomber végzete az lett, amikor megírta a közleményeit. Akkor volt már valami értékelhetőnk. Elkezdtük megérteni az indítékait. Most azzal, hogy ezt a levelet nyilvánossá tesszük, megvan a lehetőség, hogy valaki felismeri és egy névvel szolgál nekünk. Ha akkor a manifesztót nem közöltük volna le a New York Times és a Washington Post hasábjain, Theodore Kaczynski még ma is valami montanai kunyhóból terrorizálná az országot.

Azonnali eredményt hozó technika lenne, ha az újságokban és a hírdetőtáblákon a levél másolatát közzétennék. 1989-ben, Jana Monroe különleges ügynök (most helyettes vezető különleges ügynök a denveri területi irodánál) egy tampai ügyön dolgozott a csapatomnak. Ebben az ügyben egy asszonyt és a tini lányát, akik látógatóban voltak a térségben, holtan találták Tampa Bay-ben. Nyilvánvalóan szexuális bűncselekmény áldozatai lettek. Az egyetlen kézzelfogható bizonyíték egy odafirkantott jegyzet volt, amit a nő kocsijában találtak, és azt az útvonalat adta meg, ahogyan a motelből eljutnak oda, ahol a kocsit megtalálták. Amikor a többi nyom nem vezetett eredményre, Jana megkérte a helyi rendőrséget, hogy tegyék ki a jegyzetet a helyi hírdetőtáblákra, hátha valaki felismeri a kézírást. Néhány napon belül, három különálló személy, akik sohasem találkoztak, felhívták a rendőrséget és azonosították a kézírást, ami egy engedély nélküli alumínium vágányszerelő férfihez tartozott, aki elégtelen munkát végzett mindhármuknál. Elfogták, bíróság elé vitték, bűnösnek találták és elítélték emberölésért.

A nyomozóknak tetszett ez az ötlet.

 

Folytatása következik

Évi