A zodiákus gyilkos John Douglas szemszögéből - 1. rész

A következő bejegyzés John Douglas The cases that haunt us című könyvéből a Zodiákus gyilkosról szóló írásának általam készített fordítása.

Sok sorozatelkövetőt az a vágy hajt, hogy megteremtse és fenntartsa a saját mítoszát. A sajtó ebben gyakran önjelölt együttműködő, mivel olyan neveket ad nekik, mint az Országúti fantom, A Hillside-i fojtogatók, a Green River-i gyilkos. Ha a média nem ilyen együttműködő, ők maguk találnak ki megnevezéseket, úgy, mint Sam fia vagy a BTK (bind, torture and kill -megkötöz, megkínoz és megöl) gyilkos.

Hogy miért éreznek erre késztetést, az számunkra, akik a bűnelkövetői személyiségelemzéssel foglalkozunk, nyilvánvaló. Ezek alapvetően senkik, akiknek az egyetlen „teljesítmény” az életükben, az egyetlen alkalom, amikor kontrolláltnak és kiteljesedettnek érzik magukat, ha másoknak gyötrelmet vagy félelmet okoznak.

A mítoszukat legsikeresebben megalapozó és fenntartó ismeretlen elkövetők között tartják számon, a Zodiákus néven elhíresült ismeretlen elkövetőt. Az ő bűncselekményeit soha nem oldották meg, az elkövetőt soha nem azonosították és nem fogták el. A tőlem megkérdezett ügyek közül ez kerül elő a legtöbbet, különösen a nyugati parton, ahol továbbra is kísért.

Fantomkép a Zodiákusról

1966. október harmincadika, egy nappal Halloween előtt, Riverside, Kalifornia, kb. hatvan mérföldre Los Angelestől Joseph Bates és a 18 éves lánya, Cheri Jo együtt kezdték a napjukat, elmentek a misére a Szent Katalin templomban, majd a Sandy’s étteremben reggeliztek. Ezután szétváltak, Joseph a tengerpartra indult, Cheri Jo pedig házi feladat írását tervezte. Cheri Jo maga volt a kaliforniai álomlány, pompom lány a Riverside City Collegeben, előtte a Ramona High-ban, szőke, kék szemű, szép bőrű, 160 cm, 50 kg. Elsőévesként az RCC-n kitűnő tanuló volt. Az anyja távozása és a bátyja besorozása óta Cheri Jo egyedül élt az apjával, aki a Corona tengerészeti fegyverzeti laboratóriumban volt gépkezelő.

A délután közepe felé, Cheri Jo úgy döntött, hogy elmegy az egyetemi könyvtárba. Felhívta egy barátját, hogy vele tart-e, de ő nemet mondott, így egyedül indult el. Mire Joseph hazaért, már nem volt otthon, de hagyott egy üzenetet az apjának. Amikor az apa ismét távozott otthonról, ő is hagyott üzenetet a lányának.

Cheri Jo Bates

Joseph Bates nem kezdett el aggódni, amikor éjfél körül hazaért, és a lányának hagyott üzenetet érintetlenül találta, hiszen elég idős volt már ahhoz, hogy vigyázzon magára. Úgy gondolta, biztosan pár barátnőjével van, ezért aludni tért. Azonban másnap reggel a lánya még mindig nem ért haza. Az apa felhívta egy barátját, hogy Cheri Jo ott van-e, de nem volt, így jelentette az eltűnését a rendőrségen.

Egy órán belül, Cheri Jo Bates már nem eltűnt személy volt. Holttestét az egyetemi pályafelügyelő fedezte fel, arccal lefelé feküdt a könyvtár parkolójához vezető kavicsos ösvényen. A mellkasán és a bal vállán szúrt seb, az arcán és a nyakán hasított sérülés, a nyaki véna és a gége átmetszve. A támadás annyira erőszakos volt, hogy kis híján lefejezték.

A riverside-i rendőrség megpróbálta rekonstruálni Cheri Jo utolsó óráit. Egy munkatársát hívta a Riverside Nemzeti Bankban fél hat körül. Ez volt az utolsó időpont, hogy bárkivel beszélt volna. Kevéssel hat óra után egy barátja látta a világoszöld Volkswagenjében a könyvtár felé menni. Valaki más egy szőke nőt látott egy olyan autóban mint Cheri Joé, és egy bronz színű veterán autót látott, ami szorosan követte.

Ez a részlet fontosnak bizonyult Cheri Jo megtámadásával kapcsolatban. Amikor a nyomozók megvizsgálták az autóját, mely még mindig a könyvtár mellett parkolt, az anyósülésen frissen kikölcsönzött könyvekkel, megállapították, hogy a gyújtáselosztót manipulálták egy vezetékkel. A rendőrség, miután hatásos, kimerítő vizsgálatot szervezett, azt az elméletet állította fel, hogy Cheri Jo támadója követte őt a könyvtárhoz, tönkretette az autóját, aztán várt a prédájára. Valószínűleg figyelte, ahogy a lány többször megpróbálta elindítani az autót, sikertelenül, aztán vagy segítséget ajánlott neki, vagy azt, hogy elviszi. Akár idegen volt, akár, olyan, akit ismert, a lány bízott benne annyira, hogy vele tartson a sötét ösvényen, ahol megtámadták.

Cheri Jo Bates autója, a könyvtári könyvek az anyósülésen

Cheri Jo alacsony volt, de atlétikus, és nagyon küzdött. Egy jelentés azt a területet, ahol meghalt „frissen felszántott mező”-höz hasonlította. A lány körme alatt emberi szőrszálat és bőrt találtak. Nem messze a holttesttől pedig egy karórát, amiről úgy gondolták, hogy az ismeretlen elkövetőé. Az óra szíja egyik oldalon teljesen el volt szakadva Cheri Jo kétségbeesett küzdelme hatására.

A gyilkos időzítése azonban zavarba ejtő volt. Két személy is jelezte, hogy aznap este sikolyokat hallott 10 óra 15 és 10 óra 45 között, a könyvtár viszont 9 órakor zárt vasárnap esténként. Cheri Jo és gyilkosa több mint egy órán át beszélgettek volna, mielőtt megölték a lányt?

Az elkövető órája a tetthelyen, elszakadt szíjjal

Ami azonban sokkal fontosabb, hogy nem volt nyilvánvaló indíték. Az áldozat tárcáját a test mellett találták, ugyanígy az okmányait és egy dollárnál kevesebb aprópénzt. A modus operandi – az autó tönkretétele és a várakozás – túl bonyolult volt egy rabláshoz, és egy fiatal egyetemista, aki egy vasárnap délután vagy este tanulni indul, nem túl értékes célpontnak tűnt ehhez. Nem volt jele szexuális erőszaknak, és semmi nem utalt a fiatal lány múltjában arra, hogy magas kockázatú áldozat lett volna. Öt nappal később, Cheri Jo temetésén a nyomozók a tömeget vizslatták, a lány apja pedig összeesett a gyásztól. Ahogy Joseph Bates, úgy a nyomozók sem voltak közelebb ahhoz, hogy megértsék, miért kellett a lánynak meghalnia. 

A következő hónapban valamiféle válasz érkezett egy levél formájában a riverdale-i rendőrséghez. Az író ravasz volt, csupa nagybetűvel gépelt, tucatpapírra, olyan foltokkal  teli, hogy bár olvasható volt, szinte lehetetlen volt konkrét írógéphez kötni. Természetesen, ujjlenyomatot nem találtak. Az írója pedig nemcsak abból a szempontból volt ravasz, hogy kicselezte az azonosítást, de elegendő részletet tudott Cheri Jo megöléséről ahhoz, hogy szavahihetővé vált, mint gyilkos.

Gúnyos bevezetővel indított, a BY betűket írta fel, amit üres hely követett, aztán így fogalmazott:

SZÉP VOLT ÉS FIATAL  DE MOST KOPOTT ÉS HALOTT. NEM Ő VOLT AZ ELSŐ ÉS NEM IS Ő LESZ AZ UTOLSÓ. ÉJJELENTE ÉBREN FEKSZEM ÉS A KÖVETKEZŐ ÁLDOZATOMON GONDOLKODOM. TALÁN AZ A GYÖNYÖRŰ SZŐKE LÁNY LESZ, AKI A KIS BOLT KÖZELÉBEN BÉBISZITTERKEDIK, ÉS MINDEN ESTE HÉT ÓRA KÖRÜL A SÖTÉT SIKÁTORBAN SÉTÁL. VAGY A FORMÁS KÉK SZEMŰ BARNA LÁNY LESZ, AKI NEMET MONDOTT, AMIKOR GIMIBEN FELKÉRTEM TÁNCOLNI. DE LEHET, HOGY EGYIKÜK SEM LESZ AZ. DE LE KÉNE VÁGNOM A NŐI SZEMÉREM RÉSZEIT ÉS KRAKNI, HOGY AZ EGÉSZ VÁROS LÁSSA. SZÓVAL NE TEGYÉTEK ILYEN KÖNNYŰVÉ SZÁMOMRA, TARTSÁTOK TÁVOL A NŐVÉREITEKET, LÁNYAITOKAT ÉS FELESÉGEITEKET AZ UTCÁKTÓL, A SIKÁTOROKTÓL…

Cheri Jo holttestének megtalálása

A levél írója azzal folytatta, hogy precízen leírta, miképpen távolította el „A GYÚJTÁSELOSZTÓ KÖZÉPSŐ VEZETÉKÉT.” Ezt az információt nem osztotta meg a rendőrség a nyilvánossággal. A levél következő része Cheri Jo halálának groteszk leírása volt, beleértve azt a pillanatot, amikor az ismeretlen elkövető hirtelen átváltozott irgalmas szamaritánusból kegyetlen gyilkossá:

…AMIKOR ELTÁVOLODTUNK A KÖNYVTÁRTÓL, AZT MONDTAM, ITT AZ IDŐ. AZT KÉRDEZTE, AZ IDŐ MIHEZ? AZT MONDTAM, ITT AZ IDŐ, HOGY MEGHALJ. MEGRAGADTAM A NYAKÁT AZ EGYIK KEZEMMEL BEFOGVA A SZÁJÁT, A MÁSIK KEZEMBEN EGY KÉSSEL ELVÁGTAM A TORKÁT…

Egy ponton a levél írója lehetséges indítékra utalt: „CSAK EGYETLEN DOLOG JÁRT A FEJEMBEN. HOGY MEGFIZESSEN AZÉRT, HOGY ÉVEKKEL EZELŐTT LERÁZOTT.”

A rendőrség talált egy fiatal férfit, aki ismerte Cheri Jo-t, és körülményesen, de köthető volt a bűncselekményhez. Még évekkel később is néhány nyomozó őt tekintette a legvalószínűbb gyanúsítottnak, de soha nem volt ellene elegendő bizonyíték, hogy perre vigyék. 

Az én tapasztalatom szerint, azt javasolnám, hogy ez az idézet, úgy mint a „FORMÁS KÉK SZEMŰ BARNA” előtte, sokkal inkább arra utal, hogyan látja a gyilkos a nőktől érkező visszautasítást általában, és nem mint konkrét személytől. Azért mondom ezt, mert a levél nagy része erről szól, a következő záró részt visszhangozva:

…NEM VAGYOK BETEG. ÖRÜLT VAGYOK. DE ETTŐL NEM FEJEZŐDIK BE A JÁTÉK. EZT A LEVELET KÖZRE KELL ADNI, HOGY MINDEKI OLVASSA EL. EZ TALÁN MEGMENTHETI A LÁNYT A SIKÁTORBAN. DE EZ TŐLETEK FÜGG. A TI LELKETEKEN SZÁRAD. NEM AZ ENYÉMEN. VIGYÁZZATOK…FIGYELEM A LÁNYAITOKAT MOST.

Valószínűleg volt némi igazság abban, amikor a gyilkos a következő lehetséges áldozatáról írt. A lerázásra tett utalása ellenére, Cheri Jo gyilkos valószínűleg vadászni volt aznap éjjel, kiszúrta a csinos lányt az autójában, majd felállította a csapdát és várt. Lehetett volna egy szőke lány a sikátorban; bármelyik áldozat jó lett volna. Ezzel a levéllel a gyilkosa azt indította el, amit igazán akart: elhintette a félelmet a közösségben, hogy bármelyik lány vagy asszony lehet a következő áldozat. Az egész játék volt számára. Ami ezt szintén alátámasztja, hogy míg a rendőrség félve számított egy újabb támadásra, az nem következett be. Az ismeretlen elkövető boldog volt azzal, amit végrehajtott; nem volt szükség rá, hogy újra öljön a közeljövőben. Csak figyelt és várt.

John Douglas

Ez az érzék, hogy várjon a megfelelő alkalomra a következő támadásig, leszűrhető volt a bűncselekmény alapján, mely a magasan szervezett elkövető jegyeit hordozta magán. Annak ellenére, amit írt, ez a bűncselekmény nem egy őrült műve volt, hanem egy módszeres és furfangos személyé, aki képes a megfelelő személyre vadászni, lehetőleg egy idegenre. Ez az ismeretlen elkövető képes volt csapdát állítani (a gépjármű megrongálásával), elég normálisnak és segítőkésznek tűnt a viselkedése és a külseje ahhoz, hogy elnyerje áldozata bizalmát, elcsalja egy olyan területre, ahol biztonságos volt számára a támadás, majd pedig úgy tűnjön el, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.

Van néhány elem, ami a szervezetlenségre utal, például, hogy Cheri Jo-t ott hagyta, ahol megölte, és semmilyen erőfeszítést nem tett azért, hogy elrejtse a testet. Továbbá, az ismeretlen elkövetőnek nagyobb gondja támadt az áldozat uralásával, ezt mutatta az óraszíj elszakadása és az áldozat körme alatti fizikai bizonyíték. De ezek inkább az ifjonti és/vagy egyszerű elkövető jellemzői, mint annak, hogy egy ténylegesen szervezetlen személyiség lenne bevonva. Arra pedig biztosan nem utal semmilyen jel, hogy egynél több ismeretlen elkövető felelne ezért a bűncselekményért. Valójában, ez az a fajta elkövető, akitől azt várjuk, hogy tanul ebből a tapasztalatból és „kijavítja” a szervezetlen elemeket a következő alkalommal.

Folyt köv. 

Évi     

A bosszú ereje - 1. rész

Van, akinek az elégtételt hozza el, másoknak a halált. Beszélgetés Reinhard Haller pszichiáterrel egy mélységesen emberi vágyról.

A következő cikk a Stern Crime magazinban megjelent interjú általam készített fordítása.

Reinhard Haller

 

Gyermekként Reinhard Haller papnak készült, később ügyvédnek – valójában azonban pszichiáter és neurológus szakorvos, valamint pszichoterapeuta lett. Több mint 30 évig volt a voralbergi Maria Ebene kórház főorvosa. Időközben nyugdíjba vonult. Továbbra is dolgozik, mint törvényszéki szakértő, óraadó az innsbrucki egyetemen, és a Sigmund Freud magánegyetemen Bécsben. Haller vizsgálta többek között Jack Unterwegert, Franz Fuchs-ot, és a winnendei ámokfutót, Tim L.-t. Haller kedveli a hegyekből áradó nyugalmat. Azt mondja, őt is kínozza néha a bosszúvágy. De ezek nem olyan égető érzések, mint Marianne Bachmeier esetében, aki lelőtte lánya feltételezett gyilkosát.

 

ST: Haller úr, önnek is vannak néha bosszúval kapcsolatos gondolatai?

H: Bennem is van néha bosszúvágy. Ha egy taxisofőr barátságtalan velem, akkor csak kis borravalót adok neki, vagy egyáltalán nem adok. Ez is a bosszú egy formája. Súlyos bosszú fantáziáim azonban nincsenek. Nagyon jámbor ember vagyok.

 

ST: Milyen más módon állnak bosszút az emberek?

H: Ez a szeretet megvonástól kezdve a beszélgetés megvonásán és a szakításon keresztül a gyűlölet beszédig és a mobbingig terjed. A tulajdon szétrombolásától a súlyos testi sértésig. A legrosszabb esetben az ölésig. Az agresszió teljes palettáját, a szóbeli támadástól a nagyobb bűncselekményekig, az ámokfutásokig és a háborúkig, sok esetben a bosszúra lehet visszavezetni.

 

ST: A halálos megtorlás egyik legismertebb példája a mai napig Marianne Bachmeier ügye. A 80-as évek elején a lübecki bírósági tárgyalóteremben lelőtte a 7 éves lánya, Anna feltételezett gyilkosát, egy hasonló bűncselekményért már büntetett szexuális bűnelkövetőt.

H: Ennek a nőnek az önbíráskodása klasszikus példája annak, amikor valaki nem bízik az állami igazságszolgáltatásban, és a saját igazságérzetét emeli minden fölé – holott Bachmeier tudta, hogy ezért nagy árat fog fizetni. Ennek a bosszú cselekedetnek azonban a döntő oka egy anya mérhetetlen fájdalma volt.

 

Marianne Bachmeier, a lánya fotójával

ST: Gyakran mondják, hogy a nők bosszúszomjasabbak, mint egyes férfiak. Rejtőzik e klisé mögött némi igazság?

H: A hajlandóság mindkét nem esetében hasonló. A női ellentámadás azonban gyakran másként történik, mint a férfiaké, ez utóbbi általában sokkal gyorsabb, primitívebb és ellenőrzöttebb is. Lenyugvás nélkül. A női bosszú gyakran elhúzódva történik és átgondoltabb.

 

ST: Mi a bosszú? Pszichológiai erő? Érzés?

H: A bosszú összetett, több mint egy érzés, mint csak egy gondolat. Érzelmi és racionális elemek sokrétű összjátéka, inkább egy szociális interakció. Mario Gollwitzer szociálpszichológus úgy határozza meg, mint „mások célzott károsítása”, egy korábban elszenvedett igazságtalanságra adott reakció”.

 

ST: Egy mélyen emberi reakció….

H: Ez a szükséglet az alapfelszereltségünkhöz tartozik, mélyen be van vésődve az emberi szellembe. Fejlődésbiológusok azzal alapozzák ezt meg, hogy csak viszonylag rövid ideje vették át az jogállami intézetek azt a feladatot, hogy az igazságosságról gondoskodjanak. Előtte évezredekig nem hagyatkozhattak az emberek a rendőrségre és a bíróságokra. Maguknak kellett arról gondoskodni, hogy a bűnösök megbűnhődjenek.

 

ST: A bosszú és a büntetés igénye tehát szorosan összefügg?

H: Összetartoznak. Az egész büntető eljárás szükségesnek tekintendő, mert a büntetés a társadalom bosszú igényét kielégíti és azt az érzést nyújtja, hogy a bűnözőkkel szemben határozottan járnak el. Máskülönben valószínűleg lincselés lenne és önbíráskodás.

 

ST: Mi váltja ki a bosszú igényét?

H: Hosszú a lista, betegség, csalódás, féltékenység, hűtlenség, a megbecsülés hiánya, elhanyagolás, megalázás, átverés, becsapás. A bosszú következhet kisebb indítékból és súlyos traumatizáltságból is.

 

ST: Miért olyan fontos valakinek annyira a megtorlás, hogy beletörődik abba, hogy a börtönben fog kikötni?

H: Első helyen a megsebzett igazságérzet kielégítése áll. A bosszút álló azt akarja elérni, hogy a másik annyira rosszul érezze magát, mint ő. Hogy felfogja, mit tett vele. Így akar a bosszút álló valamilyen szintű egyensúlyt teremteni az érzelemvilágában, az olyan negatív érzésektől, mint a harag, düh, gyűlölet, megszabadulni. Az igazságérzet mélyen gyökerezik az emberi pszichében, és nagyon fontos feltétele a pozitív énképnek.

 

ST: Gyakran vizsgál bűnelkövetőket. Mik voltak a legextrémebb bosszúfantáziák, amelyekről hallott?

H: Volt egy fiatalember, aki az iskolai ámokfutását és mészárlását, amit el akart követni, hihetetlen módon kiszínezte. Elmondta nekem, hogyan képzelte el az áldozatai gyomrának felvágását, hogy megissza a vérüket és hasonló dolgokat. Hála Istennek, még ezek előtt őrizetbe vették.

 

ST: Vannak olyan pszichikai zavarok, amelyek fogékonyabbá teszik az embereket a bosszúvágyra?

H: A skizofréneknél például a téveszmés élmény, érzés és értelmezés bosszú cselekedetekhez vezethet. Egyszer vizsgáltam egy férfit, aki az alvó élettársát brutális ökölcsapásokkal és a fejre, mellkasra mért rúgásokkal támadta meg. Okként azt nevezte meg, hogy egy ideje műhold segítségével figyelték és egy „földönkívüli banda” üldözi. Meg volt győződve róla, hogy a barátnője összejátszott ezekkel a szörnyetegekkel.

 

ST: Használjuk a „bosszúvágyó” kifejezést is. Lehetséges, hogy a bosszú némelyek számára olyanná válik, mint a kábítószer?

H: Természetesen vannak ilyen emberek. Az ismétlés és az adag növekedése a mérvadó, ahogy minden egyéb függőségnél is.

 

ST: Mennyire terhelők a tartós bosszúérzések?

H: Sok következményük lehet: félelem, düh, töprengés, alvás zavarok, beletörődés. Vagy az illető elkeseredett lesz, tartósan feszült, agresszív. Emellett depresszióhoz és pszichoszomatikus zavarokhoz vezethetnek.

 

ST: Vizsgálta Franz Fuchsot, az osztrák bombás merénylőt. Levél és csőbombákkal hajtott végre támadásokat, melyek során négy ember meghalt, 15-en részben súlyosan megsérültek, közöttük az akkor bécsi polgármester, Helmut Zilk is. Mi vezetett odáig, hogy ez a férfi ennyi emberen akart bosszút állni?

H: Kóros értelemben vett sértődött zseni volt, 149-es IQ-val. Atomfizikus akart lenni, sokra vihette volna. De aztán nem fizették ki neki teljes összegben az ösztöndíjat. Egy magunkfajta ember felhívta volna őket és azt mondta volna: „Elszámolták magukat.” Ő nem ezt tette. Félbehagyta a tanulmányait és sértődötten visszahúzódott. Ebből fejlődött ki ez a tébolyodott düh, ami a végén ártatlanokon elkövetett bosszúba torkollt.

 

ST: Mindez egy kis sérelem miatt.

H: A sértések pszichológiai szupererők. A kriminológiában éppen azt figyeljük meg, hogy egyre kisebb semmiségek miatt egyre nagyobb katasztrófák történnek. Egyik oka ezeknek a sértések.

 

ST: Lehet azt mondani, hogy minél sértődékenyebb egy ember, annál bosszúvágyóbb is?

H: Mindenesetre egyik személyiségcsoportnak sincsenek olyan erős bosszúvágyai, mint a narcisztikusaknak. Az ő esetükben látszólagosan énközpontúságra és haszonlesésre gondolunk, kevésbé extrém érzékenységre, kóros sértődékenységre. A hiányzó empátia teszi a narcisztikus embereket veszélyesé, és magyarázza a bosszú gyakran szívtelen módját. Isten soha nem bocsát meg egy narcisztikusnak, tarja a mondás.

 

A Marianne Bachmeier által lelőtt elkövető vére a lübecki bíróság padlóján

ST: Mely más személycsoportok veszélyeztetettek?

H: A gyanakvó paranoidok és az érzelmileg instabil személyiségek, ezen kívül olyan emberek, akik elhanyagolva és kizárva érzik magukat és lobbanékonyak. Valamint természetesen magas agressziópotenciállal és disszociatív személyiségzavarral rendelkező személyek. Ők a bosszúvágyuknak a veszteségre való tekintet nélkül szabad teret engednek.

 

ST: A párkapcsolatok különösen fogékonyak a bosszú cselekedetekre?

H: A párkapcsolatokban folyamatosan erős érzelmek vannak jelen. Gyakran fordul elő sértődés. Aztán a sértődések egyre jobban vonzzák a bosszút, ha azok olyan embertől jönnek, aki fontos.

 

ST: Ott mik a leggyakoribb kiváltó okok?

H: A csúcson a féltékenység van. Nem ritkán kerülnek a féltékeny emberek olyan bizalmatlansági spirálba, ami a bizonytalanságon, félelmen, dühön és bosszú gondolatokon keresztül felkúszik egészen az ölési fantáziákig. Ez az egyre jobban elviselhetetlenné váló érzés tehermentesítés után kiált, amely néha – szó szoros értelmében – halálbiztos megoldásban végződik.

 

ST: Hatalmi konfliktusok is lehetnek a kiváltók?

H: A párkapcsolatok nagyon veszélyessé tudnak válni, ha a hatalmi viszonyok összezavarodnak. Ha például a nő önállóbbá válik, és a partnernek nem sikerül a régi viszonyt helyreállítani. Akkor keletkezhetnek bosszú gondolatok. A narcisztikus sértődés elvezethet egy különleges érzelmi állapothoz és végül egy indulati bűncselekményhez.

 

ST: De ezek a cselekmények nem csak indulatból történnek.

H: Néhányuk különösen aljas módon átgondolt. Egy általam vizsgált esetben, a férfi megismert egy négy gyermekes nőt, aki hozzá költözött Németországból Felső-Ausztriába. A vallomásában azt mondta, hogy ez a kapcsolat volt a beteljesedés számára. Aztán a nő egyszer csak elhagyta, ő pedig úgy állt bosszút rajta, hogy elvette tőle a legkedvesebb lányát. Megleste a lányt az iskola előtt, elrabolta egy kőfejtőbe és hidegvérrel megölte. Azt gondolta: ez fog az anyának a legjobban fájni, ha együtt kell élnie a lánya elvesztésével.

 

ST: Mint a Médea tragédiában.

H: Ezért hívják Médea szindrómának is, amikor azért ölnek meg egy gyermeket, hogy a másik szülőn maximális bosszút álljanak. 

 

ST: Leggyakrabban a nők az áldozatai a férfiak megtorló akcióinak. Emlékszik olyan esetre, ahol ez fordítva volt?

H: Egyik esetemnél a feleség a férjével a tv előtt ült este. Nem volt veszekedés, de beszélgetés sem. Egyszer csak a feleség kiment a konyhába, behozott egy kést, és nyakon szúrta vele a férjét. A férfi meghalt. Indítékként azt mondta a nő, hogy a férfi már évek óta alig beszélt vele. A nő esdekelt, könyörgött neki, mindhiába. 

Folyt köv.

Évi

Randevú a Green River-i sorozatgyilkossal, Gary Ridgway-el

Jill McCabe Johnson alig 18 évesen ismerte meg az Egyesült Államok egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosát, Gary Ridgway-t, akit 49 nő megöléséért ítéltek el. Ő túlélte a találkozást, és 40 évvel később a Stern Crime magazinban emlékszik vissza erre az időre.

Gary-t Seattle-ben ismertem meg a repülőtér közelében, egy White Shutters nevű Country-klubban. Vékony volt, barna hajú, kék szemű. Azt mondta 29 éves, de a bőre alapján idősebbnek nézett ki. Ez 1980-81 telén volt, 18 éves voltam.

Akkoriban nem volt rá okom, hogy arra gyanakodjak, valami nem stimmel Garyvel. A következő hetekben gyakran találkoztunk, és egészen kedvesnek tűnt. Minden alkalommal felkért táncolni, és fizette bármit is akartam inni, legtöbbször ásványvizet vagy ananász levet. Néha odaült hozzám és a barátaimhoz. Ilyenkor kicsit távolabb elhelyezett egy széket, és a barátaimmal nem beszélgetett. Nem tudtam, hogy csak szeret táncolni, vagy akar tőlem valamit. De tánc közben soha nem fogdosott és nem próbált megcsókolni sem.

Egyik este hazavitt a pick-up-ján, ami a sötétben elég ütött-kopottnak tűnt. Elvitt a Puerta-Villa apartman létesítményhez, ahol akkoriban laktam. Megkérdezte, elmehet-e nálam wc-re, de lehet, hogy én invitáltam be. Már nem emlékszem. De arra emlékszem, hogy arra számítottam, a két lakótársam a tévé előtt ül és tévékomédiát néznek. A lakás azonban üres volt.

Megmutattam Garynek, hol találja a fürdőt, én pedig bementem a szobámba, hogy felakasszam a kabátom. Mivel Gary mindig visszafogott volt, nem nyugtalanított, hogy mögöttem jött. Sokkal kínosabb volt számomra a rendetlenség, az ágyam nem volt bevetve, a földön pedig egy halom szennyes hevert. Gary olyan behatóan tanulmányozott a kék szemeivel, hogy úgy gondoltam, talán kedvel. Emlékszem, magasabb volt nálam. Arra is emlékszem, ahogyan az ádámcsutkája ugrált, amikor a szobafestőként végzett munkájáról beszélt. Elővette az irattárcáját, megmutatta a névjegykártyáját és egy képet a kisfiáról. Azt mondta, nemrég vált el a feleségétől, és elkeseredett harcot vívnak a felügyeleti jogért.

Beszélgettünk, csókolóztunk és kicsit előbb lazultunk le, mint azt én terveztem. Amikor elkezdtünk szexelni, Gary furcsamód mindig leállt. Nem tudtam, mit gondoljak erről. Olyasmit mondott, hogy: „Most lazábbnak tűnsz, mint az előbb.” Tudni akarta, miért. Valahogy sérülékenynek tűnt nekem, talán a tönkrement házassága miatt. Megpróbált jó benyomást tenni rám, kihangsúlyozta, hogy jó apa és biztos állása van. Kicsit sajnáltam. De ezt nem mondhattam neki, ezért valahogy így válaszoltam: „Fogalmam sincs. Egyszerűen jól érzem magam veled.”

Gary azonban nem lazult el. Az együttlét alatt nem élvezett el, bár ezt állította. Rövid idő múlva újra képes volt szeretkezni. Amikor aztán meghallotta, hogy valaki bejött a lakás ajtaján, felugrott ijedtében.

„Ki ez?”

„Csak a lakótársam.”

„Lakótárs?”

Röviddel ezután Gary eltűnt, én pedig megbántam, hogy hagytam, hogy ilyen messzire menjünk. Természetesen tudtam, hogy a szomorú, elvált férfiak éppolyan veszélyesek lehetnek, mint bárki más, de azelőtt soha senki nem vette észre ezt az épp most felnőtté vált, előre álló fogú nőt. Én tartottam őt sajnálatra méltónak, holott igazából én voltam, aki kétségbeesetten vágytam a figyelemre.

A következő hétvégén Gary ismét velem akart táncolni. Fájt a tokrom, amit kifogásként használtam, hogy lemondhassam. Valójában nem volt kedvem olyan férfivel találkozni, aki épp most vált el, és volt egy kisfia. Ezenkívül, meglehetősen biztos voltam benne, hogy hazudott az életkoráról.  

Aztán egy barátnőm rábeszélt, hogy menjek el vele szórakozni. Ihatok narancslevet, mondta, a C-vitamin majd segít. Azt is megígérte, hogy hazajövünk, mielőtt a klubban túl sokan lennének.

A White Shutters narancsleve égette a torkomat, és volt egy kis lázam is. Amikor a wc-re mentem, láttam Garyt egy vonzó idősebb nővel egy fülkében ülni. Valószínűleg sem engem, sem a barátnőmet nem vette észre, de úgy gondoltam, magyarázattal tartozom neki. Megvártam, amíg a nő feláll és elmegy wc-re, akkor odaléptem hozzá és bocsánatot kértem. Bólintott és fél szívvel mosolygott. Az arckifejezésétől nem lettem okosabb.

Később néhányszor láttam Gary pick-up-ját a parkolóban a lakásom előtt. Időközben megismertem a leendő első férjemet, ha Gary meglátott minket, azonnal elhajtott. A páromnak nem mondatm semmit Gary-ről, mert féltem, hogy féltékeny lesz. Őszintén szólva, nem nagyon gondoltam bele mélyebben abba, hogy Gary a parkolóban várt. Azt gondoltam, hogy meg akart látogatni, aztán meggondolta magát, amikor egy másik férfivel látott. Vagy ismert valaki mást az épületben. Mindenesetre soha többet nem hívott el randira.

 

Amikor 2001-ben megtudtam, hogy a Green River gyilkos egy fényező műhelyben dolgozott és Garynek hívták, szükségszerűen arra a férfire gondoltam, akivel húsz évvel ezelőtt a lakásomban szeretkeztem. Az a Gary, akit a hírekben láttam, valahogy ismerősnek tűnt, bár kicsit kövérebb volt, mint akire emlékeztem. A haja is sötétebb volt. A vékony orra, a kék szemei és a lógó szemhéja passzoltak ugyan, de emlékeimben jellegzetesebb ádámcsutkája volt. Véletlen hasonlóságok, mondtam magamnak. Nem lehetett szó ugyanarról az emberről.

Majdnem húsz évvel később - időközben íróként csináltam karriert – egy személyes projekten dolgoztam. Az Egyesült Államok északnyugati részén nőttem fel, egy olyan területen, ami a Ted Bundy és Gary Leon Ridgway féle sorozatgyilkosok epicentruma volt. Arról akartam írni, milyen volt abban az időben felnőni ott, így elkezdtem a gyilkosokról anyagot gyűjteni, akik a gyermek-, és fiatalkoromban ezt a környéket terrorizálták. A kutatásaim során minél többet tudtam meg Gary Ridgway-ről, annál több egyezés tűnt fel az én Garymmel összehasonlítva: egy régi, horpadt teherautóval járt. Szeretett country zenére táncolni. A válása után pedig 1980-ban a „szülök szülők nélkül” nevű önsegítő csoportba járt, amely csoportnak a White Shutters volt a helye, abban a klubban, ahol Garyt megismertem.

Kényszerítettem magam, hogy komolyan fontolóra vegyem a lehetőséget, hogy ő mégis Gary Ridgway volt, akivel negyven évvel korábban hazamentem. A gondolat miatt, hogy talán egy sorozatgyilkossal volt szexuális kapcsolatom, mélységesen szégyelltem magam. Valakivel beszélnem kellett erről. Leginkább a jelenlegi férjem jött szóba, de fogalmam sem volt, hogy kezdjek bele a mondandómba. Amikor hozzámentem negyven éves voltam, és egy tinédzser korú fiút vittem a házasságba. Bár a férjem nyilván nem tartott szűznek, a korábbi kapcsolatainkról nem beszéltünk. Mit mondjak most neki? „Tudod, hogy nem vagyok a legjobb emberismerő”?

Végül egy Moran állami parkban tett kirándulás során beszéltem neki Gary-ről. A férjem megállt, és megcsókolta a fejemet. Azt mondta: „Hála Isten, hogy nem estél áldozatul neki.” Mégis némi szégyenérzet töltött el ezzel kapcsolatban, ilyet már régóta nem éreztem. A szex korábban olyasmi volt, amit mások egyszerűen elvettek tőlem. De akkoriban, 18 évesen a szex olyasmivé vált számomra, amit én vettem el magamnak: az önmeghatározás és a függetlenség kifejezése. Talán önterápia is volt egy kicsit, hogy a korábbi bántalmazásokat lerázzam magamról, elfedtem azt a szégyent, amit a gyakori partnerváltás miatt éreztem. Ma már tudom, hogy ez a szégyenérzet megalapozatlan volt, és azt hittem, már évekkel korábban megszabadultam tőle. Aztán hirtelen megint kínozni kezdtek ezek az irracionális szemrehányások, nemcsak azért mert lefeküdtem Gary-vel, hanem mert semmi nyugtalanító nem tűnt fel vele kapcsolatban. Úgy éreztem, mintha valamiképp felelős lettem volna a későbbi bűncselekményeiért.

Azóta ingadoznak az érzéseim a Ridgway által elkövetett bűncselekmények miatt érzett iszonyat, a félelem, hogy mi történhetett volna velem azon az éjszakán, és a képesség hiánya között, hogy feldolgozzam mindazt, amit arról a férfiről tudtam meg, akivel negyven évvel ezelőtt találkoztam: Ridgwayt 49 lány és asszony megölése miatt ítélték el, a nyomozók azonban azt gyanítják, hogy az áldozatok száma magasabb. Ridgway maga is elismerte, hogy sokkal több gyilkosságot követett el. Elsősorban prostituáltakat nézett ki magának, akiket különös gyűlölt, ahogyan később bevallotta.  Úgy gondolta, senkinek nem fognak hiányozni.

A vallomásaiban Ridgway részletesen leírta, hogyan próbálta a nőknek a biztonság látszatát kelteni azzal, hogy megmutatta nekik a névjegykártyáját és még egy fotót is a fiáról. Ridgway ügyvédje, Mark Prothero azt mondta, hogy ügyfele a hiányosságait olyan jól tudta leplezni, hogy „az áldozatok egyike sem vette észre, hogy a jelentéktelen kis ember az irattárcájában lévő gyermekfotóval az ország legveszedelmesebb szexuális ragadozója volt.

Ridgway meg akarta győzni a nőket arról, hogy hogy „normális ember”, így vallott a nyomozóknak: „Egy hang a fejemben azt mondja: ’Ölni, ölni, ölni’. Megsimogatom, elcsábítom a kurvát, hogy megölhessem.”

Vajon emiatt mutatta meg nekem a névjegykártyáját és a képet a fiáról? Ha Ridgway 1982-ben kezdte is a gyilkosságsorozatát, gyakran felteszem magamnak a kérdést, mi történt volna, ha a lakótársaim azon az estén nem jöttek volna haza. Mi lett volna, ha nem betegszem meg, amikor Ridgway a következő hétvégén találkozni akart velem? Mi lett volna, ha egyedül vagyok, amikor a lakásom előtti parkolóban az autójában várakozott?

A legborzasztóbb felfedezés az volt, hogy Marcia Faye Chapman szintén a Puerta Villa apartman épületben lakott, mint én is. 1982 augusztusában tűnt el, a három gyereke azt mondta, elment vásárolni. A maradványait a Green River partján találták meg, ahol Ridgway néhány áldozatát elásta. Halálának gondolat, de az elképzelés is, hogy én vezettem hozzá a gyilkosát, elviselhetetlen volt.

Minden részletet elmeséltem a férjemnek, amit Ridgwayről megtudtam, és összehasonlítottam mindazzal, amit arról a Gary-ről tudtam, akit ismertem.

„Mikor fogadod el, hogy egy és ugyanaz a személy az?”, kérdezte a férjem. „Nem tudom. Egyszerűen nem tudom elhinni.” Hetekkel később azt kérdezte tőlem: „Gondoltál arra, hogy írj neki?” Írni neki? Nem. Miért kellene írnom neki?

Ridgway a washingtoni állami börtönben tölti büntetését, Walla Walla-ban, ahol állítólag a nap 23 óráját magánzárkában tölti. Csak a legközelebbi hozzátartozók és az ügyvédei látogathatják. Vannak emberek, akik a sorozatgyilkosok és különösen a Green River gyilkos megszállottai és írnak neki. Vannak közöttük újságírók, lelki pásztorok, világjobbítók és olyan nők, akiknek egy gyilkossal való barátság szexuális löketet ad. Egyik kategóriába sem tartozom bele.

A hobbinyomozóknak sem válaszolt, akik felderítetlen gyilkossági eseteket akarnak megoldani, és online fórumokon elemezgetnek minden részletet a Ridgway gyilkosságokkal kapcsolatban. Talán a börtönszámláján nincs pénz papírra és bélyegre? Vagy a megmaradt titkait szeretné a sírba vinni magával? Lehet, hogy a szigorúan ellenőrzött leveleket soha nem kapta meg?

Az ötlet, hogy Ridgway-nek írjak, értelmetlennek és őszintén szólva hátborzongatónak tűnt. A Claudia Rowe által írt „A pók és a légy” című életrajzra gondoltam, amiben az újságírónő Kendall Francois sorozatgyilkossal folytatott levélváltásáról ír. Francoist elítélték, hat nőt fojtott meg. Ridgway hasonló módszert alkalmazott. Rowe abban bízott, hogy elnyeri Francois bizalmát és beismerő vallomást tud kicsikarni belőle. Végül aztán nem járt sikerrel a gyilkos manipulálásában.

Egyrészről féltem, hogy csalódnék Ridgway-ben, másrészt azonban tisztán is akartam látni. Néhány kérdésemet az őrök biztosan cenzúráznák, ha mégsem, valószínűleg soha nem válaszolna rájuk: Én voltam az első ember, akinek megmutattad a névjegykártyád és a fiad fotóját? Az én reakciómból szűrted le, hogy más nőknek is a biztonság érzését tudod ezzel adni? Vagy más akkoriban odacsaltad és megölted az áldozataidat? Engem is meg akartál ölni?

De mi van akkor, ha írok neki, és visszaírja, hogy emlékszik rám? Ez sem adna nekem 100%-os bizonyosságot. A gondolat megrémített, de ez oda vezetett, hogy tettem valamit.

Béreltem egy postafiókot. A levelemben írtam a találkozásról egy férfivel és a „White Shutters”-ben eltöltött táncestekről. Leírtam a látogatást a lakásomban, anélkül, hogy utaltam volna szexre vagy erőszakra, nehogy lehetőséget adjak a börtön vezetésének, hogy cenzúrázzák vagy visszatartsák a levelet. 2021 januárjának utolsó hetében küldtem el a levelet.

A mai napig üres maradt a postafiókom. Talán, ha egy nap majd megnyitom, benne lesz egy levél a börtön címével. Addig az marad, amit a férjemnek is mondtam: lehetetlennek tűnik, hogy az a férfi nem Gary Ridgway volt, akivel azon az éjjelen, 1981 telén szeretkeztem. De ugyanolyan lehetetlennek tűnik az is, hogy ő volt.

 

Évi

A zseni magánya – Hogyan működnek a különösen intelligens bűnözők?

Miért válnak azzá? James Oleson őket kutatja, így egy széles körben elterjedt indítékra bukkant.

James C. Oleson gyermekként a családjával az Egyesült Államok nyugati részén rengeteget költözött. Az iskola elvégzése után belépett a haditengerészethez, pszichológiát és antropológiát hallgatott Kaliforniában, ezután Az Egyesült Királyságban, Cambdrige-ben profilozónak képezték ki. Az intelligencia és a bűnözés kapcsolatának témájában szerzett doktori fokozatot. Később a virginiai és a kaliforniai egyetemen tanított, majd Washingtonban a legfelsőbb bíróságon dolgozott. Ma, 53 évesen az Új Zélandi Auckland egyetemén professzor. Tanulmányait a „Bűnöző zseni” című könyvében jelentette meg.

A következő cikk a Stern Crime magazin James C. Oleson-nal készített interjújának általam készített fordítása. 

S:- Lenyűgöző embercsoportot tanulmányoz, Oleson úr: bűnöző zseniket, a szakzsargon szerint „különlegesen intelligens elkövetőket”. Honnan számít valaki különlegesen intelligensnek?

O:- Az intelligencia az elvont gondolkodásra, az összetett összefüggések megértésére, gyors tanulásra és problémák megoldására vonatkozó képesség. Az átlagos intelligenciahányados 100 körüli. Különösen intelligensnek az számít, akinek az IO-tesztje 130 pontnál többet eredményez. Ezt az értéket csak a lakosság kb. két százaléka éri el.

S:- Ön kérdőívek alapján gyüjtött adatokat, több tucat emberrel személyes meghallgatás keretében is találkozott. Milyen bűncselekményeket követtek el az alanyok, akikkel találkozott?

O:- Elég nagy a választék, emberölés és szexuális bűncselekmények is. A kiértékelésem azonban azt is kiadta, hogy a tulajdon elleni bűncselekmények, gazdasági bűnözés és az illegális kábítószer fogyasztás szignifikánsan gyakrabban fordult elő a különlegesen intelligens embereknél, mint az átlagos IQ-val rendelkezőknél. A legerősebb összefüggés a gazdasági bűnözés és az intelligencia között volt kimutatható. Ez bizonyára azzal függ össze, hogy a magas IQ-val rendelkező emberek folyamatosan jobb teljesítményt nyújtanak a tanulmányaik és a munkájuk területén. Gyakran átlagon felüli a keresetük, befolyásos pozíciót töltenek be, és inkább az elithez tartoznak. Ennek megfelelően több a lehetőségük arra, hogy stílusosabban csaljanak és csapjanak be másokat.

S:- A „zseniális bűnöző” címszó hallatán sokan a klasszikus antihőst képzelik maguk elé, aki, mint Hannibal Lecter a Bárányok hallgatnak című filmből úgy játszik az emberekkel, mintha sakkfigurák lennének. Az irodalomban már olyan, mint egy sztereotípia. A valóságban létezik tipikus különösen intelligens elkövető?

O:- Ezt általánosságban nem lehet kijelenteni. De mindenképpen vannak olyan hasonlóságok, amelyek néhányat ezek közül az emberek közül összekötnek. Például egyik prominens bűnöző, akitől a kivételes intelligenciáról néhány dolgot megtudhatunk, Ted Kaczynski.

S:- Az Unabomber, aki az Egyesült Államokban robbantásokat követett el.

O:- Kaczynski az erdei kunyhójában csomagbombákat épített, melyeket professzoroknak, számítógépes üzleteknek és légitársaságoknak küldött. A számítógépeket és a technikai fejlődést tette felelőssé az emberi szabadság és méltóság kizsákmányolásáért, ez ellen akart harcolni. Évtizedeken keresztül a legkeresettebb bűnöző volt az USA-ban. A rendőrség 50 millió dollárt költött a megtalálására, de elkapni végül csak azért tudták, mert Kaczynski testvére a döntő támpontot megadta. Kaczynski matekzseni volt, 167-es IQ-val, ami segített neki abban, hogy a támadásait olyan átgondoltan megtervezze, hogy sokáig nem fedezték fel. Ebben osztozik azokkal a különösen intelligens elkövetőkkel, melyek közül számosat soha nem tudtak elkapni. Nem szokatlan azonban az sem, hogy pont az adottságai voltak az alapja annak, hogy egyáltalán bűnöző lett belőle.

S:- Amennyiben?

O:- Kaczynski elszigeteltnek érezte magát. Már 16 évesen elkezdte a Harvard egyetemet. Mivel annyira fiatal volt és mindenhez analitikus aggyal állt hozzá, nehezen jött ki a többi hallgatóval. Nehéz volt számára a nőkkel való ismerkedés, nem voltak barátai, boldogtalan és frusztrált volt. Ez a szociális elszigeteltség fejlődött ki aztán valami igazán sötétté: még mielőtt a 30. életévét betöltötte volna, befejezte sikeres egyetemi tanulmányait, a Montanai vadonba költözött egy magányos kunyhóba és belekezdett a társadalom elleni egyszemélyes harcába.

S:- Az elszigetelődés növeli a bűnözési rizikót, ez ismert. De elsősorban ezzel kapcsolatban szociálisan hátrányos helyzetű emberekre gondolunk. A kriminológia is abból indul ki, hogy minél alacsonyabb valakinek az intelligencia hányadosa, annál előbb lesz belőle bűnöző.

O:- Valóban, de az extrém magas IQ-val rendelkező emberek hasonló problémákkal küzdenek, mint az alacsony IQ szintűek. Kiközösítik őket, kevésbé érzik közel magukat a barátokhoz, családhoz, iskolához vagy munkához, és így megnövekedik a kriminalitásra való hajlam. A tanulmányom kimutatja, hogy 130-as IQ szám fölött a bűncselekmények száma ismét növekszik.

S:- Hogyan magyarázható ez az elszigetelődés?

O:- Az úgynevezett kommunikációs szakadékkal. Egy elmélet szerint csak azok az emberek tudnak mélyreható, jelentőségteljes beszélgetéseket folytatni egymással, akinek az IQ hányadosa nem tér el egymástól 30 pontnál többet. Ilyenkor ugyanis gyorsan gondolkodnak, megértik a másik érzéseinek tükröződését, egy hullámhosszon vannak egymással.  Ha valakinek 160-as az IQ-ja, ilyenfajta beszélgetéseket csak olyan emberekkel tud folytatni, akiknek az IQ-ja 130 és 190 között van. A Föld lakosságának másik 98 százalékával mélyreható csere csak nehezen lehetséges. Ezért a nagyon magas IQ hányados elidegenedéshez vezethet. Különösen a 150 feletti IQ-val rendelkező gyerekeknek vannak nehézségeik a szociális beilleszkedéssel. Ezáltal valószínűleg szegényes önértékelést fejlesztenek ki és pszichés problémáik lesznek. Amikor ezt megértettem, akkor vált számomra világossá Hirschi kötődéselmélete.

S:- Vannak azonban más tényezők is, ami az embereket megóvja attól, hogy bűnözővé váljanak.

O:- Hirschi három további tényezőből indul ki: a hagyományos tevékenységekbe való bevonódás, a szociális normák követésére való hajlam, illetve a társadalom értékeiben és törvényeiben való hit. Tehát ha egy személy sok időt tölt el a hivatása gyakorlásával vagy a hobbijával, egyálltalán nem lesz lehetősége és tere ahhoz, hogy bűncselekményeket tervezzen. Ha a szociális költségek nagyobbak is, mint a tett által elért előny, a bűnözés ellenében fognak dönteni. Attól is függ továbbá, hogy a közösség törvényeit és szabályait értelmesnek tartják-e.

S:- Ted Kaczynski nem így tett, ő az egész rendszert megkérdőjelezte.

O:- Ebben sem különbözött a többi bűnözőtől. Az interjúim során sok különlegesen intelligens értelemszerűen mondta: „A törvények jók és a legtöbb ember számára szükségesek, de én más vagyok.  Én a mélyebb jelentésüket is értem. Ezért döntöm el én, hogy mikor szegem meg azokat.” A különlegesen intelligensek a meglévő dolgokat gyakran vonják kétségbe és ezáltal a törvények jogszerűségét is megkérdőjelezik.

S:- A bűnözőknek ez olyan fajta gondolkodása, mint a forradalmároké.

O:- Vegyük például Edward Snowdent, aki szintén különösen intelligens. Észrevette, hogy az amerikai kormány a saját népét lehallgatta. Ennek tudatában nem bírt aludni, továbbá eldöntötte, hogy tesz ez ellen valamit, akkor is, ha ez törvénybe ütköző dolog lesz is.

S:- Bizonyára nem csak ilyen felforgató személyekkel találkozott.

O: Vannak olyan különlegesen intelligens emberek, akik a szabályok áthágására, mint személyes kihívásra tekintenek. Emlékszem egy férfire, akivel az adókról, adózásról beszéltünk. Számára ez egy játék volt: Az állam kiadta neki ezt a sokféle űrlapot, ő pedig azt a feladatot állította fel magának, hogy a lehető legtöbb kiskaput megtalálja, anélkül, hogy közvetlenül hazudna. Természetesen tisztában volt vele, hogy az államnak pénzt kell beszednie az állampolgároktól, hogy működni tudjon. Számára azonban más volt a fontos: Mennyi lehetőséget talál arra, hogy kicselezze az államot? Mennyivel ravaszabb, mint az adóhivatalnokok?

S:- Találkozott olyanokkal, akik a bűnözésben az intellektuális löketet keresték?

O:- Egyikük, azok közül, akikkel találkoztam, vegyész volt. Rájött, hogy igazán sok pénzt tud keresni azzal ha metamfetamint főz  - mint Walter White a „Totál szívás” című sorozatban. Neki az izgalom volt a lényeg, lehetett volna belőle ejtőernyős is. A lényeg számára a határok feszegetése volt, ezért örült annak, hogy törvényen kívüli volt. Számára logikus következmény volt, hogy egyszer börtönbe kerül, ez jól beleillett az önmagáról alkotott képbe.

S:- Említette, hogy a kábítószer fogyasztása is elterjedtebb a különlegesen intelligens emberek között, mint az átlagos intelligenciájúak között. Igazából nem azt kellene feltételezni, hogy a nagyon okos emberek távol tartják magukat a drogoktól?

O:- Különböző magyarázatok léteznek a gyakori kábítószer fogyasztásra. Az egyik, amit meggyőzőnek találtam, az, hogy a kábítószer fogyasztása olyan, mintha az ember a saját agyát manipulálná, mindegy, hogy koffeint, alkoholt, kannabiszt vagy hallucinogéneket fogyaszt. Ezek a saját gondolkodással folytatott kíséreltek. Ahogy mások egy számítógépet hekkelnek meg, úgy hekkelik meg ezek az emberek a saját tudatukat. 

S:- A bűnöző zseniket nagyon nehezen fogja el a rendőrség, hogy sikerül önnek tesztalanyokat találni?

O:- Különböző módokon. Küldtem kérdőíveket nagyon tehetséges embereket összefogó egyesületek tagjainak, melyekben azt is megkérdeztem, hogy elkövettek-e bűncselekményeket. Ezenkívül elit egyetemek hallgatóit kerestem fel, mint például a Harvard, Stanford, Yale, Cambridge, Sorbonne. Egykori kolléganőimet és hallgatóimat is megkértem, hogy továbbítsák a kérdőíveket. Ezen a hógolyó rendszeren keresztül több száz különlegesen intelligens elkövetőt értem el. Annyi kikötés volt, hogy titoktartást és anonimitást biztosítottam számukra. Az utolsó csoportban magas IQ-val rendelkező fogvatartottak voltak az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban. Hozzájuk a börtönújságok cikkein keresztül jutottam el. Összesen majdnem 1700 kérdőívet osztottam szét, ebből egynegyede jött vissza kitöltve és 44 személlyel találkoztam.

S:- Eddig csak férfi elkövetőkről beszéltünk. Mekkora számban voltak női elkövetők a tanulmányában?

O:- 27,5 százalék. A férfiak voltak túlnyomórészt jelen, a fogvatartottak között csak egyetlen nő volt. Ha általánosságban tekintünk az IQ-ra, alig van különbség a nemek között. De összességében sokkal kevesebb nő van a bűnügyi statisztikákban, a különlegesen intelligensek sem képeznek kivételt ebben.

S:- Számos tesztalanyát soha nem fogták el, és csak Önnek vallottak színt. Melyik volt a legmeghökkentőbb vallomás, amit hallott?

O:- Egy férfi azt mesélte, hogy 15 embert ölt meg. 162-es IQ-ja van és évekig kábítószerrel üzletelt. Soha nem vádolták meg. A tanulmányomhoz készült könyvben „Faulkner”-nek neveztem el. Hatszor találkoztam vele, hosszú órákat beszélgettünk. Szeretetteli családban nőtt fel, az anyja tanárnő volt, az apja tisztviselő, mindketten katolikusok. Először az iskolában vette észre Faulkner, hogy különbözik a többi gyerektől. Gyorsan elunta magát az órán, és kívülállónak számított, mert okos volt, de a szociális szituációkban gyámoltalan. Ezt a „túl okos fiú” bélyeget soha nem tudta elengedni.

S:- Mivel magyarázta, hogy gyilkossá vált?

O:- 17 évesen ismerte meg Vince-t. Vince kokaint csempészett, lopott autókat és fegyvereket adott el. Vince és barátai sokra tartották Faulkner gyors gondolkodását, úgy érezte ebbe a csoportba beletartozik. Vince-ra a bátyjaként tekintett. Amikor Faulkner először fegyvert viselt, az volt számára a felnőtté válás pillanata, egyfajta megerősítés, így írta le nekem. Az új barátai újra és újra rávették arra, hogy bűnözővé váljon. Bankszámlákat manipulált, dokumentumokat hamisított és hamisan tanúskodott. Később embert is ölt, hogy Vince-t védje. Más gyilkosságokat így magyarázott: „Az üzlet az üzlet.”

S:- Ez úgy hangzik, mintha letisztázta volna magában.

O:- A gyilkosságok azért gyötörték, rémálmai voltak. De idővel ésszerűsítette a tetteit. Azt mondta, csak akkor ölt, ha muszáj volt, vagy azért mert magát vagy másokat védte, vagy, mert a hírnevét akarta fenntartani.

S:- Feljelentette a férfit a rendőrségen?

O:- Nem, meg kellett ígérnem minden interjúalanyomnak, hogy az adataikat csak a tudományos munkámhoz használom. Ezt az ígéretemet megtartottam.

S:- Etikailag indokolhatónak tartja, hogy nem segített ezeknek a bűncselekményeknek a felderítésénél?

O:- Aki ténylegesen meg akarja érteni, miért szegi meg valaki a törvényt, akkor azzal a személlyel kell beszélnie, aki elkövette a bűncselekményt. Ez csak abban esetben működik, ha garantálom számára a névtelenséget. Volt olyan egyesület, amely pont emiatt nem akart velem együtt dolgozni. DE tudja, ezt a területet nagyon kis mértékben kutatták és számomra nehezen elviselhető, hogy a tudomány nem halad itt előre. Ezért elfogadtam, hogy bizonyos szempontból kompromittálódtam.  A végén a kutatásaim eredménye fog számítani a társadalomnak, ebben biztos vagyok.

S:- Hogyan volt biztos abban, hogy egy különösen intelligens ember nem veri át?

O:- Találtam újságcikkeket, amiben a lövöldözéseket pontosan úgy írták le ahogyan az illető elmesélte nekem. A beszélgetések közben pedig visszaugrottam olyan pontokhoz, amelyekről a legelején beszéltünk. Így akartam tesztelni, hogy az elbeszélése konzisztens-e, és az volt. Bár az igazat megvallva, néhány helyen az volt az érzésem, hogy valamit elhallgatott vagy megváltoztatott. De nem mertem mélyebbre fúrni ezeknél.

S:- Milyen magas az ön IQ-ja? Tesztelte már?

O:- Igen, először az iskolában. Akkoriban az egyik tanár javasolta anyámnak, hogy küldjön a különösen tehetségesek osztályába. Szerintem anyámnak elárulta az IQ számát, nekem azonban nem.

S:- Mikor tudta meg mégis, mennyi az?

O:- Az egyetemi tanulmányaim során további teszteket csináltam. 155-ös értéket adtak ki.

S:- Tehát ön olyan intelligens, mint a tesztalanyai.

O:- Ez sokat segített a kutatásomnál, a hozzáféréseknél, a leleteknél és az interjúk során.

S:- Sokat beszéltünk a bűncselekmények fajtáiról. Különböznek a különösen intelligens elkövetők az eljárásmódban is az átlagos képességű bűnözőktől?

O:- Vannak különbségek. Nézzük meg a szexuális indíttatású bűncselekményeket: a tanulmányomban szereplő különösen intelligens személyeket ritkábban fogják perbe közszeméremsértésért, mint a kontrollcsoportba tartozókat. Ennél a bűncselekményfajtánál magas a lebukás rizikója, ezért okos emberek ritkábban követik el. Ezzel szemben a tesztalanyaim sokkal gyakrabban kaptak büntetést szexuális szolgáltatások igénybevételéért. Ez is a kötődési nehézségekkel függhet össze: a szexért azért fizetnek, hogy az intimitás iránti igényüket csillapítsák, anélkül, hogy párkapcsolatban élnének.

S:- Vannak különbségek az elkövetett bűncselekmények között?

O:- Ezekkel kapcsolatban nincsenek általános érvényű eredményeim. De ha szúrópróbaszerűen nézzük, akkor a különlegesen intelligensek körében ritkán fordultak elő emberölések. Szokatlanul gyakori volt azonban a robbanószerek készítése.

S:- Az Unabomber akkor ezek szerint nem egyes eset?

O:- Nem. Sokan elbagatellizálják a tetteiket azáltal, hogy személyes kísérletnek állítják be. Beszéltem azonban egy olyan fogvatartottal, akinek az volt a célja, hogy harcot intézzen a társadalom ellen. Arrogáns, magának való személyként jellemezte magát, és diákként az egyetemi laborból lopta a robbanószerkezeteihez az alkatrészeket. Hatalmasnak és fontosnak érezte magát, amikor bombákat gyártott. Számára a bosszú és a rombolás volt fontos, holott semmilyen konkrét indokot nem tudott megnevezni. Szerencsére senki sérült meg a merényletei során. De önt a különbség érdekli az átlagosan intelligens elkövetőkhöz képest, és azt kell mondanom, hogy a tanulmányom alapján, felteszem magamnak a kérdést, hogy a legjelentősebb különbség vajon nem valahol máshol keresendő.

S:- Nevezetesen hol?

O:- Az elkövetői csoportok általunk való észlelésében. A szocializációnk alakítja a bűnelkövetőkkel kapcsolatos gondolkodásunkat. A legtöbbünket nem úgy neveltek, hogy a bűnözés kapcsán a gazdagokra és hatalmasokra gondoljunk. Inkább a szegényekre, erőszakos elkövetőkre, tolvajokra és utcai bűnözőkre gondolunk. A kriminológiában is túl sokat tekintünk a sérülékeny csoportokra és túl keveset az előkelőre. A szociálisan elhanyagolt csoportok azért tűnnek inkább bűnözőnek, mert sokkal inkább őket üldözik és kapják el. Többet mozognak olyan nyílt közösségben, melyeket az állam felügyel. A gazdag emberek ezzel szemben az állami felügyelet alól könnyeben el tudnak bújni. Olyan ügyvédekre gondolok itt, akiket korábban ismertem: Kábítószerrel kapcsolatos bűnügyekben képviselték ügyfeleiket és a bíróságra tartva ők maguk is kokaint szippantottak. Mivel közben a csinos kis autójukban ültek, nem tűnt fel nekik. Úgy gondolom, hogy az elit réteg gyakrabban ússza meg büntetlenül. Itt is egy fontos különbség látható, ami a különlegesen intelligenseket illeti.

S:- Ön is ehhez a csoporthoz tartozik, akikről beszélünk. Ön elkövetett már valamilyen bűncselekményt?

O:- Diákként sokat unatkoztam és frusztrált voltam. Az iskolában általában ketteseket kaptam, a számítógépek sokkal jobban érdekeltek. Ez az 1980-as évek elején volt. akkoriban zúgtak és csipogtak a modemek, hogy a számítógép az internettel kapcsolódni tudjon. Ekkoriban idegen rendszerekbe hekkeltem be magam, ami elég lassan ment. Nagyon izgalmas volt azonban nagy számítógépek rendszerébe behatolni és megtanulni, hogyan működnek. Számomra ez olyan volt, mint a barlangászás. De természetesen semmit nem változtattam a nagy számítógépekben, az illegális lett volna.

Évi