Olvasnivaló: Irvin D. Yalom, Marilyn Yalom – Halálról és életről

Nagyon szeretem Irvin D. Yalom könyveit. „Kapcsolatunk” a Schopenhauer-terápia című művével kezdődött, az volt az a regény, ami teljesen, totálisan beszippantott, és onnantól fogva egymást követték az írásai.

Jelen írása mind közül a legcsodálatosabb, legfájdalmasabb. A Yalom házaspár 65 évnyi boldog házasság után kénytelen szembenézni Marily gyógyíthatatlan betegségével és közelgő halálával.

A házaspár úgy kezdte el írni a könyvet, hogy egy-egy fejezetet felváltva írtak, csodálatosan bemutatva a saját szemszögükből, ki hogyan éli meg az asszony betegségét, kire milyen terheket ró ez, s miképpen készítik a számadást a közösen megélt időszakról. Marilyn betegsége súlyosbodik, egyre kevesebb lehetősége nyílik élete meghosszabbítására, ezért az orvos által asszisztált öngyilkosság mellett dönt, mely engedélyezett eljárás Kaliforniában, ahol élnek. Az utolsó fejezetek már Marilyn halála után, Irvin tollából íródnak, számomra ezek a legszívbemarkolóbb részek, ugyanakkor rengeteg választ adtak arra, édesapám miért úgy reagált, ahogy, amikor 47 évnyi házasság után elvesztette édesanyámat.

Az ember mindig azt gondolja, hogy egy szakember, egy pszichológus illetve pszichiáter már csak azért is sokkal könnyebben éli meg és dolgozza fel a gyászát, mert rengeteg gyászoló, gyászában beragadt embernek nyújt segítséget. Yalom ebben a könyvben olyan őszintén és meghatóan avat be minket abba a bénultságba és megzavarodott időszakba, ami felesége halála után benne és körülötte zajlik, hogy mindannyian, akik szintén gyászolunk, megnyugvással vesszük tudomásul, hogy mindannyiunkat borzasztóan megvisel szerettünk halála, s bizony a szakember is ilyenkor „csak” ember.

A Yalom házaspár jóval 80 felett járt már, amikor a feleség megbetegedett, s mindketten úgy tekintenek vissza, hogy gazdag, élményekben, szeretetben teljes életet tudhatnak maguk mögött, Marilyn megbánás nélkül várja az elmúlást, az egyetlen, akiért igazán aggódik, férje.

Mert való igaz, hogy nekünk, az ittmaradottaknak szörnyű az a tátongó üresség, amit egy eltávozott, számunkra fontos ember hagy maga mögött. Számomra a szüleim elvesztése, akik három év különbséggel, viszonylag fiatalon hunytak el, máig feldolgozhatatlan, édesapám esetében még a gyászéven belül vagyok. Ők szintén hasonló szimbiózisban éltek, mint a Yalom házaspár, anyukám halála után apukám hasonló bénultságban élt, és volt egy mondat a könyvben, ami teljes egészében megmagyarázta ezt az állapotot. „Marilynnel együtt az igazi életnek is vége.”

Gyászolóként ez a legcsodálatosabb könyv, amit olvastam. Rengeteg kérdésemre kaptam választ, nagyon sok bennem kavargó érzésről állapítottam meg, hogy teljesen rendjén van, és más is érez, érezhet ugyanígy. Lélekmelengető az a kötelék, ami e két ember között a 65 együtt töltött év alatt kialakult, és megnyugtató hinni abban, hogy vannak még sírig tartó szerelmek, van életen át tartó hűség. Végtelen boldogsággal tölt el, hogy a szüleim kapcsolata is ilyen volt, fájó hiányukat némileg tompítja a tudat, hogy talán most is egymás kezét fogva figyelnek odafentről, ahogy az író felesége is ott van az ő mindennapjaiban.

Ezt a könyvet csak ajánlani tudom. Azoknak is, akik még nem szenvedtek el hasonló veszteséget életükben, azoknak pedig, akik gyászolnak, feltétlenül javaslom. Annyira összetett érzések kavarogtak bennem, amikor olvastam, rengeteget sírtam, mosolyogtam, éreztem fájdalmat, békét, többször letettem és csak bámultam magam elé. Az utolsó oldal után azonban, amikor becsuktam, egyetlen szó jutott az eszembe: köszönöm.

„A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökké való sötétség között.” (Vladimir Nabokov)

Évi

Olvasnivaló: Singer Magdolna – Gyászkísérés

Néhány évvel ezelőtt részt vettem Singer Magdolna előadásán, a veszteségekről, a gyászról volt szó. Megkérdeztem tőle, milyen a magyar gyászkultúra manapság? Egyetlen szóval válaszolt: csapnivaló. Persze később kifejtette részletesebben, mire gondol. Akkor is egyetértettem vele, pedig akkor még igazán nagy veszteség nem is ért, azóta viszont mindkét szülőmet elveszítettem, és a véleményem nem változott. Sőt.

Az elmúlt két év a maga világjárványával együtt nehéz időszakot jelentett mindannyiunknak, rengetegen veszítették el szerettüket, a szélsőséges körülmények megnehezítették a búcsúzást, az elengedést. Bár az én édesapám más betegség következtében hunyt el, sajnos én is megtapasztaltam a látogatási tilalmat, s mivel hirtelen ragadta el a halál, búcsúzni éltében nem volt lehetőség. A gyász azonban nemcsak a halálhoz köthető, egy válás, szakítás ugyanolyan gyászmunkát igényel, ugyanolyan fontos, hogy fel tudjuk dolgozni, tovább tudjunk lépni, azonban mai társadalmunk nehézkesen, döcögősen kezeli ezt. Sokan éppen ezért elakadnak, tolják maguk előtt a gyászukat, vagy éppen elfojtják magukban, ezeknek azonban egészségügyileg és mentálisan is komoly következményei lehetnek. Ilyenkor van nagy szükség az úgynevezett gyászterapeutára, mentálhigiénés szakemberre. A gyászterápia azonban hazánkban még meglehetősen gyerekcipőben jár.

Singer Magdolna több évtizede foglalkozik különböző veszteségeket elszenvedett emberek gyászának segítésével. Ebben a könyvben nemcsak kimondottan a halálesetekkel vagy azok különböző fajtáival (magzat, gyermek, szülő és testvér elvesztése) foglalkozik, hanem a válás, a kapcsolati veszteség számos esetét is bemutatja. Hisz ezek mind különböző gyászfolyamatok.

Míg a korábbi századokból fennmaradt számos gyászhagyomány rámutat, mennyire fontos és sok esetben rituálékhoz kötött a gyász és annak feldolgozása, addig mai felgyorsult társadalmunkban elvárás szinten van lassan, hogy minél előbb jussunk túl rajta, ne terheljük a környezetet, barátokat, munkatársakat. Ezt jómagam is tapasztaltam, és azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, nem normális, hogy gyászolok, hogy kavarognak az érzéseim, hogy felborult a megszokott rutinom, és előfordult, hogy szégyelltem magam.

Ez a könyv hiánypotló. Azoknak is, akik gyászolnak, és a gyászolók környezetében élőknek. A gyász mindannyiunk életébe beköszön, nem kikerülhető, mindenki átesik rajta valamilyen formában.

A könyv tematikája is nagyon jól felépített, először a különböző gyászfolyamatokat, környezetet mutatja be, majd a könyv második részében a gyászkísérés folyamatát, a segítő szakember munkáját, konkrét eseteken keresztül. Néhány fejezet közé pedig kitérőket illesztett be az írónő, melyben saját életének azon szakaszait mutatja be, melyek a segítővé válásának folyamatában fontos szerepet játszottak.

Számomra a leghálásabb rész pedig az a néhány befejező gondolat volt, hogy „mire tanítanak az eltávozottak?”. Nem könnyű ez a könyv lelkileg annak, aki velem együtt még az általánosan elfogadott úgynevezett gyászévben van, holott több helyen is olvasható, hogy a gyász korántsem a klasszikus egy évre szűkül. Mindannyian másképpen gyászolunk, időben, megnyilvánulásban is különbözően, éppen ezért nem szabad senkit elítélni azért, mert tőlünk szokatlan módon éli meg a veszteségét. S bár lelkileg nehéz a könyv, és sokszor „pihentetnem” kellett, hogy a fájó kis lelkem megnyugvást kaphasson, rengeteg dolgot megtanultam, szembesültem azzal, hogy normális az, amit nem annak gondoltam, és hogy nem vagy egyedül. Talán ez az egyik legfontosabb üzenet, hogy a gyászban mindannyian osztozunk, ki előbb ki utóbb.  

Singer Magdolna könyve a hvg könyvek gondozásában jelent meg. Óriási lelki és gyakorlati segítség minden veszteséget elszenvedett ember számára, olyan tanácsokkal és ötletekkel, amelyek könnyebbé teszik a veszteségek elviselését, a továbblépést, a feldolgozást. Több évtized, gyászolók segítésében eltöltött tapasztalat köszön vissza a könyv sorain, megnyugtatva mindenkit, hogy a gyászban nagyon ritka ha valami nem normális, ha komolyabb segítő (pszichológus, pszichiáter) beavatkozása is szükséges.

Örömmel töltene el, ha társadalmunk nyitottabbá válna a gyászolók irányába, ha minél több gyászterapeuta állna az emberek rendelkezésére, ha a gyászkísérés beépülne a mindennapjainkba.

Ezt a könyvet el kell olvasni.

Évi

Elképesztő, az emberek mi mindenről gondolják úgy, hogy átélték azt – Beszélgetés Elizabeth Loftus emlékezetkutatóval – 2. rész

De a bíró talált egy gyenge pontot a védelem érvelésében: Carol DaRonch-t először egy bevásárlóközpontban szólította meg Bundy.

Igen, ott volt egy hosszabb idő, 10-15 perc, amikor egy vélhetően ártalmatlan szituációban beszéltek. Ez nem a hirtelen stressz és nagy félelem, ezzel tiszta volt a helyzet. Tehát a bíró úgy döntött, hogy DaRonch-nak hisz és Bundyt elítéli.

A védelem szakértőjeként ilyen pillanatokban olyan érzése van, hogy veszített?

Nem. Nekem ez arról szól, hogy a tudományos oldalt bemutassam. Volt más értelmetlenség, tényező, ami meglehetősen vitatható volt. Ott volt az az időtartam, ami a rablás és az azonosítás között eltelt, valamint a későbbiekben a jogosítvány fotó megmutatása sem volt éppen ideális azonosítási szituáció. Az én munkám nem az, hogy megmutassam, hazudik valaki. az én munkámnál arról van szó, hogy megmutassam, hogyan jut el valaki oda, hogy őszintén higgyen valamiben, ami valószínűleg nem a valóságnak felel meg. Az emberek ezt néha összekeverik. Nem értik, hogy mit próbálunk megmagyarázni. Valójában a szakértői vallomások, mint az enyém is, abban segítenek, hogy valaki ne hazugként álljon előttünk.

Nehéz megérteni, hogy az igazság nincs kőbe vésve, hanem hogy mindezen faktorokat az igazság rekonstruálásánál figyelembe kell venni és mérlegelni kell.

Ezt különösen nehéz megérteni akkor, ha egy ellenszenves személyről van szó. Ez nem a legjobb feltétel, embereket rávenni arra, hogy a tudományos ismereteket figyelembe vegyék. Bundy akkoriban, amikor szakértőként tanúskodtam mellette, még nem volt az extrém ellenszenves vádlott. De később azzá vált.

A 90-es évek elején kezdett érdeklődni az úgynevezett „elnyomott emlékek” iránt.

Igen. Egy nagyon híres eset, a George-Franklin eset kapcsán keresett meg a védő. Franklint emberöléssel vádolták meg, méghozzá nem más alapján, mint egy szemtanú elnyomott emlékei alapján, melyeket állítólag újra elő tudott hívni. Ezeket aztán elfogadták bizonyítékként. Ez ébresztette fel az érdeklődésemet a jelenség iránt.

Franklin lánya 20 évvel a felderítetlen emberölés után vallomást tett iskolai barátnője, Susan Nason kapcsán, méghozzá, hogy hirtelen részletesen emlékszik arra, hogyan erőszakolta és ölte meg apja a lányt. A férfi állítólag őt is megfenyegette, hogy megöli, ha valakinek beszél róla. Ezért nyomta el az emlékeit. Loftus szakértő tanú volt. A tudományos irodalomban sehol nem talált bizonyítékot az elnyomott emlék létezésére, és annak a lehetőségére, hogy azt később előhívják. De megvoltak az eredményei a saját tanulmányainak, melyben az emlékek formázhatóságát kutatta: A tesztalanyai a kísérlet vezetője vagy harmadik személy által célzott téves információk alapján emlékeztek arra, hogy gyerekként elvesztek egy bevásárló központban. Vagy egy veszélyes állat megtámadta őket, tiniként bűncselekményt követtek el. Minden ezekhez kapcsolódó érzelemmel emlékeztek. Ezek közül valójában semmi nem történt meg. Loftus kétségbe vonta, hogy a lány emlékei valóban emlékek voltak-e, vagy csak a részletes rekonstrukciója korábbi újság hirdetéseknek, a hibákat is beleértve. Franklint mégis elítélték. 1995-ben azonban újra elővették ezt az ügyet és felmentették.

George Franklin és a lánya Eileen

Meglehetősen sokkoló, olykor mire vélnek emlékezni az emberek. Gyilkosságok, rituális áldozatok, sátánista rituálék.

Ó igen, elképesztő, mi mindenről gondolják az emberek, hogy megélték azt. Élményeket, melyekre semmilyen támpont, vagy igazolás nincsen. Sok terapeutát, akik terápia, hipnózis vagy drogok segítségével „elnyomott emlékeket hívtak elő”, később a páciensük visszaélés miatt feljelentette, amikor észrevette, hogy az emlékei hamisak voltak. Egy egész gyűjtemény van ilyen vadakból és bírósági esetekből.

Alapvetően lehetséges a traumatikus emlékek elnyomása?

Nos, azt nem lehet megcsinálni, hogy valamire sokáig nem gondoltunk, aztán ismét emlékezünk rá. Ha pedig valaki valamire emlékeztetni akarja önt, amire nem szeretne gondolni, akkor el tudja terelni a gondolatait. Például, arra kényszerítve önmagát, hogy valami másra gondoljon, vagy bármilyen más mechanizmust használva arra, hogy eltereli a gondolatait és a rendelkezésére áll. Ha ezt értjük az „emlékek elnyomása alatt”, akkor lehetséges.

De ez tudatos elnyomás lenne?

Igen, ez általában tudatosan történik. Nincs tudományos bizonyíték a terapeuták elméletére, miszerint a traumatikus élmények e nagy zűrzavarát évekre száműzzük a tudatalattiba, majd hogy egy későbbi időpontban részletesen újra elő tudja hívni őket, hogy feldolgozza.

Van egyáltalán értelme az elnyomott traumát újra előhívni?

Nem ismerek olyan klinikai kísérletet, amely rakoncátlan trauma-emlékek előhívásánál segít az embereknek, hogy a depressziójukat, félelmi állapotukat , vagy evési zavarukat kúrálják.

Loftus saját tapasztalatokat is szerzett traumákkal és az emlékezet formázhatóságával kapcsolatban. 14 éves volt, amikor anyja egy rokonlátogatás során az úszómedencébe fulladt. Minden alkalommal, amikor erre visszagondolt az emlék formát öntött. „Látom a fenyőket, érzem friss kátrányos illatukat, érzem a tenger algazöld vizét a bőrömön, érzem benne Joe nagybácsi frissen csavart citrommal ízesített jeges teáját benne”, írja az „Elnyomott emlékek mítoszában”. A halál önmagában azonban homályos volt, halott anyját nem látta.

30 évvel később megnyílt neki egy férfi rokona, aki rátalált az anyjára. „Az első sokk után visszajöttek az emlékek. Láttam magam, egy vékony, sötéthajú kislányt, ahogy belenézek az úszómedence csillogó kékesfehér vízébe. Anyám, hálóingben, arccal lefelé a vízben lebeg.” A képekkel az „elnyomott” emléke is visszajöttek. A terror. A kiáltozások. Három nappal a rokon kinyilatkoztatása után felhívta a bátyja: A rokon tévesen emlékeztette. A valóságban egy nagynéni talált rá az anyjára, más rokonok is igazolják ezt.

Loftus elhagyja a bíróság épületét a Weinstein tárgyalás után 

Megfenyegették és megvádolták, miután az „elnyomott emlékek” teóriát kétségbe vonta. Még ma is érik támadások?

Ó igen, különösen tavaly, amikor egy nem túl közkedvelt vádlott, Harvey Weinstein mellett szakértősködtem.

Miért lett szakértői tanú mellette?

Egyáltalán nem akartam. Meggyőztem az ügyvédeit, hogy egy másik szakértőt kérjenek fel, aki megfelelőbb volt egy ilyen esethez. De aztán Harvey Weinstein beszélt Alan Dershowitz.al, egy egykori Harvard professzorral, akivel együtt dolgoztam, és ez azzal végződött, hogy Weinstein ráadásként engem akart. A bíró engedélyt adott erre. Bár ez számomra meglehetősen kellemetlen volt, néhány olyan dolog miatt, amit hallottam, hagytam, hogy a sajtó elcsábítson. Évek óta azt mondom az embereknek, hogy ne engedjék a szenzációhajhász sajtónak, hogy eldöntse, ki a bűnös, és ki nem az. Ezeket az eseteket egyedileg kell vizsgálni. Tudtam, ha Weinstein mellett tanúskodom, ártani fog a lehetőségeimnek, hogy a jövőben másoknak segítsek. De azt gondoltam: „Ha ilyen önös okokból most kiszállok, gyávának érzem magam.” Ezért beleegyeztem, hogy New Yorkba utazzak, és teljes általánosságban a tudományos dolgokról beszéljek, nem pedig az egyes emberekről. Ennek ellenére erős ellenreakciók voltak.

Hogyan befolyásolhatta az ön vallomása Weinstein számára a kásőbbi vádlottakat?

A bíróság előtt mindig az jön elő: „Hiszen maga Weinstein mellett tanúskodott!” Mintha minden ocsmány, kétségkívül bűnös elkövető mellett tanúskodnék. Ez már évek óta így ment. „Hiszen tanúskodott Bundy mellett! Hiszen tanúskodott az oklahomai robbantó mellett! Hiszen tanúskodott a Hillside-i fojtogatók mellett!” Mindig megpróbáltak az aktuális vádlott kapcsán összefüggést keresni a korábbi ügyekkel. Tudtam, hogy ismét megtörténik majd, ezért figyelmeztettem az ügyvédeket, akikkel együtt dolgoztam: „Tudniuk kell, hogy Weinstein ügyében szakértő tanú leszek. Ezért talán inkább másik szakértőt szeretnének keresni.” Soha senki nem keresett mást.

Pontosan mi volt a szerepe a Weinstein-ügyben?

Általánosságban beszéltem az emlékek torzításáról és formálhatóságáról, illetve, hogy miként tudnak az emberek olyasmire emlékezni, ami nem történt meg. Vagy, hogy egy viselkedés minta hogyan élhet agresszívebb és szörnyűbb formában az emlékezetükben, mint ahogyan az valójában történt. De természetesen a védelem ezt arra akarta használni, hogy azzal érveljen, egyes ábrázolások torzak vagy túlzók voltak.

Loftus Ted Bundy tárgyalásának idején 

Ebben biztos vagyok.

Igen, nos, én a záróbeszédeket már nem hallgattam meg, de az már a védekezés vezető motívuma volt.

El lehet ezt még egyáltalán egymástól különíteni? Önt, aki a tudomány képviselőjeként beszél, és a védelmet, aki ezt a tudományt használja?

Ez számomra szokatlan ügy volt. Normális esetben minden rendőri jelentést elolvasok, és rengeteg dolgot tudok a résztvevőkről. De itt a bíró csak egy nagyon általános tanúvallomást engedélyezett. Ennek nagyon örültem, mivel semmit nem tudtam a vádlókról. Az esküdtszék pedig, ahogy ön is tudja, úgy döntött, hogy néhány vádpontban elítéli Weinsteint, néhányban nem.

Tanúskodna olyan valaki mellett, akiről tudja, hogy bűnös?

Voltak ilyen ügyeim a múltban. Úgy értem, az a helyzet, hogy nem tudom. Nem úgy hívnak fel az ügyvédek, hogy: „A kliensem elkövette a bűncselekményt, segítsen kihozni őt ebből.” Vagy azt mondják: „Nem tudom, ő tette e.” Vagy azt mondják: „Szörnyen félek, hogy egy ártatlan kliensem van.” Ez minden védő rémálma, mivel sok minden forog kockán. De a múltban már tanúskodtam olyan vádlottak mellett, akiknél az volt a meggyőződésem, hogy a bűncselekmények egy részét elkövették, de nem mindent. Vagy nem azzal az intenzitással, amivel megvádolták őket.

Hogy kezeli a támadásokat?

Természetesen nem tetszenek. Különösen, ha valaki megvádol.  De valahogy túlteszem rajta magam, a pozitív dolgokra koncentrálok, azokra az e-mailekre és levelekre, amiket olyan emberektől kapok, akiknek segítség volt a munkám, és akik a hálájukat fejezik ki az ötleteimért, a hajlandóságomért, hogy minden körülmények között nyíltan beszélek. Egy egész dossziém van ilyen levelekből. Úgy hívom: „ha szomorú vagyok” dosszié. Újra és újra átolvasom őket, csak azért, hogy emlékeztessem magam, hogy nem mindenki haragszik rám azért, amit csinálok.

Évi

Elképesztő, az emberek mi mindenről gondolják úgy, hogy átélték azt – Beszélgetés Elizabeth Loftus emlékezetkutatóval – 1. rész

A szemtanúk hasznosak, de veszélyesek is, mivel az emlékezetünk könnyen formálható.

Elizabeth Loftus, 76 éves pszichológia professzor, és világszerte elismert emlékezetkutató szakértő. Nem mindenki értékeli azonban a munkáját. Egy repülőgép út során a mellette ülő nő így kiáltott rá, amikor felismerte: „Szóval maga az a nő!” és egy összetekert újsággal ráütött. Már négy évtizede kérik fel szakértőként az Egyesült Államok olyan pereiben ahol – főképp vagy részben – a kimenetel a szemtanúk beszámolójától vagy emlékezetétől függ. Loftus ezeknek a beszámolóknak a megbízhatóságát szakvéleményezi. Egy bírósági épületben a folyosón egy államügyész kurvának nevezte, az előadásain néha rendőri védelemre van szüksége.

Elizabeth Loftus egyike a vezető szakértőknek világszerte az emlékezetkutatás területén

Loftus több mint 40 éve kutatja az emberi emlékezetet, és amiket a tanulmányaiban megállapított, azt képviseli az előadó-, és bírósági termekben. Az utóbbi esetben szinte kizárólag a védelem szakértőjeként. Azt mondja, hogy sok laikus, államügyész, bíró és esküdt még mindig az emlékezet megbízhatóságában, a szemtanúk szavahihetőségében hisz. Tanulmányok szerint az ítéletek 52%-ában szemtanúk beszámolója alapján ítéltek el ártatlanokat. „Soha nem gondoltam volna, hogy olyan tudós leszek, aki megváltoztatja azt, amit az emberek a saját történetük alapján igaznak vélnek” – mondja a professzor asszony. „Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer egyszerre leszek a rosszindulat és a csodálat céltáblája.”

Loftus asszony, kérem, írja le nekünk, hogyan működik az emlékezet.

Az emlékezet nem úgy működik, mint egy felvevő szerkezet, ami megbízhatóan rögzíti, amit átélünk, és aztán később visszajátssza, ennél sokkal bonyolultabb. Az emlékeink nem statikusak. Az idő múlásával megváltoznak, és minél több idő telik el, annál több változás, torzulás megy végbe az emlékeken. Az elménk új eseményeket dolgoz bele, új tényeket, részleteket. Ez egy konstruktív és rekonstruktív folyamat. Ebből-abból az élményünkből darabokat veszünk elő, kitöltjük a hézagokat és összekötjük valamivé, ami emléknek tűnik. Az eredeti emlék fokozatos átalakuláson megy keresztül, ezért lehetnek az emlékeink hibásak.

Mi keltette fel az érdeklődését a szakterülete iránt?

A doktori időm alatt kezdődött. Az egyik professzor a kurzusa során, egy olyan projekten dolgozott, mely a szemantikus (jelentéstani) gondolkodásunkkal foglalkozott. Megkérdezte, lenne-e kedvem vele dolgozni. Ez a kutatás a szavakkal, fogalmazással kapcsolatos emlékezetünkről szól, alapvetően a világról alkotott tudásunkról. Az a tudásunk, hogy London egy város és Anglia egy ország, része a szemantikus emlékezetünknek. A tanulmányunkban például meg tudtuk mutatni, hogy az emberek, ha arra kérjük őket, hogy: „Nevezzen meg egy madarat, ami sárga színű”, gyorsabban így tettek, mint azok, akinek azt mondtuk: „Nevezzen meg egy sárga madarat.” 250 milliszekundummal gyorsabban. Az első saját tanulmányaimban a tesztalanyoknak autóbaleset jeleneteit mutattuk meg. Azok a tesztalanyok, akiket később arról kérdeztünk, hogy látták-e a buszt, sokkal gyakrabban igazolták ezt, mint azok, akiktől azt kérdeztük, hogy láttak-e egy buszt. Noha nem is volt busz a képeken. Amikor azt kérdeztük tőlük, hogy milyen gyorsan mentek az autók, amikor egymásba rohantak, állandóan magasabb sebességet mondtak, mint amikor azt kérdeztük, milyen gyorsak voltak az autók, amikor összeütköztek.

Egy másik jelenség, aminek nagy hatást tulajdonítanak a szemtanúi beszámolókra a „szóbeli beárnyékolás” (Verbal Overshadowing). Pontosan mit értenek ezalatt?

Ezt a kifejezést egykori tanítványom, Jonathan Schooler használta egy disszertációban. Azt a szituációt mutatja be, amikor megpróbálunk leírni egy személyt, akit láttunk. De pont ezzel a próbálkozással, hogy szavakkal írjuk le a személyt, azt későbbi képességünket gátoljuk, hogy azonosítsuk őt. Az a próbálkozás, hogy a látottakat szóban adjuk vissza, összeütközésbe kerül a vizuális észlelésünkkel, végül elfedi azt. A leírás folyamatában kialakítunk valamit, ami eltér az élménytől.

Mi késztette arra, hogy szakértőként is dolgozzon?

Olyan munkát szerettem volna végezni, aminek nyilvánvalóbb, praktikusabb haszna van. Például a balesetek és bűncselekmények leírása során. Ezért a 70-es években elkezdtem szemtanú beszámolókat tanulmányozni. Milyen hatása van a téves információnak, azokkal hogyan lehet egy esemény részleteire vonatkozó emlékeket befolyásolni. Egy olyan eseményét, amit a kérdezettek ténylegesen átéltek.

Az első prominens ügye a Ted Bundy ügy volt.

Nos, akkoriban még nem volt prominens. Emberrablás esete volt, és akkor Bundy joghallgató volt az első szemeszterében. Hírhedt később lett, miután elkövette az emberöléseket. Vele kapcsolatban az volt a feltűnő, hogy nem túl sok elkövető hallgat éppen jogot, miközben vádat emelnek ellene.

Carol DaRonch a tárgyaláson és Ted Bundy sorozatgyilkos

A Védelem tanúja című könyvében Bundyt „elragadónak” írja le.

Ó, igen, igen. Abszolút meg tudtam érteni, hogy sikerült neki odamenni nőkhöz, beszélgetést kezdeményezni velük, és bizalmat ébreszteni bennük.

Az élet sétagalopp lenne, ha a gyilkosok homlokára lenne írva, hogy azok.

Pontosan! Abban sem hiszek azonban, hogy az ártatlanság látszik az embereken. De persze ezt ma mondom, miután évtizedeken át dolgoztam ezen a területen. Azt gondolom, hogy nem szabad valakire ránézni és a „megérzésünkre” hagyatkozni. Mindegy, hogy bűnösségről vagy ártatlanságról van szó.

Bundy védője, John O’Connell kereste meg Loftust mint szakértőt, abban a reményben, hogy az egyetlen szemtanú, az emberrablás áldozatának szavahihetőségét a szakértői tanúvallomás segítségével aláássa. Carol DaRonch, aki rövid időn belül ki tudott szabadulni, elrablóját fehér amerikai, 25-30 éves, barna hajú. kb. 183 cm magas, vékony férfinek írta le, rendezetten nyírt bajusszal, zöld nadrágban, sportdzsekiben, fényes fekete lakkcipőben. Az autó egy „világoskék vagy fehér” VW-bogár volt. Aztán egy párszor megváltoztatta a vallomását. Egy sor rendőrségi fotó közül vonakodva kiválasztotta Bundy fotóját: „Ő lehetett az.” Később a rendőrök megmutatták neki Bundy jogosítvány képét. Egy későbbi összeállításnál aztán biztos volt benne, hogy Bundy volt az elrablója.

Loftus elfogadta ezt. Mivel a rendőrök megmutatták Carol DaRonch-nak a gyanúsított jogosítvány fotóját, valószínűleg téves emléket ültettek el az emlékezetében, fejtette ki Loftus a szakvéleményében. Ehhez társul, hogy elrablása alatt DaRonch-nak halálfélelme volt. „Amikor az emberek félnek, összekuszálódnak az emlékeik”, írja Loftus „A védelem tanúja” című könyvben. „Elhanyagolnak részleteket, újra rendezik a tényeket. Amikor emlékezünk, a múlt darabjait az agyunk valamilyen misztikus területéről húzzuk elő – kikopott kirakós darabkák, amiket szortírozunk és ide oda tologatunk, amiket rendezünk és újra átrendezünk, mígnem egy mintává össze nem állnak, aminek aztán értelme van.”

Folytatása következik.

Évi

Kiből lesz az állatkínzó – Mi lesz az állatkínzóból?

2021. február 26-án az Állatorvostudományi Egyetem online szakmai napjának témája az állatkínzás volt, közelebbről azt vizsgáltuk, hogyan lesz valakiből állatkínzó, illetve milyen jövőbeli deviáns cselekményeket vetít előre a gyermekkori állatkínzás. Vizsgáltuk, hiszen az az óriási megtiszteltetés ért, hogy én is részt vehettem előadóként ezen a nagyon érdekes és hasznos szakmai napon. A következőkben szeretném összefoglalni, mennyi minden hangzott el ezen a pénteki napon.

A szakmai nap témájának ötletadója Dr. Vetter Szilvia, az Állatorvostudományi Egyetem Állatvédelmi Központjának vezetője, aki az online napot bemutatta, illetve Prof. Dr. Sótonyi Péter, az egyetem rektora tartott köszöntő beszédet. 2017-ben hozták létre az egyetemen az állatvédelem nevű tantárgyat, melyet angol és német nyelven oktatnak. 

Ezen a napon több neves előadó járta körül a témát, mindenki a maga szakterülete szerint. Az állatkínzó profilját próbáltuk bemutatni, egyben felhívni a figyelmet a kora gyermekkorban felfedezhető deviáns viselkedésminták észrevételére, arra, hogy adott esetben időben tudjunk közbelépni.

Dr. Kitanics Márk klinikai szakpszichológus és igazságügyi pszichológus vezette be a témát azzal, hogy az állatokkal való kegyetlen bánásmód és az erőszakos bűncselekmények között egyértelmű összefüggés mutatható ki. Előadásában konkrét eseteken keresztül fejtette ki, mi állhat egy állatkínzó tetteinek hátterében. 

Prof. Dr. Miklósi Ádám etológus előadásában kifejtette, hogy az ember veleszületett módon szereti, tiszteli a természetet, nem akar uralkodni felette. Tehát az állatkínzás egyértelműen deviáns, a természetessel ellentmondó viselkedés. Megközelítésében az állatkínzó terápiás kezelését hangsúlyozta, mely megakadályozhatja a visszaesésben. 

Dr. Lorászkó Gábor igazságügyi állatorvos szakértő előadása még rám is óriási hatást gyakorolt, pedig a blogban eddig feldolgozott témáim sem nevezhetők könnyednek. Bűnügyi aktákból emelte ki állatkínzásos esetekkel kapcsolatos tanú-, illetve gyanúsítotti kihallgatások részleteit, ez alapján csoportosítva az elkövetői típusokat, kategóriákat. Végetlenül hasznos, egyben nagyon megrázó előadás is volt ez számomra. 

Ezután következtem én, és próbáltam kissé megfordítani a témát, vagyis, hogy mi lesz az állatkínzóból. Mi lesz abból, aki már gyermekkorában állatokat kínoz, majd három hírhedt sorozatgyilkos példáján keresztül mutattam be, hogy fordul át az állatokkal való kegyetlenkedés emberek ellen elkövetett súlyos bűncselekményekbe, illetve, hogy ezeknek mik a főbb okai.

Dr. Kiss Anna PhD, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa szintén az indítékok és pszichikai folyamatok szemszögéből közelített meg a témát, kitérve egyes személyiségzavarokra is.

Novák Ferenc tanár, iskolai agressziókezelési specialista elsősorban az állatkínzó gyermek motivációját elemezte ki, és hangsúlyozta a gyermek környezetének felelősségét, az empátia kialakításának fontosságát, és a megfelelő nevelési technikákat az agresszió megelőzésében. 

Utolsó előadónk, Dr. Fliegauf Gergely PhD, már a büntetésvégrehajtás szempontjából közelítette meg a témát, a börtön falain belül előforduló állatkínzási esetekből merített. 

Érdekes, hasznos, tanulságos pénteki napot tudhatunk a hátunk mögött, és megnyugtatóan konstatáltam, hogy mi előadók nagyon sok dologban hasonló véleményen voltunk, előadásainkban számos közös gondolat és vélemény fellelhető volt, illetve mindannyian megállapíthattuk, ahogy azt Szilvia a nap végi összefoglalásában elmondta: „Nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy az állatkínzást pontszerűen vizsgáljuk, azt rendszerszerűen kell górcső alá venni. Nem elég azt a pillanatot megnézni, amikor valaki egy baltával lesújt egy állatra, hanem azt is vizsgálni kell, hogyan jutott el idáig, és mi történik vele, a környezetével a kegyetlen cselekedet után”.

Hiánypotló volt ez a szakmai nap, és bár sajnálatos módon csak online kerülhetett rá mód, mégis remélhetőleg sokakhoz eljutott, sokan okultak belőle, sokan továbbadják az itt hallottakat, a médiának köszönhetően pedig a szélesebb nyilvánosság is megismerheti a szakemberek véleményét.

Óriási megtiszteltetés volt számomra a részvétel, bízom benne hogy mondanivalómmal emeltem a szakmai nap színvonalát.

„Az egészséges ember nem kínos másokat. Általában a megkínzottakból lesznek a kínzók.” (Carl Gustav Jung)

Évi

Tanítvány az angyalok városában – Richard Ramirez, az éjszakai vadász – 2. rész

Ramirez számár újra ölni a kokainmámorban eltöltött hónapok után olyan volt, mint egy gát átszakadása. Egy éven keresztül merült el az ölései emlékében, egyre mélyebbre süllyedve a vad sátánista kultuszban. Már gyermekkorában, az El Paso-i temetőben eltöltött éjszakák alatt is érezte a gonosz angyalok hatalmát. A Sátán nem ellenség, hanem megbízható oltalmazó volt. Csak teljesen át kellett adnia magát neki, így minden jövőbeli cselekedetét neki ajánlotta. Még közelebb akart kerülni a pokol közepéhez, mert úgy legyőzhetetlenné válik, ebben biztos volt.

Nyolc nappal a kettős emberölés után ismét lopott egy Toyotát és elindult. Megint alámerült az országút kacskaringóiba, amely Los Angeles délkeleti részébe, Whittier középosztálybeli idillébe vitte őt. Egy narancs- és citromfák közötti bungaló előtt megállította az autót. Itt kiismerte magát, egy évvel azelőtt már betört itt.

Körbeosont a ház körül, és a mosókonyha kis ablakán mászott be. Először levette a cipőjét, majd zokniban becsúszkált a nappaliba, ahol Vincent Zazzara a tévé előtt a kanapén aludt. A bal füle felett fejbelőtte, a férfi összeesett és elvérzett. Ramirez a hálószobába sietett, ahol Vincent felesége Maxine felébredt és kiáltozni kezdett. Ramirez szidalmazta, ütlegelte, és a ruhásszekrényből származó nyakkendővel megkötözte. Kihúzta a telefonzsinórt a falból, átkutatta a fiókokat és szekrényeket, az értékeket párnahuzatba pakolta.

Eközben Maxinnek sikerült egy fegyvert előhúznia az ágy alól. A férje ott rejtette el, miután olvasott Ramirez legutóbbi betöréséről. Felegyenesedett és az idegen hátát célozta meg a fegyverrel. Ramirez megérezte a fenyegetést, megfordult és a fegyver torkolatába bámult. Maxine meghúzta a ravaszt, a fegyver üresen kattant. Maxine nem tudhatta, hogy a férje kivette a töltényeket a tárból, mivel nem sokkal azelőtt gyerekek jártak vendégségben náluk. Ramirez magán kívül volt, hogy valaki arra vetemedett, hogy őt megpróbálja megölni, őt, a gonosz hű katonáját. Háromszor lőtt Maxine Zazzara-ra, majd megütötte és megtaposta a vérző nőt, befutott a konyhába és átkutatta a fiókokat. Kést rántott, visszarohant a hálószobába és megpróbálta Maxine szívét kivágni a mellkasából, azonban nem sikerült neki. Dühösen egy fordított keresztet karcolt a nő bőrébe. Kivágta a szemeit és nevetve egy ékszeresdobozban helyezte el.

Vértől mocskosan hagyta el a házat a bejárati ajtón keresztül. Mi is történhet? Mielőtt elindult, az anyósülésre helyezte a Maxine Zazzara szemeit tartalmazó dobozt. Most már Lucifer feljogosított követe lett.

A sátánista Richard Ramirez a neoliberalizmus csúcspontján ölt. A 80-as évek az a korszak volt, amikor a szabad piacnak rendeltek alá mindent. Ez lett a mindenkor irányító törvény, a társadalmon belül nőtt a feszültség. A konkurencia jelentett mindent. Nyerni vagy veszíteni. Az állampolgárok fogyasztók voltak, semmi több. Az USA-ban az egykori kaliforniai kormányzó, Ronald Reagan az országot könyörtelenül a szabad piac tanai szerint alakította át. Az angoloknál Margaret Thatcher ugyanígy járt el. Tőle származik a mondás: „Olyan, hogy társadalom, nem létezik.”

Richard Ramirez ennek a radikális elvnek a megtestesítője volt. Egy lelketlen rendszer démona, amiben mindenki elveszi magának, amit akar. Életcélja az amerikai álom apokaliptikus karikatúrája volt: semmit nem kívánt magának jobban annál, mint hogy legyen egy saját háza személyes kínzókamrával. De ez a cél még nagyon messze volt, hiszen Ramirez visszataszító motelekben húzta meg magát. Ezeken a mocskos szállásokon senki nem kért tőle igazolványt, se nem kérdezte a foglalkozását.

Az éjszaka beköszöntével Ramirez feltette a walkman fülhallgatóját, Bily Idolt vagy Judas Priest-et hallgatott és útnak indult. A Greyhound buszállomáson szerzett magának drogot és fegyvert, még egy Uzi-ra is szert tett. A tömegben az orgazdát is megtalálta, akinek a zsákmányát eladhatta. Az idillien meghúzódó dombok közé indult portyázni. Amit az ingatlanosok a prospektusaikban mint előnyt sorakoztattak fel, az áldozatai számára halálos csapdának bizonyult. Az izolált elhelyezkedés és a középosztálybeli nyugalom a gyilkos számára zavartalanságot biztosított. Az ápolt pálmák és eukaliptuszfák tökéletes fedést biztosítottak.

Mint egy gonosz átok, úgy semmisítette meg az amerikai álmot Ramirez: a nyugdíjasok számára, akik a kemény munkával kiérdemelt nagy utazásukat tervezték, fiatal nők számára, akik éppen az előléptetésüket ünnepelték.

Az autópálya hálózat kiépítésének előrehaladtával a belváros évről évre jobban elsivárosodott. A középosztály egyre inkább az elővárosokba költözött. A központot otthagyták a mexikói bevándorlóknak.

Miután Ramirez kiszedte Maxine Zazzara szemeit, ismét egy hátsó ablakon mászott be, majd lelőtte Bill Doi-t, megkötözte a feleségét Lilliant és összegyűjtötte az összes értéktárgyat, amit talált. Már nem lehetett feltartóztatni. A 81 éves Florence Lang-ot egy kalapáccsal ütötte le, megerőszakolta és a rúzsával pentagrammot rajzolt a combjára. Lang 83 éves nővérének is szétverte a fejét kalapáccsal, a nő belehalt a sérüléseibe.

A 63 éves Sophie Dickmant megerőszakolta és arra kényszerítette, esküdjön fel a Sátánnak, mert az majd megmenti az életét. Somkid Khovananth-ot is többször megerőszakolta, neki is fel kellett esküdnie a Sátánnak, ez mentette meg a nő életét.

Ramirez Los Angeles lakói számára rémálommá vált. Egyik áldozatának a melléből tejet ivott. Senki nem volt biztonságban tőle. Egy fiatal lányt kocsiemelővel támadt meg a szobájában, miközben a szülők a másik szobában aludtak. Amikor egy telefonkábellel akarta megfojtani a lányt, szikrákat látott a vezetékből kipattanni, ezért jobban meghúzta a hurkot. Miután a lány mégis tovább lélegzett, Ramirez azt hitte, Jézus sietett a lány segítségére, ezért elmenekült a helyszínről.

Egy másik áldozatát halálra verte és taposta, az arcán otthagyta a cipője talpának a lenyomatát. Amikor rájött, hogy a rendőrség a nyomában van, úgy döntött, különösen brutális módon jár el: vett magának egy bozótvágót és azzal darabolta fel a következő áldozatát. Az északra fekvő San Franciscoban elkövetett gyilkossága során már kézjegyet is hagyott vissza a helyszínen, a fürdőszoba tükörre rúzzsal pentgrammot rajzolt.

Szemtanúk és túlélők leírása alapján hamarosan kép rajzolódott ki a szörnyű fantomról: hosszú haj, teljesen feketébe öltözve, rossz fogak, rossz lehelet, démoni tekintet. Minden tette hasonló mintát követett: nyitott hátsó ablakokon vagy terasz ajtókon keresztül jutott be és először feltérképezte a viszonyokat. Ha férfit talált, azonnal megölte. Ha nőt talált, megkötözte, kitépte a telefonkábelt a falból, összeszedte az értékeket egy párnahuzatba, megerőszakolta a nőt és eldugott ékszer és pénz után faggatta. A legnagyobb élvezetet a végére hagyta. Ha a nő ellenállást tanúsított, megölte. Ha engedelmes volt, életben hagyta. Talán. Nem biztos. Mindenható volt. Élet és halál ura.

Ramirez lett az első sorozatgyilkos, akinek saját márkaneve lett. Először „besétáló gyilkosnak” („Walk-in Killer”) hívták, majd a „völgyi behatoló” („Valley Intruder”) nevet kapta. De aztán hamarosan „Éjszakai Vadász” („Night Stalker”) néven emlegették a médiában.  Élvezte a hírnevét.

Ramirez örökre megváltoztatta a várost. Los Angeles felfegyverkezett. Bezárkóztak az emberek. Kutyát, fegyvert, riasztót vásároltak. A rendőrök a szolgálati fegyverükkel aludtak. Színtiszta hisztéria uralkodott: Néhányan átfestették a házukat, csakhogy az ne sárga vagy bézs színű legyen, mivel megállapították, hogy az éjszakai vadász leginkább ilyen színű házakba tört be.  Soha többé nem hagyta senki nyitva a teraszajtót.

A kirakós hiányzó darabját egy 13 éves fiú szolgáltatta a nyomozóknak. Míg a mopedját szerelte, feltűnt neki egy autó, amiben egy ”őrültnek kinéző fickó teljesen feketébe öltözve ült”. Sikerült a rendszám egy részét felírnia. Amikor a családja egy, a szomszédban elkövetett emberölésről szerzett tudomást, a fiú értesítette a rendőrséget. A fiú az éjszakai vadász kocsiját látta.

Amikor a lopott autót megtalálták, a visszapillantó tükörről ujjnyomot rögzítettek. Röviddel később képeket tettek közé azokról a tárgyakról, amiket Ramirez az egyik rajtaütése során lopott el. Nemsokára egy nő jelentkezett, és azt mondta, hogy néhányat a látott tárgyak közül egy ismerőse számára tárolt. Richard Ramireznek hívják, El Pasoból származik és profi tolvaj.

A rendőrség egy új szuper számítógépje összevetette az ilyen névvel regisztrált férfiak adatait az ujjnyommal. Végül így bukkantak rá az éjszakai vadász aktájára: Ricardo „Richard” Leyva Munoz Ramirez, született Texasban, El Pasoban, 1960. február 29-én. Az aktában egy olyan fotó szerepelt róla, amit egy autólopás kapcsán az őrizetbevételekor készítettek róla.

1985. augusztus 30-án Ramirez minden újság címlapján szerepelt. Pánikszerűen próbált menekülni. Újra és újra felismerték. Délutánonként mexikói bevándorlók üldözték. Migránsok, mint ő maga is. Elkapták, összeverték, és kiadták a rendőröknek. Este utcai ünnepséggel ünnepeltek. Megszabadították Los Angelest az éjszakai vadásztól.

 

Richard Ramirezt 14 emberöléssel, öt emberölés kísérlettel és hat nemi erőszakkal vádolták meg. A vele szemben lefolytatott eljárás egyike volt a legköltségesebbeknek az USA-ban. Élvezte, hogy a nyilvánosság előtt állhat. A bírósági tárgyalóterem lett a színpada. Odatáncikált a helyére, játszott a fekete napszemüvegével. Odafordult a publikum felé és mosolygott. Egy sármos sorozatgyilkos. Egyszer felemelte a bal kezét és megmutatta a pentgarammot, amit a tenyerére rajzolt. Az ujjait ördögkaromba görbítette.

1989-ben gázkamrában végrehajtandó halálbüntetésre ítélték. A San Franciscoi San Quentin börtön halálsorára vitték. Ott sokat olvasott, egyre filozofikusabbá vált idővel. Egy beszélgetésben egyszer azt mondta: „Mindannyian gonoszak vagyunk. Így vagy úgy. Nem igaz?:”

Az ügyvédeivel együtt minden lehetőségét kihasználta az amerikai jogrendszernek. Időt nyert, és megint időt, és megint. Így teltek az évek. Számtalan csodálója volt. Sátánisták látogatták. Nők írtak szerelmes leveleket neki, még az egyik esküdtet is, aki a tárgyalás során bűnösnek találta, elérte a sármja. A rajongóit arra kérte, küldjenek erotikus képeket neki. Gyakran megkapta, amit akart, még mindig dominás volt. A falakon és a halálsor rácsain keresztül is.

1996-ban elvett egy újságírónőt. A nő maga vette meg az arany karikagyűrűt, a férfinek platinát vett. „A sátánisták nem viselnek aranyat”, mondta Ramirez.

Kivégzésre soha nem került sor, mivel mindig fellebbezett. 23 év után, amit a halálsoron töltött, 2013. június 7-én halt meg leukémiában. 53 évesen.

A nyomozás kezdetén a rendőrség az éjszakai vadászról azt hitte, hogy egy vietnámi veterán, bár ebben nem tévedtek túl nagyot. Ramirez úgy tört elő Los Angeles nagyvárosi dzsungeléből, ahogyan Miguel unokafivére a vietnámi őserdőből. Számára az egész város vadászterület volt, ahol a legerősebb elvette magának, amit akart. Az éjszakai vadász azt a beteg vágyat követte, amit egy zavarodott vietnámi veterán ébresztett benne.  Azon az 1985-ös trópusi hőség által kísért nyáron úgy tűnt, hogy egyetlen férfi felszínre hozta mindazt az erőszakot, amit Amerika a vietnámi háború után el akart nyomni.

A háborúnak sosincs vége.

Olyan, mint egy bumeráng.

Mindig visszajön.

 

Évi

Tanítvány az angyalok városában – Richard Ramirez, az éjszakai vadász – 1. rész

Los Angeles a 80-as években. Új bálványok jelennek meg: Jólét, felemelkedés, fogyasztás. Ám az utcákat egy olyan férfi járja, aki egy másik úrnak hódol: az Ördögnek.

Los Angeles belvárosa. Kalifornia sötét szíve. Lehúzódott a lopott Toyotával az út szélére, kiszállt, és egy védett helyet keresett. Elegendőt talált itt. Betondzsungel. Felfőzte a maradék kokaint, leszorította a karját és befecskendezte a drogot a vénájába. Így sokkal intenzívebb, mintha felszippantaná az anyagot. Sokkal intenzívebb. Az anyag egyből beütött, visszaült a Toyotába, feltekerte a zenét és kocsikázott a városban. Felfőzött őrület, heavy metal és az elnyelt kilométerek – ez volt a világa. Pénzre volt szüksége a következő lökethez. Nem probléma, több megoldást is tudott. Az évek alatt önmaga árnyéka lett, senki nem tartóztathatta fel.

Egy lepattant negyedben megállt, felvett egy pár kertész kesztyűt a hosszú, póklábszerű ujjaira, majd kiszállt és a megfelelő eszköz után nézett. Teljesen feketébe öltözve beleolvadt az éjszakába. Egy földszinti lakás mely az udvarok felé nézett, megfelelőnek tűnt. Az egyik ablak nyitva volt. Leszedte a szúnyoghálót és bemászott. Alig jutott be a lakásba, le is guggolt. Mindig így tett. Összeolvadt a padlóval, szoktatta a szemét a sötétséghez.

Amikor át tudta tekinteni a helyiséget, nem látott mást, mint nyomort és egy alvó alakot egy barna-fehér színű takaró alatt. Átkutatott egy bőröndöt, de nem talált mást csak ruhákat. A szekrényekben, fiókókban szintén semmi. Mérhetetlen haragra gerjedt, elővett egy vadászkést és rátámadt a 79 éves Jennie Vincow-ra, beledöfve a pengét a mellkasába. A nő felriadt, próbált védekezni, mindhiába. a férfi a kezével befogta az asszony száját, és fültől fülig elvágta a torkát, majdnem lefejezve őt. Annyira felizgatta, amit tett, hogy még háromszor mellbe döfte áldozatát. Még egy órán át a szegényes lakásban maradt, belélegezte az idegen vér és a saját izzadtsága szagát, és kiélvezte a hatalmát.

1984 volt, amikor Richard Ramirez a pokol utolsó körébe belépett: rablóból sátánista gyilkos lett. Jennie Vincow megölése előtt már megerőszakolta és leszúrta a 9 éves Mei Leung-ot. Ő lett Los Angeles csapása, egy veszett démon az angyalok városában.

Richard Ramirez öt testvér közül a legfiatalabbként Texasban, El Pasoban nőtt fel. Szülei mexikói bevándorlók voltak, akik megpróbáltak az amerikai álomból egy kicsit lecsippenteni. Anyja mélyen vallásos volt. Apja olyan családból származott, ahol a verést, mint büntetést egyik generáció adta tovább a másiknak. Julian Ramírez megesküdött, hogy nem tesz úgy, mint az apja és a nagyapja. Meg akarta szakítani a kört, de nem sikerült neki. Az erőszak mindig utat tört magának. Vagy a saját fejét verte a mosogatóba, vagy a fiait ütötte ahol érte.

Semmi nem volt fájdalmasabb Richard számára, mint végignézni, ahogyan az apja egy idősebb fivérét bántalmazza. Ha már nem bírta tovább otthon, a szomszédos temetőbe menekült. Itt talált egy olyan helyet, ahol zavartalanul tölthette az éjszakáit. A sírok között feküdt, az El Paso feletti csillagokat bámulta és végre békére lelt.

Tíz éves korában epilepsziás rohamai lettek. A szülei arra gondoltak, hogy ennek oka a közeli Los Alamosból származó radioaktív csapadék. A katonaság ott tesztelte az atomfegyvereit, és a kicsapódás beszennyezte a környezetet. Már Richard idősebb testvérének, Josephnek is súlyos csontbetegsége volt.

A környezet álnok tudott lenni, ezt Richard anyja a saját bőrén tapasztalta. Egy cipőgyárban dolgozott, és a festékből származó kémiai gőzök kellemes szédülést okoztak neki, ami hétvégén fájó módon hiányzott neki. Benzolgőz függő volt.

Richard szeretett focizni, de nemsokára kizárták az edzésekből az epilepsziás rohamai miatt. Magányos lett. 12 éves korában követte a bátyját, elkezdett drogozni. Ragasztót szipuzott és a házak között lófrálva figyelte az embereket. Nem tellett sok időbe és pontosan tudta, hol láthat valami érdekeset. Nemsokára tovább merészkedett és betört. Élvezte az érzést, hogy éjszakai kísértet, láthatatlan, mindenható.

12 évesen pótapát is talált magának. Végre valaki, aki nem ütlegeli, hanem megmutatja neki, hogyan érvényesüljön egy olyan világban, ami csak háborúból áll, érted Richard, az egész egy átkozott háború.

24 éves unokafivére, Miguel kitüntetett vietnámi veterán volt és a szárnyai alá vette a kis Richardot. Elválaszthatatlanok lettek. Miguel magával vitte az autójában, a városban furikáztak, füveztek, és szexről beszéltek. Autó, város, szex, Richard imádta ezt.

Miguel a Vietnámban véghezvitt hőstetteivel dicsekedett, elmesélte, hogyan erőszakolt meg nőket. Az ágy alatt egy dobozban őrizte a képeket. Az egyik egy nőt ábrázolt, akire pisztolyt fogott, hogy orálisan elégítse ki. A másik képen egy nő levágott fejével pózolt. Háború volt, a vietkong az ellenséget jelentette, minden szabad volt. Richard megigézve nézte a fotókat. Amikor esténként maszturbált, csak Miguel fotói jártak az eszében. A veterán a legjobb ölési technikákat mutatta meg a 13 éves fiúnak. Később Philip Carlonak, aki az életrajzát írta meg Ramirez nem csak a legintimebb fantáziáit részletezte, hanem hogy az unokabátyja hogyan tanította meg a vietnámi harcosok metszőszúrását neki. „Beleszúrod a kés hegyét a nyak egyik felébe, és áthúzod a torkán. Ez a légcsövet és mindkét artériát átvágja, mindig halálos.” A tanultakat később az első alkalommal Jennie Vincow esetében alkalmazta. Alig fedezte fel a 13 éves fiú a szexet, az már végérvényesen az erőszakkal párosult. Soha többé nem tudta a kettőt elválasztani egymástól.

1973. május 4-én Richard az unokatestvére lakásában billiárdozott. Miguel a feleségével veszekedett, nem volt túl jó a viszony kettőjük között. Jessie azt szerette volna, ha a férje végre munkát keres magának. De a férfi csak kondizott, kábítószerezett, az unokaöccsével furikázott a környéken és a hőstetteivel dicsekedett. A veszekedés tetőzött, Miguel felkapott egy pisztolyt, megfenyegette Jessiet, aki az arcába nevetett. Miguel az arcába lőtt, ahogy Jessie teste padlót ért, már halott volt. A 13 éves Richard megdelejezve nézte a holttestet. Ennek a helyszínnek a benyomásai misztikus emlékekké váltak számára, a későbbi életrajzírójának is így beszélt erről. A vér illata, a porszemcsék tánca a napfényben, mind beleégett az emlékezetébe. Tudta, hogy ez nem helyes, de nagyon izgató volt számára.

Richard soha nem vallott az unokatestvére ellen. Kitüntetett vietnámi veteránként csak enyhe büntetést kapott. Úgy döntöttek, terápiát alkalmaznak. Négy és fél év után ismét szabadlábon volt. Richard ebből azt vonta le, hogy a társadalom kész arra, hogy az erőszakot megbocsássa. Úgy tűnt számára, hogy nincs rossz és jó.

Miután Jessie megölésének szemtanúja volt, Richard nem ment többé iskolába. Lopással és füvezéssel töltötte az idejét. Kipróbálta az LSD-t. 18 évesen aztán elhagyta El Pasot és Los Angelesbe ment. Idősebb fivére, Ruben már évek óta itt élt. Minden alkalommal, amikor Richard meglátogatta, el volt ragadtatva a korlátlan hatalomtól. A csehóktól a belvárosban, a pornómoziktól, a prostituáltaktól. A távolban a dombok között pedig a villák fényei ragyogtak. Minden megvolt, ami csábító volt számára. Csak bele kellett markolni mindebbe.

Richard Ramirez kokainfüggő lett, rablóhadjáratra indult, erőszakolt és mocskos mellékutcákban főzte ki az anyagát, amit beadott magának. Autólopásért több hónapot ült. Rablóként egyre jobb lett, függőként egyre mélyebbre süllyedt.

Miután Mei Leung-ot és Jennie Vincow-t megölte, eltűnt egy időre. Olcsó motelszobákba húzódott vissza, és teljesen átadta magát a kokainnak. Kábulatában egyre vadabb erőszakról fantáziált. De a fantáziavilág már nem volt elég. Egy olyan kábítószer került a kezébe, ami még nagyobb kábulatot biztosított számára, ami visszavitte a misztikus fényekben játszó szobába, ahol az unokatestvére megölte a feleségét. Ebből még többet akart.

1985. március 17-én vett magának egy 22-es kaliberű pisztolyt. Bérgyilkosnak való fegyver, kicsi és kézreálló. Esténként benzinkútnál lopott autót, míg a tulaj fizetett. Az egymásba fonódó autópálya hálózat beszippantotta. Túladagolt bajként száguldott át a város ütőerén, a walkmanjéből üvöltött az AC/DC együttes Highway to Hell című száma. A himnusza.

Egy aranyszínű Chevrolet Camaroban felfedezett egy fiatal nőt, aki megtetszett neki: a 22 éves Maria Hernandezt, aki épp egy randiról tartott hazafelé. A lakásig követte, amit a nő a 34 éves Dayle Okazakival osztott meg.  Ramirez a garázsba vitte nőt, ahol arcon lőtte, úgy, ahogyan Miguel a saját feleségét megölte. De Maria Hernandez védekezésképp felemelte mindkét kezét és a slusszkulcs eltérítette a golyót. A garázspadlóra rogyott és halottnak tetette magát. Ramirez átlépett felette, a garázsajtón át a lakásba lépett, Dayle Okazakit a konyhapult mögött találta. Homlokon lőtte, és visszafutott a kocsijához. Semmilyen értéket nem vett magához, csupán a gyilkolási vágy tombolt benne.

Miközben az autóhoz futott, beleütközött Maria Hernandezbe, aki menekülni próbált. Annyira meglepődött, hogy életben hagyta. Az országútón észrevette a 30 éve Veronica Yu joghallgatót, és követni kezdte. A nő észrevette, hagyta, hogy leelőzze, majd elkezdte ő követni a férfit. Amikor az megállt, a nő kérdőre vonta, mire a férfi kétszer rálőtt, és elmenekült. A nő a kórházban meghalt.

Folytatása következik.

Évi