Három hónappal Wilma McC. meggyilkolása előtt, 1975. július 5-én éjjel Keighley-ben, egy 30 km-re fekvő kisvárosban megtámadták a 36 éves Anna R.-t. A barátja házából tartott hazafelé.
A
barátja, akiről csak később a párkapcsolat ideje alatt derült ki, hogy azzal a
tanáccsal bocsátották el a pszichiátriáról, hogy „a következő öt évben ne
közeledjen nőkhöz”, nem akarta Anna-t egyedül elengedni, így mielőtt a férfi
maga is elhagyta volna a lakást, elrejtette Anna összes cipőjét. A lány sírva
összeszedte őket, majd busszal a 20 km-re lévő Bradfordba ment, és barátokkal
találkozott egy bárban. Amikor hazaért, a barátja még mindig nem volt otthon,
az összes holmija eltűnt, úgy tűnik, hogy visszaköltözött a saját házába, és a
lány macskáját is magával vitte.
A
meghallgatásai során Anna később elmesélt egy rémisztő esetet, ami nyár vége
felé történt vele, ami arra késztette, hogy Jeffel maradjon, a férfi
kontrollmániája ellenére. Volt egy sötéthajú szakállas fickó, aki az utcán
leszólította egy italra, és amikor a lány elutasította, hosszú ideig követte.
Néhány héttel később egy kávézóban látta újra.
Ezen a júliusi éjjelen Anna Jeff-hez indul, 10 perc a városon át. Szeretné visszakapni a macskáját, a cipői csattognak az aszfalton. Egy kapubejáróból egyszer csak kiszól egy férfihang: „Van kedved egy menethez?” – „Soha!”, kiáltja vissza a lány. Amikor Jeff házához ér, dörömböl az ajtón, de a férfi nem nyitja ki. Leveszi az egyik cipőjét és a sarkával betöri az egyik ablakot, majd visszahúzza a cipőt és elindul haza. Ekkor egy férfi lép elő az árnyékból, ugyanaz a hang, ugyanaz a kérdés: Van-e kedve egy menethez? Könyökkel a férfi bordái közé üt, fut egy-két lépést, amikor az első ütés eltalálja.
„Igen, én voltam. Furcsa neve volt, és megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve egy menetre. Azt felelte: „Soha!”. Meg akartam ölni, de megzavartak. Biztos voltam benne, hogy prostituált, szemét.”
A
tárgyalás során vázolta Sutcliffe, hogyan akadályozták meg abban, hogy megölje
a nőt. „Ki van ott? Ki csinál ekkora zajt odakint?” Egy lakó, akit
felébresztett a zaj kikiabált egy ajtóból a sötétbe. Nyugodt férfihang
válaszolt: „Semmi gond, menjen nyugodtan vissza. Minden rendben van.” – Biztos
benne? – Igen, ne aggódjon.” A szomszéd ezután becsukta az ajtót.
Hajnali
2 óra 20 perckor egy fiatal talál rá a súlyosan sérült Annára. A hatalmas erejű
ütésektől a koponyája több helyen betört, a csontdarabok beékelődtek az agyba,
a hasán több vágás. Egy pap feladta neki az utolsó kenetet, az orvosok pedig
nekiálltak a 12 órás műtétnek. A túlélést Anna R. később nem tudta szerencseként
felfogni. Alig merte elhagyni a házát, soha többé nem volt párkapcsolata. Saját
maga vágta a haját, miután a fodrásza elszörnyülködött a sebhelyei láttán. De
mindenekelőtt a hírét szerette volna visszakapni Anna, aki soha nem dolgozott
prostituáltként. „Elegem van abból, hogy azokkal a nőkkel hoznak összefüggésbe,
akiket ebben az ügyben meggyilkoltak.”
Imogen Tyler, angol szociológus a stigmatizálást az „antagonizmus gépezetének” nevezi. „Ezzel a mechanizmussal az egyént és csoportokat is szisztematikusan elembertelenítették, bűnbakká tették, elnyomták és megszégyenítették.
„Boldog voltam, gondtalan, minden party szíve-lelke.” Így jellemezte magát Olive S. az újságíróknak, az 1975. augusztusi megtámadása után. „Igen, tiszta energia volt, szívesen járt el szórakozni”, - mondta a férje, Harry. Mindketten múlt időben beszéltek.
Olive
Halifax-ban nőtt fel, 13 kilométerre Bradfordtól. Azon az augusztuson a
férjével és két kisebb gyerekével Boothtown városrészben élt, a legidősebb
lánya már elköltözött otthonról. Egy péntek este egy barátnőjével találkozik
Olive a White Horse bárban, majd tovább mennek a Royal Oak Pub-ba. A bárnál egy
szakállas, sötéthajú férfi megkérdezi a nőt, hogy felszedni indul-e valakit. A
nő elküldi a fenébe. Röviddel záróra előtt, 11 órakor két ismerősük felajánlja,
hogy hazaviszi őket. Olive a Boothtown Road-on száll ki, a háza látótávolságon
belül van. Hirtelen a szakállas férfi a pubból keresztezi az útját. Egy
interjúban így emlékszik: „Belenézett a szemembe. Még most is hallom a hangját,
szelíd, kedves hangja volt, azt mondta: „Az időjárás kicsit cserbenhagyott
bennünket, nemde?” Aztán semmi, csak üresség….
„Láttam őt a Royal
Oak-ban. Felbosszantott, valószínűleg valami semmiséggel. Prostituáltnak
tartottam….Trevor B.-vel voltam úton, és akkor a visszaúton megint megláttam.
Azt mondtam Trevornak: „Ez az a kurva a pub-ból.” Mindig volt nálam egy
kalapács, az anyósülés mellett. Beletettem a dzsekim zsebébe és befutottam egy
sikátorba, párhuzamosan azzal ahol ő sétált. Hamar beértem őt és mondtam
valamit az időjárásról. Nem válaszolt…”
Egy
szomszéd talált rá Olive-ra, arccal a földön fekve, alig volt magánál. A
szoknyája felhúzva, a fejéből vér folyik. Hazaviszi magához, valaki más elmegy
a férjéért, Harry-ért. Az orvosok, akik az életmentő műtétet végrehajtják, nem
biztosak a túlélésben, a koponya két helyen is betört.
Az
orvosszakértő, aki Anna R-t is megvizsgálta, megvizsgálja Olive-ot is, de azt
hogy a két koponyatörést ugyanaz a kalapács okozta volna, nem tartja
valószínűnek. Két zúzódása is van, az egyik a jobb szemhéja, a másik a bal
szemöldöke felett. Két vágás is van, a feneke felett. Az orvosszakértő ezt írja
Dick Holland nyomozónak: „Érdekes lenne esetleg Anna R. esetét újra átnézni, akit július 5-én támadtak meg,
és a hasi sérüléseit a Mrs. S hátán lévő sérüléssel összehasonlítani.” Hogy a
nyomozó ezt a tanácsot követte-e, nem derül ki az aktából.
Olive S. megtámadásának estéjén Sutcliffe Trevor B. nevű barátjával volt úton. A bíróság előtt a barát így emlékezett vissza: Amikor a Royal Oak-ból vissza Bradford-ba mentek, Sutcliffe megállt Boothtownban és a kiszálláskor szemmel láthatóan az ülés mellé nyúlt valamiért. Amikor 10-20 perccel később visszajött, szokatlanul csendes volt. De annyit említett, hogy egy nővel beszélt. Másnap a helyi újságban olvasta Trevor B., hogy egy nőt brutálisan megtámadtak. „Egy pillanatra úgy gondoltam, hogy a két dolog összefügghet.”
Az
államügyész megkérdezte a szemtanút, Sutcliffe hogyan reagált prostituáltakra. „Megjegyzéseket
tett, ha egy fiatal dús keblű nőt látott.” Sutcliffe B-nek és másoknak is
mesélt arról, hogy milyen módon veszi igénybe prostituáltak szolgáltatásait.
Néha kettő nőt is. Egyet a motorháztetőn, egyet a hátsó ülésen. És azt is
megemlítette, hogy eddig soha nem fizetett.
Egy
2014-es amerikai tanulmány azt vizsgálta, hogy a nők elleni erőszakra való
hajlandóság és annak elfogadása milyen hatással van az általános beállítottságra
és az abból fakadó kommunikációra. 86, majdnem kizárólag fehér diák között
feltett kérdésre, a kérdezettek egyharmada mondta azt, hogy megerőszakolna egy
nőt, ha megúszhatná a dolgot. Fontos mozzanata volt ennek beismerésére, hogy az
erőszak szót nem használták. Arra a kérdésre, hogy szexre kényszerítene-e egy
nőt, ha senki nem tudná meg, és a tettnek nem lenne következménye, a férfiak 32
százaléka igennel válaszolt. Ha a kutatók konkrétan azt kérdezték, hogy megerőszakolnának-e
egy nőt, akkor csak 13,6 százalék mondott igent.
A kutatók azt is vizsgálták, mit értenek érzelemmentes szexuális beállítottságon. Arra az eredményre jutottak, hogy azok a férfiak, akiknek ellenséges beállítódásuk van nőkkel szemben, sokkal inkább készek arra, hogy a kikényszerített szexuális aktust teljesítménynek tekintsék, és ha egy nő nemet mond, azt inkább alibi ellenállásnak tudják be.
Folytatása következik.
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.