A zodiákus gyilkos John Douglas szemszögéből – 3. rész

Darlene Ferrin társaságot kedvelő, barátságos 22 éves fiatal nő volt, aki Vallejo-ban lakott a férjével, Deanel, és kislányukkal Denaval. Röviddel a szivattyútelepnél történt gyilkosságok után azt mondta egy munkatársának, akivel a Terry nevű étteremben dolgozott, hogy ismerte az áldozatokat, vagy legalábbis egyet közülük. Darlene olyan szörnyűnek találta a gyilkosságokat, hogy többé nem akart arra a területre menni ahol történtek.

Darlene Ferrin

Körülbelül hat hónappal a Jensen-Faraday gyilkosság után, július negyedikén délután, Darlene felhívta egy barátját Mike Mageau-t, hogy este találkozzanak. Ezután, a lányát két bébiszitterre bízva, elindult és megállt az olasz étteremnél, ahol Dean dolgozott (nem az, ahol Darlene dolgozott), hogy elmondja neki, ő és a húga, Christine, elmennek a Mare Island közelében lévő csónakparádéra. Dean elmondta neki, hogy meghívta pár munkatársát hozzájuk munka után egy partira, és kérte, hazafelé vásároljon tűzijátékot. Ő és Christina elmentek a nő munkahelyére, hogy meghívjanak néhány munkatársat a partira, mielőtt a parádéra mennek. Újra felhívta Mike-ot. A parádé után megálltak a férje munkahelyénél, ekkor már este tíz óra elmúlt. Darlene hazatelefonált, hogy ellenőrizze a lányát, és azt mondták neki, hogy valaki kapcsolatba akart lépni vele a munkahelyén, ezért visszament az étterembe. Majd hazavitte Christinát és elindult a saját otthona felé.

Eredetileg az volt a terve, hogy hazaviszi a két bébiszittert, majd kitakarítja a házat a parti előtt, de egy telefonhívás után megkérte a két fiatal lányt, akik a lányára vigyáztak, hogy maradjanak, amíg tűzijátékért megy. Ők beleegyeztek, így Darlene elhajtott Mike Mageau házához, ahol a férfi már annyira izgatott volt, amikor meglátta, hogy kifutott a házból, és sem a tévét, sem a lámpákat nem kapcsolta le, még az ajtót is nyitva hagyta. Amikor elhagyták a házat, azonnal észrevették, hogy egy világos színű kocsi követi őket. Megpróbálták lerázni, végül a Columbus Parkway-en kötöttek ki, egy a várostól távolodó úton. Befordultak a Blue Rock Springs Golf pályára, ami nem volt annyira elszigetelt, mint a Lake Herman Road szivattyútelepe, de ezt is a szerelmesek ösvényének nevezték. Amikor Darlene lehúzódott a parkolóba, a Chevy Corvair-je elakadt, amikor egy másik kocsi blokkolta. A közelben parkolt, majd sietve távozott, pár perc múlva azonban visszatért. Mike később úgy emlékezett vissza, a másik autó mögöttünk olyan pozíciót vett fel, mint egy rendőrautó tette volna, elvágva őket és bevilágított a fényszórókkal Darlene autójába. A következő pillanatban azt hallotta, hogy valami nekicsapódik az autó ablakának, majd fényvillanást látott, amikor meglőtték. A golyók egyre záporoztak. Darlene rábukott a kormányra, összesen kilenc találat érte: kettő-kettő mindkét karjába, öt a hátába, melyek a tüdőt és a szívet érték. 

Mike megpróbált elmenekülni, de nem találta a kilincset. Ahogy küzdött, látta a támadót visszamenni az autójához. Egyszer csak megfordult a férfi és Mike jól meg tudta nézni: húszas évei végén járó, zömök testalkatú – körülbelül 90 kg, és 180 cm magas – világosbarna göndör haj, rövidre vágva. Olyan széldzsekit viselt, mint a tengerészgyalogosok, a nadrágja pedig nem teljesen takarta az enyhe pocakját. Amikor úgy tűnt, hogy a támadó elmegy, Mike felkiáltott fájdalmában, mire a férfi irányt váltott, visszatérve Darlene kocsijához. Még kétszer rálőtt Mike-ra, aki beugrott a hátsó ülésre. Aztán még kétszer rálőtt Darlene-ra, visszament a kocsijához és elhajtott.

 

Blue Rock Springs Park

Mike kívülről nyitotta ki a kocsi ajtaját és kiesett. Vérzett az arca, nyaka, a jobb karja és a bal lába. Az egyik golyó áthatolt az állkapocs csontján és a nyelvén, így nem tudott kiáltani. Szerencsére, három másik fiatal épp egyik barátjukat kereste, behajtottak a parkolóba, és rátaláltak a földön vonagló Mageau-ra. Azonnal segítségért indultak.

Éjfél után tíz perccel hívás érkezett a Vallejoi rendőrség telefonközpontjába. Az első két rendőrtisztet gyorsan követte a helyszínen John Lynch és Ed Rust őrmester, nyomozók. A tetthely pedig szörnyű volt: Mike Mageau-ból ömlött a vér, nagy fájdalmai voltak, Darlene pedig alig élt a volán mögött. Lynch lefektette Darlene-t a parkolóba, amíg a mentőre vártak. Úgy tűnt, mondani próbált valamit, de nem lehetett érteni. Lynch és Rust hallották a bejelentést, hogy lövéseket adtak le.  A pályafelügyelő fia jelentette be a golfpályáról, aki hallotta a lövéseket és a gyorsan távolodó autó hangját. Mivel azonban július negyedike volt, a rendőrség úgy gondolta, hogy tűzijáték hangja. Egy interjú szerint, amit Lynch adott Robert Graysmith újságírónak, és a történteket átfogóan bemutató „Zodiákus” című könyv írójának, ő és a társa később szörnyen érezték magukat, mivel úgy érezték, hogy ha sokkal gyorsabban reagáltak volna, akkor elkaphatták volna a gyanúsítottat, amint az autójával a helyszínről menekül. Ennek tetejébe, amikor a helyszínre értek, rájöttek, hogy ismerik az egyik áldozatot. Darlene rengeteg helyi rendőrt ismert az étteremből, ahol dolgozott. Egyik másikkal randizott is, a férjével pedig a vallejoi sheriff iroda közelében laktak. Darlenet éjjel 12 óra harminckor halotttnak nyilvánították a Kaiser alapítványi kórházban. Mike Mageau kritikus állapotban volt, és műtétek sora várt rá az állkapcsán, karján és lábán, de felépült fizikai sérüléseiből. 

A bűncselekmény helyszínén a nyomozók a Corvair ablakait mindkét oldalon nyitva találták, a gyújtás be volt kapcsolva. Az autó egyes sebességfokozatban volt, a rádió szólt, Darlene nem húzta be a kéziféket. Mindez megegyezett azzal, amit Mike Mageau elmondott, miként volt leállítva az autó; az elkövető már azelőtt elkapta őket, hogy a nőnek lett volna esélye rendesen leparkolni, vagy újra elindulni.

A vérrel szennyezett autó belsejében, Darlene táskája és Mike pénztárcája mellett, a nyomozók kilencmilliméteres töltényhüvelyeket találtak. Mageau nem tett említést az események leírásakor arról, hogy az ismeretlen elkövető megállt volna újra tölteni a fegyvert, de legalább kilenc lövést adott le, ezért úgy gondolták, hogy a fegyver egy félautomata Browning lehetett. Az esetet szükségszerű volt összehasonlítani a két mérfölddel odébb történt Lake Herman Road-i lövöldözéssel. Mindkét esetben, az elkövető, fiatal párokat támadott meg, akik éjjel, elhagyatott környéken ültek az autójukban. Mindkét esetben fegyvert használtak. De ebben az esetben, a túlélő tanú elmondása alapján az elkövető aktívan és agresszíven üldözte az áldozat autóját, szinte a bűncselekmény helyszínére terelve azt, valamint ebben az esetben olyan nyomok adódtak, miszerint ez nem „idegen” bűncselekmény volt, és talán sokkal könnyebben megfigyelhető indíték játszott közre.

A gyilkosság helyszíne, Darlene Ferrin autója

Amikor a rendőrség jobban utánanézett az áldozatoknak, felfedezték, hogy Darlene Ferrin talán nem véletlenszerűen kiválasztott áldozat volt. A barátok és a kollégák szerint, szeretett szórakozni járni és gyakran más férfiak társaságában volt, Mike Mageau-éban például. De úgy tűnt, ez jobban bosszantotta a férj barátait, mint őt. Amikor ezt megemlítették neki, megvédte a feleségét, emlékeztetve őket arra, hogy a nő még fiatal és szabadszellemű. (Ez is 1969 Kaliforniája volt.) Ez csak ártalmatlan szórakozás volt, ehhez ragaszkodott, és biztos volt benne, hogy nem viszonyokról van szó, a férjnek pedig sziklaszilárd alibije volt erre az éjszakára, a munkatársaival volt.

Volt azonban egy másik férfi Darlene életében, akit meg kellett vizsgálni, Jim, az első férje, akinek fegyvere is volt. Darlene azt mondta, fél tőle, azonban a férfi személyleírása nem egyezett a gyilkoséval, ezért a rendőrség kizárta, mint gyanúsítottat. Egy másik férfit, egy kitartó, csalódott udvarlót is kizártak a nyomozók, amikor kiderült, hogy a gyilkosság idején otthon volt a feleségével.

Tanúk elmondása alapján, egy másik férfi is leselkedett Darlene háza előtt egy fehér amerikai autóból, ami kint parkolt. Darlene nővére, Pam is beszélt egy férfiről egy fehér autóban, aki rejtélyes csomagokat szállított a házhoz, egy olyat is, amire azt mondta Pamnek, hogy ne nyissa ki. Többször is látta a férfit, aki sötét hajú volt és jól öltözött. Néha szarukeretes szemüveget viselt. Darlene másik testvére, Linda is látta ezt a férfit Darlene házánál. Egy általa rendezett partin jelent meg, és Linda elmondása szerint Darlene azt mondta neki, hogy kerülje el a férfit. A bébiszitter és Darlene testvérei mind azt mondták, hogy úgy tűnt, Darlene fél ettől a férfitől, aki a Terry nevű étteremnél, a nő munkahelyén is figyelte őt. Christina, a húga, szemtanúja volt, hogy a megölésének éjszakáján az étterem előtt feszült beszélgetést folytatott egy férfivel, aki fehér autót vezetett.

Mike Mageau is érdekes személyiség volt. Akkor találkoztak Darlene-el, amikor a férfi az ikertestvérével, Daviddel a Terry étteremben járt. A két 19 éves férfi elkeseredetten versengett egymással Darlene kegyeiért, azon veszekedve, ki tud több szívességet tenni a nőnek. Július negyedikén Mike több réteg ruhát viselt, amit a rendőrök furcsának találtak addig, amíg el nem mondta, hogy félénk volt a vékony testfelépítése miatt, és azért viselt több ruhát, hogy vaskosabb testfelépítésűnek tűnjön. Több ember szerint, akik beszéltek Robert Graysmithel, Mageau a későbbiekben különböző verziókat adott elő az eseményről, attól függően, hogy ki és mikor tette fel a kérdéseket. Különböző változatok voltak arról, hogyan kötöttek ki a Blue Rock Springs-nél, vagy véletlenszerűen követték őket, vagy találkoztak valakivel, akivel először Darlene vitatkozott, majd követte őket a parkolóba, az ismeretlen elkövető személyleírásáról és az autójáról, és így tovább. Darlene testvére, Pam úgy gondolta, hogy Mike azt hitte, Darlene ismeri a támadójukat, és Mike védeni próbálta, mert szerette őt. Mindenesetre, miután felépült, elköltözött a városból.

Július 5-én hajnali 12 óra 40kor hívás érkezett a Vallejo rendőrség telefonközpontjába. Egy férfi közölte a diszpécserrel, Nancy Sloverrel, hogy kettős emberölés történt. Annyira pontos meghatározást adott a helyről, hogy úgy tűnt elpróbálta vagy úgy olvassa fel. Nem hagyta, hogy a nő félbeszakítsa kérdésekkel, és addig folytatta a mondanivalóját, míg nem végzett. A szavahihetőség érdekében, amellett, hogy pontosan meghatározta a bűncselekmény helyszínét, azt mondta, hogy áldozatait egy 9mm-es Luger pisztollyal lőtte le. Ezután magára vállalta a „tavalyi srácok” meggyilkolását, elköszönt és letette a telefont.

Nem volt kétségem afelől, hogy a hívó forgatókönyvből dolgozott. Magasan szervezett elkövető volt, tudta, hogy a hívást lenyomozzák, és csak rövid ideje van, hogy megalapozza a szavahihetőségét, és elmondja, amit akar, mielőtt leteszi. Ha a rendőrségnek sikerült volna a lövöldözés után elkapni egy gyanúsítottat, azt javasoltam volna, hogy a házkutatási parancsba foglalják bele a jegyzeteket utasításokkal vagy egy teljes forgatókönyv vázlatával egy darab papíron, ahogy azt gyakran tettük zsarolási vagy emberrablási ügyek esetében.

A Pacific telefontársaságnak hét percébe telt, mire lenyomozta a hívást, ami egy nyilvános telefonról jött egy benzinkút elől, a vallejoi sheriff iroda és Darlene lakásának közelében. Egy szemtanú, aki a telefonfülke közelében járt ebben az időben, látott egy férfit, akit zömök testalkatúnak írt le, úgy tűnt passzol Mike Mageau első személyleírásához a lövöldözőről. Egy órával később, körülbelül hajnali fél kettőkor, ismeretlen hívások érkeztek Darlene házába, a férje testvérének a házába, és a férj szüleinek házába. Mindegyik esetben, a hívó néma maradt és a személy, aki a telefont felvette, valaki lélegzését hallotta csak.

A telefonhívások, és a telefonfülke elhelyezkedése, ahonnan a gyilkos bejelentette művét, arra utalt, hogy az ismeretlen elkövető legutóbbi áldozatainak legalább egyikét ismerte. A hívások azelőtt érkeztek, hogy a lövöldözés nyilvánosságra került volna, illetve azelőtt, hogy az áldozatok személyazonosságát nyilvánosságra hozták volna. Tapasztalatból tudom, hogy sok elkövető kielégülést talál abban, hogy telefonon bejelentik a bűncselekményt, amit elkövettek, miközben az áldozat lakását figyelik, arra várva, hogy lássák a „munkájuk” hatását. De Darlene és Dean csak pár hónapja lakott a sheriff iroda mellett, a régi lakcímük volt az, ami a telefonkönyvben szerepelt. Ha ez az elkövető azért választotta a nyilvános telefont, hogy kárörömöt érezzen, tudnia kellett nemcsak a nevüket, de ismernie kellett az életüket annyira, hogy tudja, nemrég költöztek el.

Vajon a rejtélyes férfi volt a fehér autóban, akitől Darlene félt? Persze, az is lehetséges, hogy az ismeretlen elkövető nem tudta kit lő le, és egyszerűen csak felhívta a sheriff hivatalt egy nyilvános telefonról, hogy gúnyt űzzön velük.

A logika úgy kívánja, hogy ezekkel az áldozatokkal kapcsolatban a gyanúsított keresése kapcsán a hangsúly Darlene-on legyen. A viktimológia kiegészítéseképpen, maga a bűncselekmény helyszíne azt árulja el számunkra, hogy az elkövető dühének gyújtópontjában Darlene állt. A támadás oroszlánrésze neki jutott, sokkal több és súlyosabb lövési sérüléssel, mint amit a társa kapott. Az ilyen természetű támadások esetében, sokkal inkább jellemző, hogy a férfinek legyenek súlyosabb sérülései, aki normális esetben a nagyobb fizikai veszélyt jelenti a támadó számára. Továbbá, mivel a gyilkos a kocsi Mageau felőli oldaláról adta le a lövéseket, arra számítanánk, hogy Darlene az, aki túléli a támadást.

Mike Mageau

De ha feltételezzük, hogy az ismeretlen elkövető nem ismerte az áldozatát vagy az áldozatait, a nőre irányuló támadás beszédes. Ugyanezt láttuk a Sam fia emberölések kapcsán New Yorkban, amikor David Berkowitz szándékosan a kocsi nő felőli oldalához lépett a 44-es Magnumjával. A férfi résztvevők csak a másodlagos célpontok voltak.

Mageau elmondása szerint, a gyilkos visszafordult, hogy még több lövést adjon le mindkét áldozatra, mielőtt elment. Mivel Mageau már sérült volt, azt vártuk volna, hogy a gyilkos először vele végez, de e helyett a négy további golyóból kettőt Ferrin-re adott le, aki már akkor halálosan megsebesült. A férfi áldozatot nemcsak hogy életben hagyta, de az képes volt személyleírást adni róla.

Kevesebb, mint egy hónappal Darlene megölése után, az önjelölt gyilkos ismét kapcsolatba lépett, de ezúttal a sajtóval a rendőrség helyett, és ezúttal levelet küldött. A San Francisco Chronicle, a San Franciso Examiner és a Vallejo Times-Herald majdnem teljesen egyforma leveleket kaptak valakitől, aki azt állította, ő a gyilkos. A Chronicle-nek küldött levél így kezdődött:

 

Kedves szerkesztő,

Én vagyok

a múlt karácsonyi két tinédzser gyilkosa

a Lake Hermannál & a lányé július negyedikén

a vallejoi golfpálya közelében

hogy bizonyítsam én öltem meg őket,

álljon itt néhány tény

amit csak én & a rendőrség tudunk…

 

A levelek további részletekkel folytatódtak a két üggyel kapcsolatban, beleértve a lőszert, amit használtak és az áldozatok testének elhelyezkedését. Minden kommunikáció mellé csatolva volt egy hosszú, bonyolult kódolt üzenet – gondosan nyomtatott szimbólumokból – mindegyik újság kapott egy harmadot. A levelek szerint, ha ezeket megfejtik, a kripotgram felfedi a gyilkos személyét.

Nem hiszem, hogy a rendvédelmi szervek tényleg elhitték, hogy a gyilkos elárulja nekik a nevét. De mindig azt mondtam, hogy ha az elkövető elkezd kommunikálni velünk, az jó jel. Hasonlítsuk össze ezt az Unabomber üggyel, ahol szintén volt néhány biztos nyomunk. A viselkedésbeni nyomokat inkább egy levélből nyerjük ki, mint egy bűncselekmény helyszínéből.

Amikor felveszi a kapcsolatot az elkövető, akkor érzi úgy az ember, hogy el tudja kapni a fickót. Az arroganciája és hatalomvágya oda vezeti, hogy többet mutat meg magából, eszközt adva számunkra, hogy valaki felismeri (mint az Unabomber, Theodore Kaczynski esetében), megvilágítja számunkra az indítékát, hogy hatékony technikákat tervezzünk meg, amivel előcsalogatjuk. Amikor egy sor olyan eset van, ahol a hagyományos indíték, mint kapzsiság, düh vagy bosszú nem játszanak szerepet, akkor az az információ, ami a közléseiből kinyerhető, felbecsülhetetlen az indíték tisztázása érdekében.

Robert Graysmith újságíró

Ebben az esetben a gyilkosnak nem volt elég annyi, hogy felvállalta a bűncselekményeket és csúfot űzött a rendőrségből a kódolt kirakójával. Nem volt elég, hogy a rendőrség tudta, ő az igazi elkövető. Azt akarta, hogy a helyi újságok minden olvasója ismerje őt és rettegjen tőle.

Azt akarom, hogy nyomtassák ki ezt a kódot

az újság címoldalára…

ha nem teszik meg 69 aug. 1-ig pén-ig,

akkor pén éjjel ámokfutásba kezdek.

Egész hétvégén furikázni fogok és magányos

embereket ölök aztán megyek tovább

amíg nem végzek több mint egy tucat emberrel

a hétvégén.

Az újságok, a rendőrséggel együttműködve, a levelek egy részét közzétették, de nem az egész szöveget. Ahogy a nyomozás más szempontjait is, úgy itt is néhány dolgot vissza akart tartani a hatóság, hogy még mindig maradjanak olyan részletek, amiket csak az ismeretlen elkövető tud. Ez számára eszköz volt, hogy a későbbi kommunikációhoz megalapozza a szavahihetőségét. A hatóság számára pedig ideális volt, hogy segítsen a jövőbeli azonosításhoz és büntető eljáráshoz.

Ironikus módon, míg a kriptogram nem tartalmazta az író személyazonosságát, értékes nyomokat szolgáltatott, melyeket valószínűleg az ismeretlen elkövető nem szándékosan adott a nyomozók kezébe. Ha egy elkövető veszi a fáradságot, hogy egy ilyet összerakjon, akkor az ember tisztában van vele, hogy nem egy átlagos gyilkosról van szó. Ez a férfi nemcsak pedáns volt és nyilvánvalóan bizonygatta a szellemi fölényét a rendőrség számára (amivel kompenzálni próbálta az alkalmatlansága felett érzett érzéseit), de élvezte ezeket a rendkívül részletgazdag feladatokat. Ha belegondolunk, mennyi időt vesz igénybe precízen leírni azokat a kriptogram karaktereket, miközben a természetes kézírást próbálja elfedni. Egy elhibázott vonás, és kezdheti először az egészet. Majdhogynem egy bombakészítő türelmére van szükség.

Aztán ott vannak a szimbólumok magukban. Egy helyi újság átlagos olvasójának nem ismerős a kriptogram szövegének legtöbb karaktere, mely meteorológiai és asztrológiai szimbólumokat, morzejeleket és tengerészeti szemafor kódokat, valamint különböző görög szimbólumokat tartalmazott. Olyan emberrel van dolgunk, akinek hozzáférése, hacsak nem kiterjedt képzettsége volt néhány speciális területen. Ha nem is volt jól képzett ezeken a területeken, szüksége volt referencia könyvekre a másoláshoz. Habár arra számítottunk, hogy ez az ismeretlen elkövető egy magányos fickó, a családtagok vagy a munkatársak valószínűleg tudták, hogy van ilyen jellegű képzettsége vagy munkahelyi háttere.

Ahogyan a bombakészítő, úgy ez az elkövető is úgy tekint a leveleire meg a kódra – valamint a gyilkosságokra – mint a művészetére. Valószínűleg van egy munkaterülete, ahol a nyomtatásokat végzi és a referencia anyagait tartja: könyveket a kódokról, kódfejtésről, szimbólumokról, valamint a média megjelenéseket a bűncselekményeiről és a kommunikációról. Ez nem olyan könnyen észrevehető hely, mint egy zárt garázs vagy alagsori szoba, melyből néha füst jön elő vagy szokatlan zajok, de szent, szervezett munkaterület, melyet az elkövető kényszeresen védelmez.

Próbáljuk meg ezeket a karakterjegyeket specifikusan a bűncselekmények egyikéhez kötni. Akár azt feltételezzük, hogy Darlene Ferrin ismerte a gyilkosát, akár nem, a gyilkosa nem egy felbőszült udvarló volt, vagy valaki, aki egy korábbi bűncselekményt próbált elfedni. Az ismeretlen elkövető intellektuális terrorhadjáratot indított, és a célpontja sokkal nagyobb volt az egyes embernél.

Érdekes, hogy habár a rendőrség bevont szakértői segítséget a tengerészeti hírszerzők, a Nemzetbiztonság, a CIA, és az FBI személyében, végül egy pár újságolvasó, aggódó állampolgár volt, aki dekódolta a gyilkos írásait. Az újságok a kód rájuk vonatkozó részeit különböző lapszámokban, különböző napokon jelentették meg, de augusztus 3-án, vasárnap, három rész is elérhető volt a nyilvánosság számára.

Donald Gene Harden, egy 41 éves középiskolai történelem és közgazdaságtan tanár, és a felesége, Betty June, a következő pár napot azzal töltötte, hogy feltörték a kódot. Minden, az ügybe bevont szakértő egyértett a megoldásukkal:

SZERETEK EMBEREKET ÖLNI

MERT AZ OLYAN MÓKÁS

NAGYOBB MÓKA MINT

VADAKAT ÖLNI AZ ERDŐBEN

MERT AZ EMBER A LEGVESZÉLYESEBB

VAD NÉHA A LEGBORZONGATÓBB ÉLMÉNYT

ADJA NEKEM

JOBB MINT EGY CSAJJAL LENNI

A LEGJOBB RÉSZ HOGY AMIKOR MEGHALOK

ÚJJÁSZÜLETEK A PARADICSOMBAN

ÉS AKIKET MEGÖLTEM A RABSZOLGÁIM LESZNEK

NEM ADOM MEG A NEVEM NEKTEK

MERT MEGPRÓBÁLTOK LELASSÍTANI VAGY MEGÁLLÍTANI

HOGY ÖSSZEGYŰJTSEM A RABSZOLGÁIMAT

A TÚLVILÁGRA.

EBEORIETEMETHHPITI

Donald Gene Harden

A megoldás csak még több bizonyítékot szolgáltatott a szerző ravaszságára. Például, az ilyen üzenetek elemzésekor a kódfejtők megpróbálnak néhány alapszabályt használni. Az e betű jellemzően a legtöbbet használt betű. Hogy eltüntesse a nyomait, ez a kriptogram tervező összesen hétféle szimbólumot használt az e betűre. Ahogyan látható, számtalan elütés volt, de nem egyértelmű, melyek a valódi hibák és melyek azok, melyeket a szerző szándékosan ejtett.

Az üzenet elemzése kapcsán, szembetűnő a szerző újjászületése a paradicsomban és áldozatainak rabszolgaként történő használata. Vitatkoznék azzal, hogy ez az ismeretlen elkövető vallási hiedelmeire vezethető vissza és sokkal jellemzőbb a „legveszélyesebb állat”, ami nagyon hasonlít Richard Connel novellájára, melynek „A legveszélyesebb játék” a címe. A történet, melyet többször is megfilmesítettek, egy gazdag örült férfiről szól, akinek saját szigete van és a tengerészeket a partjaihoz közeli sziklákra csalja hamis irányfényekkel. Kimenti őket a hajóroncsokból, csupán azért, hogy szabadon engedje őket és vad állatokként vadásszon rájuk.

Nos, ez nem jelenti azt, hogy a sorozatgyilkos irodalmi zseni, vagy csak részben olvasott, mivel 1924 óta a legtöbb iskolában kötelező olvasmány a novella, vagy a moziváltozatot is láthatta az elkövető. De meglehetősen véletlen egybeesésnek tűnik, hogy ezt a kifejezést használja, tekintve az üzenet más részeinek furcsaságát. Azt mondanám, hogy ez egy bizonyos fokú képzettséget mutat. Azt is mondanám, hogy a szerző őszinte volt, amikor azt mondta, hogy a gyilkolás még annál is jobb, mint egy csajjal lenni, amiben nem hiszem, hogy nagy gyakorlata lenne. Ahogy korábban már szó volt róla, a sikeres, kiteljesítő párkapcsolatban élő férfiak általában nem lőnek le nőket.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az ismeretlen elkövető nem kezdett ámokfutásba azon a hétvégén, amikor a levelek megérkeztek, annak ellenére, hogy a San Francisco Examiner lekéste a pénteki kiadási határidőt, a kriptogram rájuk vonatkozó részét csak vasárnap adták közre. Ez egyáltalán nem lepett meg engem. Az Unabomber azzal fenyegetőzött, hogy felrobbant egy Los Angelesből induló utasszállítót az ünnepi hétvégén. Valójában nem tet meg, de szórakoztató volt számára a figyelem és a félelem, amit generált. A másik dolog, ami jobb volt az elkövető számára, mint egy csajjal lenni, hogy látta a közvéleményt, a rendőrséget és a médiát félelemben várakozni, arra hogy ő csináljon valamit. Ez izgalmas volt számára. Ez volt számára az igazi hatalom.

 

Végül, a maradék betűhalmaz jelentéssel bírt a kriptogram végén. Amikor a megoldást közzétették, a közvélemény azonnal nekilátott az utolsó sort úgy értelmezni, mint a szerző nevének anagrammáját. A rendőrség a felmerülő neveknek nyomban utánajárt, de ahogy sejtik, nem tudták megtalálni az elkövetőt ily módon.

Időközben, a vallejoi rendőrfőnök, Jack E. Stiltz nyilvánosan kétségének adott hangot, hogy a levelek és a kriptogram mégsem a valódi gyilkostól származnak. Habár tartalmaztak olyan információt, amelyet nem hoztak nyilvánosságra, valaki, aki látta a bűnügyi helyszíneket le tudta írni ezeket. Stiltz nyilvánosan felszólította az ismeretlen elkövetőt, hogy küldjön egy újabb levelet, még több olyan részlettel, amit csak a gyilkos ismerhet. A kihívás működött, nemcsak egy levelet eredményezett, hanem egyfajta azonosítást is: a ravasz elkövető nevet adott magának, amely hamarosan az észak kaliforniai régióban egyet jelentett a terrorral – a Zodiákus. Ennek a megnevezésnek a vonzereje és „szexissége” ellenére, az ismeretlen elkövető soha nem magyarázta meg igazán, miért és hogyan választotta ezt. Várhatnánk valamiféle misztikus, asztrológiai kapcsolatot, az elkövető jövőbeli kommunikációja során azonban ez egyszer sem volt meggyőző, habár Robert Graysmith felfedezte a „zodiákus ábécét”, mely a 13. századból származott. A huszadik századi Zodiákus talán lemásolt és/vagy módosított néhány szimbólumot ebből az ábécéből, hogy a kódolt üzenetében használja.

A három oldalas levelet a Vallejo Times-Heraldnak küldték pár nappal Stiltz kérése után. Így kezdődött:

Kedves szerkesztő,

Itt a Zodiákus beszél.

Kérésére válaszolva

a Vallejoban töltött csodás idővel kapcsolatban

nagyon boldog vagyok hogy még több információval szolgálhatok.

Egyébként a rendőrség jól elvan a kóddal?

A levél szeszélyes, kvázi-segítőkész nyitóhangja hangsúlyozza az ismeretlen elkövető örömét a rendőrséggel való gúnyolódása felett. Nagyon sokan hasonlították a Zodiákus leveleit Hasfelmetsző Jack „Kedves főnök” kommunikációjához, bár szerintem, ahogy korábban említettem, a Hasfelmetsző levelek hamisítványok. Azonban nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy az ismeretlen elkövető az ötletet a közismert Whitechapel gyilkosról mintázta. Mindenesetre, felsőbbrendűnek érezte magát a rendőrséghez és a sajtóhoz képest, ahogyan a valódi „Kedves főnök” levelek írója is ezt akarta éreztetni az East End gyilkosságokkal kapcsolatban.

A Zodiákus tovább folytatta a Darlene Ferrin gyilkosság és a Michael Mageau elleni gyilkossági kísérlet részletezését. Az olyan leírások, mint a következő bizonyították Stiltz rendőrfőnök számára, hogy a szerző és a gyilkos egy és ugyanaz a személy.

Július 4-én…

A fiú eredetileg az első

ülésen ült amikor

elkezdtem lőni. Amikor az első

lövést leadtam a fejére, hátraugrott

így elrontottama célzást. A hátsó

ülésen landolt, aztán a lábával kiszakította

a padlót, ezért belelőttem a térdébe…

Még a szemtanút is leírta, aki látta őt a telefonfülkében a gyilkosságok után, „amikor mókázott a vallejoi rendőrrel”, ami azt bizonyította számunkra, hogy az a hívás valóban tőle származott. A Zodiákus a Jensen/Faraday gyilkosságról is beszámolt egy bekezdésben.

Tavaly karácsonykor

a rendőrség csodálkozott

hogyan tudtam rajtaütni és lelőni

az áldozataimat a sötétben. Ezt nem nyíltan

jelentették ki, de utaltak rá, amikor

azt mondták, hogy világos éjszaka volt és hogy láttam

sziluetteket a horizonton.

Baromság, az a terület magas sziklákkal és fákkal van körülvéve.

Egy vékony lámpát ragasztottam a fegyver csövére.

Ezzel az elkövető nemcsak azt bizonyította, hogy ott volt a helyszínen amikor Jensent és Faradayt megölték, hanem azt is, hogy aktívan követte a róla szóló híreket is. Látható tehát, miért mondtam, hogy a tények tálalása hatással van az elkövetőre. Ebben az esetben a Zodiákus nyilvánvalóan hónapokon át duzzogott, hogy a rendőrség úgy állította be, mintha sokkal könnyebb lett volna lecsapni az áldozataira azon az éjjelen, mint valójában. Ezzel, hogy félreértették őt, növelték az általános frusztrációját, a képességeit lebecsülték és alsóbbrendűnek minősítették. Biztosnak kellett lennie abban, hogy a tervezést, az ötletet és a lövéseket teljes mértékben elismerik. Ezért, ennyi idő múltán, kényszert érzett, hogy ezeket az infókat belefoglalja egy olyan levélbe, amelyet az aktuális gyilkosságokban felmerülő kérdésekre küldött válaszként. Ez megint csak a nagyképű megszállottságára utal, illetve azt is elárulja nekünk, hogy a másokkal történő kommunikációban panaszkodott a rendőrségi és sajtóhírekre a korábbi gyilkosságokkal kapcsolatban. A karácsonyi gyilkosságok másnapján, el tudom képzelni, hogy egy másik –magányos, kevésbé intelligens – haverjának zsörtölődött, hogy a rendőrség nem tudja, mit beszél. például, hogy milyen sötét volt aznap éjjel.

Folyt.köv.

Évi

A bosszú ereje - 2. rész

ST: A férfi állandó hallgatása nem egyfajta bosszú volt már önmagában?

H: Kétségtelenül. Méghozzá elég agresszív formában. Mivel ezt üzente vele: Nem vagy méltó egy szóra sem, nem létezel számomra.

 

ST: Hannoverben egy férfi lesből megtámadta a volt barátnőjét és leöntötte savval. A nő súlyos sérülésekkel, de túlélte a támadást. Miről szólnak az ilyen jellegű támadások?

H: A savval elkövetett támadások súlyos sérüléseket, életre szóló fájdalmat és vakságot is okozhatnak. Az elkövető pont ezt akarja elérni: a másik szenvedjen élete végéig. A legnagyobb értékét pedig, a külsejét, ne birtokolhassa más. Az ilyen tettek radikalitása, melyek az arc tönkretételére irányulnak, tehát az ember fő jellemzőjére, sejteti a kapcsolati bosszú rombolási potenciálját.

ST: Egyre több leskelődő támadó öli meg áldozatát, miután próbálkozásaik eredménytelenek maradnak.

H: Ez azt mutatja, milyen primitív módon reagálnak erősnek tűnő férfiak a narcisztikus sértésekre.

 

ST: A becsületgyilkosságok kötődnek a bosszúhoz?

H: Nem feltétlenül, de előfordul. Ezekben az esetekben természetesen a büntetés vágya a domináns. De a büntetés bármely formáját mindig szoros összefüggésben kell nézni a bosszúval.

 

ST: A veszekedő felek is szívesen számolnak le egymással.

H: Én igazság narcisztikusoknak hívom őket. Az ő vitáikban mindig akörül a kérdés körül forog minden, hogy: a te igazságod vagy az én igazságom a helyes? Az ő elképzelésük szerint persze az egyetlen valóban igaz. Ezzel egyidőben extrém sértődékenyek. A mély sértődékenység érzéstől való megszabadulás érdekében veszekednek – és ha nem lesz igazuk, néha bosszút állnak.

 

ST: A legrosszabb esetben késekkel és lőfegyverekkel…

H: Egyre gyakrabban megtörténik ez. Gondoljon csak a düsseldorfi és erkrathi bosszúhadjáratra két ügyvédi irodában, ahol az illető úgy érezte, hogy nincsenek egy véleményen velem és a meglátása szerint nem adtak neki megfelelő tanácsot. Hárman meghaltak, többen megsérültek. Az ilyen elkövetők gyakran kerülnek vérszomjas állapotba vagy világvége hangulatba, és újra meg újra ölnek.

ST: Egy másik személy a dachaui bíróságon ölt meg egy fiatal államügyészt. Indítéknak a bajor igazságszolgáltatás elleni gyűlöletet nevezte meg, valamint azt az érzést, hogy folyamatosan igazságtalanul bántak vele. Nyilvánvalóan nem érzett megbánást.

H: Ez nem csak a súlyos sértődöttségről és az igazságérzet megsebzéséről szól, hanem nagymértékű narcizmusról és kedvetlenségről is. Ehhez pszichopátiás személyiség is szükségeltetik. Az összeférhetetleneket gyakran írják le úgy, mint a jog és a pszichiátria között ingázókat. Annyit mondhatok: bennem félelmet keltenek.

 

ST: A bosszúállók később elismerik, hogy bosszúból öltek? Vagy azt állítják: nem tehettem másként, egyszerűen elkapott.

H: Az utóbbi. De a párkapcsolati gyilkosok között volt néhány, akiket vizsgáltam, és azt mondták, hogy: „Vállalom, hogy megöltem őt, ez tűnt helyesnek.” Vagy azt is mondják, hogy: „Jogom volt hozzá.” Emlékszem egy grúz férfire, nem volt feltűnő ember, jól beilleszkedett, rendes munkahellyel. Valaki neki szánta az unokahúgát feleségként. A nő eljött Ausztriába, és egy nap a férfi azt vette észre, hogy a nő más férfiakkal beszélget WhatsApp-on. Erre fel megfojtotta a nőt. Utána azt gondolta, hogy ezt megtehette, ő volt a jegyese, neki ígérték a nőt. Anyagilag jobb helyzetbe hozta a nőt, aki pedig elárulta.

 

ST: Találkozott már olyan elkövetővel, aki szabályosan büszke volt arra, hogy bosszút állt?

H: Igen, már ez is előfordult. Például egy bankrabló esetében. Nemcsak az anyagi nyomora hajtotta, hanem a bankok ellen irányuló dühe is. A tettére, mely során egy ember meghalt, büszke volt, ezt előttem sem rejtegette. Szabályos esetben az emberek színlelve azt mondják, hogy szörnyen sajnálják, mert azt gondolják, hogy a szakvéleményemet így pozitívan befolyásolhatják.

 

ST: Veszélyességi előrejelzéseket is készít, például egy fogvatartott szabadon engedése előtt is. Mennyiben játszik ilyenkor szerepet a bosszú?

H: A bosszúfantáziák elemzése az egyik legfontosabb pont ilyenkor. Ha ezek szadisztikusak, szörnyűek, különösen erőszakosak, vagy perverzek, akkor folyamatos veszély áll fenn, hogy ezeket tényleges cselekedetekbe ültetik át. Arra is gondolni kell, hogy ezek a fantáziák esetleg kényszeresek, és a fogvatartott nem tud szabadulni tőlük.

 

ST: Nem arra törekednek, hogy ezeket a fantáziákat elrejtsék ön elől, ami által kedvező előrejelzést kapnak?

H: Bizonyára. Volt például egy szadista szexuális bűnelkövető, a jellemzően sármos pszichopata, aki semmit nem említett a fantáziából nekem. De egy cellatársa egy nap megkérdezte tőlem, hogy mi az a viviszekció, mert az egyik haverja, aki szintén szexuális bűnelkövető, újra meg újra azt emlegette, hogy egyetlen gondolata az, hogy azon a nőn, aki a vallomásával beterhelte, végrehajtsa ezt. A viviszekció az ember élveboncolása.

 

ST: Az ámokfutók és az iskolai lövöldözők is azt mutatják, milyen borzalmas módon tud egy fiatal bosszút állni. Ilyenkor mi a fölérendelt indíték?

H: Itt is a sértődöttség a legerősebb indíték, ezt vizsgálatok mutatták ki. Az sem véletlen, hogy az ilyen esetek gyakran iskolákban történnek. Ez az a hely, amely az elkövető döntő életszakaszában, ahol a legtöbb sérelem, sértődés történik. Igazságtalanul osztályozzák, egyik másik buliba nem hívják meg, nincs barátnője, mint a többi fiúnak. A sérelmeket azonban nem vallják be, hanem a lazaság álarca mögé rejtik.

ST: Mint a 17 éves Tim K., aki 2009-ben Winnendenben 15 embert ölt meg.

H: Előzetesen senkinek nem tűnt fel semmi. Az ilyen iskolai tömeggyilkosságok nem elismert sérülések következményei.

 

ST: A tömeggyilkosság másik formája a terrortámadás. Az elkövetők úgy gondolják, hogy egy magasabb erő nevében tevékenykednek. De milyen szerepet játszanak itt a bosszú gondolatok?

H: A terroristák esetében a központi indíték a bosszú a látszólag szent és boldog világ ellen, amely nem fogadja be, amit hidegnek érez. Így ezek az elkövetők a világ szimbólumain állnak bosszút, mint a nyilvános helyek, bevásárlóközpontok, üdülőhelyek, ha a nizzai támadásra gondolunk.

 

ST: Sok embernek vannak bosszú fantáziái. Mi tartja vissza a többséget attól, hogy ezt a vágyat kiéljék?

H: Egy ideig bizonyára az ellenbosszútól való félelem tart vissza minket. Az is segítség, ha az ember nem nagyon sebezhető, ha nem vesz nagyon magára dolgokat.

 

ST: A jólfejlett erkölcsi hajlam meggátol bennünket abban, hogy bosszút álljunk?

H: Szerintem igen. Legalábbis megakadályozza, hogy káros formában álljunk bosszút.

 

ST: A bosszú valóban édes, ahogyan az egy szólásban szerepel?

H: Feltételesen. Gyakran a vele járó pozitív érzelem csak átmeneti. Nem ritkán ezt rossz lelkiismeret vagy üresség érzés követi, mely bűntudatba és depresszióba mehet át.

 

ST: Annak ellenére, hogy ennyire széles körben elterjedt, a társadalmunkban ritkán beszélnek bosszú érzésekről. Miért?

H: Talán, mert ez egy nagyon nehéz és ellentmondásos érzés. Nem nagyon tudjuk, hogyan bánjunk vele: A bosszú jó vagy rossz? Szabad bosszú gondolatainknak lenni? Mivel félünk, hogy ez rossz emberi tulajdonság, inkább elnyomjuk magunkban.

 

ST: Bosszút állni mindig helytelen és jogtalan?

H: A bosszú nemcsak gonosz ér rossz, hanem kielégítő és könnyítő is lehet, az önértékelést erősítő. Azonban mindig elővigyázatosnak kell lennie és természetesen mindig a törvény keretein belül.

 

Évi

A zodiákus gyilkos John Douglas szemszögéből – 2. rész

Hónapok teltek el, de a rendőrség nem talált bizonyítékot arra, hogy a gyilkos beváltotta volna ígéretét egy másik nővel kapcsolatban. Sajnos, igazi előrelépés sem történt a nyomozásban. Az egyetlen fejlemény az ügyben, az a vandalizmus, amit a gondnok talált a könyvtár egyik asztallapján Cheri Jo meggyilkolásának idején. Öt hónap telt el, de a szavak, melyeket kék tollal véstek a fába, kiemelték a zavarodott üzenetet. Valamiféle versike volt:

David Faraday autója a helyszínen, a gyilkosság után

Unom az életet/nem akarok meghalni

vágás

tisztán.

ha piros/

tiszta.

Vér spriccel,

csöpög,

loccsan;

az új ruháját beteríti.

Ó hiszen,

már amúgy is

piros volt.

az élet szivárog

a bizonytalan halálba.

nem fog

meghalni.

ezúttal

valaki megtalálja.

csak várjatok

a következő alkalomig.

rh

A rendőrség nem tudta meggyőzően a gyilkoshoz kötni a furcsa írást, de küldtek egy másolatot az asztallapról a többi Bates anyaggal együtt.

A könyvtár asztallapjára írt vers, feltételezhetően a zodiákus alkotása

Gyakran előfordul, hogy az évforduló jó alkalom csapda telepítésére a megoldatlan bűncselekmények elkövetői számára; ez a dátum fontos számukra különböző okok miatt. A helyi újság, a Riverside Press-Enterprise, lehozott egy cikket 1967. április 30-án, a gyilkosság hat hónapos hófordulóján. Másnap felvették a kapcsolatot, ezúttal három címzett volt: a rendőrség, a PressEnterprise, és Joseph Bates. Mindenki rövid, ceruzával írt üzenetet kapott külön papíron, melyen ez állt. „BATESNEK MEG KELLETT HALNIA, MÉG TÖBB LESZ.” Az üzeneteket egy Z-nek látszó betűvel, vagy egy kettesnek tűnő számmal írták alá. Mivel a kézírást nem volt mivel összehasonlítani (a korábbi leveleket gépelték), és nem voltak hitelesen lezárva, a rendőrség tréfának minősítette, melyet a nyilvánosság generált az újságcikk alapján.

Az „idegen bűncselekmények” – azok, amelyek esetében nincsen kapcsolat az áldozat és az elkövető között – a legnehezebben felderíthetőek, mivel ha nincsen tanú, vagy ha az ismeretlen elkövető maga nem hagy olyan bizonyítékot, amivel köthető az áldozatához, legyen az törvényszéki vagy viselkedéselemzői, a rendőrségnek nincs oka abban az irányban keresni.

Még négy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ezt a szörnyű bűncselekményt összefüggésben lássák egy, még sokkal nagyobb horrorral. 

1968. december huszadika, péntekre esett és két tinédzsernek, David Arthur Faradaynek és Betty Lou Jensennek randi tervei voltak estére. Faraday, 17 éves, kitűnő tanuló és atléta volt a kaliforniai Vallejo középiskolában, és cserkész. Mivel Betty Lou a város másik végén lakott, egy másik iskolába járt, a Hogan High-ba, ahol a csinos 16 éves lány is jó tanuló volt. Habár a szüleiknek nyilvánvalóan téves infót adtak arról, hová mentek – a szülők úgy tudták, hogy egy iskolai koncertre, majd egy buliba mentek, de kihagyták a koncertet – jó gyerekek voltak. Egyikük sem számított magas kockázatú áldozatnak.

David felvette Betty Lout az anyja 1961-es kombijával, és 8 óra 30 körül hagyták el a lány szülői házát. Először egy barátjukat látogatták meg úgy kilencig, aztán Mr. Ed drive-in-jébe mentek egy kólára, mielőtt elindultak a Lake Herman Road felé, amit a szerelmesek ösvényének neveztek akkoriban. Az út melletti kavicsos területen parkoltak le, közvetlenül a Lake Herman szivattyútelep bejárata előtt. Ideális hely volt fiatal szerelmesek számára, hogy kettesben legyenek, de az elszigeteltsége veszélyesnek bizonyult.

Betty Lou Jensen és David Faraday

Este negyed tizenkettő körül, egy nő, aki a Lake Herman Road-on lakott, néhány mérföldre attól, ahol a fiatalok parkoltak, arrafelé ment, hogy elhozza a fiát egy show-ról. Faraday kocsijának utasülés felőli ajtaja nyitva volt. David a hátán feküdt egy vértócsában, lábaival a hátsó kerék felé fordulva. Betty Lou Jensen körülbelül harminclábnyira az autó hátuljától feküdt, valószínűleg amilyen messze el tudott futni, mielőtt lelőtték. Az elborzadt asszony, elindult segítségért és leintett egy Beniciai rendőrautót. Daniel Pitta százados és Wiliam T. Warner rendőr a helyszínre siettek. Amikor odaértek Faraday meg lélegzett, a rendőrök mentőt hívtak.

Az autó motorja még meleg volt, a gyújtás bekapcsolva, valószínűleg, hogy az autó fűtése menjen. Habár az első utasülés felőli ajtó nyitva volt, a másik három és a csomagtartó zárva voltak. Ez, valamint a testek elhelyezkedése azt mutatta, hogy a gyilkos valahogy az egyetlen nyitott ajtó felé terelte őket, hogy ne tudjanak két irányba menekülni. Vérnyom vezetett az autótól oda, ahol Betty Lou feküdt, és még több vér gyűlt össze a teste körül az orrából és a szájából. Ötször lőtték meg a felsőtestén, minden lövés a jobb oldalon szoros mintát alkotva, ami lövészeti bravúrnak számít, tekintve, hogy a lány az életéért rohant a sötétben. Davidet közelről fejbelőtték, a lövedék a bal füle mögött hatolt be. Betty Lou a helyszínen elhunyt, Davidet mentővel beszállították a Vallejo közkórházba.

Korábban esett szó arról, hogy miként válik bonyolulttá egy nyomozás, bizonyos esetekben veszélyeztetetté, ha több illetékességi területet is érint. Ebben az esetben két Beniciai rendőrtiszt volt ott először, mivel a nő, aki felfedezte a bűntényt, őket intette le. A bűncselekmény azonban igazából Benicia illetékességi területén kívül történt. Szóval amikor Pitta százados szólt a megyei halottkémnek, a Solano megyei sheriff hivatallal is felvette a kapcsolatot, hogy küldjenek nyomozókat a helyszínre. Éjfél körül, mindkét illetékességi terület képviselői jelen voltak és nyomoztak. Hozzájuk csatlakozott Les Lubland őrmester, nyomozó a sheriff irodájából. Végül, mindazt a munkát, amit a Beniciai rendőrség végzett, átadták a sheriff hivatalának. Amíg Lubland a helyszínen nyomozott, elküldött két rendőrtisztet, hogy szerezzék be a túlélő áldozat tanúvallomását, ám amikor odaértek az intenzív osztályra, megtudták, hogy David Faraday-t éjfél után öt perccel halottnak nyilvánították.

Mi történt tehát?

Néhány szemtanú elmondta, hogy látták David autóját ott parkolni, ami később a bűncselekmény helyszíne lett, egy pár is ezt mondta, akik negyed és fél tizenegy között mentek arra, és két vadász, akik 11 óra után vették észre az autót. Bár David láthatóan megfordult az autóval miután leparkolt, valószínűleg a nagyobb privát szféra érdekében, ebben semmi gyanús nem volt.

A nyomozók azonban felfedeztek egy furcsa, valószínűleg kapcsolódó eseményt ezen a területen aznap éjjel. Két másik randizó fiatal megállt az út szélén, hogy megnézze az autó motorját. Azt mesélték, hogy egy autó elhaladt mellettük, úgy vélték egy kék Plymouth Valiant, ami először lelassított, majd tolatott feléjük. Valami ebben a helyzetben megrémítette őket, ezért sietve elindultak, ez az autó pedig addig követte őket, amíg el nem érték a Benicia felé vezető kijáratot. Ez fél tíz körül történt. Sokan, akik látták David autóját, láttak egy fehér, négy ajtós Chevrolet Impalát is, a szivattyútelep bejáratánál ugyanabban az időben. Ezek a járművek lehetnek nyomok arra vonatkozóan, hogy mi történt, vagy lehetnek elterelő manőverek. A többi szemtanú az ismeretlen elkövetőn kívül, mind halott volt.

A fizikai bizonyítékok is szegényesek voltak: nem volt ujjlenyomat, gumiabroncs nyom, dulakodás nyoma. Gyengén leképződött lábnyomok voltak a kocsi elejében, valamint egy sarok lenyomat. Az elkövető lőszert hagyott hátra az ámokfutása során, amit a nyomozók összegyűjtöttek: üres töltényhüvelyeket találtak a kocsi padlóján és kívül, amik egy 22-es kaliberű fegyverből származtak, valamint számos lövedéket szedtek ki az autóból és az áldozatok testéből. A gyilkos fegyvert egy J.C. Higgins 80-as modellre becsülték, automata, vagy egy magas színvonalú 101-es modell, félautomata, réz bevonatú Super-X típusú Winchester lövedékkel, melyet 1967 októbere óta gyártottak.

Rablásra és szexuális erőszakra utaló nyom nem volt, a rendőrség a viktimológia irányába fordult, azt remélve, hogy az nyomra vezet az ismeretlen elkövető indítékára vonatkozóan. A Jensen szülők elmondták a nyomozóknak, hogy Betty Lou-t zaklatta egy fiú, akinek a romantikus érzései nem találtak viszonzásra. Egyszer Davidet is megfenyegette. Amikor a sheriff hivatala utánajárt ennek a nyomnak, megállapították, hogy a fiúnak szilárd alibije volt a gyilkosság éjszakájára. Betty Lou azt is mondta a nővérének, hogy úgy érzi valaki követi, az anyja pedig az udvar mellékutcára nyíló kapuját néhány alkalommal nyitva találta, de semmi, ami találtak, nem volt köthető a gyilkosságokhoz.

Az ilyen típusú bűncselekményeket érzelmileg nehéz nyomozni. A viktimológiában semmi nem utalt arra, hogy vajon miért ölték meg ezeket a fiatalokat, az indíték tisztázatlan volt.

Folyt. köv.

Évi

A zodiákus gyilkos John Douglas szemszögéből - 1. rész

A következő bejegyzés John Douglas The cases that haunt us című könyvéből a Zodiákus gyilkosról szóló írásának általam készített fordítása.

Sok sorozatelkövetőt az a vágy hajt, hogy megteremtse és fenntartsa a saját mítoszát. A sajtó ebben gyakran önjelölt együttműködő, mivel olyan neveket ad nekik, mint az Országúti fantom, A Hillside-i fojtogatók, a Green River-i gyilkos. Ha a média nem ilyen együttműködő, ők maguk találnak ki megnevezéseket, úgy, mint Sam fia vagy a BTK (bind, torture and kill -megkötöz, megkínoz és megöl) gyilkos.

Hogy miért éreznek erre késztetést, az számunkra, akik a bűnelkövetői személyiségelemzéssel foglalkozunk, nyilvánvaló. Ezek alapvetően senkik, akiknek az egyetlen „teljesítmény” az életükben, az egyetlen alkalom, amikor kontrolláltnak és kiteljesedettnek érzik magukat, ha másoknak gyötrelmet vagy félelmet okoznak.

A mítoszukat legsikeresebben megalapozó és fenntartó ismeretlen elkövetők között tartják számon, a Zodiákus néven elhíresült ismeretlen elkövetőt. Az ő bűncselekményeit soha nem oldották meg, az elkövetőt soha nem azonosították és nem fogták el. A tőlem megkérdezett ügyek közül ez kerül elő a legtöbbet, különösen a nyugati parton, ahol továbbra is kísért.

Fantomkép a Zodiákusról

1966. október harmincadika, egy nappal Halloween előtt, Riverside, Kalifornia, kb. hatvan mérföldre Los Angelestől Joseph Bates és a 18 éves lánya, Cheri Jo együtt kezdték a napjukat, elmentek a misére a Szent Katalin templomban, majd a Sandy’s étteremben reggeliztek. Ezután szétváltak, Joseph a tengerpartra indult, Cheri Jo pedig házi feladat írását tervezte. Cheri Jo maga volt a kaliforniai álomlány, pompom lány a Riverside City Collegeben, előtte a Ramona High-ban, szőke, kék szemű, szép bőrű, 160 cm, 50 kg. Elsőévesként az RCC-n kitűnő tanuló volt. Az anyja távozása és a bátyja besorozása óta Cheri Jo egyedül élt az apjával, aki a Corona tengerészeti fegyverzeti laboratóriumban volt gépkezelő.

A délután közepe felé, Cheri Jo úgy döntött, hogy elmegy az egyetemi könyvtárba. Felhívta egy barátját, hogy vele tart-e, de ő nemet mondott, így egyedül indult el. Mire Joseph hazaért, már nem volt otthon, de hagyott egy üzenetet az apjának. Amikor az apa ismét távozott otthonról, ő is hagyott üzenetet a lányának.

Cheri Jo Bates

Joseph Bates nem kezdett el aggódni, amikor éjfél körül hazaért, és a lányának hagyott üzenetet érintetlenül találta, hiszen elég idős volt már ahhoz, hogy vigyázzon magára. Úgy gondolta, biztosan pár barátnőjével van, ezért aludni tért. Azonban másnap reggel a lánya még mindig nem ért haza. Az apa felhívta egy barátját, hogy Cheri Jo ott van-e, de nem volt, így jelentette az eltűnését a rendőrségen.

Egy órán belül, Cheri Jo Bates már nem eltűnt személy volt. Holttestét az egyetemi pályafelügyelő fedezte fel, arccal lefelé feküdt a könyvtár parkolójához vezető kavicsos ösvényen. A mellkasán és a bal vállán szúrt seb, az arcán és a nyakán hasított sérülés, a nyaki véna és a gége átmetszve. A támadás annyira erőszakos volt, hogy kis híján lefejezték.

A riverside-i rendőrség megpróbálta rekonstruálni Cheri Jo utolsó óráit. Egy munkatársát hívta a Riverside Nemzeti Bankban fél hat körül. Ez volt az utolsó időpont, hogy bárkivel beszélt volna. Kevéssel hat óra után egy barátja látta a világoszöld Volkswagenjében a könyvtár felé menni. Valaki más egy szőke nőt látott egy olyan autóban mint Cheri Joé, és egy bronz színű veterán autót látott, ami szorosan követte.

Ez a részlet fontosnak bizonyult Cheri Jo megtámadásával kapcsolatban. Amikor a nyomozók megvizsgálták az autóját, mely még mindig a könyvtár mellett parkolt, az anyósülésen frissen kikölcsönzött könyvekkel, megállapították, hogy a gyújtáselosztót manipulálták egy vezetékkel. A rendőrség, miután hatásos, kimerítő vizsgálatot szervezett, azt az elméletet állította fel, hogy Cheri Jo támadója követte őt a könyvtárhoz, tönkretette az autóját, aztán várt a prédájára. Valószínűleg figyelte, ahogy a lány többször megpróbálta elindítani az autót, sikertelenül, aztán vagy segítséget ajánlott neki, vagy azt, hogy elviszi. Akár idegen volt, akár, olyan, akit ismert, a lány bízott benne annyira, hogy vele tartson a sötét ösvényen, ahol megtámadták.

Cheri Jo Bates autója, a könyvtári könyvek az anyósülésen

Cheri Jo alacsony volt, de atlétikus, és nagyon küzdött. Egy jelentés azt a területet, ahol meghalt „frissen felszántott mező”-höz hasonlította. A lány körme alatt emberi szőrszálat és bőrt találtak. Nem messze a holttesttől pedig egy karórát, amiről úgy gondolták, hogy az ismeretlen elkövetőé. Az óra szíja egyik oldalon teljesen el volt szakadva Cheri Jo kétségbeesett küzdelme hatására.

A gyilkos időzítése azonban zavarba ejtő volt. Két személy is jelezte, hogy aznap este sikolyokat hallott 10 óra 15 és 10 óra 45 között, a könyvtár viszont 9 órakor zárt vasárnap esténként. Cheri Jo és gyilkosa több mint egy órán át beszélgettek volna, mielőtt megölték a lányt?

Az elkövető órája a tetthelyen, elszakadt szíjjal

Ami azonban sokkal fontosabb, hogy nem volt nyilvánvaló indíték. Az áldozat tárcáját a test mellett találták, ugyanígy az okmányait és egy dollárnál kevesebb aprópénzt. A modus operandi – az autó tönkretétele és a várakozás – túl bonyolult volt egy rabláshoz, és egy fiatal egyetemista, aki egy vasárnap délután vagy este tanulni indul, nem túl értékes célpontnak tűnt ehhez. Nem volt jele szexuális erőszaknak, és semmi nem utalt a fiatal lány múltjában arra, hogy magas kockázatú áldozat lett volna. Öt nappal később, Cheri Jo temetésén a nyomozók a tömeget vizslatták, a lány apja pedig összeesett a gyásztól. Ahogy Joseph Bates, úgy a nyomozók sem voltak közelebb ahhoz, hogy megértsék, miért kellett a lánynak meghalnia. 

A következő hónapban valamiféle válasz érkezett egy levél formájában a riverdale-i rendőrséghez. Az író ravasz volt, csupa nagybetűvel gépelt, tucatpapírra, olyan foltokkal  teli, hogy bár olvasható volt, szinte lehetetlen volt konkrét írógéphez kötni. Természetesen, ujjlenyomatot nem találtak. Az írója pedig nemcsak abból a szempontból volt ravasz, hogy kicselezte az azonosítást, de elegendő részletet tudott Cheri Jo megöléséről ahhoz, hogy szavahihetővé vált, mint gyilkos.

Gúnyos bevezetővel indított, a BY betűket írta fel, amit üres hely követett, aztán így fogalmazott:

SZÉP VOLT ÉS FIATAL  DE MOST KOPOTT ÉS HALOTT. NEM Ő VOLT AZ ELSŐ ÉS NEM IS Ő LESZ AZ UTOLSÓ. ÉJJELENTE ÉBREN FEKSZEM ÉS A KÖVETKEZŐ ÁLDOZATOMON GONDOLKODOM. TALÁN AZ A GYÖNYÖRŰ SZŐKE LÁNY LESZ, AKI A KIS BOLT KÖZELÉBEN BÉBISZITTERKEDIK, ÉS MINDEN ESTE HÉT ÓRA KÖRÜL A SÖTÉT SIKÁTORBAN SÉTÁL. VAGY A FORMÁS KÉK SZEMŰ BARNA LÁNY LESZ, AKI NEMET MONDOTT, AMIKOR GIMIBEN FELKÉRTEM TÁNCOLNI. DE LEHET, HOGY EGYIKÜK SEM LESZ AZ. DE LE KÉNE VÁGNOM A NŐI SZEMÉREM RÉSZEIT ÉS KRAKNI, HOGY AZ EGÉSZ VÁROS LÁSSA. SZÓVAL NE TEGYÉTEK ILYEN KÖNNYŰVÉ SZÁMOMRA, TARTSÁTOK TÁVOL A NŐVÉREITEKET, LÁNYAITOKAT ÉS FELESÉGEITEKET AZ UTCÁKTÓL, A SIKÁTOROKTÓL…

Cheri Jo holttestének megtalálása

A levél írója azzal folytatta, hogy precízen leírta, miképpen távolította el „A GYÚJTÁSELOSZTÓ KÖZÉPSŐ VEZETÉKÉT.” Ezt az információt nem osztotta meg a rendőrség a nyilvánossággal. A levél következő része Cheri Jo halálának groteszk leírása volt, beleértve azt a pillanatot, amikor az ismeretlen elkövető hirtelen átváltozott irgalmas szamaritánusból kegyetlen gyilkossá:

…AMIKOR ELTÁVOLODTUNK A KÖNYVTÁRTÓL, AZT MONDTAM, ITT AZ IDŐ. AZT KÉRDEZTE, AZ IDŐ MIHEZ? AZT MONDTAM, ITT AZ IDŐ, HOGY MEGHALJ. MEGRAGADTAM A NYAKÁT AZ EGYIK KEZEMMEL BEFOGVA A SZÁJÁT, A MÁSIK KEZEMBEN EGY KÉSSEL ELVÁGTAM A TORKÁT…

Egy ponton a levél írója lehetséges indítékra utalt: „CSAK EGYETLEN DOLOG JÁRT A FEJEMBEN. HOGY MEGFIZESSEN AZÉRT, HOGY ÉVEKKEL EZELŐTT LERÁZOTT.”

A rendőrség talált egy fiatal férfit, aki ismerte Cheri Jo-t, és körülményesen, de köthető volt a bűncselekményhez. Még évekkel később is néhány nyomozó őt tekintette a legvalószínűbb gyanúsítottnak, de soha nem volt ellene elegendő bizonyíték, hogy perre vigyék. 

Az én tapasztalatom szerint, azt javasolnám, hogy ez az idézet, úgy mint a „FORMÁS KÉK SZEMŰ BARNA” előtte, sokkal inkább arra utal, hogyan látja a gyilkos a nőktől érkező visszautasítást általában, és nem mint konkrét személytől. Azért mondom ezt, mert a levél nagy része erről szól, a következő záró részt visszhangozva:

…NEM VAGYOK BETEG. ÖRÜLT VAGYOK. DE ETTŐL NEM FEJEZŐDIK BE A JÁTÉK. EZT A LEVELET KÖZRE KELL ADNI, HOGY MINDEKI OLVASSA EL. EZ TALÁN MEGMENTHETI A LÁNYT A SIKÁTORBAN. DE EZ TŐLETEK FÜGG. A TI LELKETEKEN SZÁRAD. NEM AZ ENYÉMEN. VIGYÁZZATOK…FIGYELEM A LÁNYAITOKAT MOST.

Valószínűleg volt némi igazság abban, amikor a gyilkos a következő lehetséges áldozatáról írt. A lerázásra tett utalása ellenére, Cheri Jo gyilkos valószínűleg vadászni volt aznap éjjel, kiszúrta a csinos lányt az autójában, majd felállította a csapdát és várt. Lehetett volna egy szőke lány a sikátorban; bármelyik áldozat jó lett volna. Ezzel a levéllel a gyilkosa azt indította el, amit igazán akart: elhintette a félelmet a közösségben, hogy bármelyik lány vagy asszony lehet a következő áldozat. Az egész játék volt számára. Ami ezt szintén alátámasztja, hogy míg a rendőrség félve számított egy újabb támadásra, az nem következett be. Az ismeretlen elkövető boldog volt azzal, amit végrehajtott; nem volt szükség rá, hogy újra öljön a közeljövőben. Csak figyelt és várt.

John Douglas

Ez az érzék, hogy várjon a megfelelő alkalomra a következő támadásig, leszűrhető volt a bűncselekmény alapján, mely a magasan szervezett elkövető jegyeit hordozta magán. Annak ellenére, amit írt, ez a bűncselekmény nem egy őrült műve volt, hanem egy módszeres és furfangos személyé, aki képes a megfelelő személyre vadászni, lehetőleg egy idegenre. Ez az ismeretlen elkövető képes volt csapdát állítani (a gépjármű megrongálásával), elég normálisnak és segítőkésznek tűnt a viselkedése és a külseje ahhoz, hogy elnyerje áldozata bizalmát, elcsalja egy olyan területre, ahol biztonságos volt számára a támadás, majd pedig úgy tűnjön el, hogy ne hívja fel magára a figyelmet.

Van néhány elem, ami a szervezetlenségre utal, például, hogy Cheri Jo-t ott hagyta, ahol megölte, és semmilyen erőfeszítést nem tett azért, hogy elrejtse a testet. Továbbá, az ismeretlen elkövetőnek nagyobb gondja támadt az áldozat uralásával, ezt mutatta az óraszíj elszakadása és az áldozat körme alatti fizikai bizonyíték. De ezek inkább az ifjonti és/vagy egyszerű elkövető jellemzői, mint annak, hogy egy ténylegesen szervezetlen személyiség lenne bevonva. Arra pedig biztosan nem utal semmilyen jel, hogy egynél több ismeretlen elkövető felelne ezért a bűncselekményért. Valójában, ez az a fajta elkövető, akitől azt várjuk, hogy tanul ebből a tapasztalatból és „kijavítja” a szervezetlen elemeket a következő alkalommal.

Folyt köv. 

Évi     

A bosszú ereje - 1. rész

Van, akinek az elégtételt hozza el, másoknak a halált. Beszélgetés Reinhard Haller pszichiáterrel egy mélységesen emberi vágyról.

A következő cikk a Stern Crime magazinban megjelent interjú általam készített fordítása.

Reinhard Haller

 

Gyermekként Reinhard Haller papnak készült, később ügyvédnek – valójában azonban pszichiáter és neurológus szakorvos, valamint pszichoterapeuta lett. Több mint 30 évig volt a voralbergi Maria Ebene kórház főorvosa. Időközben nyugdíjba vonult. Továbbra is dolgozik, mint törvényszéki szakértő, óraadó az innsbrucki egyetemen, és a Sigmund Freud magánegyetemen Bécsben. Haller vizsgálta többek között Jack Unterwegert, Franz Fuchs-ot, és a winnendei ámokfutót, Tim L.-t. Haller kedveli a hegyekből áradó nyugalmat. Azt mondja, őt is kínozza néha a bosszúvágy. De ezek nem olyan égető érzések, mint Marianne Bachmeier esetében, aki lelőtte lánya feltételezett gyilkosát.

 

ST: Haller úr, önnek is vannak néha bosszúval kapcsolatos gondolatai?

H: Bennem is van néha bosszúvágy. Ha egy taxisofőr barátságtalan velem, akkor csak kis borravalót adok neki, vagy egyáltalán nem adok. Ez is a bosszú egy formája. Súlyos bosszú fantáziáim azonban nincsenek. Nagyon jámbor ember vagyok.

 

ST: Milyen más módon állnak bosszút az emberek?

H: Ez a szeretet megvonástól kezdve a beszélgetés megvonásán és a szakításon keresztül a gyűlölet beszédig és a mobbingig terjed. A tulajdon szétrombolásától a súlyos testi sértésig. A legrosszabb esetben az ölésig. Az agresszió teljes palettáját, a szóbeli támadástól a nagyobb bűncselekményekig, az ámokfutásokig és a háborúkig, sok esetben a bosszúra lehet visszavezetni.

 

ST: A halálos megtorlás egyik legismertebb példája a mai napig Marianne Bachmeier ügye. A 80-as évek elején a lübecki bírósági tárgyalóteremben lelőtte a 7 éves lánya, Anna feltételezett gyilkosát, egy hasonló bűncselekményért már büntetett szexuális bűnelkövetőt.

H: Ennek a nőnek az önbíráskodása klasszikus példája annak, amikor valaki nem bízik az állami igazságszolgáltatásban, és a saját igazságérzetét emeli minden fölé – holott Bachmeier tudta, hogy ezért nagy árat fog fizetni. Ennek a bosszú cselekedetnek azonban a döntő oka egy anya mérhetetlen fájdalma volt.

 

Marianne Bachmeier, a lánya fotójával

ST: Gyakran mondják, hogy a nők bosszúszomjasabbak, mint egyes férfiak. Rejtőzik e klisé mögött némi igazság?

H: A hajlandóság mindkét nem esetében hasonló. A női ellentámadás azonban gyakran másként történik, mint a férfiaké, ez utóbbi általában sokkal gyorsabb, primitívebb és ellenőrzöttebb is. Lenyugvás nélkül. A női bosszú gyakran elhúzódva történik és átgondoltabb.

 

ST: Mi a bosszú? Pszichológiai erő? Érzés?

H: A bosszú összetett, több mint egy érzés, mint csak egy gondolat. Érzelmi és racionális elemek sokrétű összjátéka, inkább egy szociális interakció. Mario Gollwitzer szociálpszichológus úgy határozza meg, mint „mások célzott károsítása”, egy korábban elszenvedett igazságtalanságra adott reakció”.

 

ST: Egy mélyen emberi reakció….

H: Ez a szükséglet az alapfelszereltségünkhöz tartozik, mélyen be van vésődve az emberi szellembe. Fejlődésbiológusok azzal alapozzák ezt meg, hogy csak viszonylag rövid ideje vették át az jogállami intézetek azt a feladatot, hogy az igazságosságról gondoskodjanak. Előtte évezredekig nem hagyatkozhattak az emberek a rendőrségre és a bíróságokra. Maguknak kellett arról gondoskodni, hogy a bűnösök megbűnhődjenek.

 

ST: A bosszú és a büntetés igénye tehát szorosan összefügg?

H: Összetartoznak. Az egész büntető eljárás szükségesnek tekintendő, mert a büntetés a társadalom bosszú igényét kielégíti és azt az érzést nyújtja, hogy a bűnözőkkel szemben határozottan járnak el. Máskülönben valószínűleg lincselés lenne és önbíráskodás.

 

ST: Mi váltja ki a bosszú igényét?

H: Hosszú a lista, betegség, csalódás, féltékenység, hűtlenség, a megbecsülés hiánya, elhanyagolás, megalázás, átverés, becsapás. A bosszú következhet kisebb indítékból és súlyos traumatizáltságból is.

 

ST: Miért olyan fontos valakinek annyira a megtorlás, hogy beletörődik abba, hogy a börtönben fog kikötni?

H: Első helyen a megsebzett igazságérzet kielégítése áll. A bosszút álló azt akarja elérni, hogy a másik annyira rosszul érezze magát, mint ő. Hogy felfogja, mit tett vele. Így akar a bosszút álló valamilyen szintű egyensúlyt teremteni az érzelemvilágában, az olyan negatív érzésektől, mint a harag, düh, gyűlölet, megszabadulni. Az igazságérzet mélyen gyökerezik az emberi pszichében, és nagyon fontos feltétele a pozitív énképnek.

 

ST: Gyakran vizsgál bűnelkövetőket. Mik voltak a legextrémebb bosszúfantáziák, amelyekről hallott?

H: Volt egy fiatalember, aki az iskolai ámokfutását és mészárlását, amit el akart követni, hihetetlen módon kiszínezte. Elmondta nekem, hogyan képzelte el az áldozatai gyomrának felvágását, hogy megissza a vérüket és hasonló dolgokat. Hála Istennek, még ezek előtt őrizetbe vették.

 

ST: Vannak olyan pszichikai zavarok, amelyek fogékonyabbá teszik az embereket a bosszúvágyra?

H: A skizofréneknél például a téveszmés élmény, érzés és értelmezés bosszú cselekedetekhez vezethet. Egyszer vizsgáltam egy férfit, aki az alvó élettársát brutális ökölcsapásokkal és a fejre, mellkasra mért rúgásokkal támadta meg. Okként azt nevezte meg, hogy egy ideje műhold segítségével figyelték és egy „földönkívüli banda” üldözi. Meg volt győződve róla, hogy a barátnője összejátszott ezekkel a szörnyetegekkel.

 

ST: Használjuk a „bosszúvágyó” kifejezést is. Lehetséges, hogy a bosszú némelyek számára olyanná válik, mint a kábítószer?

H: Természetesen vannak ilyen emberek. Az ismétlés és az adag növekedése a mérvadó, ahogy minden egyéb függőségnél is.

 

ST: Mennyire terhelők a tartós bosszúérzések?

H: Sok következményük lehet: félelem, düh, töprengés, alvás zavarok, beletörődés. Vagy az illető elkeseredett lesz, tartósan feszült, agresszív. Emellett depresszióhoz és pszichoszomatikus zavarokhoz vezethetnek.

 

ST: Vizsgálta Franz Fuchsot, az osztrák bombás merénylőt. Levél és csőbombákkal hajtott végre támadásokat, melyek során négy ember meghalt, 15-en részben súlyosan megsérültek, közöttük az akkor bécsi polgármester, Helmut Zilk is. Mi vezetett odáig, hogy ez a férfi ennyi emberen akart bosszút állni?

H: Kóros értelemben vett sértődött zseni volt, 149-es IQ-val. Atomfizikus akart lenni, sokra vihette volna. De aztán nem fizették ki neki teljes összegben az ösztöndíjat. Egy magunkfajta ember felhívta volna őket és azt mondta volna: „Elszámolták magukat.” Ő nem ezt tette. Félbehagyta a tanulmányait és sértődötten visszahúzódott. Ebből fejlődött ki ez a tébolyodott düh, ami a végén ártatlanokon elkövetett bosszúba torkollt.

 

ST: Mindez egy kis sérelem miatt.

H: A sértések pszichológiai szupererők. A kriminológiában éppen azt figyeljük meg, hogy egyre kisebb semmiségek miatt egyre nagyobb katasztrófák történnek. Egyik oka ezeknek a sértések.

 

ST: Lehet azt mondani, hogy minél sértődékenyebb egy ember, annál bosszúvágyóbb is?

H: Mindenesetre egyik személyiségcsoportnak sincsenek olyan erős bosszúvágyai, mint a narcisztikusaknak. Az ő esetükben látszólagosan énközpontúságra és haszonlesésre gondolunk, kevésbé extrém érzékenységre, kóros sértődékenységre. A hiányzó empátia teszi a narcisztikus embereket veszélyesé, és magyarázza a bosszú gyakran szívtelen módját. Isten soha nem bocsát meg egy narcisztikusnak, tarja a mondás.

 

A Marianne Bachmeier által lelőtt elkövető vére a lübecki bíróság padlóján

ST: Mely más személycsoportok veszélyeztetettek?

H: A gyanakvó paranoidok és az érzelmileg instabil személyiségek, ezen kívül olyan emberek, akik elhanyagolva és kizárva érzik magukat és lobbanékonyak. Valamint természetesen magas agressziópotenciállal és disszociatív személyiségzavarral rendelkező személyek. Ők a bosszúvágyuknak a veszteségre való tekintet nélkül szabad teret engednek.

 

ST: A párkapcsolatok különösen fogékonyak a bosszú cselekedetekre?

H: A párkapcsolatokban folyamatosan erős érzelmek vannak jelen. Gyakran fordul elő sértődés. Aztán a sértődések egyre jobban vonzzák a bosszút, ha azok olyan embertől jönnek, aki fontos.

 

ST: Ott mik a leggyakoribb kiváltó okok?

H: A csúcson a féltékenység van. Nem ritkán kerülnek a féltékeny emberek olyan bizalmatlansági spirálba, ami a bizonytalanságon, félelmen, dühön és bosszú gondolatokon keresztül felkúszik egészen az ölési fantáziákig. Ez az egyre jobban elviselhetetlenné váló érzés tehermentesítés után kiált, amely néha – szó szoros értelmében – halálbiztos megoldásban végződik.

 

ST: Hatalmi konfliktusok is lehetnek a kiváltók?

H: A párkapcsolatok nagyon veszélyessé tudnak válni, ha a hatalmi viszonyok összezavarodnak. Ha például a nő önállóbbá válik, és a partnernek nem sikerül a régi viszonyt helyreállítani. Akkor keletkezhetnek bosszú gondolatok. A narcisztikus sértődés elvezethet egy különleges érzelmi állapothoz és végül egy indulati bűncselekményhez.

 

ST: De ezek a cselekmények nem csak indulatból történnek.

H: Néhányuk különösen aljas módon átgondolt. Egy általam vizsgált esetben, a férfi megismert egy négy gyermekes nőt, aki hozzá költözött Németországból Felső-Ausztriába. A vallomásában azt mondta, hogy ez a kapcsolat volt a beteljesedés számára. Aztán a nő egyszer csak elhagyta, ő pedig úgy állt bosszút rajta, hogy elvette tőle a legkedvesebb lányát. Megleste a lányt az iskola előtt, elrabolta egy kőfejtőbe és hidegvérrel megölte. Azt gondolta: ez fog az anyának a legjobban fájni, ha együtt kell élnie a lánya elvesztésével.

 

ST: Mint a Médea tragédiában.

H: Ezért hívják Médea szindrómának is, amikor azért ölnek meg egy gyermeket, hogy a másik szülőn maximális bosszút álljanak. 

 

ST: Leggyakrabban a nők az áldozatai a férfiak megtorló akcióinak. Emlékszik olyan esetre, ahol ez fordítva volt?

H: Egyik esetemnél a feleség a férjével a tv előtt ült este. Nem volt veszekedés, de beszélgetés sem. Egyszer csak a feleség kiment a konyhába, behozott egy kést, és nyakon szúrta vele a férjét. A férfi meghalt. Indítékként azt mondta a nő, hogy a férfi már évek óta alig beszélt vele. A nő esdekelt, könyörgött neki, mindhiába. 

Folyt köv.

Évi