John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – befejező rész

Ez visszavezet minket a halál okához. Míg a fejre mért ütés elég erős volt ahhoz, hogy halált okozzon, a halottkém jelentése járulékos okként beszél róla. A közvetlen ok „fojtogatás okozta fulladás”. Jó okkal. Az egyetlen elfogadható indok, ami nem okoz masszív fejtájéki vérzést, az az, hogy már nem dobogott a szíve, vagy csak nagyon halványan. Más szóval, már megfojtották. A szemhéj alatti petechiális vérzések illenek ehhez az elmélethez.

Na mármost, ha ez a helyzet, hogyan tudunk a baleseti, hirtelen harag által kiváltott sérüléssel dolgozni, amit Patsy okozott? Hirtelen megüthetsz valakit a kezeddel vagy az öklöddel (bár a bizonyíték nem arra utal, hogy ez történt), de véletlenül nem tudod halálra fojtogatni a gyerekedet vagy mást. Az egy eléggé szándékos cselekedet, és amennyire tudom, senki nem feltételezte, hogy ez az anya ilyet tett volna a gyermekével.

Ok, akkor talán John tette. Talán ez a fojtogatás valami szörnyen perverz szexuális játék része volt. Nagyra becsült kollégám, Roy Hazelwood rengeteg kutatást folytatott az autoerotikus fulladás kapcsán, illetve hogy az miért végződik olyan gyakran halállal. Ez a forgatókönyv úgy nézne ki, hogy John ájulásig fojtogatja a lányát, majd feléleszti, mialatt valamilyen szexuális tevékenységet végez vele. Lehetséges? Fizikailag, igen. De mégegyszer, egy jottányi, szemernyi bizonyíték sincsen arra vonatkozóan, hogy ilyet tett volna, vagy ilyen viselkedésre lett volna képes, viszont rengeteg bizonyíték utal arra, hogy egészen biztosan nem volt ilyen. Az emberek nem légüres térben cselekednek. Minden tett egy másik tetthez kötődik. John Ramsey nem volt és most sem szexuális ragadozó, és nincs ilyen jellegzetessége. 

A másik probléma ezzel a forgatókönyvvel az, ha John ölte meg JonBenet, még ha a halál balesetből következett is be, a szexuális bántalmazás, ami ezzel járt, nem az. Ilyen körülmények között John nem számíthatott a feleségére, hogy kiálljon mellette. Ha viszont részben őrült volt, akkor tekinthetett a szexuálisan bántalmazott gyerekre, mint riválisra, és örült a kiiktatásának. Talán átgondolta, hogy John volt az esélye a jó életre, nem számítottak a cselekedetei, mellette kellett, hogy álljon.

Majdnem úgy éreztem magam, mintha ezzel megtiszteltem volna John Ramsey vádlóit, de nagyon nyomatékosan világossá kell tennünk, hogy nem tenne ilyet a lányával.

Tehát ha visszamegyünk a beállított helyszínre, láthatjuk, hogy egyik elemének sincs semmi értelme.

Azt mondtam, visszatérünk az indíték problémájához. Nézzük meg a Steve Thomas nyomozó könyvében (JonBenet: Inside the Ramsey Murder Investigation) felvetett lehetséges forgatókönyvet. Nem fogom olyan mélységben bemutatni, mint ahogyan Thomas tette, de pontosan szeretném láttatni, mivel bár ő és én nem értettünk egyet, úgy gondolom, ugyanarra a dologra vadászunk.

Thomas úgy hitte, hogy már Karácsony napján volt feszültség Patsy és JonBenet között, mert a gyerek makacsul ellenkezett, hogy azt a ruhát viselje, amit az anyja kiválasztott neki. A Whiteéknál elköltött vacsora után hazamentek és ágyba dugták a két gyereket. Patsy elfáradt az ünnepek hektikusságában és a michigani útra való előkészületben, amit Thomas szerint nem is nagyon akart.

Thomas azt gyanítja, hogy JonBenet bepisilt és felébredt. A piros magasnyakú póló össze volt tekerve a fürdőben, valószínűleg ezt viselte az ágyban, aztán Patsy levette róla, amikor átnedvesedett és átöltöztette abba a ruhába, amiben megtalálták. A nyomozó így folytatja, „Soha nem hittem abban, hogy a gyermeket szexuálisan bántalmazták az elkövető kielégülése miatt, de a hüvelyi sérülés valamilyen fajta testi fenyítés volt. A szemérem tájékán talált sötét elemi szálak származhattak a nedves gyerek heves szárazra törléséből.

Itt meg kell említenem, hogy az elmélet ezen részét, kissé bizarrnak találtam. A horzsolások a gyermek hüvelye körül és a belső falon bizonyára valamilyen szexuális behatolás által keletkeztek, de az a gondolat, hogy ezek a Patsy által végrehajtott brutális szárazra törlésből származnának, nagyon nehezen elképzelhető.

Mindenesetre, Thomas aztán „valamilyen lobbanékony összecsapást” sejtet a gyermek fürdőszobájában, amely során nekilökték valamilyen kemény felületnek. Ezen a ponton Patsyt eluralta a pánik, hogy mit tett, gyorsan eldöntötte, hogy nem kockáztatja meg a sürgősségire való bevitelt, ezért levitte a lánya testét az alagsorba. Ezután felment a konyhába és megírta a váltságdíj követelő levelet a saját jegyzettömbjében, hogy a bűncselekményt emberrablásnak tüntesse fel.

Ezután visszatért az alagsorba, és észrevette, hogy bár JonBenet halálosan megsérült, mégsem halt meg. Thomas azt a lehetőséget is megengedi, hogy JonBenet már halott volt ezen a ponton és Patsy ezt felfogta. Elkeseredésében megragadta a legközelebbi tárgyat, egy ecset nyelét a festékesdobozból és egy zsinórt, amiből fojtófát készített a gyerek nyaka köré, és elől összekötötte a kezeit.

A következő néhány órában finomította a beállításokat, elhelyezte a három oldalas levelet oda, ahol később megtalálták, és egy darab szigetelőszalagot tett JonBenet szájára. A ragasztó és a zsinór maradékát vagy a szomszéd szemetesébe vagy egy közeli viharcsatornába dobta.

Aztán „felfedezte” a levelet, sikított, riasztotta a férjét és beindította a reggeli eseményeket. Amikor Rick French tiszt reagált a 911-es hívásra, röviddel reggel 6 óra előtt, Patsy még mindig azt a ruhát viselte, amit előző este; soha nem feküdt le aludni. Nyilvánvalóan, túl elfoglalt volt.

Thomas úgy elmélkedett, hogy John Ramsey akkor kezdett először gyanakodni, amikor olvasta a váltságdíj követelő levelet, majd még inkább, amikor az elrabló nem jelentkezett, és valószínűleg egyedül találta meg JonBenet testét a reggel folyamán, amikor Arndt nyomozó felfedezte, hogy a férfi eltűnt. Majd Johnnak a saját dilemmájával kellett szembenéznie: feladja-e a feleségét vagy mellette maradjon. JonBenet meghalt, és ő már elveszített egy szeretett gyermeket. Ha Patsy ellen fordulna, a család teljesen tönkre menne. Így az eltussolás részévé vált és Arndt javaslatát használta fel lehetőségként - aki azt mondta, ő és Fleet White nézzenek körül a házban – hogy hivatalosan „megtalálja” a testet. A Ramsey házaspár pedig összetartott, elbújva az ügyvédek mögött és azóta húzták az időt a rendőrséggel szemben.

Sok szempontból is gondom van ezzel a forgatókönyvvel, és ez mind a két és fél évtizedes tapasztalatomra épül, amit az erőszakos bűncselekményekkel, részben azok viselkedésbeli aspektusaival, töltöttem. Először is, ha Patsy ennyi időt áldozott arra, hogy beállítsa a helyszínt valami másnak, mint ami az volt, miért nem az egyetlen nyilvánvaló dolgot tette: úgy beállítani, mintha betört volna valaki, majd távozott volna? Ha veszed a fáradságot, hogy megírj egy váltásgdíjkövetelő levelet, és beállítod a testet, hogyan felejtheted el, hogy betörésnek álcázd? A Ramsey házaspár azt mondta, úgy emlékeznek, hogy bezárták az ajtókat. Oké, lehet, hogy Patsy pánikolt, és nem gondolkodott tisztán. De szembe megy a logikával, hogy kigondolja mindezt az aljas, szadista dolgot, hogy megalapozza a hitelességét, majd valami teljesen egyszerű dolgot nem tesz meg. Lehetséges, de nagyon nem valószínű. Ugyanez a helyzet a jegyzettömbbel, amiből a váltságdíj követelő származik. Ha Patsy ezt maga írta, tudta, honnan származik a papír, tudta, hogy bizonyíték lesz, tudta, hogy eszköz lesz, amivel a bűncselekményhez köthetik őt. És ezekről elfelejtkezne? Teljesen ésszerűtlen. Ha ilyet csinálsz, akkor a ragasztót és a zsinórt szem előtt hagyod úgyszintén. Ha megszabadulsz egytől, megszabadulsz mindegyiktől.

Thomas úgy gondolta, hogy ha John felvitte JonBenet testét, akkor azt már azelőtt felfedezte. Amikor láttam John reakcióját miközben leírta nekem azt, amikor megtalálta a testet, biztos voltam benne, hogy a reakciója őszinte volt. Abban is biztos vagyok, hogy ha John vagy Patsy tudta, hogy JonBenet teste a házban volt, minél előbb meg akartak volna szabadulni ettől a tehertől, mint hogy cipeljék magukkal. Egyikük ártatlanul azt mondta volna, „Valaki megnézte az alagsort?” „Valaki körülnézett odalent?” vagy „Mintha lentről valami zajt hallottam volna.”

Azt is gondolom, hogy amilyen állapotban a testet megtalálták, azt sugallja, hogy nem Patsy volt az elkövető. Több hírmagyarázó is megemlítette, hogy JonBenet beletekerték egy takaróba, és idézték azt a megfigyelésemet, hogy a szülők vagy más közeli hozzátartozók az áldozatot valamilyen szerető és óvó állapotban hagyják. Könyvében, Steve Thomas annyira messzire ment, hogy kijelentette, „John Douglas majdnem tagadta a saját írásait annak érdekében, hogy igazolást adjon a Ramsey házaspárnak.

Nos, nem tudok segíteni azokon az olvasókon, különösen a rendvédelemben dolgozó szakembereken, akik félreértik vagy félreértelmezik, amit mondok, vagy csak a felszínt nézik. Ez olyan probléma, amibe újra és újra belefutok. Ez olyan, mintha lenne egy profilozó kurzus, amit könnyedén lehetne minden egyes ügyre illeszteni. Sajnálatos módon, ez nem így van. Nem könnyű tapasztalt profilozóvá válni, és ha el is jutsz erre a szintre,  a profilozók nem egyforma felépítésűek. Ebben az esetben, ha Thomas valaha megkérdezett volna erről a részletről, örömmel elmagyaráztam volna neki.

Először is, a testet nem védelmezőn tekerték be a takaróba, ahogyan én azt egy szülő által elkövetett emberölés esetében vártam volna. Találomra volt betekerve, a karjai és lábai kilógtak. Minden valószínűség szerint, a behatoló úgy tervezte, arra használja a takarót, hogy kivigye JonBenet a házból. Ez semmi esetre sem hasonlít arra a szinte hermetikus betekerésre vagy elzárásra, amit gyakorta látok. Sokkal inkább az lenne a helyzet, amit nem tudok elképzelni, hogy egy szerető anya, aki kötődik az áldozathoz, beledugja az ujját a kislány vaginájába, hogy megbüntesse, aztán úgy állítja be, mintha egy behatoló molesztálta volna, aztán beállítja a halott hat éves gyermek testét, egy fojtózsinórral szorosan a nyaka körül. Ha ez lett volna a helyzet, láttunk volna erre utaló bizonyítékokat Patsy pszichopatológiájában, de nem láttunk. Beth halálával és a saját rákos betegségével, ennek a nőnek már elég stressz volt az életében.

Aztán ott van az indíték problémája, amit korábban kissé eltoltunk, mert ez a legjobb környezet, hogy megvitassuk.

Egy bizonyos módon reagálni dolgokra, előzetes viselkedést kíván meg. Ahogyan korábban említettük, nekünk azt mondták, JonBenet-nek krónikus ágybavizelési problémái voltak, így Patsynek reggelente mosási rutinnal kellett ezt megoldania. Tehát egy újabb ilyen esettől miért akadt volna ki? A karácsonyi izgalmakkal, a késői fennmaradásokkal és partikkal, arra készülve, hogy elutaznak, és általánosságban szabadságon vannak, akkor nagy valószínűséggel egy anya ezt még inkább balesetnek tudja be és nem idegesíti fel magát. Nem elég azt gyanítani, hogy feszült volt a közeledő utazás miatt; ez nem elégendő ok. Ez nem elég ahhoz, hogy azt mondja Patsy JonBenet-nek, hogy „már 182 alkalommal pisiltél be és már nem bírom tovább”, aztán úgy megüti a lányát, hogy az átrepül a szobán. Az anyák nem viselkednek így hirtelen. Senki sem viselkedik így. Természetesen az ágybavizelés probléma pedig sokkal inkább reggel okoz problémát, mint az éjszaka közepén. Túl sok ilyen bukkanón kell átugrani, hogy ez működjön.

A többi lehetséges indítékkal, amit felvetettünk, is ez a helyzet: azzal. hogy JonBenet hirtelen ki akart szállni a szépségversenyek világából, és ezt Patsy nem tudta kezelni. Ez megint egy olyan forgatókönyv, aminél bukkanókon kell átjutni ahhoz, hogy működjön. Minden arra utalt, hogy JonBenet szeretett fellépni, igazából nógatta a szüleit, hogy engedjenek neki több ilyet. A család boldog napot töltött együtt, és ha az egy ilyen dologgal jön elő, amikor csak arra tudott gondolni, hogy Michiganbe utaznak, utána pedig a Disney hajóra, teljesen kilóg a sorból. Ez nem egy olyan dolog, ami az éjszaka közepén merül fel. Ha Felmerült volna, JonBenet felment volna a szülei hálószobájába és megtette volna a bejelentését, ezáltal bevonva Johnt és Patsyt is, ami azt jelenti, hogy az egyik szülő nem tudott volna úgy kiakadni, hogy a másik ne lépett volna közbe. Ha pedig egy anya-lánya nézeteltérés bontakozott volna ki lefekvés időben, akkor John és Burke is hallották volna. Ez így nem működik.

Amikor a csapatomat felkérték konzultációra egy lehetséges családon belüli erőszakkal kapcsolatban, vagy amikor bűnügyi nyomozati elemzést tanítottam Qunaticóban vagy egyéb rendőri szervnél, azt szoktam hangsúlyozni, hogy a legkritikusabb pont az, ami az áldozat családjában történt napokkal vagy hetekkel a bűncselekményt megelőzően.

1996 karácsonya boldog időszak volt a Ramsey család számára. Egyébként is szerették a karácsonyt, részben a gyerekek izgatottsága miatt, és ez volt életük egyik legjobb időszaka.  John cége billiódolláros bevételt termelt. Patsy felgyógyult egy szörnyű és halálos kórból. A gyerekek boldogok voltak. JonBenet elvarázsolt mindenkit, ő és Patsy szívesen jártak együtt a versenyekre, annak ellenére, hogy mások mennyire tartották értékesnek azt. A család várta a michigani vakációt és az utat a Disney hajón. 

Most, néhány órával később ezt a gyönyörű kislányt halálra fojtogatták, beverték a fejét, megkötözték, és otthagyták az alagsor borospincéjében. Hogyan jutsz A pontból B pontba?

Az első dolog, amire a profilozáskor figyelünk, az a kiváltó stresszor: valami az elkövetőt arra sarkallta, hogy úgy viselkedjen vagy reagáljon, ahogyan tette. Itt nem volt ilyesmi. Semmi nem történt. Mindegy JonBenet mennyire piszkolta össze az ágyat (ha egyáltalán ez volt; a bugyijában a pisifoltok származhattak abból, amikor a halál beálltával a hólyag elereszt), nem gondolom, hogy Patsy minden kontrollt elveszítve erőszakosan reagál, miközben nyilvánvaló, hogy a kislányt mindennél jobban szerette, és ne adj’ Isten halálra fojtogassa őt. Ez egyszerűen nem így történik. Lennie kellett volna valamilyen előzetes viselkedésnek, ami feltételezi, hogy ez lehetséges, de egyszerűen nem volt ilyen.

Említettem, hogy amikor először találkoztam Patsyvel, egy nagy keresztet viselt a nyakában. Gyakran látok bűncselekménnyel vádolt embereket, akik hirtelen vallásossá válnak, és azon gondolkodtam, hogy az a stressz, amin keresztülment, volt-e az apropója ennek a nyakláncnak. De miután lehetőségem nyílt a Ramsey család fotóinak a megtekintésére, láttam, hogy ugyanezt a keresztet viselte már évek óta. Megtudtam, hogy a gyülekezetük papjától kapta a rákbetegsége kezelései alatt. Semmi nem utalt arra, hogy vallásos hite és csodálatos gyógyulásának hite ne lett volna őszinte.

Összegzés

Igazából, nem lehet egy ilyen ügyet, mint ez, összefoglalni. Nem állítom, hogy tudom, ki tette; csak azt gondolom, hogy van ötletem, ki nem tette, és ezt próbáltam bemutatni.

Bár ezt mondom, mégiscsak be kellene mutatnom egy elméletet arról, mi történhetett. A viselkedésbeli és a törvényszéki bizonyíték, amit láttam és olvastam, arra vezetett, hogy úgy gondoljam, JonBenét Ramsey gyilkosa fehér férfi volt, meglehetősen fiatal, akinek személyes bosszúja volt John Ramsey ellen és ezt úgy szándékozta kivitelezni, hogy beszennyezi és elrabolja tőle azt, ami számára a világon a legértékesebb.

Úgy vélem, behatolt a házba, amíg a család távol volt, vagy az alagsor ablakán keresztül, vagy kulccsal, magával vitt egy sokkolót, egy tekercs ragasztószalagot, és gombolyag zsinórt. A terve az volt, hogy mozgásképtelenné tegye JonBenét, elrabolja és molesztálja őt. Ez egy személyes indíttatású bűncselekmény volt. A váltságdíjkövetelés gondolata csak másodlagos volt, és lehet, hogy nem is azalatt történt, amíg az ismeretlen elkövető a házban volt. Ez vonatkozhat a Patsy jegyzettömbjén írt levélre, és ez vonatkozhat az 118.000 dolláros összegre is. Ez, mivel nem volt indoka ilyen kis összeg követelésére, csak valami érvelés féle lehet.

Az is elképzelhető, hogy hozott magával egy rövidebb váltságdíj követelést, de amikor aztán lett rá ideje, megváltoztatta a tervét és a Ramsey család saját papírjára írt, ami ott volt a konyhapulton, miközben a haragja egyre nőtt. Mennyire rossz és sértő lenne ez a Ramsey családra nézve?

A magas kockázatot enyhítette a behatoló számára a ház elrendezésének komplexitása. Elbújhatott a pincében, amit az elemlámpával - amit magával vitt - be tudott világítani, tájékozódhatott a helyiségek között. Az ismeretlen elkövető fellopózott JonBenét szobájába, miután a szülők odafent elaludtak, mozgásképtelenné tette a gyereket egy Air Taser sokkolóval, ami nem csap zajt, leragasztotta a száját, és levitte az alagsorba, amit már leellenőrzött, ahol Patsy ecsetjének a nyelét és a saját zsinórját használta, hogy a gyerek nyaka köré tekerje. A kezeit is szorosan megkötözte. Vagy szándékosan, vagy nem, a fojtószorítás vagy megölte, vagy majdnem. Amikor rájött, mit tett, bepánikolt és befejezte egy ütéssel a fejre. Aztán, ahelyett, hogy a holttestet elvitte volna a helyszínről, pánikszerűen elmenekült.

Ez csak egy lehetőség. Egy másik lenne, hogy ez egy szándékos emberrablás volt, egy vagy több tinédzser vagy fiatal által elkövetve, akik jártak a Ramsey házban és látták John fizetési csekkjét. Talán JonBenét egyik bébiszitterének a barátai voltak, munkások, barátok barátai; ez csak találgatás. De egy tini számára 118.000 dollár rengeteg pénz. Naiv is lehetett annyira, hogy fogalma sem legyen arról, hogyan kell egy emberrablást végrehajtani, pláne egy hatéves kislányét.

Annyira vakmerő és meggondolatlan is lehetett, hogy behatolt a házba, és ott várt, miközben megírta a váltságdíj követelő levelet, amit elfelejtett elvinni magával. Ebben az esetben a sokkoló és a fojtó eszköz is a kontroll eszköze volt inkább, mint a kínzásé. A vaginába történő behatolás jelenthette a fiatalember alkalmi szexuális kísérletezgetését is, mivel lehetősége nyílt rá. Ez a fajta viselkedés nem ritka. Hangsúlyozzuk, amikor rádöbben, hogy megölte, vagy majdnem megölte az áldozatot, bepánikolt volna és menekül.

Normális esetben, egy tini vagy egy csapat tini összeomlana, mint egy kártyavár, amikor a nyomozókkal szembekerül. De amennyiben soha nem kerülne gyanúba, mivel mindenki a Ramsey házaspárra fókuszál, talán el tud tűnni a radarról.

A tény marad, nem vagyok biztos benne, ki ölte meg JonBenét Ramseyt, és a tény, hogy a gyilkost nem találták meg és nem ítélték el, szörnyű igazságtalanság. Ez az igazságtalanság csak abban az esetben súlyosbodik, ha a rossz embert gyanúsítják.

Mindig azt mondtam, egy gyermek meggyilkolásánál nem történhet rosszabb egy szülővel. Azt hiszem, tévedtem. A gyilkosság és aztán az, hogy ezért magát a szülők okolják sokkal rosszabb.

Évi

John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 4. rész

Az ügy érlelődik

Az erőteljes nyomozati erőfeszítések ellenére a következő hónapokban és években, az ügy vázlatai és körvonalai ugyanazok maradtak, mint az elején: a rendőrség John és Patsy Ramsey-re koncentrált, mint elsődleges gyanúsítottakra a lányuk megölése kapcsán, és állandó feszültség volt a rendőrség és a kerületi ügyész irodája között. A rendőrség okkal mondhatta, hogy az elsődleges gyanú a Ramsey házaspárra irányul, mivel úgy gondolták, ők tették, ahogyan a Los Angeles-i rendőrség O.J.Simpsont tekintette a fő gyanúsítottnak a Nicole Brown Simpson és Ronald Goldman gyilkosságok kapcsán – egyszerűen nem volt más nyilvánvaló okuk arra, hogy másfelé keressenek. A rendőrség minden bizonnyal hitt ebben. Arról számoltak be, hogy a korábbi egységem Quanticóban hitt ebben, és minden bizonnyal ebben hitt a bulvársajtó, a hivatalos újságírás, és a közvélemény nagy része. De ahogy az ügy nőtt, néhány ember – beleértve engem is – fokozatosan aggódtunk, hogy mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogyan kellett volna, ha az elkövető személye annyira világos lett volna, ahogyan a boulderi rendőrség feltételezte.

A nyomozás kuszasága elég nyilvánvaló volt. Mielőtt még egyáltalán eljutottam volna Boulderbe, Larry Mason őrmestert, aki vezető nyomozó volt, eltávolította Eller, mivel belső információt szivárogtatott ki a médiának. Később tisztázták őt. 1997 májusa környékén Linda Arndt és Melissa Hickman nyomozókat is eltávolították az ügyből.

A probléma a rendőrséggel és a Ramsey házaspárral az volt, annak ellenére, hogy Patsy vagy John tette-e, hogy a nyomozók sem értettek egyet abban, hogy melyikük volt. Az eredeti jelentés az volt, hogy spermát találtak az áldozaton, ami férfi elkövetőre utal. De ez a jelentés sem lett aztán helytálló, és márciusban a kézírás elemzése kizárta Johnt, mint a levél íróját, de Patsyt nem tudták kizárni. Szóval egy csomó spekuláció felé irányult.

Szeptemberben, egy a Ramsey házban lefolytatott kutatás olyan elemi szálakat tárt fel, amelyek azzal a kötéllel mutattak egyezőséget, amellyel JonBenét kötözték meg. De a ragasztószalag és a kötél többi részét nem találták meg, ami azt sugallta nekem, a jegyzettömbbel és a tollal ellentétben - valamint a festőecset törött nyelével, ami a fojtáshoz kellett - a kötél és a ragasztószalag nem a házból származott.

Néhány héttel ezután John Eller-t lecserélték Mark Beckner parancsnokra. Valamivel egy hónapnál kicsivel később a rendőr szakszervezet bizalmatlansági indítványt nyújtott be Tom Koby rendőrfőnök ellen, aki később bejelentette a visszavonulását. Néhány napon belül Eller is bejelentette, hogy tervezi a visszavonulását. Végül Koby helyére Beckner került. A gyilkosság egy éves évfordulóján, hiába fókuszáltak a Ramsey házaspárra, nem neveztek meg egy gyanúsítottat sem és senkit nem tartóztattak le.

Bár egy gyilkosság mindig szörnyű és hosszútávú következményei vannak az áldozat családjának és barátainak az életére, még soha nem találkoztam olyan üggyel, ami ennyire pusztítóvá és bomlasztóvá vált volna a nyomozó hatóság számára. Alex Hunter felkérte Dr. Henry Lee törvényszéki tudóst és Barry Scheck ügyvédet és törvényszéki DNS specialistát, mint tanácsadókat. Amennyire tudom, egyiküknek sem sikerült előre mozdítani az ügyet. Ahelyett, hogy leszűkítené a fókuszt, a lehetséges bizonyíték új darabja inkább  több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Steve Thomas nyomozó nagy hangsúlyt fektette a tényre, hogy JonBenét a halála estéjén ananászt evett, azzal ellentétben, amit a Ramsey szülők állítottak, de úgy tűnt, azt sem vette figyelembe, ami véleményem szerint óriási felfedezés volt, hogy olyan DNS mintát találtak a bugyijában és a körmei alatt, ami nem egyezett sem a szülőkével, sem más olyan személlyel, akit ebben az ügyben vizsgáltak.

Számomra az, hogy a súlypontot erre a két lehetséges nyomra helyezték, sokmindent elmond a Ramsey gyilkossági nyomozás kiegyensúlyozatlanságáról. Mik a következtetések abból, hogy Patsy állítja, nem adott enni a lányának, nem látta JonBenét enni, vagy ananászt szelni az éjszakán, amikor meghalt? Miért hazudna ilyesmiről Patsy? Mi ebből a stratégiai előny?

Hogy hangzana? „JonBenét felébredt, éhes volt ezért adtam neki egy ananászt”? Ez teljesen ártalmatlan; egyáltalán nem azt sugallja, „Ó, és amíg ébren volt, megöltem őt.” Sokkal egyszerűbb lett volna Patsynek kimagyaráznia magát, mint hazudni erről. Mégis ragaszkodott a verziójához. Talán a kislány felébredt és maga evett ananászt. Talán John vagy Patsy adták neki, csak elfelejtették. Talán a behatoló adta neki. Ha ez előbbre vitte is az ügyet, csak nagyon kis mértékben.

Mi a helyzet a DNS-el? Az áldozat körmei alatt és a bugyijában idegen DNS-t találtak, ami erősen arra utal, hogy volt egy ismeretlen elkövető. Lehet, hogy az anyag a körmei alatt a sárban való ásástól származik (a coloradói télben), és talán valamilyen szerves anyaggal érintkezett. Talán valamikor az utóbbi időben egy másik kislány hordta a bugyiját és az ő genetikai anyaga volt az.

Ismeretlen eredetű fanszőrt is találtak a takaróján. Ismét feltehetjük, hogy teljesen természetes magyarázata van ennek, hogy esetleg valaki más aludt az ágyában. A bizonyítékok különös helyekről kerülhetnek elő.

Mégis, a rendőrség és a közvélemény még mindig abban hitt, hogy a Ramsey család tette, legfőképpen azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt külső gyanúsított továbbra sem. Ez feltűnő hasonlóságot mutat z 1954-es clevelandi Sheppard gyilkosság ügyével. Dr. Sam Sheppardot, csontkovácsot, azzal vádolták, és el is ítélték, hogy megölte felségét, Marilyn-t, július negyedikén. Sheppard azt állította, hogy egy titokzatos idegen betört a házukba, őt leütötte, és megölte a feleségét. Később megtartottak egy második tárgyalást, és kiengedték a börtönből, de továbbra is úgy gondolták az emberek, hogy ő követte el a bűncselekményt. Csak az utóbbi időben bukkant fel olyan bizonyíték, ami arra utal, hogy a néhai Dr. Sheppard ártatlan volt, és valótlanul gyanúsították, tönkretéve az életét. Ha más nem, akkor a Sheppard ügy tanulságos mese arról, hogy valamihez csak azért ragaszkodunk, mert nincs bizonyítékunk az ellenkezőjére.

A nyomozás egyik ága az volt, hogy John Ramsey múltjában keressen bármilyen jellegű gyermekbántalmazásra vagy szexuális bántalmazásra, helytelen magatartásra utaló jeleket. Semmit nem találtak. Sem az első gyermekei kapcsán, sem a második gyermekei kapcsán, sem az első felesége révén, sem mással kapcsolatban. Semmit. Ez egy nagyon, nagyon fontos pont volt, mert a pályafutásom során is úgy találtam és Dr. Stanton Samenow munkatársam is azt mondta mindig, hogy az emberek nem tudnak kibújni a jellemükből. Ha úgy is tűnnek, az azért van, mert még nem ismerjük elég jól a jellemüket. Senki nem lesz hirtelen gyermekbántalmazó….vagy egyéb. Mindig van fejlődési viselkedés, gondolatok és tettek mintázata. Nemcsak a rendőrség vizsgálta meg John Ramsey életét, hanem a bulvársajtó is. 

Tehát mi történt? Egyikünk sem tudja, de nézzünk néhány lehetőséget, amit megfontoltak vagy adódott.

A „mi lenne, ha?”-k

Egyik forgatókönyvnek sem volt tökéletesen értelme, egyik sem volt elvarratlan vég nélküli, sem az, amelyik a Ramsey házaspárt tette felelőssé, sem az, amelyik egy vagy több külső behatolóra gyanakodott. Ha bármelyik jó lett volna, már rég megoldották volna az ügyet, még a boulderi rendőrség gyilkossági ügyek terén szerzett csekély tapasztalatai ellenére is. Amit biztosan kijelenthetünk, hogy nem a kislány írta a váltságdíj követelő levelet, aztán követett el öngyilkosságot úgy, hogy megfojtotta magát, és nem egy félresikerült elrablás eredményeként halt meg, bár néhány elmélet nagyon bizarr volt. Megpróbáljuk követni Sherlock Holmes kijelentését, miszerint „ha kizártad a lehetetlent, ami marad, bármennyire valószínűtlen is, az az igazság.” Lássuk, hova jutunk ezzel a megközelítéssel.

Első forgatókönyv: Patsy véletlenül megöli JonBenét egy dühroham alatt. Miért? Talán már annyira elege volt az ágybavizelésből. Arcon ütötte a kislányt, aki elveszítve az egyensúlyát, valami keménybe ütötte a fejét. Vagy ugyanez a forgatókönyv, kivéve a motiváció egy kicsit mélyebb: JonBenét makacs és pimasz lesz, és azt mondja az anyjának, hogy elege van a szépségversenyekből, többé nem akar menni. Patsy hisztériás lesz, mivel a lányán keresztül másodkézből tudja megélni a fantáziáit. Patsy kiakad, teljes erővel megüti a gyereket, amikor egy pillanatra teljesen elveszíti a kontrollt. JonBenét beüti a fejét, ahogyan fentebb bemutattuk, és meghal vagy súlyosan megsérül.

Most mi legyen? Patsynek valamit tennie kell a pánik közepette. Felrohan a hálóba és felébreszti Johnt. „Szívem, véletlenül megöltem JonBenét egy dühkitörés miatt. Nem tudom mi ütött belém. Mit tegyünk?”

John összeszedi magát annyira, hogy megkérdezze, hogyan történt. Patsy elmeséli hogyan esett neki JonBenét a fésülködő asztal szélének. „Oké”, mondja John. „Jobb, ha elvisszük őt a sürgősségire és azt mondjuk, baleset történt.”

„Nem,” ellenkezik Patsy. „Mi van, ha meglátják az ujjaim nyomát az arcán (vagy vállán, hátán, fenekén, bárhol), és rájönnek mi történt?” 

„Oké, igazad van. Jobb, ha egy elfajult emberrablásnak tüntetjük fel.”

„Hogyan csináljuk?”

„Szükségünk van egy váltságdíj követelő levélre, és úgy kell beállítanunk mintha az elrabló ölte volna meg. Kössük össze a kezeit, és tegyünk a nyaka köré egy fojtófát, hogy megfojtsuk.”

„Arra az esetre, ha az emberrablás nem lenne eléggé hihető, jobb, ha úgy állítjuk be, mintha szexuálisan molesztálták volna.”

És ez így mehetett volna még tovább.

Most, hogy ezt olvassák, remélem némileg képtelennek tűnt az önök számára is. Ha így van, akkor miért? Kielemezzük, mi az, ami nem stimmel itt, és meglátjuk, az elárul-e valamit magáról az ügyről.

Kezdjük az alapfeltételezéssel. Képes volt Patsy megölni a hatéves lányát, és ha igen, miért és hogyan? Tegyük félre az indíték kérdését egy pillanatra. Először a törvényszéki bizonyítékokkal kell foglalkozni.

Ahogyan korábban már szó esett róla, a halottkémi jelentésben egy hétszer négy hüvelyk méretű halántéki vérömleny szerepel, amely egy nyolc és fél hüvelyk méretű koponyacsonttörés felett található, mely egy nyolcszor egy és háromnegyed hüvelyk méretű agyzúzódást okozott. Ez egy tompa tárgy okozta sérülés. Én úgy becsültem, hogy egy ekkora ütés egy háromszáz font súlyú férfit is leterített volna. Ő pedig egy negyvenöt font súlyú, hatéves kislány volt.

Szóval, ha Patsy okozta a halálos ütést, jóllehet véletlenül, hogyan tette? Nyitott tenyérrel tette? Ököllel? Nincs bizonyíték vagy vallomás arra vonatkozóan, hogy John vagy Patsy valaha JonBenét fenekére csapott volna. Mi okozhat olyasmit, hogy Patsy kirobbanjon, és olyan erővel üssön, ami betakar akár egy háromszáz font súlyú embert is? Tegyük fel, hogy megütötte a lányát. Valószínűleg JonBenét ellenkezett vele. Az ütéstől elvágódhatott és beütötte a fejét valaminek a szélébe, vagy a padlóba olyan erősen, ami vérömlenyt, törés és a szürkeállomány zúzódását okozhatta, ahogyan arról a halottkém beszámolt? Igen, lehetséges, de JonBenét fejsérülésének leírása sokkal inkább felel meg egy tárgy által okozottnak, mintsem egy kézzel vagy ököllel okozott behatás másodlagos sérülésének.

Ez pedig egy olyan forgatókönyv, amit meglehetősen nehéz megfejteni. Azt kell feltételeznünk, hogy az események, amelyek JonBenét halálához vezettek, a kislány szobájában kezdődtek. Ha Patsy hirtelen megharagudott rá, akkor az erre adott reakciónak a szobában kellett kezdődnie, vagy valószínűleg a hozzá tartozó fürdőszobában, amennyiben a harag kiváltója az ágyba vagy nadrágba vizelés volt.

Hogyan tovább? Patsy felkapta a legközelebbi nehéz tárgyat, amit talált és fejbe verte vele a gyerekét? Semmi értelme. Mi volt az a tárgy? Bár soha nem azonosították egyértelműen, a rendőrség arra gyanakodott (gondolom jó okkal), hogy az egy nehéz elemlámpa volt, vagy az, amit a konyhában találtak, vagy egy ahhoz hasonló. JonBenét szobájában volt az elemlámpa? Miért? Ha nem, honnan származott? Azt mondta Patsy, „Itt vársz, kisasszony, és amikor visszajövök, megkapod a magadét!”, majd lement a földszintre, hogy felhozza a lámpát és megbüntesse vele a lányát? Vagy olyan mérges volt, hogy lerángatta JonBenét a konyhába vagy a pincébe, hogy kiszabja ezt a szokatlanul kemény büntetést, és még erősebben ütötte meg őt, mint ahogy tervezte.

Ezt nem hiszem. Egy anya, aki hátsón sem billenti soha a hat éves lányát, hirtelen olyan impulzívvá válik, hogy betöri a fejét. Soha nem láttam gyerekekkel szemben spontán megnyilvánuló erőszakot, ha korábban nem volt erre irányuló viselkedés.

De tegyük fel, hogy Patsy ilyen erősen ütött. Hol történt? A hálóban? A fürdőszobában? A konyhában? Az alagsor boros pincéjében? Nos, hol talált a rendőrség nagy mennyiségű vért?

Sehol!

Pályafutásom során szép számmal nyomoztam tompa tárggyal okozott sérülések kapcsán, és egy jellegzetesség következetes, ez pedig a vér. Amennyiben a rendőrségnek van gyanúsítottja tompa tárggyal okozott támadással kapcsolatban, az első tanács, amit adni szoktam a kihallgatás stratégiában, hogy meg kell figyelni, hogyan reagál a gyanúsított, ha közlik vele, hogy vérnyomot rögzítettek rajta, a ruháján, a kocsijában, bárhol. Mivel túlnyomó többségben az áldozat vére olyan helyre kerül, ami terhelő a gyanúsítottra nézve.

A Ramsey eset helyszínén azonban nagyon kevés vér volt. Azért, mert a gyilkosnak volt ideje feltakarítani? Nem gondolom. Az ilyen jellegű bizonyítéktól nagyon nehéz megszabadulni. Házon kívül kell az ilyet elvégezni, ahogy véleményünk szerint O.J.Simpson is tette, és az ő háza nem is volt bűnügyi helyszín. Teljesen valószínűtlen, hogy bármely gyilkos – belső vagy behatoló – elég rendesen fel tudta volna takarítani úgy a helyszínt, hogy nagy mennyiségű vért eltüntessen.

Folytatása következik.

Évi

John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 3. rész

Találkozás a helyi rendőrséggel

Miután befejeztük a beszélgetést, Morgan megkérte a Ramsey házaspárt, hogy menjenek át egy másik irodába, míg én tájékoztattam Ellis Armisteadet és Pat Korten média tanácsadót a benyomásaimról. Morgan meg akarta beszélni az arra délutánra tervezett találkozót a boulderi rendőrséggel. Azt mondta, szeretné felajánlani nekik a tanácsadói szolgálataimat, és Tom Koby rendőrfőnököt megkérni arra, hogy osszon meg nyilvános információkat, melyek semlegesíthetik a dezinformációk hatalmas mennyiségét, ami Morgan szerint nyilvánosságra került.

A rendőrkapitányságon, kb. 10 percnyi autóútra, rengeteg újságíró vette körül az elülső lépcsőt, így az oldalsó ajtón kísértek be minket a parancsnoki tárgyalóba. Bemutattak Koby rendőrfőnöknek, Eller parancsnoknak és egy rendőrségi jogi tanácsadónak. Ehhez társult még a média tanácsadó és három ügyvéd – Morgan, Hal Haddon és Patsy ügyvédje, Patrick Burke -, azonnal láttam Koby rendőrfőnökön, hogy nem számított ekkora csoportra. Koby azt mondta, felkeszült arra hogy bizonyos kiszivárogtatásokat megbeszéljen, de anyagi részleteket nem akar ilyen körülmények között megvitatni. Este hét órára sajtókonferenciát tervezett és meglehetős hévre számított a média irányából azzal az elterjedt hiedelemmel kapcsolatban, hogy a rendőrség elfuserálta az áldozat utáni keresést azzal, hogy nem fésülte át a teljes pincét, elvesztette az ellenőrzést az emberek felett a házban, és ezáltal kritikus mértékben tönkretette a bűnügyi helyszínt.

A rendőrfőnök halk szavú, profi szakembernek tűnt nekem. Másrészt, Eller mimikája és gesztusai azt tükrözték, hogy „ne zavarj”. Koby kiment, hogy találkozzon az embereivel, majd 10 perccel később visszatért, hogy szeretnék hallani a mondanivalómat. Elmondták, hogy korábban az önéletrajzom másolatát átadták a rendőröknek.

Koby elhagyta a termet, hogy előkészüljön a sajtótájékoztatóra, Eller lett a találkozó vezetője. Közömbös volt és úgy tűnt ez idejének nem éppen produktív kihasználása.

Azzal kezdte, hogy elmondta, tanúként fognak kezelni. A beszélgetésünk közben derült ki, hogy aznap reggel beszéltem a Ramsey házaspárral. Felszaladt a szemöldöke, és szarkazmussal a hangjában így szólt: „Ó, szóval beszélt Ramsey-ékkel!”

Egy idő után elegem lett ebből a hozzáállásból és így szóltam: ”Nézze, azért vagyok itt, hogy segítsek. Ha nem érdekli, akkor legyen. Más dolgom is van, úgyhogy elindulok.” Majdnem ugyanezt mondtam az atlantai rendőrségnek 16 évvel korábban, amikor ott voltam a gyermekgyilkosságok nyomozása kapcsán. Nem, őket nagyon is érdekli, hárított Eller, és másnapra két másik nyomozóval szerveznek le beszélgetést számomra. Megkérdezte, tagja voltam-e az Academy Group-nak, egy tanácsadó cégnek, amely egykori quanticoi ügynökökből alakult. Mondtam, hogy nem voltam tagja, de több tagjukat is kiképeztem. Úgy hallottam, hogy a rendőrség kapcsolatba lépett Pete Semerick-el, aki egyike azon ügynökönknek, akik az egységem tagjai voltak, és aki ezzel a csoporttal dolgozott később, hogy a váltságdíj követelő levél tartalmát elemezzék.

Ebben az időben kezdtem hallani arról, hogy amikor először felvette velem a kapcsolatot Ellis Armistead, a Ramsey házaspár ügyvédje Gregg McCrary-val is felvette a kapcsolatot, akit annak idején én vittem az egységemhez, és aki nagyon sok fontos ügyben dolgozott, amíg Quanticoban volt. Morgan elmondta, hogy valójában soha nem beszéltek személyesen, de Gregg nyilvánosan bejelentette, hogy ebben az ügyben nem fogadna el felkérést, mivel az ilyen eseteknél általában az derül ki, hogy a szülő vagy egy másik, a családhoz közel álló személy az elkövető, és számára most is így néz ki az eset, és nem szeretne egy táborban lenni a gyilkossal.

Én sem akartam, de csalódott voltam és némiképp szomorú azért, ahogyan Gregg ezt megközelítette. Olyan volt, mintha egy elődiagnózist állított volna fel egy betegségről anélkül, hogy megvizsgálta volna a pácienst, abból a statisztikai valószínűségből kiindulva, hogy a páciens beteg. Gregg azóta az ügy gyakori média kommentátora lett. Én biztosan nem kérdőjelezem meg az indítékait az általa hozott döntések miatt. De el kell mondjam, hogy amikor Quantico-ban vezettem a nyomozás támogató részleget, nagyon aggódtam volna, ha úgy érzem, hogy bármelyik ügynököm idő előtt kiértékelt volna egy ügyet, vagy egy adott irányba elhajolt volna, hogy kedvezzen a helyi nyomozó hatóságnak. Mindig arra törekedtem, hogy a konzultációinkat és véleményünket a lehető legkevésbé határozza meg a külső befolyás. Ezért, amikor a helyi rendőrség elküldte nekünk a tényeket és az ügy anyagait egy adott esetben, az alapszabály az volt, hogy az egyetlen dolog, amit nem küldenek el nekünk, az a gyanúsítotti lista. Nem akartuk, hogy ez befolyásoljon minket.

Ahogy az ügy haladt előre, Gregg kinyilatkoztatta a véleményét. Ugyanakkor engem kritizált a következtéseimért, amit az információk teljessége nélkül hoztam meg.  Mivel neki a nyilvános forrásokon kívül nem volt semmilye, csodálkoztam, honnan volt neki az ügyről elemzése. Ahogyan Gregg, én is úgy indultam neki az ügynek, hogy erős lehetőségét láttam annak, hogy a Ramsey házaspár belekeveredhetett az ilyen típusú bűncselekmények statisztikája alapján. De én megtartottam magamnak az ítélkezést, amíg nem láttam erre bizonyítékot.

Azzal ellentétben, amit állítottak, soha nem kértek fel arra, hogy elkészítsem a gyilkos profilját és soha nem is tettem így. Soha nem volt meg minden szükséges anyagom ehhez. A szerepemet abban láttam, hogy az ügyvédekkel együtt dolgozva megbecsüljem, hogy az ügyfeleik érintettek voltak vagy sem, és hogy a rendőrségnek átadjam a tapasztalatom, amit ezernyi emberölési nyomozás elemzésében és kutatásában megszereztem. Eljutottam oda, hogy azt tanácsoltam Ellernek, hogy ha még nem tettek így, akkor vegyék fel a kapcsolatot Ron Walker-el az FBI denveri területi irodájánál. Eller arca rezzenéstelen maradt, nem tudtam meg, hogy kapcsolatba léptek-e Ronnal vagy sem. Az volt a benyomásom, hogy nem tervezte bevonni sem az FBI-t sem más magasabb szintű hivatalt. 

Hadd említsem meg itt, hogy nem voltam kapcsolatban Ronnal ennek az ügynek a kapcsán. Senkivel nem beszéltem az irodából, nem kértem, nem akartam, és nem is volt belső információm az FBI-tól.

A találkozó nem tartott 45 percnél tovább, és amikor véget ért, az oldalsó ajtón kísértek ki minket, a lehető legmesszebb a médiától.

Azon az estén Koby rendőrfőnök rendesen meglepett minket, amikor számonkérte a sajtót a félrevezető hírekért. Különösen egy agresszív riportert leckéztetett meg, akinek elmondta, el sem tudja képzelni, milyen érzés egy bűncselekmény során elveszíteni egy gyereket. A rendőrfőnök elmondta, hogy számos potenciális gyanúsított van képben, és hogy a nyilvánosságnak tudnia kell néhány információról, de nem mindenről. Hozzátette, hogy a törvényszéki vizsgálatok eredménye részletekben fog megérkezni a következő néhány hétben. Amit senki nem tudhatott előre, az az volt, hogy néhány fontos eredmény idővel megérkezett, de a kapcsolat a rendőrség és Alex Hunter kerületi ügyész irodája között olyan szegényes volt, hogy a rendőrség azt sem tudta elmondani az ügyészeknek, hogy mijük van.

A nyomozók

Január 10-én, pénteken reggel Bryan Morgan kíséretében, a rendőrkapitányságon találkoztam Steve Thomas és Thomas Trujillo nyomozókkal. Mindketten ápoltak, jól öltözöttek voltak a késő húszas, korai harmincas éveikben. Bemutatkozásuk során szívélyesek voltak. Bementünk egy kihallgató helyiségbe, melyben egy asztal volt elhelyezve négy székkel.

Morgan lefektette a szabályokat, melyek szerint válaszolok bármely különleges kérdésre a Ramsey üggyel kapcsolatban, és általánosságban beszélek arról, mit tettem, hogyan tettem és milyen benyomásaim voltak. A nyomozók azt mondák, semmi gondjuk ezzel. Azt kérdezték, van-e nálunk bármilyen felvevő készülék, mi elmondtuk, hogy nincsen.

Megkérdezték a teljes nevem, a születési helyem és időm, az otthoni címem és telefonszámom, stb. Amikor mondtam, hogy Brooklynban születtem, egyikük jelezte, hogy észrevett egy kis akcentust a beszédemen. Bemutattam a hátterem és tapasztalataimat körülbelül 15 percen keresztül, mely után mindkét férfi azt mondta, hogy le vannak nyűgözve. Morgan hozzátette, „John a legjobb abban, amit csinál, ezért kell odafigyelnetek arra, amit mond.” Kicsit feszélyezett ez az ajánlása, de hagytam.

 

Elmondtam nekik az eddigi elemzésem tapasztalatait, és hogy miért hittem el, amit a Ramsey házaspár mondott. A két nyomozó nonverbális jelei azt mutatták, hogy érdekli őket, amit mondok. Elmondtam, hogy ezen a ponton úgy hiszem, hogy az indíték személyes volt és John Ramsey-nek célzott. Úgy gondoltam, hogy a 118.000 dolláros összeg, amit a levélben követeltek, lényeges, mivel pontosan ugyanez az összeg volt a cégének a bónusz összege, melyet elektronikusan letétbe helyeztek a nyugdíj előtakarossági számlájára.

Elmondtam, hogy véleményem szerint a levél írója harmincas, negyvenes fehér férfi, némi üzleti háttérrel. (Amikor lehetőségem nyílt részleteiben tanulmányozni a levelet, kissé lejjebb vittem az életkor jóslatomat. A kor a legbonyolultabb tényező egy bűnügyi nyomozás elemzésekor, mert a valós életkor és a viselkedésbeli kor nem mindig egyezik.)

Elmondtam, hogy a levél üzleti stílusban íródott, és egy bizonyos ponton a zsaroló már nem tudta teljesen álcázni magát. Tudni akarták, hogy szerintem egy személy írta-e a levelet. Azt mondtam, ezt gondolom, és hogy valaki olyannak kell lennie, akinek vagy szándékosan, vagy véletlenül tudomása van erről a bónusz összegről. Ha véletlenül, akkor az ismeretlen elkövetőnek látnia kellett valami papírt erről az összegről vagy John irodájának asztalán vagy a pulton vagy valahol a házban. A bűncselekmény maga és a helyszín kevert volt, szervezett és szervezetlen is, amely erősen arra utalt, hogy ez a személy kriminálisan egyszerű, naiv. Habár, ha nem is volt profi bűnöző, kellett, hogy legyen benne egyfajta merészség ahhoz, hogy behatoljon egy házba, megöljön egy gyermeket, miközben a szülők a házban tartózkodnak. Még maga a levél is kevertséget mutatott. Nagyon hosszú volt egy váltságdíj követelő levélhez képest, mindenféle nem odatartozó anyag volt benne, amihez tervezésre és szervezésre volt szükség, hogy össze lehessen rakni. Másfelől, a papír és az íróeszköz a házból származott. Ez vagy a tervezés hibájára vagy túltervezésre utal – hogy csak a házban lévő anyagot használták, hogy ne hagyjanak plusz nyomot. De ebben az esetben az elkövetőnek tudnia kellett, hogy a család elég ideig marad távol ahhoz, hogy legyen idő megírni a levelet.

Azt mondtam, attól függetlenül, hogy ki követte el a gyilkosságot, családtag vagy behatoló, nem hiszem, hogy a levelet a tett után írták. Egész pályafutásom során, soha nem láttam senkit ekkora kontrollal és mentális jelenléttel, hogy egy ilyen hosszú és körülményes levelet meg tudjon írni. Egyszerűen nem volt ennek értelme.

Semmi arra utalót nem találtam, hogy a szülőknek bármi indítékuk vagy okuk lenne arra, hogy megöljék a gyermeküket. Ahogy meg tudtam ítélni, JonBenet a mindene volt az apjának. Miután pedig egy lányát már elveszítette, biztosan túlóvta őt.

A két nyomozó nagyon figyelt és komolyan megfontolták az elemzésemet. Elmondtam, ahhoz, hogy ezt az elkövetőt elkapják, a rendőrség és az ügyészi hivatal megnyilvánulásainak, pozitívnak és bizakodónak kell lenniük. Lépésről lépésre átvettem velük a megelőző intézkedéseket, amiket a múltban kidolgoztam. Egy profil önmagában nem lenne ilyen értékes, de ami hatékony lenne, ha megpróbálnának a médiával együttműködve a támadás előtti és utáni viselkedésmintákat nyilvánosságra hozni, hátha valaki, aki közel áll ehhez a személyhez, felismeri őket. Ezt még azelőtt kellene megtenni, mielőtt az emlékek halványulni kezdenek.

„Nézzék csak az Unabomber ügyét”, mondtam. „Az Unabomber végzete az lett, amikor megírta a közleményeit. Akkor volt már valami értékelhetőnk. Elkezdtük megérteni az indítékait. Most azzal, hogy ezt a levelet nyilvánossá tesszük, megvan a lehetőség, hogy valaki felismeri és egy névvel szolgál nekünk. Ha akkor a manifesztót nem közöltük volna le a New York Times és a Washington Post hasábjain, Theodore Kaczynski még ma is valami montanai kunyhóból terrorizálná az országot.

Azonnali eredményt hozó technika lenne, ha az újságokban és a hírdetőtáblákon a levél másolatát közzétennék. 1989-ben, Jana Monroe különleges ügynök (most helyettes vezető különleges ügynök a denveri területi irodánál) egy tampai ügyön dolgozott a csapatomnak. Ebben az ügyben egy asszonyt és a tini lányát, akik látógatóban voltak a térségben, holtan találták Tampa Bay-ben. Nyilvánvalóan szexuális bűncselekmény áldozatai lettek. Az egyetlen kézzelfogható bizonyíték egy odafirkantott jegyzet volt, amit a nő kocsijában találtak, és azt az útvonalat adta meg, ahogyan a motelből eljutnak oda, ahol a kocsit megtalálták. Amikor a többi nyom nem vezetett eredményre, Jana megkérte a helyi rendőrséget, hogy tegyék ki a jegyzetet a helyi hírdetőtáblákra, hátha valaki felismeri a kézírást. Néhány napon belül, három különálló személy, akik sohasem találkoztak, felhívták a rendőrséget és azonosították a kézírást, ami egy engedély nélküli alumínium vágányszerelő férfihez tartozott, aki elégtelen munkát végzett mindhármuknál. Elfogták, bíróság elé vitték, bűnösnek találták és elítélték emberölésért.

A nyomozóknak tetszett ez az ötlet.

 

Folytatása következik

Évi

John Douglas profilozói munkája a JonBenet Ramsey ügyben – 2. rész

Először az volt a benyomásom, hogy ugyanez a birtokosi érdek és gondoskodás volt tetten érhető, amikor JonBenet testét megtalálták, de ebben az esetben inkább kényelemből lett a test letakarva és nem a védelem valamint a gondozói ösztön miatt.

Amikor John Ramsey megtalálta JonBenet testét, egy darab fekete ragasztó volt a szája elé ragasztva, a kezeit megkötözték, és kötél volt a nyakán egy darab fához erősítve. Ami engem itt érdekelt, az John első ösztönös megmozdulása – az első dolog, amit tett – hogy letépte a ragasztót a szájáról, és megpróbálta leszedni a kötelet a csuklójáról. Csak meglazítania sikerült, levenni nem. Majd felvitte a lányát.

Az első kérdés, amit feltettem magamnak, hogy ha John ölte meg a lányát, vagy köze volt a halálához, majd utólagosan beállította a helyszínt, mintha egy szadista betörő műve lett volna, miért rombolná szét a beállított helyszínt azzal, hogy eltávolítja a ragasztót és meglazítja a csuklón a kötést, mindenki mást, leginkább a rendőröket megelőzve. Ennek nem volt értelme.

Az ügyvédek azt mondták, hogy volt egy kis mennyiségű vér JonBenet bugyijában, láthatólag a hüvelyből, valamint mégegy folt, ami ondónak tűnt. Ez, természetesen férfi elkövetőre utal, és amennyiben a DNS passzolni fog John Ramseyéhez, akkor nagyon egyszerű lesz az ügy kimenetele. Kiderült, hogy denveri látogatásom fő oka az volt, hogy kiértékeljem Ramseyt az ügyvédek javára. Bár ezzel nem rukkolhattak elő, az volt a határozott érzésem, hogy tudni akarták, bűnös-e az ügyfelük.

Azonban mielőtt találkoztam John Ramsey-vel, az ügyvédeknek megjósoltam, hogy a rendőrségi laboratóriumi elemzés azt fogja kihozni, hogy nem volt JonBenet testén vagy alsóneműjében ondó. A szexuális indíttatású bűncselekmények, különösen a gyermekek ellen elkövetettek alapján, tapasztalataim szerint ez az elkövető nem az a fajta volt, aki megerőszakol egy kislányt. Bárki, aki ilyen erővel és agresszióval öl – akár a fojtogatásról, akár a tompa tárggyal elkövetett sérülésről beszélünk – nem fogja azzal tölteni az idejét, hogy hagyományos közösülést hajtson végre, hanem más módon bántalmazta volna, akár az ujjai vagy valamilyen tárgy bevezetése segítségével, hogy demonstrálja a kontroll feletti hatalmát és a megvetést, és hamarosan többet tudtunk meg a hüvelyi horzsolásokról és zúzódásokról. De nagyon szkeptikus voltam az ondóvizsgálat eredményét illetően.     

Az ügyvédek által elmondottak értelmében nyilvánvaló zúzódások voltak körben a gyerek fején, melyeket a lelkész (akkoriban nem tudtam a nevét) megpróbált úgy takarni, hogy Patsy ne lássa a seb méretét. Számomra ezen a ponton tiszta volt - noha nem tudtam, hogy Lee Foremannek és Bryan Morgannek is tiszta volt-e - hogy a bűnügyi helyszín nemcsak egy tébolyda állapotában volt, hanem többszörösen beszennyezték. Tudtam, hogy ez számos problémát jelent majd a rendőrségnek és az ügyészségnek, ha megvádolnak valakit és tárgyalásra kerül sor. 

Foreman elmondta nekem, hogy a Ramsey házaspár részt vett egy több mint két órás előzetes kihallgatáson és a kilenc éves fiukat (akinek akkor szintén nem tudtam a nevét) a szülők tudta és beleegyezése nélkül kihallgatta a rendőrség. Elmondták, hogy a fiú nem igazán értette, mi történt, és hogy többé nem fogja látni a húgát. A kihallgatás kiegészítéseként a Ramsey házaspár önként szolgáltat haj, vér és írásmintát, ha a rendőrség kéri azt. Ugyanezt a fiúk nevében is megígérték.

Január 8. estéjén, Bryan Morgan és Ellis Armistead, a Ramsey házaspár által felfogadott nyomozó, elvittek a Ramsey család otthonába. Armistead magas szőke férfi volt, korábban gyilkossági nyomozóként dolgozott, lezser modorú, ami ellentétben állt Morgan barátságos, de ellentmondást nem tűrő, irányító magatartásával. A látogatás célja számomra az volt, hogy megértsem a ház elhelyezkedését és a körülményeket és az események időrendi sorrendjét a gyilkosság éjszakáján és másnap reggel.

Az újságcikkek alapján, amiket olvastam, a Tudor stílusú ház négyemeletes volt, beleértve az átalakított padlást, és 1,3 millió dollárra becsülték. Két helyen hozzáépített a Ramsey család. Ahogy megközelítettük a házat, láttam, hogy a szomszédság a család hírnevének megfelelő. Elegánsnak tűnt, olyan típusnak, amire a helyi rendőrség odafigyel, és az egyetlen komoly bűncselekmény, amire az ember számít, a betöréses lopás pénzért, ékszerért, és egyéb értékekért. Megtudtam, hogy a házak közül sokban, beleértve a Ramsey házat is, jótékonysági fogadásokat tartottak, amely sajnos sokszor nagyon jó módja annak, hogy belső információkhoz jussanak a leendő célpontról. Belül, ezt azért vettem észre, mert a háznak jellegzetes stílusa volt, valamint a Ramsey család által hozzáépített részek miatt, az eljutás a lakás egyik részéből a másikba nem volt egyszerű. Nem lehetett eljutni egyik szobából a másikba zsákutca nélkül. A lakás szépen bútorozott volt, korabeli és antik darabokkal egyaránt. Két lépcső vezetett az első emeletről a másodikra, az egyik az a csigalépcső volt, amelyen Patsy megtalálta a váltságdíj követelő levelet. Nagyon ügyesnek kellett lenni ahhoz, hogy egy nagyméretű csomagot, mondjuk egy hat éves gyerek méretűt, fel vagy le cipeljen valaki azokon a lépcsőkön. A fő hálószoba, melyet a harmadik emeleten a padlásból alakítottak ki, el volt dugva, eltávolítva a ház többi részétől. Johnnak dolgozó részlege is volt odafent, Patsynek és neki külön fürdője és szekrénye volt.

JonBenet hálószobája egy közép- vagy inkább felső-középosztálybeli család hat éves gyerekének igényeinek felelt meg. Láttam néhány babát és emléket a szépségversenyekről. Bármilyen zaj jött is ebből a szobából, még ha jó hangos is, nehezen lett volna hallható az emeleten és a másik szárnyban, a Ramsey házaspár hálószobájában. Egy első emeletről érkező zaj még kevésbé, a pincéből jövőt pedig gyakorlatilag lehetetlen lett volna hallani a harmadik emeleten.

Kísérletképpen Armistead egyik nyomozóját beküldtem JonBenet szobájába és kértem, számoljon tízig fokozatosan emelve a hangját számolás közben. Mi a fő hálószobában voltunk. Míg el nem érte az ötös számot, nem hallottuk. A házban nem volt belső telefon vagy más felügyelő rendszer a felső emelet és a gyerekek hálószobája között. 

Azt is észrevettem, hogy féltucat bejárati ajtó van az első emeleten, és hogy JonBenet szobájának van egy erkélye, amit egy kis létrán könnyedén el lehet érni, vagy ha az ember rálép egy szemetes tároló konténerre.  

Az összbenyomásom az volt, hogy az elkövetőnek elég jól kellett ismernie a Ramsey ház elrendezését és a család érkezés-távozás idejét azon az éjjelen, valószínűleg megfigyelés által. 

Ez magas kockázatú bűncselekmény volt a behatoló részéről. Ez azonban nem jelenti, hogy tapasztalt bűnelkövetőről beszélünk. Amikor körülnéztem a házban, úgy éreztem, hogy amennyiben az elkövető külsős, olyan valaki lehetett, akinek a küldetése volt, hogy ártson a Ramsey családnak. A bűncselekmény helyszíne alapján nem tudtuk megállapítani, hogy JonBenet-t eredetileg az ágyában támadták-e meg. A rendőrség elvitte az összes ágyneműt és darabokat a szőnyegből, amelyek hordozhattak lehetséges vérnyomokat vagy egyéb más testfolyadék maradványt vagy szennyeződést, vagy egyéb bizonyítékot. Feltételeztem, hogy a gyereket felébresztették, és azonnal mozdulatlanná tették még a szobájában, mielőtt levitték volna az alagsorba.

Az alagsor veszélyes hely lett volna a behatolónak, ha a Ramsey házaspár felébred és lemegy. Csapdába esett volna.

Találkozás a Ramsey családdal

Január 9-én, reggel 9 óra körült találkoztam a Ramsey családdal a Haddon, Morgan és Foreman ügyvédi irodában. A kulcstalálkozó John-al történt, miután az ügyvédek úgy vélték, hogy ondómaradványokat találtak a testen és a helyszínen, ami az elsődleges gyanút rá irányítja. Bryan Morgan igen, Patsy viszont nem vett részt a Johnnal történt első találkozásomon. A találkozás elején elmondtam ki vagyok, kezet ráztunk és együttérzésemet fejeztem ki a veszteségük miatt. Mint kiderült, volt egy kis jelentősége annak a ténynek, hogy sem ő, sem Patsy nem tudták, ki vagyok. Később aztán, több forrásból is – beleértve Steve Thomas nyomozót – megtudtam, hogy az első könyvem, a Mindhunter, amit Mark-al írtunk, ott volt John Ramsey éjjeliszekrényén. Ebben a könyvben foglalkozunk a beállított helyszínnel, és többen arra gyanakodtak, hogy a Ramsey házaspár, vagy egyikük olvasta, és „megtanulta”, hogyan járjon túl a nyomozók eszén, azzal, hogy úgy tüntetik fel, mintha egy kívülálló ölte volna meg a gyermeküket. Legelőször is, azt kell mondjam, hogy sem ők, sem akárki más nem tanulta volna ezt meg azzal, hogy elolvasta a könyvet. Nem írtunk „hogyan” útmutatót, és bármely jó nyomozó átlátna egy ilyen primitív próbálkozáson. Ezenkívül, bármennyire is szerettük volna, hogy mindenki olvassa a könyvünket, és tudja, kik vagyunk, a Mindhunter nem volt ott John éjjeliszekrényén, vagy bárhol máshol a házban, és én elég rendesen körbenéztem a házban. 

Higgyék el, íróként megtanultam bárhol és bármikor észrevenni könyveket. A könyvünk nem volt rajta a rendőrség által elvitt tárgyak meglehetősen hosszú listáján, viszont a „Dave Barry könyv a kibertérről” igen.

Ez csak az egyike azoknak a valóságnak nem megfelelő információknak, melyek ezzel az üggyel kapcsolatban keringtek. John a velem való találkozás után olvasta a Mindhuntert, és a bűncselekmény idején teljesen ismeretlen volt számára a munkám.

Elmondtam neki, hogy ez nem egyszerű dolog, de az ügyvédei megkértek, hogy csináljak elemzést a bűncselekményről és alkossak véleményt arról, hogy milyen típusú személy lehet a felelős. Azzal vezettem be a beszélgetést, hogy valami hasonlót mondtam, mint amit az ügyvédeknek is előtte nap: a közforrásból kapott információk alapján nem állt jól a szénája. A családtagok mindig az első gyanúsítottak ilyen ügyekben, és a közvélemény azt sugallta, hogy ő és a felesége nem működtek együtt a rendőrséggel.

Meglehetősen szúrósan válaszolt, hogy ez nem is állhatna messzebb az igazságtól, és hogy ő és Patsy mindenben úgy jártak el, ahogyan mondták nekik, és rengeteg kérdésre válaszoltak. Mindazonáltal elismerte, hogy még nem vettek részt a rendőrség által lefolytatott mélyinterjún.

John lehangolt volt és szomorú. Előző nap volt lánya, Beth halálának az ötödik évfordulója. Kértem, hogy vezessen végig az eseményeken.

Karácsony napján és este, majd a másnap reggel, eljutva addig, amikor ő és Patsy észrevették, hogy JonBenet eltűnt. A Karácsony reggel jellegzetesen telt, a két gyerekkel boldogan bontogatták az ajándékokat, amiket a Mikulás hozott, mindkét szülő képeket készített. Úgy tudtam, ezek már a boulderi rendőrség birtokában vannak. Négy körül átmentek Fleet és Priscilla White házába karácsonyi ünnepi vacsorára, ahogy azt előző évben is tették. A White család körülbelül hat háztömbnyire lakott tőlük. John és Patsy mindketten egy pohár bort ittak a vacsorához. A White családnak két gyermeke volt, hasonló korúak, mint a Ramsey gyerekek. Mind együtt játszottak, majd röviddel este kilenc előtt hazatértek, miután kétszer rövid megállót iktattak be, ajándékok átadása céljából. John elmondta, hogy alvó lányát ő vitte annak szobájába, és maga is alváshoz készülődött, amikor Burke a segítségét kérte valamiben, így Patsy fektette le a lányát. 

Miután John ágyba dugta a fiát, felment a fő hálószobába, beállította az ébresztőt a következő reggelre 6 óra 30-ra, mivel Michigan-be készült repülni, egy kis kitérővel a két idősebb gyerekéért és leendő vejéért. A Ramsey család dzsipje a garázsban állt, ajándékokkal megpakolva.

Figyeltem arra mit mond, ráösszpontosítva a ragozására, lélegzésére, testbeszédére, a szóválasztására – összehasonlítva azokkal a tapasztalataimmal, amit több ezernyi erőszakos elkövetővel, áldozattal és azok családjával készített interjúk során szereztem. Átvezettem Johnt december 26-án, az egész reggelen és délutánon, addig amig felfedezte a lánya testét a borospincében. Amikor arról beszélt, hogy felvitte, pislogni kezdett, mintha újra látná maga előtt a jelenetet. Aztán zokogni kezdett.

Miután körülbelül két órát töltöttem Ramsey-vel, elnézést kért, és a mosdóba ment. Bryan Morgan-hez fordultam, aki egész végig ott volt a szobában, és egyszerűen annyit mondtam, „hiszek neki.”

„Oh, istenem, micsoda megkönnyebbülés!”, felelte Morgan. Hatvanas éveiben járt, szenvedélyes és elbűvölő volt, ha az akart lenni. Az volt a határozott benyomásom, hogy őszintén hitt abban, hogy az ügyfele ártatlan, de vágyott egyfajta megerősítésre, hogy ez az ösztöne helyes.

Amikor Ramsey visszatért, elmondtam neki, hogy már bűnözők százával ültem szemben, és néhányan annyira meggyőzőek voltak, hogy újra bele kellett néznem az aktáikba, hogy biztos legyek abban, a bizonyítékok valóban ellenük szólnak. Aztán azt mondtam, „Mr. Ramsey, ön vagy pokoli jó hazudozó, vagy ártatlan. Elhiszem, amit mond.”

Úgy tűnt, elégedett a válaszommal. Azt mondtam, „Miért nem megyünk el a rendőrségre és mondja el ugyanezt a történetet, mint nekem?”

Azt válaszolta, hogy az ő oldalukon áll és együttműködik. Morgan azt mondta, hogy egy ponton le fognak ülni a rendőrökkel, és megpróbál találkozni velük délután négy órakor.

Mondtam Morgannek, hogy kész vagyok Mrs. Ramsey-vel beszélni, de megváltoztattam a véleményem arról, hogy azt a férje jelenléte nélkül tegyem meg. Jelen lehet a beszélgetésen. Nem mondtam el se neki, se Morgannek, hogy miért változtattam stratégiát. Azt gondolhatták, hogy most már annyira bízom John-ban, hogy nincs szükségem Patsy verziójára. Az igazság azonban az volt, hogy mivel az elemzésem középpontjában John állt, leginkább az ő reakciói érdekeltek. Most, hogy vele már külön beszéltem, kíváncsi voltam, hogyan viselkedik, amikor Patsy mondja el a saját verzióját. Kíváncsi voltam, látok-e rajta bármilyen feszültséget, amikor a felesége beszél, vagy súrlódást kettejük között a reakciók vagy speciális részletek kapcsán.

Patsy Ramsey fekete pulóvert és szoknyát viselt. A nyakában függő hatalmas ón kereszt felkeltette a figyelmem. Gyakran láttam meggyanúsított embereket, akik hirtelen „vallásossá váltak”, és nagy, nyilvánvaló ügyet csináltak belőle, ezért magamban megjegyeztem, hogy majd átfutom a családi fotókat, hogy lássam, hordta-e máskor is ezt a keresztet, vagy bármi hasonlót. Elmondták, hogy Patsy le van szedálva, látható volt, hogy sírt és pihenésre van szüksége.

Bemutatkoztam neki, de ahelyett hogy kérdéseket tettem volna fel, mindkettőjüknek elmondtam, hogyan fogom elemzeni az ügyet, bár elmondtam, hogy nincs meg minden anyagom, ami normális esetben egy ilyen elemzéshez rendelkezésemre áll. Bemutattam a Crime Classification Manual-t (bűnügyi osztályozási kézikönyv), ami akkor készült és került kiadásra, amikor még az FBI-nál dolgoztam, és én voltam a vezető szerzője. Ennek a kézikönyvnek a célja az volt, hogy a bűnözői viselkedést osztályozza, segítséget nyújtva a rendvédelmi szerveknek, oly módon, ahogyan a DSM, a Mentális Betegségek Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve tette az egészségügyi ellátásban dolgozó szakemberek számára.

A CCM-ben négy fő kategóriát soroltunk fel az emberölésekhez – pénzügyi ok, személyes indíték, szexuális és csoportos ok – ezeken belül alkategóriákkal. Ebben az ügyben jelent volt a váltságdíj követelés (pénzügyi ok), nyilvánvaló szexuális támadás (szexuális ok), és utalás arra, hogy egy idegen csoport a felelős az elrablásért (csoportos ok). Az én véleményem az volt, hogy míg ebben az ügyben határozott utalások voltak a három fenti kategóriára, úgy gondoltam, hogy az elsődleges mégiscsak a személyes indíték volt, részben a bosszú és a megtorlás jegyeivel.

Ahogy ezt kimondtam, John Ramsey ismét sírni kezdett. Azt mondta, az ő hibája, hogy a lányát megölték, hogy valaki megpróbált törleszteni neki valamiért. Patsy ekkor nagyon lobbanékony lett és azt kérdezte, miért tenne ilyet valaki.

„Úgy hiszem, a gyilkos már korábban járt önöknél,” mondtam. „Azt gondolom, hogy Mr. Ramsey ismeri, vagy volt kapcsolata ezzel a személlyel, és ettől a ténytől rosszul érzi magát.”

Megkérdeztem tőlük, hogy bármelyikük észlelt-e szokatlan viselkedést bárki részéről a gyilkosság óta. Patsy azt mondta, hogy White-ék furcsán viselkedtek velük. Azt válaszoltam, hogy az emberek néha furcsán viselkednek az ilyen szituációkban, de nem azért mert bűnösek, vagy valamit rejtegetnek, hanem mert nem tudják, mit mondjanak vagy tegyenek. Én magam 1983-bam a betegségem, a kómás állapotom, és a hosszú felépülésem azzal kapcsoltam össze, hogy azok, akikről azt hittem, hogy közeli barátaim, soha nem látogattak meg a kórházban vagy később az otthonomban. Patsy azt mondta, hasonló élményei voltak a rákbetegsége idején. Közeli barátai közül többen soha nem látogatták meg. Azt mondta, hogy erős hite miatt élte túl a betegséget, és mert Isten kezére bízta magát.

A Ramseyékkel folytatott beszélgetés több pontján rápillantottam Bryan Morgan-re, és láttam, hogy könnyezik. Ez bebizonyította számomra, hogy valóban hisz az ügyfelei ártatlanságában, és teljes mértékben átéli azok hihetetlen mértékű veszteségét. Egyszer megkérte Johnt, hogy mutasson egy képet Beth-ről. John elővette a képet a pénztárcájából és elkezdett sírni. Morgan megfogta a vállát, ő maga is sírni kezdett és azt mondta: „John, annyira sajnálom.”

Ez vajon megjátszás volt, ami nekem szólt? Gyorsan levontam a következtetést, hogy nem. Úgy gondoltam, hogy miután több száz elkövetővel és áldozattal beszéltem, eleget tapasztaltam ahhoz, hogy felismerjem a valódi könnyeket.

Folytatása következik 

Évi