A kéz specialistája – Aki a bűncselekményét lefilmezi, többnyire elrejti az arcát. Sue Black ennek ellenére le tudja buktatni az elkövetőket

Egy videotöredéknek kellene az apa bűnét alátámasztania, melyet a sötét gyerekszobában vettek fel, a kamera éjszakai módra állítva. A felvételen a lány látszik, ahogy az ágyban fekszik, és egy kéz, amelyik a testéhez ér. A lány aktiválta a webkameráját, mert az anyja nem hitt neki. A tinédzser szexuális bántalmazással vádolta az apját. 2006-ban a férfinek bíróság előtt kellett felelnie, a vádlott azonban tagadta, hogy az ő keze lenne látható a videón.

Sue Black tudta, hogyan lehet valakit egy testrésze alapján azonosítani. Professzorként egy ideje a skóciai Dundee egyetemen oktatott igazságügyi antropológiát és anatómiát. Háborús övezetekben vett részt különböző bevetéseken, ahol nevet szerzett magának. A koszovói háborúban brit igazságügyi orvosszakértők csapatát vezette. A 2004-es cunami után az áldozatok azonosításában segített.

Sue Black, igazságügyi antropológus

DE: Eddig a pontig Sue Black csak elhunytak testét vizsgálta, élő ember kezét még soha nem analizálta. A bíróság pont ezt várta most a szakértőtől. A férfi a videón valóban a vádlott volt? Amennyiben igen: Elegendő egy kéz ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa?

Sue Black biztos volt a dolgában. A kézfej a kimerevített képen egyezett az összehasonlítási fotóval, amit a rendőrök az apa kézfejéről készítettek. Felismerte a férfit az erek mintázatáról. Meg volt győződve róla, hogy a kézfejek különlegesek, egyedi azonosításra alkalmasak, az erek minden embernél más és más útvonalon futnak a bőr alatt, ez a mintázat még az ikrek esetében is különböző.

A bíróság előtt egyetlen probléma adódott: a két képen csak a megegyező sajátosságokat tudta feljegyezni, megalapozott kutatásra nem tudott hivatkozni. „Statisztikailag nem tudtam megcáfolni, hogy 500 személy esetében lehetőleg 480 személynél ugyanazt a mintázatot találjuk” – mondja Black.

Év végén a férfit felmentették, mivel az esküdtek a lányt sem találták szavahihetőnek. Sue Black számára ez olyan vereség volt, amit nem tudott elengedni. Tudta: ha akkor a szakvéleményét a szükséges bizonyítékokkal alá tudta volna támasztani, az erőteljes tudományos alapot biztosított volna számára.

Létesített egy adatbázist, melybe különböző kezekről készült fotókat töltött fel. Költségvetés nem állt rendelkezésére, az első képekhez egy szemináriumsorozaton jutott hozzá, melyet rendőrök számára tartott. Kidolgozott egy rendszert, melyben minden anatómiai ismertetőjel elkülönítve kerül vizsgálatra: foltok, sebek, anyajegyek, bőrráncok. Kutatott és tanult.

A jobb oldali képen egy gyermekponorgráf fotón rögzített ujj látható, a bal oldali a gyanúsított ujjáról készült fotó

Ha Sue Black most a bíróság előtt vallomást tesz, elmagyarázza az esküdtszék tagjainak, hogy a kérdéses kézen látható ismertetőjeleknek különböző okai lehetnek. Egy részük genetikailag meghatározott, egy részük életünk során alakulnak ki. Elmondja, hogy több egyezőség is van, amely az ügyészség hipotézisét támasztja alá, miszerint valóban a vádlott férfi látható a bántalmazásról készült felvételeken. Vagy adott esetben eltérések láthatók, amelyek felmentik az illetőt.

Időközben egységesített eljárásmódot fejlesztett ki. Ha a nyomozók felkeresik, először a rögzített video vagy fotóanyagot elemzi. A kolleganője, tőle függetlenül ugyanezt teszi. Ezután egyeztetik az összes ismertetőjelet, amit felfedeztek. Az elkövető kezét csak ezután vizsgálják meg, hogy az ne befolyásolhassa őket.

2009-ben vezetett a munkájuk oda, hogy először elítéltek valakit. Kentben egy férfi lakását átkutatta a rendőrség, ahol terhelő fotókat foglaltak le, négy ázsiai kislányról, 8-10 éves korig. Minden képen egy felnőtt kezét lehetett látni. Black azonnal felfedezett néhány informatív részletet: a szeplők elhelyezkedését, a ráncok számát, a hüvelykujj körmén a fehér félhold alakját. A bal mutatóujjon feltűnt neki egy seb, amit a gyanúsított kezén is felfedezett. Így már különböző helyről származó ismertetőjelekre támaszkodhatott, ami a véleményét alátámasztotta. A bíróság előtt nem is kellett előadnia a szakvéleményét. Amikor a férfivel ismertették a szakvéleményt, bűnösnek vallotta magát. Black számára ezzel bizonyossá vált, munkája nagy jelentőséggel bír.

A ma 59 éves Susan Black az észak-angliai Lancasterben tanít. Életművéért 2016-ban megkapta a brit női lovagrend „Dame” címét. Amikor az emberi kéz kutatásáról szóló munkája van porondon, úgy beszél róla, mintha csak most kezdte volna el. Olyan statisztikai valószínűségre, amit a DNS-minta adhat, ez a módszer jelenleg még nem képes, panaszkodik Black. Ezért kezdte el a „H-unique” elnevezésű, 5 évre kialakított kutatási projektet, melyet az európai kutatási tanács 2,5 millió euróval támogat.

A ráncok is megegyeznek, jobbra a nyomozók által készített kép, középen és balra a bizonyíték fotók

Február óta önkénteseket keres Black, akik a kezüket több szögből lefényképezik és a képeket egy online felületre feltöltik. Legalább 5000 személyre van szükség, mondja Black, de igazából legalább tízszer ennyi főre számít. 50000 személy, akiknél az érmintázat különbözik egymástól. „Akkor valóban az lenne az érzésem a bíróság előtt, hogy a véleményeinket statisztikailag alátámasztottuk.”

A csapata egy eszközön is dolgozik a projekthez, amellyel az anyagot válogatják szét: egy algoritmus fogja a kézről készült képeket az egyes paraméterekre vonatkozóan átvizsgálni – és azokat automatikusan az adatbázis többi részével összehasonlítja. Az eszköz a rendőrség számára is nagy segítség lehet a gyermekpornográfiás felvételek óriási mennyiségének kezelésében, amelyeken az elkövetők keze és nemi szerve is látható. Hogy megvizsgálhassák, egy bizonyos kéz más képeken is felbukkan-e. Az archívumokban való kereséshez, hogy egy elfogott elkövető további bántalmazásról készült felvételeken is azonosítható legyen.

Sue Black továbbra is szakvéleményeket ír, melyek időközben ötből négy eset során az elkövető beismeréséhez vezetnek. „A rendőrség számára sokszor mi vagyunk a mérleg nyelve.” – mondja. Ha már megalapozott gyanú áll fenn, de az nem teljesen elegendő, az ő csapata lehet az, aki a hiányzó darabot szolgáltathatja.

Évi

15 év gyilkos elmék között

 Amikor 1972-ben megalakult az Amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda (FBI) Viselkedés Tudományi Egysége (BSU), az alapítók nem is sejthették, hogy 33 évvel később, 2005-ben egy televíziós sorozat formájában láthatja majd viszont a nagyközönség, miről is szól ez a munka, mit takar valójában a viselkedéselemzés kifejezés.

Sokszor, sok helyen kérdezték már tőlem, hogy miért érdekel a profilozás, a viselkedéselemzés, hogyan jött az életembe ez az érdeklődési terület. A tanárképző főiskolán kezdett jobban érdekelni az emberi viselkedés, hogy milyen tettek, magatartási formák mögött mi rejtőzik, kinek, hogyan determinálják élete történései a tetteit, s hogyan viselik annak következményeit.

2005-ben aztán berobbant a köztudatba a Gyilkos elmék (Criminal Minds) című amerikai tv-sorozat, mellyel úgymond megpecsételődött az én sorsom is.

Idén, 15 év, 15 évad után véget ért ez a nagyszerű sorozat, az alkotók úgy érezték, hogy nem érdemes tovább fűzni a történetet, mert egy idő után már csak ismételni lehet, visszakanyarodni és kicsit másképp tálalni azt, amit már egyszer feldolgoztak. Akkor is, ha a bűnözői elme túlságosan találékony és a bűnös fantázia kifogyhatatlan is. 15 év után el kellett engedni a viselkedéskutatókat, úgy kellett lezárni ezt az időszakot, hogy a rajongók szeretettel emlékezzenek vissza az FBI különleges ügynökeire.

A Gyilkos elmék az egyetlen olyan sorozat, amelyet az FBI is elismert. Véleményükben hangot adtak annak, hogy az epizódokban bemutatott profilozói munka 90%-ban megfelel a valóságnak, nyilván kellett azonban némi látványosság, hiszen ha teljesen a maga valójában mutatták volna be ezt a munkát, a néző tíz perc után elaludt volna, vagy másik csatornára kapcsol. Az évadok, és epizódok során visszaköszönnek a megtörtént bűncselekmények, valódi sorozatgyilkosokra hivatkoznak a szereplők, próbálnak párhuzamot vonni az aktuális sorozatbeli elkövető és a hírhedt gyilkosok tettei között. A producerek között az évek során felbukkantak egykori FBI ügynökök, Jim Clemente, egykori nagyszerű profilozó, akinek neve talán a JonBenét Ramsay ügy kapcsán lehet ismerős (az esetet feldolgozó minisorozat olvasható a blogbejegyzések között), hosszú évekig segítette a színészek munkáját, a karakterek megformálását, illetve az egyes epizódok történeteinek megalkotását. Volt olyan rész, amiben epizódszerepet is vállalt.

A Gyilkos elmék csapata az elmúlt 15 évben valódi családdá kovácsolódott, s olyan példamutató összetartást demonstráltak mind a szakmai-, mind a magánéletben, mely példaként szolgálhat a valódi életben a rendvédelemben dolgozók számára is.

 A csapat első évados, eredeti felállása sokat változott az évek során, sok karakter került be rövid időre, egy-egy évadra, s el kellett köszönnünk kedvenc profilozóinktól is. A legnagyobb megrázkódtatás talán Jason Gideon ügynök sorozatból való kilépése volt, mindjárt a második évadban, hiszen ő volt a csapat szíve, lelke és agya is egyben. A szerepet megformáló Mandy Patinkin mindannyiunk szívébe belopta magát, tudása, tapasztalata és megnyugtató hangja a csapat vezérfonala is volt egyben.

Egy –egy epizód külön is foglalkozott azzal, kinek milyen múltbeli esemény határozta meg az útját az FBI kötelékébe, néhány tragikus esemény pedig mégjobban összekovácsolta a csapatot.

Az évadok során előttünk válik kommunikációs összekötőből vérbeli profilozóvá J.J., vagyis Jennifer Jareau ügynök, Emily Prentiss pedig a második évad újoncából végül az egység vezetője lesz. Érdekes és egyben méltányolandó, hogy bár az FBI-nál viszonylag sokára fogadták el a női ügynökjelölteket, a sorozatban mindegyik női karakter megbecsülésnek örvend és jelentős szakmai fejlődésen megy keresztül, pozitív példát mutatva mindenki számára.

A sorozat „kézjegye” az első évadtól kezdve, hogy minden epizód elején és végén ismert tudósok, gondolkodók idézete nyitotta és zárta az eseményeket, természetesen az aktuális ügyhöz passzolóan.

15 év után el kell köszönnünk Jason Gideontól, Aaron Hotchnertől, Derek Morgantől, Emily Prentisstől, Spencer Reidtől, David Rossitól, Jennifer Jareautól, és Penelopé Garciatól. A többi karaktert most azért nem említem külön, mert a sorozat magját ezek a személyek alkották, ők hagytak mély nyomot mindannyiunkban.

Bár a sorozat bővítését is megpróbálták a Criminal Minds: Suspect Behavior nevű másik sorozattal, az két évad után nem hozta a hozzá fűzött reményket. Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a Gyilkos elmék a valaha készített legjobb, profilozást bemutató sorozat, s gyanítom, velem együtt még nagyon sokan újra és újra megnézik majd az egyes évadok epizódjait, mert még mindig rengeteg tanulnivaló van azokban a történetekben, amik még évekig lekötik a profilozás iránt érdeklődők figyelmét.

Köszönöm a 15 évnyi tudást, inspirációt, igényt a kutatásra, fejlődésre. Ez a blog leginkább ennek a sorozatnak köszönheti a létét, s ezért nem tudok eléggé hálás lenni.

„Én úgy hiszem, az emberiség konfliktusból született. Talán ezért él mindegyikünkben egy sötét oldal is. Néhányunk magához öleli. Néhánynak nincs választása. Mi többiek küzdünk vele. És a végén olyan természetessé válik, mint a lélegzetvétel. Egy ponton mindannyiunknak muszáj szembenézni az igazsággal. Önmagunkkal.”

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye - befejező rész

Síléceken halad a csoport befagyott folyók mentén. Először a Lozva, majd az Auspia mentén, mely céljukhoz, az Otorten hegyhez vezeti őket. A manysik rénszarvas szánjainak nyomát követik. Megcsodálják a bennszülöttek által fatörzsekbe vájt jeleket.

A túrázók hangulata jó, a pihenők során, a hátizsákokon ücsörögnek, nevetnek, egymást fotózzák. Idővel a menetelés fárasztóvá válik, a hőmérséklet csökken, esik a hó, délnyugati szél rángatja a kabátokat. Megkezdik a kapaszkodást az Otorten hegyre.

„Az erdő egyre ritkul, a fák egyre kisebbek. Érezni a magasságot.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 30.)

Ez volt egyike az utolsó bejegyzéseknek a Djatlov-csoport naplójában, mielőtt két nappal később valami történt. A mai napig nem tudni, micsoda. Csak egy biztos: A túrázókat rendkívüli állapotba hozta.

Ivanov később azt mondta a hozzátartozóknak, hogy a szeretteik megfagytak. Évekig ragaszkodott kutatásainak eredményeihez. Ivanov ügyvédként tevékenykedik, és a Szovjetuniónak éppen leáldozott, amikor 1990-ben mégiscsak nyilatkozik egy helyi lapnak.

Azt mondja, szeretne a családtagoktól bocsánatot kérni: „Mindenkinek azt mondták, hogy a túrázók extrém körülmények között megfagytak. De ez nem igaz. Haláluk valódi okát elhallgatták a lakosság elől.” Amikor egy pártfunkcionáriusnak mesélt a radioaktivitásról és a fényjelenségekről, az arra utasította, hogy zárolja az aktákat, tegye be az archívumba – és felejtsen el mindent. Ivanov a halálos ágyáig azt gondolta, hogy az égi fényjelenségek voltak felelősek a Djatlov-csoport tagjainak haláláért. De ezt a nyomot soha nem követhette.

Manapság rengeteg elmélet látott már napvilágot arról, mi okozhatott ekkora félelmet a túrázóknak, és miért haltak meg. Van, aki földönkívüliekről beszél, van, aki a Yetiről. Mások azt mondják. hogy a hegyoldal mentén leáramló erős szél úgynevezett infrahangot okozott, ami az emberi fül számára nem hallható, amitől azonban pánikba estek. Arra kényszerítette Djatlovot és társait, hogy belülről vágják fel a sátrat, hogy a szabadba menekülhessenek – ez azonban nem magyarázat a sérüléseikre. Néhányan úgy gondolják, hogy a csoport egy rakétateszt lökéshullámának következményeibe halt bele, amely teszt titokban zajlott – ez megmagyarázná az égi fényjelenségeket, de azt nem, hogy a csoport miért szóródott szét, és miért sérültek meg ilyen sokféleképpen.

Egy író, aki Alexej Rakitin álnéven ír, mivel tart az üldöztetéstől, azt állítja, tudja mitől szennyeződtek radioaktivitással a ruhadarabok, miért kellett a túrázóknak meghalni. Azt is, hogy a KGB feketébe öltözött munkatársai a keresőcsapathoz csatlakoztak.

Rakitin elmélete részletes kutatáson, logikus következtetéseken alapul, amiket azonban nem tud alátámasztani. Az elmélete ennek ellenére figyelemreméltó. Őrülten hangozhat, de nem annak hangzanak a Djatlov-csoport halálának a körülményei is?

Rakitin kortársakat kérdezett meg, a kutatás aktáit és a fotókat kiértékelte az archívumban, orvosokat kérdezett meg, életrajzokat kutatott át, ballisztikai röppályákat számolt ki, hogy a rakétateóriát megvizsgálja – és végül elvethesse. A misztikus jelenségek az égen, úgy sejti, szovjet légelhárítási repülők fénybombái voltak, amellyel éjszakai objektumokat kutattak fel a radaron.

Hogy megértsük Rakitin elméletét, vissza kell mennünk 1957-be, egy városba, amiről senki nem tudhat, 150 kilométerre, délre Szverdlovszktól.   Elektromos szögesdróttal körülvett lezárt terület. Itt csak olyan emberek élhetnek, akik 100%-ban hűek az államhoz, nincs átmenő forgalom, a leveleket cenzúrázzák.

A város neve Cseljabinszk-40. A Szovjetunió titokban plutóniumot állít elő, dúl a hidegháború.

1957 szeptemberében Cseljabinszk-40-ben felrobban egy 80 tonna radioaktív folyadékot tároló acéltartály, az ország felett gázfelhő úszik. A Szovjetunió több, mint harminc éven keresztül elhallgatja az akkori idő szerint világviszonylatban legnagyobb atomszerencsétlenségét.

Védőruhás férfiak járják át a területet, hogy a sugárzást megmérjék. Közöttük van a fiatal építésvezető, Georgij Krivoniscsenko. A férfi, akit mindenki Juri Krivonak hív, és akit másfél évvel később, 1959 januárjában a szerovi pályaudvaron mandolinjátéka miatt letartóztatnak, aztán elképesztően gyorsan szabadon is engedik. A túra időpontjáig – ezt egy elutasított felmondólevél bizonyítja – Krivo a titokzatos városban dolgozott.

Krivo tudja, hogy mit termelnek Cseljabinszk-40-ben, amiről a nyugati világnak csak sejtése van. Ha igaz, amit Alexej Rakitin feltételez, akkor az őt a Djatlov-csoport halálának központi figurájává tette. Akkor azok a fiatalok azért haltak meg, mert egy kémkedési manőver rosszul sült el.

Az Egyesült Államok kormányának Rakitin által idézett feljegyzése az sugallja, hogy a CIA a szverdlovszki területen titkos szovjet rakéták kifejlesztését kémkedte ki. Az ellenséges ügynökök veszélyesek lehetnek, amikor információt próbálnak meg zsákmányolni, kapzsiságukat azonban fel is lehet használni, az ember szándékosan téves információt szállít nekik. Rakitin szerint pontosan ez történt ezen a hegyen átvezető úton, amit ma Djatlov-hágónak hívnak.

A KGB – így hangzik Rakitin elmélete – közvetítők útján Cseljabinszk-40-ből radioaktív anyagot akart amerikai ügynököknek továbbadni. Az amerikaiak aztán, így szólt a terv, arra a következtetésre jutnak a próba alapján, hogy a plutónium mellett stronciumot is előállítanak. Ezzel az anyaggal a tengeralattjárók hajótestét vonják be, hogy elkerüljék a rozsdásodást. Ennek az információnak az ismeretében az USA olyan technológiát fejleszt ki, amely az anyag sugárzása folytán felkutathatja a tengeralattjárókat. A valóságban a szovjetek egy egészen másfajta bevonattal dolgoztak: titánnal.

Ehhez a megtévesztő hadművelethez lojális közvetítőkre volt szükség, akik az amerikaiak szemében, mint szovjet hazaárulók tüntették fel magukat, és nem feltűnő ürügyet kerestek arra, hogy találkozhassanak az amerikai ügynökökkel. Például egy kirándulás az Urálban.

A többi túrázó gyanútlan volt, a KGB ügynökök pedig feltünésmentes szállítási módot találtak az anyag szállítására, egy nadrágot és két pulóvert. Juri Krivonak kellett a hitehagyottat játszania, aki az anyagot a titkos városból kicsempészi. Rakitin szerint két további túrázót vonhattak be: Kolevatovot és Zolotarjovot. Rakitin az életrajzuk alapján gondolta róluk, hogy a KGB-nek dolgoztak.

Zolotarjov, az idegen, aki csoporthoz az indulás előtt nem sokkal csatlakozott csak, kitüntetett háborús veterán volt, és a képzése után Minszkben dolgozott egy speciális fakultáson. Karriert épített a szovjet államban, mielőtt hirtelen kiszállt és túravezetőként kezdett el dolgozni. Ez volt az álca az ügynöki csoportok vezető tisztjenként betöltött munkájához? Azért csempészték be a csapatba, hogy munkatársát, Juri Krivo-t támogassa? Zolotarjov egy rokona azt mesélte Rakitinnak, a családban nem volt titok, hogy a férfi a KGB-nak dolgozott.

A csendes Kolevatov egy ideig egy titkos uránprojekttel foglalkozott. Ott dolgozni kiváltság volt, ennek ellenére Kolevatov feladta, hogy Szerdlovszkban dolgozhasson. Rakitin számára ez csak úgy elképzelhető, ha magasabb helyről kapott erre utasítást.

Krivonak túrázóként álcázott nyugati ügynökökkel kellett volna találkoznia a hágón, és átadni nekik a ruhadarabokat. Zolotarjovnak és Kolevatovnak fotón kellett volna rögzíteni az átadást. Zolotarjov holttestének nyakában egy fényképezőgép volt, a filmen 36 kockának volt hely, az archívumban később csak 27 sérült képet találtak. A kezében jegyzettömb volt, amiből azonban semmilyen információhoz nem jutottak a nyomozók. Kolevatovnak is volt egy jegyzettömbje, amitől soha nem vált meg. Nem találták meg.

 

Ha úgy történt minden, ahogyan Rakitin gyanította, akkor 1959 február 1-én minden terv szerint haladt. A Djatlov-csoport idegen túrázókba botlik. Üdvözlik egymást, pár szót váltanak. De valami, egy ügyetlen megjegyzés, egy gyanúsan készített fotó a CIA-ügynököket gyanakvóvá teszi. Megértik: át akarják verni őket. Amikor legközelebb a Djatlov-csoporttal találkoznak, előretartott fegyverrel jönnek. A fiatal túrázóknak meg kell halniuk, de haláluknak nem szabad gyilkosságnak tűnnie. Djatlovnak és társainak szegényes öltözetben kellett kimenniük az éjszakába, hogy megfagyjanak. Néhányan védekeznek, őket megverik. A túrázók megadják magukat, elhagyják a táborhelyet.

Az ügynökök átkutatják a sátrat. Meglátnak a hegyoldalon lefelé egy tárbortüzet. Úgy tűnik áldozataik szívósabbak, mint gondolták, ezért elhatározzák, hogy véghez viszik a tervet. Előtte szétvágják a sátrat, hogy a menekülők ne lelhessenek ott oltalomra.

A cédrusfa alatti tábortűznél csak két férfivel találkoztak. Hol vannak a többiek? Az egyik férfit addig kínozzák, míg választ nem ad, ráülnek a mellkasára, úgy kényszerítik. A férfi ebbe bele is hal, minden külső sérülés hátra hagyása nélkül, tüdő ödémáéban, egyedül az ajkai körülötti hab utal a sérült tüdőre. A másik túrázó, Juri Krivo, a fára menekül, de elhagyja az ereje, leesik. Az ügynökök égő fadarabot szorítanak a lábához, hogy meglássák, az ájulást nem úgy tettei-e. Aztán magára hagyják, megfagy. További három túrázó szintén megfagy a nagy hidegben a hegyoldalnak felfelé.

Később, amikor a mentőcsapatok megérkeznek, a holttestek ruházatán majdnem az összes gomb és cipzár kigombolva, nyitott állapotban van. Rakitin számára ez annak a jele, hogy átkutatták a ruhákat. Ezenkívül hiányzik egy fényképezőgép is.

Míg az ügynökök a maradék orosz után kutatnak, azok visszaosonnak a cédrushoz és levetkőztetik halott társaikat, hogy magukat védjék a hidegtől. Egy szurdokban rejtőznek el, az ügynökök ott találnak rájuk.

A szituáció gyorsan eszkalálódik. Szolotarjov bordáit erős térdrúgásokkal összetörik, ahogyan Dubinyináét is, aki lehet, hogy kiabál, lehet, hogy csak hangos, ezért a dühös ügynökök kivágják a nyelvét. Kolevatovot a pisztoly markolatával, egy, a jobb füle mögé mért ütéssel leütik, Thibeaux-Brignolet agyonütik. A holttesteket a patakba dobják. Az ígért radioaktív anyag nélkül lépnek le.

A későbbi kutatás során a feketébe öltözött KGB-ügynökök gyorsan felismerik, hogy az átvételnél valami rosszul sült el. Most azt kell tisztázni, hogy az amerikaiak elvitték-e a próbát. A vezető államügyészt, Ivanovot Moszkvába rendelik, ahol elmagyarázzák neki, mi után kell kutatnia. Amikor a KGB megkapja a választ a radiológiai vizsgálat után, már nem kell tovább nyomozni, semmi nem láthat napvilágot a kudarcukról. Egy azonban biztos: az öt helyettes KGB elöljáró közül hármat hónapokkal később menesztenek.

A Djatlov-csoport halála: egy rosszul sikerült titkosszolgálati művelet kegyetlen vége. Rakitin úgy gondolja, így kellett történnie.

„Fáradtan, kimerülten készülünk az éjszakára. A sátorban vacsoráztunk. Nehezen elképzelhető egy ilyen komfort egy hegygerincen, metsző szélben, lakott területektől több száz kilométer távolságra.”

(A Djatlov-csoport közös naplója, 1959. január 31.)

 A csoport egy darab papírra szatirikus hangvételű újságcikkeket ír.

„Sport. A rádiótechnikai csoport, melynek tagjai Dorosenko elvtárs és Kolmogorova elvtársnő, új világcsúcsot állított fel kályha összeszerelés kategóriában: 1 óra, 2 perc, 27,4 másodperc.”

„Kérdés az Erivan rádiónak. Fel lehet melegíteni egy kályhával és egy takaróval kilenc túrázót?”

 

A kirándulók hangulata jó február 1-én, néhány órával a haláluk előtt.

Djatlov és társai összehajtják a sátrat, felcsatolják a síléceket a csizmáikra, az arcukba húzzák a kapucnit. Juri Krivo egy utolsó fotót készít, aztán a barátok elindulnak a sűrű hóban.

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 3. rész

Ivanov feljegyzi az esemény leírását az aktában: „A szolgálatot teljesítő kiáltásai ébresztettek fel: Emberek, nézzétek, nézzétek, micsoda különleges jelenség! Kiugrottam a hálózsákomból, és rohantam ki a sátorból, pamutzokniban, cipő nélkül, néhány gallyon álltam és egy nagy világos pontot láttam. Egyre nagyobb lett. A közepén felbukkant egy kis csillag, ami szintén növekedett. A pont északnyugat felől délnyugat felé haladt és a talaj irányába zuhant, majd eltűnt az erdő és a hegy mögött és egy fehér sávot hagyva maga után.”

Hasonlóról számolt be egy katonatiszt az államügyésznek Ivgyelben. Február 1-én és 2-án is, egymástól függetlenül számolnak be emberek arról, hogy az égbolton valami szokatlanul erősen világított és dörgött. Pontosan abban az időben, amikor a Djatlov-csoport a Halálhegyen tartózkodott.

A kirívó fénynek az égbolton, gondolja Ivanov, köze lehet a túrázók halálához. De március közepén, röviddel azelőtt, hogy egy keresőcsapat korán reggel egy újabb jelenségről számol be a Halálhegyen, Ivanovot hirtelen Moszkvába rendelik. Senkinek nem mondja meg, hogy miért.

Később a keresőcsapat tagjai arról számolnak be, hogy a visszatérése után Ivanovot mintha kicserélték volna. Többé nem beszél erőszakos cselekményről, sem égi jelenségekről. Folyton figyelmezteti a kollégáit arra, hogy „tartsák féken a nyelvüket.”

Eközben az öt addig megtalált túrázó holttestét Szverdlovszkban el kellene temetni. A párt figyelmezteti a hozzátartozókat, hogy ne csináljanak nagy ügyet belőle. A temetésről informáló plakátokat letépik. Ennek ellenére ezrek mennek el a gyászszertartásra.

Néhányan azon gondolkodnak, hogy Jurij Krivo testét, a szülei kérése nélkül, miért másik temetőben helyezik nyugalomra, mint a barátait, és miért leforrasztott koporsóban fekszik.

„Egy úgynevezett hotelben aludtunk. Egy ágyban ketten. Szása K. és Krivo a földön, az ágyak között. Kilenckor ébredtünk fel. […] Amikor langyos teát kaptunk, [Igor] Djatlov vigyorgott: ’Ha hideg a tea, menj ki és idd meg az utcán, ott meleg lesz.’ Eredeti gondolat.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 26.)

A csoport Vizsajt egy teherautó nyitott platóján ülve hagyja el. Hideg van. A nők hozzábújnak Krivohoz. Barátságról beszélnek. A kamerával fotóznak, amit magukkal vittek. Este favágóknál kapnak szállást. Átnézik újra a felszerelést. Miközben Szlobogyin mandolinon játszik, Kolmogorova a naplójába ír: „Ma van az utolsó nap, amit a civilizációban töltünk.”

„A hőmérséklet 5 fok. Meleg van, a sílécek nem jól csúsznak. Reggel óta készülünk. Ma van az utunk első napja. […] a szerencse ránk mosolyog.”

Egy litván férfi, aki ugyanezt az utat tervezi megtenni, mint a csoport, elviszi a csomagjaikat a szánján. A túrázók egy befagyott folyón próbálnak átkelni a csúszós havon. Sötétedéskor egy elhagyott településhez érnek. A házak egyike alkalmas rá, hogy ott töltsék az éjszakát.

Másnap reggel az egyikük alig tud felkelni a fájdalomtól. Isiász. Így továbbmenni veszélyes lenne, ezért elindul haza. A többiek búcsúzóul átölelik. Immár csak kilencen folytatják az utat, de azzal vigasztalódnak, hogy hamarosan újra látják egymást.

Május elején a hó elkezd olvadni. Április nem hozott eredményt. Már hetek óta fésüli át a keresőcsapat a hegyoldalt és a völgyet. Egyszer csak egy darab hús ragad a botra, amit a férfiak újra és újra a földbe szúrnak.

A segítők ásni kezdenek. A holttesteket egy behavazott szurdok alján találják meg. Egy hideg patak vize veszi körbe az összesimult testeket. Három férfi, egy nő, többségük teljesen felöltözve. Az utolsó túrázók. Közöttük van Kolevatov és Szolotarjov. 20 méterrel arrébb a keresők egy fenyőágakból készült tartót találnak, rajta annak a két elhunytak a ruhái, akiket először találtak meg fent a tűzrakóhely mellett, a cédrusfa alatt.

A négy ember a szurdokban találhatott menedéket? A már halott barátaikat húzhatták ki onnan?  Hogy a ruháikkal melegítsék őket? De miért nem vették fel akkor azokat a ruhákat? Már nem jutottak el addig?

A keresőcsapat egy tagja később azt mondja, hogy Ivanov nem készített fotókat, a tartót a ruhákkal meg sem nézte, csak sietősen elrendelte a testek kiemelését. Úgy tűnt, mondja a szemtanú, hogy már mindenre megvolt a válasza.

Az illetékes orvosszakértő súlyos sérüléseket talál a testeken. Ljudmilla Dubinyinának hiányoznak a szemgolyói, ezt még állattámadással meg lehet magyarázni. De a nyelvét is eltávolították. A gyomorban található alvadt vér arra utal, hogy a szíve még vert, amikor a nyelvét kitépték. A mellkas mindkét oldalán törött bordák találhatók. A halál oka: bevérzés a jobb szívkamrában.

Szolotarjov szemei is hiányoznak. A bordái szintén töröttek, az ő halála is erőszakos. A negyedik halott koponyája, egy férfi, akit Nyikolaj Thibeaux-Brignolle-nak hívnak, francia bányamérnök bevándorlók fia, töréseket mutat, mintha egy tompa tárggyal fejbe verték volna. Az egyik törés a halántéktól a szemöldökig halad.

Kolevatovnak seb van a füle mögött. Az orra valószínűleg eltört, ha lehet hinni az orvosszakértőnek, ő az egyetlen, aki fagyhalált halt.

Esésekkel ezek a sérülések nem magyarázhatók. De Ivanov nem foglalkozik a boncolási eredményekkel, nem kér további vizsgálatokat. egy más, különleges döntést hoz: Az államügyész szövetmintákat vetet a holttestekből és némi földmintát a patakmederből, ahol feküdtek. A ruhákkal együtt a mintákat átadja egy labornak Szverdlovszkba. Az aktáiban, a kérdés, ami foglalkoztatja, meg van jelölve: „Az elhunyt túrázók ruhái és testrészei radioaktivitással szennyezettek?”

A kutatók találnak valamit. Nem a szövet-, vagy a földmintákban. Ehelyett egy térdnadrág és két pulóver felületén, nagyon koncentráltan, csak néhány négyzetcentiméternyi területen radioaktív por mutatható ki.

A radioaktivitás nagyon tiszta formáját mérik, ami ebben a formában, a természetben alig fordul elő. Ami arra utal, hogy mesterségesen állították elő. Véletlenszerű szennyeződés lehetetlen, magyarázza a fő radiológus a szakvéleményében. A szennyeződés mértéke túllépi a radioaktív anyaggal dolgozó emberekre vonatkozó határértéket, még egy reaktorban dolgozó technikus sem tudna ilyen formában szennyeződni. Vagy az atmoszférából származik a por, vagy másfajta közvetlen kapcsolat útján került oda.

A lelet új kérdéseket vet fel. De úgy tűnik, ez Ivanovot nem érdekli. Néhány nappal később lezárja a nyomozást. Azt írja, hogy nincs jele idegenkezűségnek. Nincsenek küzdelemre utaló nyomok. A túrázók halálát „spontán erő” okozta. A radiológiai szakvéleményről a végleges hivatalos jelentésben egy szó sem esik. Egy elöljáró, a jelentés eredeti verziójából, mely az archívumban található, minden erre vonatkozó részt kihúzott.

„Ma töltjük először az éjszakát sátorban. […]Senki nem akar a sütő mellett aludni. Úgy döntünk, hogy Krivonak kell ott aludnia, mellette a szolgálatban lévő (Szása Kolevatov). Jurka nem bírja sokáig a hőséget, egy-két perc múlva felállt és hátrament a sátor hátsó részébe, szörnyen káromkodott, és árulónak nevezett mindenkit. Utána még sokáig veszekedtek valamin, de aztán végül csen lett.

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 28.)

 

Folytatása következik. 

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 2. rész

Megérkezése után Ivanon megvizsgálja a holttestek feltalálási helyét. Észreveszi, hogy a tábortűz nem sokáig égett, valamint hogy 4-5 méteres magasságban a cédrus ágai letörtek. Valaki felmászhatott oda. Ivanov felméri a távolságot a feltalálási helyek között. Mindegyik holttest a cédrus és a sátor között elhelyezkedő közvetlen vonalban fekszik.

Február 1-én – később így rekonstruálja Ivanov – a csapat felhúzta a sátrát éjszakára a hegyoldalban. Kényelembe helyezkedtek, készülődtek a vacsorához. Aztán, a sötétben, történt valami. Egy lavina ijeszthette meg a csoportot? Ehhez a hegyoldal túl sekélynek tűnik, ezenkívül Ivanon nem lát olyan nyomokat, ami arra utalna, hogy a hó megindulhatott volna, de kb. 20 méterrel távolabb emberi lábnyomokat lát.

Két ösvényen letaposott hó látható, melyek egymáshoz párhuzamosan futnak hegyoldalnak lefelé, mintha a csapat egy kis időre kettévált volna. Aztán az ösvények újra találkoznak, majd fél kilométer után eltűnnek a friss hó alatt. 9 pár láb, zokniban.

 

A januári éjszakák az Ural hegységben könyörtelenek. Néha mínusz 30 fok alá esik a hőmérséklet. Védelem nélkül minden perccel csökken az esély a túlélésre, a fiatal túrázók viszont kabátot, csizmát a sátorban hagytak.

Mi az, ami ilyen hirtelen kitépte őket a nyugalomból? Milyen hatalmas félelemérzés lehetett bennük, hogy védelem nélkül a sötétségbe és a hidegbe menekültek? Ezek a kérdések várnak arra, hogy Ivanov államügyész megválaszolja azokat. Nem sokkal megérkezése után megtalálják a következő holttestet a hegyoldalon. Rusztem Szlobogyin az. Hason fekszik, kabát nélkül, a teste alatt fagyott hó, ami előtte valószínűleg vizes volt. „Hullaágy”, így nevezik az orvosszakértők. Szlobogyin teste még meleg volt, amikor utoljára elzuhant, ezért olvadt el alatta a hó. Csak nála találnak ilyen hullaágyat a nyomozók. A többiek teste már kihűlt, mire felvették az utolsó pozíciójukat.

Ivanov megkapja a boncolás eredményét: mind az öt túrázó megfagyott. Djatlov orrhátán találnak egy kék foltot, az ajkain megszáradt vér, a jobb kezének csontjai szétzúzva. Szlobogyin koponyája törött, a halántékain véraláfutások, horzsolások a kézfejeken.

Küzdelem nyomai?

Ezenkívül hármuknál furcsák a hullafoltok. Ezek a foltok, melyek a halál után a megsüllyedt vérből keletkeznek, mindig a holttest legmélyebben fekvő részein alakulnak ki. A három test a felfedezéskor a hasán feküdt, a hullafoltok viszont a hátukon volt. Valaki megmozdította a túrázókat haláluk után?

Ezek a felfedezések azonban nem játszanak szerepet Ivanon vizsgálataiban, legalábbis a hivatalos aktákban nincs róluk említés. Ő mégis kételkedik abban, hogy baleset történt, mióta a szétvágott sátrat meglátta: hat hosszú vágás a tetőtől a padlóig, és számos kisebb a felső sarkokban. Valaki áthatolt az anyagon, hogy a sátorban lévőket meglepje?

Az északi Urálban él néhány ezer manysi, egy bennszülött csoport, akik vadásznak és rénszarvast tenyésztenek. Ivanov emberei egy manysi sátor nyomait találják meg a holttestek feltalálási helyétől nem messze.

A túrázók és a bennszülöttek összetűzésbe kerültek volna? Ivanon márciusban több manysit is előállíttat és kihallgat. Mindegyikük tagadja a vádakat. A sátorban a nyomozók összesen 1685 rubelt találnak és egy pálinkával töltött kulacsot. A manysi elkövetők nem fosztották volna ki a sátrat?

Igor Djatlov

Március közepén egy véletlen esemény a feje tetejére állítja a nyomozást. A Djatlov csoport sátrát elszállítják. A belső ügyosztály ügykezelésének Lenin szobájában lóg Ivgyelben, amikor egy nő lép be a szobába. Egy egyenruhát kellene itt megfoltoznia, a közelben lévő Gulagon dolgozott 30 évig varrónőként, kiismeri magát a sérült anyagok között. Rápillant a sátorra, majd azt mondja a nyomozóknak: „Ezt a sátrat belülről vágták ki.”

„Z. Kolmogorova veszekedést provokál a szerelemről.” (A Gyatlov-csoport naplója, 1959. január 24.)

A túrázók a következő szakaszt vonattal teszik meg. Kenyeret és fokhagymát esznek, énekelnek, beszélgetnek. Csak néha zavarják meg őket. Amikor a kalauz jön, a kis Ljudmilla a fapad alá bújik. Hogy néhány rubelt spóroljanak, nem mindenkinek vettek jegyet.

Miközben a fülke ablakai előtt a behavazott tajga csúcsai futnak el, a barátok a szerelemről vitatkoznak. Leginkább a fiatal lányok kezdik el újra és újra. Mi a szerelem? Mi a romantika?

Djatlov kedveli Kolmogorovát. De a csoportban senkinek nincs partnere, mindenki csak a húszas évei elején jár. Csupán Szolotarjov 37 éves, de ő is legényember. Folyamatosan változtatja a munkahelyét. Nem ismert, hogy mennyit árult el az életéről a túrázóknak: amikor katona volt a második világháborúban; A minszki elit egyetemi karon töltött képzéséről; és hogy miért mégis csak egyszerű túravezetőként dolgozik. A ruházata alatt, a pillantások elől védve, tetoválásokat visel, egy csillagot, egy répát, és kódolt betűkombinációkat: „DAERMMUASUAJA”, „G+S+P=D”.

Bár lassan beilleszkedik a csoportba – Szolotarjov idegen marad.

Lev Ivanov államügyész

„A 25 ülésnek 25 embert és 20 telepakolt hátizsákot és ugyanennyi síléc párt kellett befogadnia. Padlótól tetőig tele volt. Az első sor utas a székeken ült egy rakás sílécen és hátizsákon. A második sor utas az ülések támláján ült, a lábakkal az elvtársak vállai között.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 25.)

Hol van Kolevatov? A busz Vizsaj felé elindult, a túrázók körülnéznek, egyikük hiányzik. Alexander Kolevatovnál, aki 24 éves, mindennek megvan a rendje. A többiek pedánsnak nevezik. Ezért nagyon meglepő, hogy egy kis szünet után pont ő kési le a busz indulását. Talán megint az öreg pipáját szívta és elfelejtette az időt. De lehet, hogy megszegte a cigaretta tilalmat titokban, amit a férfiak kiszabtak magukra.

Később a dokumentumokból már nem lehet rekonstruálni, hogy Kolevatov másnak elmondta-e, miért kellett rá várniuk. Nem beszél sokat, magába fordul, óvatos. A többiek néha kitárulkoznak a személyes naplóikban. Kolevatov az övét titokban tartja.

A csoportnak meg kell kérnie a sofőrt, hogy várjon. Kolevatov, amikor beszáll a buszba, annyira kifulladt, hogy kiguvadnak a szemei.

Mialatt Szverdlovszkban az első holttesteket boncolják, a keresőcsapat tagjai napról napra vállvetve fésülik át a hegyoldalt, ahol a hó hol térdig, hol derékig ér. Néha a botok egyike beleütközik valami kemény tárgyba, a férfiak lázasan ásni kezdenek, lapáttal, kézzel, miközben a hó egy része visszaesik a gödörbe. Ott van valami! Csak egy ág az.

Éjszaka a segítők sátrakban alszanak. Vannak közöttük diákok, katonák, az eltűntek rokonai. De vannak férfiak is, akiknek nem teljesen ismert a missziójuk. Egy segítő később arról beszélt, hogy a sátrat hat férfivel osztotta meg, akik fekete dzsekiben voltak és pisztolyt viseltek. A KGB különítménye volt ez, valami érdekelte itt a titkosszolgálatot. Senki nem tudja, mi volt az.

Az azonban tiszta, hogy valami nem stimmelt. Egy belülről kivágott sátor, túrázók, akik csizma nélkül szaladnak ki a farkasordító hidegbe, hullafoltok, melyek nem egyeznek azzal, ahogyan a holttestek fekszenek. Mi okozott ekkora pánikot a túrázóknak? Honnan erednek a sérülések?

Egy nap Ivanov államügyész egy újságcikket ragaszt az egyik nyomozati aktába, amitől az ügy még misztikusabbá válik. A február 18-ai cikk címe: „Szokatlan égi jelenségek.”

A keresőcsapat egy tagja a saját szemével látta.

Folytatása következik.

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 1. rész

9 fiatal férfi és nő. Előttük a behavazott tajga és 16 nap szabadság. Kalandosnak ígérkezik.

1959 januárjának egy estéjén kilenc fiatal pakol egy hosszú kirándulásra. Izgatottan dobálják be a konzerveket a hátizsákba. Ellenőrzik, hogy minden megvan-e. Hét kiló kenyér és kekszek, zab, sűrített tej, füstölt sertéshús. Az idő szorít, indulniuk kell.

Szverdlovszk-ban, az Urali Egyetem politechnikai intézetének 531-es szobájában káosz uralkodik. Hangok suhognak át a szobán.

-Elfelejtettük a sót! Játszhatunk mandolinon a vonaton? Hol van Igor?

A szovjet Szverdlovszk – ma Jekatyerinburg – felett a gyárak füstje ül meg, éjszaka van már, amikor a csoport végre elindul a pályaudvar felé. Hét fiatal férfi, két fiatal nő, akik a szabadságot, a kalandokat keresik.

„Kíváncsi vagyok, mi vár ránk ezen az úton.” (A Djatlov-csoport közös naplója 1959. január 23.)

Néhány héttel később, február 26-án, három férfi gázol a mély hóban a Halat Szjal keleti hegyoldalán, a hegy neve a helyi lakosok nyelvén annyit jelent, hogy Halálhegy. Már napok óta többekkel együtt fésülik át a területet. A férfiak kilenc fiatal túrázót keresnek, akik az északi Urál messzeségében vesztek el. Alkonyodni kezd, egyre erősebben havazik, amikor a távolban észrevesznek valami sötét tárgyat. Minden lépéssel tisztábban látnak: előttük egy sátor, két sílécre erősítve, a bejárat előtti feszítőkötél elszakadva, hó borítja a belógó tetőt.

A férfiak megállnak, és kiáltanak. De nem hallani mást csak a szél fütyülését.

A sátorba belépve filccsizmákat, sícipőket, vatta- és filckabátokat, sapkákat látnak összevisszaságban. Egy kis sütő, néhány csomag kétszersült, egy nagydarab szalonna. Emberek sehol, de néhány napló szanaszét hever. A bejegyzések január 23-ával kezdődnek, és 31-én véget érnek.

A férfiak egyike, egy szverdlovszki diák ismeri a sátrat. Évekkel ezelőtt segített a barátjának, Igornak összevarrni. A sátor vászonból készült, valaki szétvágta.

Igor Djatlov, 23 éves, egy mérnökcsalád fia. Már a második egyetemi évében saját maga épített ultrarövidhullámú rádiókészüléket, és készített egy kis sütőt, amit a kirándulásaira magával vitt. Djatlov született vezető, szigorú, de nem humortalan, amikor nevet, látszik a rés a metszőfogai között.

Djatlov számára a kirándulás a világ egyik legszebb dolga volt, így mesélnek a barátai később róla. Az erdők és hegyek meghódítása, ebben az időben ez sok fiatal orosznak ad lehetőséget, hogy egy olyan államban lássanak valamit a világból, melyben nem lehet messzire utazni.

Végülis 1959 az akkori Szovjetunióban az olvadás ideje: Sztálin már több, mint öt éve halott, és az új elnök, Hruscsov vezetése alatt megindul a bezárt és jeges állam nyitása. Kevesebb cenzúra, ehelyett több szabadság a művészetek és a tudományok számára. Jó időszak ez a Djatlovhoz hasonló emberek számára.

Amikor 1959 január 23-án Djatlov és csoportja Szverdlovszkban beszáll a vonatba, Igor az egyetem legtapasztaltabb túrázója, aki az Urálba vezeti csoportját egy olyan túrára, amit a küszöbönálló 21. pártnap alkalmából szervez, 16 napon át, kereken 350 kilométeres távon keresztül síelnek át a tajgán, az Ojko-Csakur hegyre fel és onnan vissza. 3-as kategória, legnagyobb nehézségi fokozat. Ezért Djatlov a csapata tagjait gondosan választotta ki. Ismerik egymást, megbízik bennük.

Ott van például a 22 éves Zinajda Kolmogorova, az intézet túraklubjának a lelke. Már hat nagy túrát tudhat maga mögött. Az egyik alkalommal egy vipera marta meg és életveszélyes állapotba került. Aztán ott van a 20 éves Ljudmilla Dubinyina, két évvel korábban egy másik túrázó tévedésből fegyverrel meglőtte, de ő bátran viselte a fájdalmat.

Vagy a 23 éves Georgij Krivonicsenko, akit Jurij Krivonak is hívtak. Krivo vékony, elálló fülű fiú, inkább egy kis kópé, mint atléta, de hű barát, aki már gyakran elkísérte Djatlovot nehéz túrák során. Már elvégezte a tanulmányait az intézetben, de a csoport legtöbb tagjával jó barátságban van.

Jó néhány szakasz áll előttük vonaton, buszon, teherautón, míg végül felszállhatnak a sílécükre.

A vonaton Szerov felé a túrázók óriási örömmel néznek az út elé, készek az indulásra, amikor Djatlov hirtelen bemutat nekik valakit.

Mellette egy férfi áll, akit egyikőjük sem ismer. Már elmúlt 30, bajszos és svájcisapkát visel. Minden szem rá szegeződik. A férfit Szemjon Zolotarjovnak hívják, magyarázza Djatlov. Nem sokkal a túra megkezdése előtt jelentkezett az intézetben, hogy csatlakozna. Az új tag mosolyog, aranyfogak csillognak a szájában. „Hívjatok csak Szásának.”

„Eleinte senki nem akarta, hogy ez a Szolotarjov csatlakozzon, mivel idegen volt, de aztán mindannyian beleegyeztünk, mert ilyet nem lehet elutasítani.”

(Ljudmilla Dubinyina személyes naplója, 1959. január 23)

Átkutatják a havat. Katonák, hivatalnokok, önkéntesek. Emberek, akik halottakat keresnek, de élők megtalálásában reménykednek. 3 méter hosszú acélrudakat bökdösnek a hóba, már izomlázuk van.

Február 13-án kellett volna visszatérniük, de nem érkeztek meg. A hozzátartozók egyre jobban aggódtak, három éjszakán keresztül nőtt az aggodalom. Végül Djatlov testvére bejelentette a férfi eltűnését. Onnantól kezdve kezdték keresni őt és a barátait.

Egy nappal az üres sátor megtalálása után a segítőknek hegyoldalon lefelé feltűnik egy cédrusfa. A fa lábánál elszenesedett ágakat találnak, tűzgyújtóhely lehetett. Mellette valami kiemelkedik a hóból. Egy térd az.

A keresőcsapat két megfagyott férfitestet szabadít ki a hó alól, egyikük hason, a másikuk a hátán, mintha egymás mellett aludtak volna el.

Az egyik egy rövidujjú kockás inget visel, egy szétszakadt hosszú alsót, harisnyát, de se rendes nadrág, se cipő nincsen rajta. Az arca jobb oldalára szürke hab száradt, amit senki nem tud megmagyarázni. A másik férfi is kockás inget visel, egy erősen megégett hosszúszárú alsót, a bal lábán egy részben megégett pamutzoknit. Rajta sincsen sem csizma sem nadrág. A férfi orrának hegyéből valószínűleg madarak falatoztak, de mindkét férfit tudják azonosítani. A Djatlov-csoport tagjai, a megperzselődött ruhájú férfi Jurij Krivo.

„Aztán Jurij Krivo elkezdett énekelni…” (A Djatlov-csoport közös naplója, 1959. január 24.)

Reggel nyolc óra előtt nem sokkal fut be a vonat Szerovba. A következő Ivgyelbe csak délután indul, a túrázók szívesen töltenék az éjszakát a váróban, de nem engedik, hogy a teremben maradjanak, így a csoport kitart a hidegben.

Ekkor veszi Jurij Krivo kezébe a mandolint. A peron közepén rázendít egy dalra, felveszi a filckalapját, és úgy tesz, mintha koldulna. Nem telik sok időbe, és egy rendőr áll előtte, a fiatalembert elvezetik.

A kommunista párt a polgárokból ki akarja írtani a káros viselkedésformákat, a csavargást, szerencsejátékot, ivászatot. Szovjet büntetőtörvénykönyv, 209 cikkely: a csavargás és a koldulás tiltott. Krivo, akinek ezt tudnia kellene, vétett a törvény ellen. Egy vicc kedvéért sokat kockáztatott: a csoport megrekedhetett volna napokra, amíg a rendőrség minden körülményt tisztáz. Ez a túra végét jelentette volna, mielőtt az elkezdődhetne. Miért tette ezt? Megmagyarázhatatlan módon rövid idővel később mégis elengedik. Nincs őrizetbevétel, nincs hosszabb kihallgatás. Csak egy tömör figyelmeztetés. Olybá tűnik, hogy Krivonak volt egy őrangyala.

A Halat Szjal egy kiszögellésénél az egyik németjuhász nyugtalan lesz. Valami van a hótakaró alatt, félúton a sátor és a tűzrakóhely melletti cédrus között. Egy nő teste az. Egyszerre három pár zokni, két pulóver, két nadrág van rajta, de cipő nincsen. 500 méterre továbbra a hegynek lefelé egy ferde törpenyírfa mögött összegörnyedt test fekszik, cipő és sapka nélkül, a hátára fordulva. Amikor a megfagyott holttest arcáról lesöprik a havat, a kutatók a nyitott szájban megpillantják a rést a fogak között. Megtalálták Igor Djatlovot.

Néhány nappal később, március 1-jén megérkezik Lev Ivanov államügyész, aki egy vékony emberke, haját oldalt elválasztva hordja. Azt állítja magáról, hogy megvesztegethetetlen.

A túrázók naplóbejegyzései, és azoknak az embereknek a beszámolói, akikkel útközben találkoztak, még évtizedekkel később is lehetővé teszik, hogy az élményeket részben rekonstruálni lehessen. Egy alapítvány a mai napig archiválja a dokumentumokat és fotókat. A Szovjetunió végéig zár alatt tartották ezeket. De ma már Ivanov feljegyzései alapján - amely kereken 400 figyelemreméltó oldalnyi akta – a vizsgálatokat jól lehet követni. Mielőtt azonban válaszokat adnának, ezek az oldalak elsősorban kérdéseket vetnek fel.

 

Folytatása következik.

 

Évi