Az ölés vágya velünk született - 1. rész

Beszélgetés Thomas Elbert neuropszichológussal a gonoszról, amit minden ember magában hordoz

Csak a pszichopaták élvezik a gyilkolást? Semmi esetre sem, - mondja Thomas Elbert.

A gonosszal kapcsolatos kérdések egyidősek a civilizációval: Miért bántják egymást az emberek? Mi vezet agresszióhoz? A pszichológia tudománya számos magyarázatmodellt fejlesztett ki ezzel kapcsolatban. Az emberek az erőszakot egyrészt eszközként használják egy bizonyos cél eléréséhez: amikor a rabló leüt egy embert, hogy megszerezze annak pénzét. Másfelől erőszakosan reagálnak az emberek valamire, ami velük történik: fiatalok randalíroznak, mert frusztráltak, szoronganak.

Thomas Elbert intenzíven foglalkozik ezzel a kérdéssel. Válaszai azonban néhány munkatársa körében vitatott fogadtatásra leltek. Elbert szerint létezik egy harmadik jelentős motiváció az agresszióra: az emberben kialakult, hogy élvezetet érez, ha vadászik, odavág, öl. Legalábbis a férfiak.

A 71 éves Thomas Elbert nyugdíjas klinikai pszichológus professzor, a konstanzi egyetemen, ahol viselkedés-, és idegtudománnyal foglalkozik. Traumakutatóként olyan emberekkel foglalkozott, akik folyamatosan erőszakot éltek át. Csapatával elkövetőkkel is beszélgetett, például katonákkal és lázadókkal olyan háborús övezetekben, mint Burundi, Uganda, Kongo vagy Kolumbia. Kutatásaiért többször kitüntették.

Elbert Úr, kutatásai során kifejlesztett egy kifejezést, ami az erőszak utáni vágyat fejezi ki: az appetitiv agressziót. Mit ért ezalatt pontosan?

Az instrumentális és a reaktív agressziótól eltérően az appetitiv agresszió belső kényszerből alakul ki. Az agresszív viselkedés aktiválhatja a jutalmazó rendszerünket: a harc a focilabdáért, a vadászat vaddisznóra, vagy akár emberre jó érzést válthat ki, és nemcsak azért, mert ez által elértünk valamit, ami örömet okozott nekünk , hanem mert a vadászat, támadás, odacsapás önmagában élvezetet okozhat, az emberek valóságos vérszomjat érezhetnek, ezáltal kialakulhat a vágy még több után. Étvágyat kapunk a vadászatra és akár az ölésre. Ez az étvágyunk velünk született, ahogy a szex utáni vágy is. Az utóbbiból korábban, az előbbiből manapság csinál tabut a társadalom.

Hogyan jött rá arra, hogy létezik az erőszak utáni vágy?

Traumakutató vagyok, és többek között gyakran utaztam afrikai háborús övezetekbe. Olyan emberekkel foglalkoztam, akik szervezett erőszak áldozatai lettek és nem találtak vissza az életükhöz. Egy csapattal sikerült olyan terápiát kidolgoznom, ami háborús traumatizáltaknak segít. A helyszínen akartuk jobban megérteni, mi történt ezekkel az emberekkel, és az mit vált ki belőlük. Ha egy falut leégettek, megvizsgáltuk a túlélőket, és megpróbáltunk nekik segíteni. Persze azok is ott vannak, akik a falut leégették, akik raboltak, erőszakoltak és öltek. Velük muszáj beszélni, hogy megérthessük, mi hajtja őket. Csak így lehet az erőszak körforgását megtörni.

 

Mit meséltek az elkövetők?

Lázadókkal, népírtókkal, egykori gyerekkatonákkal és gengszterekkel is beszélgettem. A beszámolóik megráztak, azért is, mert egy túlnyomóan emberi természet vált láthatóvá: többen az ölést pozitív mámorként jellemezték. Nem volt elég nekik, hogy másokat legyőztek, azt mondták: az áldozatnak vérezni, ordítania kell. Egy egykori gyerekkatona Kongóból elmesélte, hogy a nagybátyjával minden este unottan ültek a kunyhójuk előtt. Úgy döntöttek, vadászni mentek, azonban nem kecskét akartak lopni a szomszéd faluból, hanem embert akartak ölni, belső indíttatásból, a vadászat öröme miatt. az első vizsgálatok során sokkoltak minket ezek a dolgok.

 

Érthető.

Kiegyenlítésképpen kimentünk a természetbe. A szafarin a kamerámmal figyeltem. Ha állatokat figyelhetek meg, örömszerű érzéseket tapasztalok. Le voltam nyűgözve, amikor ragadozókat vadászni láttam. Aztán azt kérdeztem magamtól: Valami hasonlót érzel most, mint azt embervadászok? Honnan jön ez a pozitív érzés? Miért motivál ez téged? Végül összeállt a kép: Akár fényképezőgép, akár fegyver, az emberben ott a veleszületett vágy a vadászatra.

 

Van különbség, hogy az ember állatokat vagy embert öl.

De ez áthidalható. Természetesen létezik gátoló tényező, hogy a saját fajunkat ne támadjuk. Ezért nem törjük be folyamatosan egymás fejét. Az életben a közösségre vagyunk utalva. Az, hogy a vadászat utáni vágy velünk született, nem jelenti azt, hogy ne lennének szabályozó elemek. Nemcsak az appetitiv agresszió része a biológiánknak, hanem a szabályok és az erkölcs szerinti élet utáni igény is. Gyerekként megtanuljuk mi a helyes, mi a helytelen. Ennek megfelelően tanuljuk meg a vadászat iránti vágyat is szabályozni. Ez a belső gát tart minket attól távol, hogy erőszakoljunk, vagy akár öljünk. De ezt a védőfalat át lehet hatolni.

 

Hogyan működik a fal?

Az érzelmek szabályozásával. Ha az ember vét a társadalom erkölcsi előírásai ellen, szégyelli magát. Ha a sajátja ellen vét, bűnösnek érzi magát. Mások pillantása okozza a szégyent, a sajátunké a bűntudatot. Mindkettő megakadályoz minket abban, hogy a vadászösztönünket olyan formában éljük ki, ami erkölcsileg nem elfogadott.

 

Hogyan törik át az a fal?

Ha mások megdicsérnek a tettemért, feloldódik a szégyen. És ha meg tudom magamnak magyarázni erkölcsileg a cselekedetemet, akkor teljesen megszűnik a bűntudat. Ez történik például az elembertelenítés vagy a propaganda során. Az ellenséget féregnek nyilvánítják, amit el kell pusztítani. Vagy, ahogy az iszlám terroristák gondolkodnak, isteni akaratot teljesítenek, ami a legmagasabb erkölcsi minőség. Az ember meg van róla győződve, hogy helyesen cselekszik, áthidalja a gátat és helyet talál az agresszió pozitív izgalmának. Ekkor az adrenalin, kortizol és az endorfin a testet egy mámorszerű állapotba helyezik. A tesztoszteron erősíti a hatást. Hasonló módon segít az alkohol és más drogok, hogy az agresszió iránti vágyunkat szabadon engedjük. Gátolják az agynak azt a területét, amely a viselkedésünket szabályozza. Hirtelen könnyebben kiélhetjük, ami örömet okoz nekünk. A harci kedvet is. A legnagyobb öröm pedig fiatal férfiak számára, csoportokban vadászni. Ez erősíti a hatást.

Kábítószer nélkül milyen gyorsan zajlik le az oldódási folyamat?

A háborús övezetekben sokan beszéltek arról, hogy az első cselekedetük után napokig nem tudtak aludni. A második alkalommal már jobb volt. A parancs az parancs. A harmadik alkalommal már örömet okozott – egészen a vérszomjig. Így az agy pozitív visszacsatolás ciklust kap.

 

Vannak emberek, aki különösen fogékonyak?

12 éves kor körül az appetitiv agresszió felélesztése a legkönnyebb. Néhányuknak megszokási fázisra sincs szüksége, már az első cselekmény után jó érzés fogja el őket. Minél idősebb az ember, annál nehezebb harci gépezetté kiképezni. Háborús vezetőként frissen toborzott 30 évesekből szervezett hadsereggel indulnék harcba. Az ő normáik és értékeik a legszilárdabbak.

 

Az emberek, akiket ön vizsgált, harcedzett küzdők voltak. Hogyan következtet ebből arra, hogy mindenkiben ott van a gyilkolási vágy?

Ha a lázadók egy osztálynyi fiút el tudnak rabolni és gyermekkatonának kiképezni, nyilvánvalóan nem szükséges semmilyen különleges egyéni genetikai feltétel ahhoz, hogy egy fiúból embervadász lehessen. A kutatásainkból arra jutottam, hogy a férfiak túlnyomó tööbbségénél ez elérhető.

 

De ezek az elkövetők meglehetősen szétzilált társadalomban éltek, melyek feltételeit nem lehet minden kultúrára vonatkoztatni.

Ez a jelenség Németországban is megfigyelhető. Képzeljen el egy fiatalokból álló bandát, aki éjszaka egy metróállomáson ácsorognak. Majd jön egy magányos utas. Provokálják az erőszakos konfliktus reményében. Az utas fél, a fiatal férfiak számára ez egy kihívás, ingereli őket. Kitartanak amellett, hogy a helyzet eszkalálódjon, az izgalom jól érezhető.

 

Sok kollégája azt mondaná erre, hogy ezeknek a fiatal fiúknak nem arról szól az egész, hogy jóérzést keltsen bennük, hanem hogy a kellemetlen érzéseiket levezethessék: a frusztráció agresszióhoz vezet és ez motiválja a fiatal férfiakat.

Ez a magyarázat túl egyoldalú. Ami elsősorban motivál bennünket, az a pozitív élmények célirányos keresése. Ez minden időben és minden társadalomban megfigyelhető volt. Már évezredekkel ezelőtt is voltak tömeggyilkosságok, és faluírtások, amelyeket nem lehetett csak védelmi-, hódítási vagy bosszú indítékokkal magyarázni. Sok emberrel beszéltem háborús övezetekben, és nemcsak gyűlöletről, félelemről és engedelmességről beszéltek, hanem vágyról is. Hogy lehet, hogy a háborús konfliktusok ilyen sokakat pozitívan tudnak izgatni?  A saját kultúránk szabályai is arra utalnak, hogy ez a vágy a természetünk része.

 

Amennyiben?

Már a Tízparancsolat is így szól: „Ne ölj.” Miért kellett Mózest ezért az üzenetért külön a Sínai hegyre küldeni? Ha az ölés nem lenne meg eleve az ember akaratában, nem lenne szükség egy ilyen parancsra. Arra szolgált, hogy egy mélyről jövő vágyat szabályozzon.

folyt. köv.

Évi

Magyar kriminalisztika – A soproni lőtéri, kettős emberölés

2012. április 17-én három fiatal fiú brutális bűncselekményt követett el Sopronban, az Anger téri sporttelep lövészklubjában. Hidegvérrel kivégezték a lőtér vezetőjét valamint annak egy ismerősét, akinek a 13 éves lánya csak azért úszta meg, hogy a harmadik áldozat szerepét betöltse, mert kint várt édesapjára a kocsiban. A motiváció elég profánnak tűnhet, fegyvereket akartak szerezni, mellyel komolyabb fegyveres rablást terveztek véghezvinni, mivel legutóbbi akciójuk során csak riasztópisztoly állt rendelkezésre, a boltos attól azonban nem rettent meg.

A három elkövető

Az akkor 18-19 éves fiúk, Végerbauer Roland, M. Tamás és T. Attila előre kitervelt forgatókönyvvel indultak a lőtérre, mely tervben szerepelt a lövészklub tulajdonosának megölése. A másik áldozat, Baumgartner Ervin rosszkor volt rossz helyen. Ezért a forgatókönyv olyannyira másképp alakult, hogy M. Tamás 13, T. Attila és Végerbauer Roland 20-20 év fegyházbüntetést kaptak jogerősen. Csak azért ennyit, mert tizenéves elkövetőkként maximum húsz év volt kiszabható rájuk. M. Tamás a figyelő szerepét töltötte be, ezért kapott enyhébb büntetést.

A három fiú régóta ismerte egymást, egy iskolába, egy osztályba jártak, barátok voltak. Rendezett családi háttérrel rendelkeztek, mégis már 2010-től követtek el együtt kisebb-nagyobb bűncselekményeket. A lopást hamar felváltotta a rablás, amihez gáz-riasztópisztoly állt rendelkezésre, ezt Roland szerezte, aki már 2010 óta a lövészklub tagja volt. Az ügyész szerint Roland agyából pattant ki az emberölés ötlete, az, hogy fegyvert és pénzt szerezzenek a lőtérről. A fiú először csak T. Attilával osztotta meg a tervet, M. Tamást később vették be a csapatba. A két társ később azt vallotta, Roland egyértelműen meghatározta, ha lesz valaki a lőtéren, gyilkolni is kell. A harmadikként bevett fiú emiatt csak a figyelő szerepét vállalta.

Április 17-én délután háromnegyed hatkor indultak el a lőtérre. M. Tamás előre ment megnézni, kik tartózkodnak odabent, de miután csak a lőtér vezetőjével találkozott, két társának azt mondta, nyugodtan menjenek be. T. Attila vallomásában azt mondta, úgy tervezték, két tárat ellőnek, a harmadikat pedig a lőtér vezetőjébe ürítik. A két fiú így bement, hamis névvel beírták magukat a lőtérnaplóba, lőszereket kértek, lőni kezdtek. Amikor végeztek, szóltak Szántó Sándornak, a tulajdonosnak, majd minden további nélkül T. Attila fejbelőtte a férfit, aki ettől még nem halt meg. A vádirat szerint Attila Roland utasítására adott még le lövéseket a férfire, majd holttestét közös erővel odébb vitték, és elkezdtek értékek után kutatni. Itt változott meg az előre eltervezett forgatókönyv, mivel váratlanul megérkezett Baumgartner Ervin, aki megzavarta a két fiút. Ezt a férfit is, gondolkodás nélkül, több lövéssel megölték, itt már Roland is ötször lőtt.

Miután mindkét férfi holttestét elrejtették, a három fiú kaszinózni indult, hogy azzal alibit biztosítsanak maguknak, másnap pedig iskolába mentek. A nyomozók tíz óra leforgása alatt felderítették az ügyet. Az este folyamán találták meg a holttesteket, és másnap reggel nyolckor már folytak a kihallgatások. P. Gál Judit Ördögök ügyvédei - Halálosztók című könyvében még az elsőfokú tárgyalás előtt beszélt Végerbauer Rolanddal és annak védőjével. Számomra végtelenül visszatetsző, ahogyan Koszorú István, a védő, megpróbálja megmagyarázni, hogyan juthat három fiatal fiú oda, hogy két embert hidegvérrel, gondolkodás nélkül kivégezzen.

Már a kezdetektől, de az elsőfokú tárgyalás előtt főleg, a három fiú egymás ellen fordult, elhangzottak olyan kijelentések, hogy T. Attila elmebeteg, Roland személyiségzavaros. Végerbauer Roland 15 évesen egy orvosi műhiba miatt elveszítette az édesanyját. Ügyvédje elmondása szerint, a fiúnál ekkor kezdődtek a problémák. Az interjú során a riporter azon megállapítására, hogy a fiút úgy tűnik nem rázta meg a kettős emberölés ténye, így reagált:

„Mit vár, azt, hogy zokogjon? De ő nem az a típusú ember, aki így viselkedik. Tizenöt éves korában meghalt az anyja. Ő ezt feldolgozta. Ennek a fiúnak az a része, amit kifelé mutat, megkérgesedett. Ő nem fog sírni  amiatt, ami történt, semmit nem mutat abból, ami benne zajlik. Ennyi az ő lényege. Ő nem egy terminátor. Nem érzés nélküli ember, hanem egy indián, aki tűri a fájdalmat.”

Ebben a könyvben olvasható az interjú

Ez a fiú egy kimondottan jómódú családban élt, édesanyja halála után az apjától havi 400-500 eurót kapott, amit többnyire kaszinókban költött el. Saját lakással rendelkezett, amit édesanyjától örökölt. Tehát az egyik szülő elvesztése nem okozott anyagi problémát, holott ez a legtöbb családban így történik. Elmondása szerint társai jóval szerényebben éltek, ezért volt szükség a lopásra, rablásra. Az édesanya halálát, és a felette érzett gyászt mélyen magába zárta, beszélni róla sem szakemberrel, sem mással nem akart. P. Gál Judit az interjú során megállapította, hogy akkor látott érzelmeket a fiú arcán, amikor a szüleiről beszélt, a bűncselekmény és két ártatlan ember halála látszólag teljesen hidegen hagyta. Roland úgy nyilatkozott T Attiláról, mint aki teljesen eszét vesztette, és veszélyt jelentett a fiúra is, miközben Attila és Tamás kizárólag Rolandot tartották az értelmi szerzőnek, kijelentették, hogy Végerbauer szerint ölni kellett, nemcsak rabolni, de ölni is mentek oda.

T. Attila szerint Roland utasította a lőtérvezető meggyilkolására. Óriási ellentétek hangzottak itt el, ki kit utasított, ki kitől tartott valójában, kinek mi szárad a lelkén. Roland azt állította, hogy ő a földre, és nem a másik férfire célzott, a lövedék gellert kapott, miközben a fegyverszakértői véleményben egyértelműen az szerepelt, hogy a fiú lövése nem ütközött semmibe, csak az áldozat testébe.

T. Attila egy nyomozónak így vallott, amikor az emberölések indítéka felől kérdezték: „Engem az is vonzott, hogy nem lesz sablonos az életem, valami újdonságot fogok csinálni…”

Végerbauer Roland, 9 évvel ezelőtt, a tárgyalásán

Van egy sértetti oldal is, amit szerintem egy ilyen ügy esetén, hatványozottan kell, kellene vizsgálni. Hiszen itt fiatal fiúk öltek látszólag minden ok nélkül. Özvegyek, gyerekek, hozzátartozók maradtak hátra. Apák életét vették el, akiknek a keze nyomát dicséri minden a házban, ahol éltek. Baumgartner Ervin, akinek a 13 éves lánya mondhatni a szerencsének köszönheti, hogy megúszta élve azt a napot, pszichológushoz járt, romlottak a tanulmányi eredményei, az édesanya elmondása szerint azóta is egyfolytában küzd a traumával. Végerbauer Roland elveszítette az édesanyját. Ez tragikus, ám felhatalmaz-e ez bárkit arra, hogy feldolgozatlan veszteségét másokon torolja meg? Vizsgálja-e valaki az apa felelősségét, hogy tini korú fiának nem keresett professzionális segítséget, amikor látta, hogy gond van? Roland testvére pap lett. Ő miért tudta másként feldolgozni az anyja halálát? De talán a legfontosabb kérdés az, miért kellett két embernek meghalnia, miért volt szükség erre az értelmetlen brutalitásra, a kivégzésszerű ölésre? Számtalan kérdés, vajon hol van ezekre a válasz? 

Jelen bejegyzés írásakor M. Tamás már szabadlábon van, T. Attila és Végerbauer Roland még jogerős büntetésüket töltik két külön büntetésvégrehajtási intézményben, ám büntetésük kétharmadának letöltése után kedvezménnyel szabadulhatnak. Ami a közeli jövő. 

Az áldozatok, Szántó Sándor és Baumgartner Ervin

Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés: Ennyit ér két ember élete?

Évi

Olvasnivaló: Irvin D. Yalom, Marilyn Yalom – Halálról és életről

Nagyon szeretem Irvin D. Yalom könyveit. „Kapcsolatunk” a Schopenhauer-terápia című művével kezdődött, az volt az a regény, ami teljesen, totálisan beszippantott, és onnantól fogva egymást követték az írásai.

Jelen írása mind közül a legcsodálatosabb, legfájdalmasabb. A Yalom házaspár 65 évnyi boldog házasság után kénytelen szembenézni Marily gyógyíthatatlan betegségével és közelgő halálával.

A házaspár úgy kezdte el írni a könyvet, hogy egy-egy fejezetet felváltva írtak, csodálatosan bemutatva a saját szemszögükből, ki hogyan éli meg az asszony betegségét, kire milyen terheket ró ez, s miképpen készítik a számadást a közösen megélt időszakról. Marilyn betegsége súlyosbodik, egyre kevesebb lehetősége nyílik élete meghosszabbítására, ezért az orvos által asszisztált öngyilkosság mellett dönt, mely engedélyezett eljárás Kaliforniában, ahol élnek. Az utolsó fejezetek már Marilyn halála után, Irvin tollából íródnak, számomra ezek a legszívbemarkolóbb részek, ugyanakkor rengeteg választ adtak arra, édesapám miért úgy reagált, ahogy, amikor 47 évnyi házasság után elvesztette édesanyámat.

Az ember mindig azt gondolja, hogy egy szakember, egy pszichológus illetve pszichiáter már csak azért is sokkal könnyebben éli meg és dolgozza fel a gyászát, mert rengeteg gyászoló, gyászában beragadt embernek nyújt segítséget. Yalom ebben a könyvben olyan őszintén és meghatóan avat be minket abba a bénultságba és megzavarodott időszakba, ami felesége halála után benne és körülötte zajlik, hogy mindannyian, akik szintén gyászolunk, megnyugvással vesszük tudomásul, hogy mindannyiunkat borzasztóan megvisel szerettünk halála, s bizony a szakember is ilyenkor „csak” ember.

A Yalom házaspár jóval 80 felett járt már, amikor a feleség megbetegedett, s mindketten úgy tekintenek vissza, hogy gazdag, élményekben, szeretetben teljes életet tudhatnak maguk mögött, Marilyn megbánás nélkül várja az elmúlást, az egyetlen, akiért igazán aggódik, férje.

Mert való igaz, hogy nekünk, az ittmaradottaknak szörnyű az a tátongó üresség, amit egy eltávozott, számunkra fontos ember hagy maga mögött. Számomra a szüleim elvesztése, akik három év különbséggel, viszonylag fiatalon hunytak el, máig feldolgozhatatlan, édesapám esetében még a gyászéven belül vagyok. Ők szintén hasonló szimbiózisban éltek, mint a Yalom házaspár, anyukám halála után apukám hasonló bénultságban élt, és volt egy mondat a könyvben, ami teljes egészében megmagyarázta ezt az állapotot. „Marilynnel együtt az igazi életnek is vége.”

Gyászolóként ez a legcsodálatosabb könyv, amit olvastam. Rengeteg kérdésemre kaptam választ, nagyon sok bennem kavargó érzésről állapítottam meg, hogy teljesen rendjén van, és más is érez, érezhet ugyanígy. Lélekmelengető az a kötelék, ami e két ember között a 65 együtt töltött év alatt kialakult, és megnyugtató hinni abban, hogy vannak még sírig tartó szerelmek, van életen át tartó hűség. Végtelen boldogsággal tölt el, hogy a szüleim kapcsolata is ilyen volt, fájó hiányukat némileg tompítja a tudat, hogy talán most is egymás kezét fogva figyelnek odafentről, ahogy az író felesége is ott van az ő mindennapjaiban.

Ezt a könyvet csak ajánlani tudom. Azoknak is, akik még nem szenvedtek el hasonló veszteséget életükben, azoknak pedig, akik gyászolnak, feltétlenül javaslom. Annyira összetett érzések kavarogtak bennem, amikor olvastam, rengeteget sírtam, mosolyogtam, éreztem fájdalmat, békét, többször letettem és csak bámultam magam elé. Az utolsó oldal után azonban, amikor becsuktam, egyetlen szó jutott az eszembe: köszönöm.

„A bölcső egy szakadék fölött ring, és a józan ész azt súgja, hogy létezésünk csak a fény egy rövid villanása két örökké való sötétség között.” (Vladimir Nabokov)

Évi

Olvasnivaló: Singer Magdolna – Gyászkísérés

Néhány évvel ezelőtt részt vettem Singer Magdolna előadásán, a veszteségekről, a gyászról volt szó. Megkérdeztem tőle, milyen a magyar gyászkultúra manapság? Egyetlen szóval válaszolt: csapnivaló. Persze később kifejtette részletesebben, mire gondol. Akkor is egyetértettem vele, pedig akkor még igazán nagy veszteség nem is ért, azóta viszont mindkét szülőmet elveszítettem, és a véleményem nem változott. Sőt.

Az elmúlt két év a maga világjárványával együtt nehéz időszakot jelentett mindannyiunknak, rengetegen veszítették el szerettüket, a szélsőséges körülmények megnehezítették a búcsúzást, az elengedést. Bár az én édesapám más betegség következtében hunyt el, sajnos én is megtapasztaltam a látogatási tilalmat, s mivel hirtelen ragadta el a halál, búcsúzni éltében nem volt lehetőség. A gyász azonban nemcsak a halálhoz köthető, egy válás, szakítás ugyanolyan gyászmunkát igényel, ugyanolyan fontos, hogy fel tudjuk dolgozni, tovább tudjunk lépni, azonban mai társadalmunk nehézkesen, döcögősen kezeli ezt. Sokan éppen ezért elakadnak, tolják maguk előtt a gyászukat, vagy éppen elfojtják magukban, ezeknek azonban egészségügyileg és mentálisan is komoly következményei lehetnek. Ilyenkor van nagy szükség az úgynevezett gyászterapeutára, mentálhigiénés szakemberre. A gyászterápia azonban hazánkban még meglehetősen gyerekcipőben jár.

Singer Magdolna több évtizede foglalkozik különböző veszteségeket elszenvedett emberek gyászának segítésével. Ebben a könyvben nemcsak kimondottan a halálesetekkel vagy azok különböző fajtáival (magzat, gyermek, szülő és testvér elvesztése) foglalkozik, hanem a válás, a kapcsolati veszteség számos esetét is bemutatja. Hisz ezek mind különböző gyászfolyamatok.

Míg a korábbi századokból fennmaradt számos gyászhagyomány rámutat, mennyire fontos és sok esetben rituálékhoz kötött a gyász és annak feldolgozása, addig mai felgyorsult társadalmunkban elvárás szinten van lassan, hogy minél előbb jussunk túl rajta, ne terheljük a környezetet, barátokat, munkatársakat. Ezt jómagam is tapasztaltam, és azt gondoltam, hogy bennem van a hiba, nem normális, hogy gyászolok, hogy kavarognak az érzéseim, hogy felborult a megszokott rutinom, és előfordult, hogy szégyelltem magam.

Ez a könyv hiánypotló. Azoknak is, akik gyászolnak, és a gyászolók környezetében élőknek. A gyász mindannyiunk életébe beköszön, nem kikerülhető, mindenki átesik rajta valamilyen formában.

A könyv tematikája is nagyon jól felépített, először a különböző gyászfolyamatokat, környezetet mutatja be, majd a könyv második részében a gyászkísérés folyamatát, a segítő szakember munkáját, konkrét eseteken keresztül. Néhány fejezet közé pedig kitérőket illesztett be az írónő, melyben saját életének azon szakaszait mutatja be, melyek a segítővé válásának folyamatában fontos szerepet játszottak.

Számomra a leghálásabb rész pedig az a néhány befejező gondolat volt, hogy „mire tanítanak az eltávozottak?”. Nem könnyű ez a könyv lelkileg annak, aki velem együtt még az általánosan elfogadott úgynevezett gyászévben van, holott több helyen is olvasható, hogy a gyász korántsem a klasszikus egy évre szűkül. Mindannyian másképpen gyászolunk, időben, megnyilvánulásban is különbözően, éppen ezért nem szabad senkit elítélni azért, mert tőlünk szokatlan módon éli meg a veszteségét. S bár lelkileg nehéz a könyv, és sokszor „pihentetnem” kellett, hogy a fájó kis lelkem megnyugvást kaphasson, rengeteg dolgot megtanultam, szembesültem azzal, hogy normális az, amit nem annak gondoltam, és hogy nem vagy egyedül. Talán ez az egyik legfontosabb üzenet, hogy a gyászban mindannyian osztozunk, ki előbb ki utóbb.  

Singer Magdolna könyve a hvg könyvek gondozásában jelent meg. Óriási lelki és gyakorlati segítség minden veszteséget elszenvedett ember számára, olyan tanácsokkal és ötletekkel, amelyek könnyebbé teszik a veszteségek elviselését, a továbblépést, a feldolgozást. Több évtized, gyászolók segítésében eltöltött tapasztalat köszön vissza a könyv sorain, megnyugtatva mindenkit, hogy a gyászban nagyon ritka ha valami nem normális, ha komolyabb segítő (pszichológus, pszichiáter) beavatkozása is szükséges.

Örömmel töltene el, ha társadalmunk nyitottabbá válna a gyászolók irányába, ha minél több gyászterapeuta állna az emberek rendelkezésére, ha a gyászkísérés beépülne a mindennapjainkba.

Ezt a könyvet el kell olvasni.

Évi

Elképesztő, az emberek mi mindenről gondolják úgy, hogy átélték azt – Beszélgetés Elizabeth Loftus emlékezetkutatóval – 2. rész

De a bíró talált egy gyenge pontot a védelem érvelésében: Carol DaRonch-t először egy bevásárlóközpontban szólította meg Bundy.

Igen, ott volt egy hosszabb idő, 10-15 perc, amikor egy vélhetően ártalmatlan szituációban beszéltek. Ez nem a hirtelen stressz és nagy félelem, ezzel tiszta volt a helyzet. Tehát a bíró úgy döntött, hogy DaRonch-nak hisz és Bundyt elítéli.

A védelem szakértőjeként ilyen pillanatokban olyan érzése van, hogy veszített?

Nem. Nekem ez arról szól, hogy a tudományos oldalt bemutassam. Volt más értelmetlenség, tényező, ami meglehetősen vitatható volt. Ott volt az az időtartam, ami a rablás és az azonosítás között eltelt, valamint a későbbiekben a jogosítvány fotó megmutatása sem volt éppen ideális azonosítási szituáció. Az én munkám nem az, hogy megmutassam, hazudik valaki. az én munkámnál arról van szó, hogy megmutassam, hogyan jut el valaki oda, hogy őszintén higgyen valamiben, ami valószínűleg nem a valóságnak felel meg. Az emberek ezt néha összekeverik. Nem értik, hogy mit próbálunk megmagyarázni. Valójában a szakértői vallomások, mint az enyém is, abban segítenek, hogy valaki ne hazugként álljon előttünk.

Nehéz megérteni, hogy az igazság nincs kőbe vésve, hanem hogy mindezen faktorokat az igazság rekonstruálásánál figyelembe kell venni és mérlegelni kell.

Ezt különösen nehéz megérteni akkor, ha egy ellenszenves személyről van szó. Ez nem a legjobb feltétel, embereket rávenni arra, hogy a tudományos ismereteket figyelembe vegyék. Bundy akkoriban, amikor szakértőként tanúskodtam mellette, még nem volt az extrém ellenszenves vádlott. De később azzá vált.

A 90-es évek elején kezdett érdeklődni az úgynevezett „elnyomott emlékek” iránt.

Igen. Egy nagyon híres eset, a George-Franklin eset kapcsán keresett meg a védő. Franklint emberöléssel vádolták meg, méghozzá nem más alapján, mint egy szemtanú elnyomott emlékei alapján, melyeket állítólag újra elő tudott hívni. Ezeket aztán elfogadták bizonyítékként. Ez ébresztette fel az érdeklődésemet a jelenség iránt.

Franklin lánya 20 évvel a felderítetlen emberölés után vallomást tett iskolai barátnője, Susan Nason kapcsán, méghozzá, hogy hirtelen részletesen emlékszik arra, hogyan erőszakolta és ölte meg apja a lányt. A férfi állítólag őt is megfenyegette, hogy megöli, ha valakinek beszél róla. Ezért nyomta el az emlékeit. Loftus szakértő tanú volt. A tudományos irodalomban sehol nem talált bizonyítékot az elnyomott emlék létezésére, és annak a lehetőségére, hogy azt később előhívják. De megvoltak az eredményei a saját tanulmányainak, melyben az emlékek formázhatóságát kutatta: A tesztalanyai a kísérlet vezetője vagy harmadik személy által célzott téves információk alapján emlékeztek arra, hogy gyerekként elvesztek egy bevásárló központban. Vagy egy veszélyes állat megtámadta őket, tiniként bűncselekményt követtek el. Minden ezekhez kapcsolódó érzelemmel emlékeztek. Ezek közül valójában semmi nem történt meg. Loftus kétségbe vonta, hogy a lány emlékei valóban emlékek voltak-e, vagy csak a részletes rekonstrukciója korábbi újság hirdetéseknek, a hibákat is beleértve. Franklint mégis elítélték. 1995-ben azonban újra elővették ezt az ügyet és felmentették.

George Franklin és a lánya Eileen

Meglehetősen sokkoló, olykor mire vélnek emlékezni az emberek. Gyilkosságok, rituális áldozatok, sátánista rituálék.

Ó igen, elképesztő, mi mindenről gondolják az emberek, hogy megélték azt. Élményeket, melyekre semmilyen támpont, vagy igazolás nincsen. Sok terapeutát, akik terápia, hipnózis vagy drogok segítségével „elnyomott emlékeket hívtak elő”, később a páciensük visszaélés miatt feljelentette, amikor észrevette, hogy az emlékei hamisak voltak. Egy egész gyűjtemény van ilyen vadakból és bírósági esetekből.

Alapvetően lehetséges a traumatikus emlékek elnyomása?

Nos, azt nem lehet megcsinálni, hogy valamire sokáig nem gondoltunk, aztán ismét emlékezünk rá. Ha pedig valaki valamire emlékeztetni akarja önt, amire nem szeretne gondolni, akkor el tudja terelni a gondolatait. Például, arra kényszerítve önmagát, hogy valami másra gondoljon, vagy bármilyen más mechanizmust használva arra, hogy eltereli a gondolatait és a rendelkezésére áll. Ha ezt értjük az „emlékek elnyomása alatt”, akkor lehetséges.

De ez tudatos elnyomás lenne?

Igen, ez általában tudatosan történik. Nincs tudományos bizonyíték a terapeuták elméletére, miszerint a traumatikus élmények e nagy zűrzavarát évekre száműzzük a tudatalattiba, majd hogy egy későbbi időpontban részletesen újra elő tudja hívni őket, hogy feldolgozza.

Van egyáltalán értelme az elnyomott traumát újra előhívni?

Nem ismerek olyan klinikai kísérletet, amely rakoncátlan trauma-emlékek előhívásánál segít az embereknek, hogy a depressziójukat, félelmi állapotukat , vagy evési zavarukat kúrálják.

Loftus saját tapasztalatokat is szerzett traumákkal és az emlékezet formázhatóságával kapcsolatban. 14 éves volt, amikor anyja egy rokonlátogatás során az úszómedencébe fulladt. Minden alkalommal, amikor erre visszagondolt az emlék formát öntött. „Látom a fenyőket, érzem friss kátrányos illatukat, érzem a tenger algazöld vizét a bőrömön, érzem benne Joe nagybácsi frissen csavart citrommal ízesített jeges teáját benne”, írja az „Elnyomott emlékek mítoszában”. A halál önmagában azonban homályos volt, halott anyját nem látta.

30 évvel később megnyílt neki egy férfi rokona, aki rátalált az anyjára. „Az első sokk után visszajöttek az emlékek. Láttam magam, egy vékony, sötéthajú kislányt, ahogy belenézek az úszómedence csillogó kékesfehér vízébe. Anyám, hálóingben, arccal lefelé a vízben lebeg.” A képekkel az „elnyomott” emléke is visszajöttek. A terror. A kiáltozások. Három nappal a rokon kinyilatkoztatása után felhívta a bátyja: A rokon tévesen emlékeztette. A valóságban egy nagynéni talált rá az anyjára, más rokonok is igazolják ezt.

Loftus elhagyja a bíróság épületét a Weinstein tárgyalás után 

Megfenyegették és megvádolták, miután az „elnyomott emlékek” teóriát kétségbe vonta. Még ma is érik támadások?

Ó igen, különösen tavaly, amikor egy nem túl közkedvelt vádlott, Harvey Weinstein mellett szakértősködtem.

Miért lett szakértői tanú mellette?

Egyáltalán nem akartam. Meggyőztem az ügyvédeit, hogy egy másik szakértőt kérjenek fel, aki megfelelőbb volt egy ilyen esethez. De aztán Harvey Weinstein beszélt Alan Dershowitz.al, egy egykori Harvard professzorral, akivel együtt dolgoztam, és ez azzal végződött, hogy Weinstein ráadásként engem akart. A bíró engedélyt adott erre. Bár ez számomra meglehetősen kellemetlen volt, néhány olyan dolog miatt, amit hallottam, hagytam, hogy a sajtó elcsábítson. Évek óta azt mondom az embereknek, hogy ne engedjék a szenzációhajhász sajtónak, hogy eldöntse, ki a bűnös, és ki nem az. Ezeket az eseteket egyedileg kell vizsgálni. Tudtam, ha Weinstein mellett tanúskodom, ártani fog a lehetőségeimnek, hogy a jövőben másoknak segítsek. De azt gondoltam: „Ha ilyen önös okokból most kiszállok, gyávának érzem magam.” Ezért beleegyeztem, hogy New Yorkba utazzak, és teljes általánosságban a tudományos dolgokról beszéljek, nem pedig az egyes emberekről. Ennek ellenére erős ellenreakciók voltak.

Hogyan befolyásolhatta az ön vallomása Weinstein számára a kásőbbi vádlottakat?

A bíróság előtt mindig az jön elő: „Hiszen maga Weinstein mellett tanúskodott!” Mintha minden ocsmány, kétségkívül bűnös elkövető mellett tanúskodnék. Ez már évek óta így ment. „Hiszen tanúskodott Bundy mellett! Hiszen tanúskodott az oklahomai robbantó mellett! Hiszen tanúskodott a Hillside-i fojtogatók mellett!” Mindig megpróbáltak az aktuális vádlott kapcsán összefüggést keresni a korábbi ügyekkel. Tudtam, hogy ismét megtörténik majd, ezért figyelmeztettem az ügyvédeket, akikkel együtt dolgoztam: „Tudniuk kell, hogy Weinstein ügyében szakértő tanú leszek. Ezért talán inkább másik szakértőt szeretnének keresni.” Soha senki nem keresett mást.

Pontosan mi volt a szerepe a Weinstein-ügyben?

Általánosságban beszéltem az emlékek torzításáról és formálhatóságáról, illetve, hogy miként tudnak az emberek olyasmire emlékezni, ami nem történt meg. Vagy, hogy egy viselkedés minta hogyan élhet agresszívebb és szörnyűbb formában az emlékezetükben, mint ahogyan az valójában történt. De természetesen a védelem ezt arra akarta használni, hogy azzal érveljen, egyes ábrázolások torzak vagy túlzók voltak.

Loftus Ted Bundy tárgyalásának idején 

Ebben biztos vagyok.

Igen, nos, én a záróbeszédeket már nem hallgattam meg, de az már a védekezés vezető motívuma volt.

El lehet ezt még egyáltalán egymástól különíteni? Önt, aki a tudomány képviselőjeként beszél, és a védelmet, aki ezt a tudományt használja?

Ez számomra szokatlan ügy volt. Normális esetben minden rendőri jelentést elolvasok, és rengeteg dolgot tudok a résztvevőkről. De itt a bíró csak egy nagyon általános tanúvallomást engedélyezett. Ennek nagyon örültem, mivel semmit nem tudtam a vádlókról. Az esküdtszék pedig, ahogy ön is tudja, úgy döntött, hogy néhány vádpontban elítéli Weinsteint, néhányban nem.

Tanúskodna olyan valaki mellett, akiről tudja, hogy bűnös?

Voltak ilyen ügyeim a múltban. Úgy értem, az a helyzet, hogy nem tudom. Nem úgy hívnak fel az ügyvédek, hogy: „A kliensem elkövette a bűncselekményt, segítsen kihozni őt ebből.” Vagy azt mondják: „Nem tudom, ő tette e.” Vagy azt mondják: „Szörnyen félek, hogy egy ártatlan kliensem van.” Ez minden védő rémálma, mivel sok minden forog kockán. De a múltban már tanúskodtam olyan vádlottak mellett, akiknél az volt a meggyőződésem, hogy a bűncselekmények egy részét elkövették, de nem mindent. Vagy nem azzal az intenzitással, amivel megvádolták őket.

Hogy kezeli a támadásokat?

Természetesen nem tetszenek. Különösen, ha valaki megvádol.  De valahogy túlteszem rajta magam, a pozitív dolgokra koncentrálok, azokra az e-mailekre és levelekre, amiket olyan emberektől kapok, akiknek segítség volt a munkám, és akik a hálájukat fejezik ki az ötleteimért, a hajlandóságomért, hogy minden körülmények között nyíltan beszélek. Egy egész dossziém van ilyen levelekből. Úgy hívom: „ha szomorú vagyok” dosszié. Újra és újra átolvasom őket, csak azért, hogy emlékeztessem magam, hogy nem mindenki haragszik rám azért, amit csinálok.

Évi

Elképesztő, az emberek mi mindenről gondolják úgy, hogy átélték azt – Beszélgetés Elizabeth Loftus emlékezetkutatóval – 1. rész

A szemtanúk hasznosak, de veszélyesek is, mivel az emlékezetünk könnyen formálható.

Elizabeth Loftus, 76 éves pszichológia professzor, és világszerte elismert emlékezetkutató szakértő. Nem mindenki értékeli azonban a munkáját. Egy repülőgép út során a mellette ülő nő így kiáltott rá, amikor felismerte: „Szóval maga az a nő!” és egy összetekert újsággal ráütött. Már négy évtizede kérik fel szakértőként az Egyesült Államok olyan pereiben ahol – főképp vagy részben – a kimenetel a szemtanúk beszámolójától vagy emlékezetétől függ. Loftus ezeknek a beszámolóknak a megbízhatóságát szakvéleményezi. Egy bírósági épületben a folyosón egy államügyész kurvának nevezte, az előadásain néha rendőri védelemre van szüksége.

Elizabeth Loftus egyike a vezető szakértőknek világszerte az emlékezetkutatás területén

Loftus több mint 40 éve kutatja az emberi emlékezetet, és amiket a tanulmányaiban megállapított, azt képviseli az előadó-, és bírósági termekben. Az utóbbi esetben szinte kizárólag a védelem szakértőjeként. Azt mondja, hogy sok laikus, államügyész, bíró és esküdt még mindig az emlékezet megbízhatóságában, a szemtanúk szavahihetőségében hisz. Tanulmányok szerint az ítéletek 52%-ában szemtanúk beszámolója alapján ítéltek el ártatlanokat. „Soha nem gondoltam volna, hogy olyan tudós leszek, aki megváltoztatja azt, amit az emberek a saját történetük alapján igaznak vélnek” – mondja a professzor asszony. „Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer egyszerre leszek a rosszindulat és a csodálat céltáblája.”

Loftus asszony, kérem, írja le nekünk, hogyan működik az emlékezet.

Az emlékezet nem úgy működik, mint egy felvevő szerkezet, ami megbízhatóan rögzíti, amit átélünk, és aztán később visszajátssza, ennél sokkal bonyolultabb. Az emlékeink nem statikusak. Az idő múlásával megváltoznak, és minél több idő telik el, annál több változás, torzulás megy végbe az emlékeken. Az elménk új eseményeket dolgoz bele, új tényeket, részleteket. Ez egy konstruktív és rekonstruktív folyamat. Ebből-abból az élményünkből darabokat veszünk elő, kitöltjük a hézagokat és összekötjük valamivé, ami emléknek tűnik. Az eredeti emlék fokozatos átalakuláson megy keresztül, ezért lehetnek az emlékeink hibásak.

Mi keltette fel az érdeklődését a szakterülete iránt?

A doktori időm alatt kezdődött. Az egyik professzor a kurzusa során, egy olyan projekten dolgozott, mely a szemantikus (jelentéstani) gondolkodásunkkal foglalkozott. Megkérdezte, lenne-e kedvem vele dolgozni. Ez a kutatás a szavakkal, fogalmazással kapcsolatos emlékezetünkről szól, alapvetően a világról alkotott tudásunkról. Az a tudásunk, hogy London egy város és Anglia egy ország, része a szemantikus emlékezetünknek. A tanulmányunkban például meg tudtuk mutatni, hogy az emberek, ha arra kérjük őket, hogy: „Nevezzen meg egy madarat, ami sárga színű”, gyorsabban így tettek, mint azok, akinek azt mondtuk: „Nevezzen meg egy sárga madarat.” 250 milliszekundummal gyorsabban. Az első saját tanulmányaimban a tesztalanyoknak autóbaleset jeleneteit mutattuk meg. Azok a tesztalanyok, akiket később arról kérdeztünk, hogy látták-e a buszt, sokkal gyakrabban igazolták ezt, mint azok, akiktől azt kérdeztük, hogy láttak-e egy buszt. Noha nem is volt busz a képeken. Amikor azt kérdeztük tőlük, hogy milyen gyorsan mentek az autók, amikor egymásba rohantak, állandóan magasabb sebességet mondtak, mint amikor azt kérdeztük, milyen gyorsak voltak az autók, amikor összeütköztek.

Egy másik jelenség, aminek nagy hatást tulajdonítanak a szemtanúi beszámolókra a „szóbeli beárnyékolás” (Verbal Overshadowing). Pontosan mit értenek ezalatt?

Ezt a kifejezést egykori tanítványom, Jonathan Schooler használta egy disszertációban. Azt a szituációt mutatja be, amikor megpróbálunk leírni egy személyt, akit láttunk. De pont ezzel a próbálkozással, hogy szavakkal írjuk le a személyt, azt későbbi képességünket gátoljuk, hogy azonosítsuk őt. Az a próbálkozás, hogy a látottakat szóban adjuk vissza, összeütközésbe kerül a vizuális észlelésünkkel, végül elfedi azt. A leírás folyamatában kialakítunk valamit, ami eltér az élménytől.

Mi késztette arra, hogy szakértőként is dolgozzon?

Olyan munkát szerettem volna végezni, aminek nyilvánvalóbb, praktikusabb haszna van. Például a balesetek és bűncselekmények leírása során. Ezért a 70-es években elkezdtem szemtanú beszámolókat tanulmányozni. Milyen hatása van a téves információnak, azokkal hogyan lehet egy esemény részleteire vonatkozó emlékeket befolyásolni. Egy olyan eseményét, amit a kérdezettek ténylegesen átéltek.

Az első prominens ügye a Ted Bundy ügy volt.

Nos, akkoriban még nem volt prominens. Emberrablás esete volt, és akkor Bundy joghallgató volt az első szemeszterében. Hírhedt később lett, miután elkövette az emberöléseket. Vele kapcsolatban az volt a feltűnő, hogy nem túl sok elkövető hallgat éppen jogot, miközben vádat emelnek ellene.

Carol DaRonch a tárgyaláson és Ted Bundy sorozatgyilkos

A Védelem tanúja című könyvében Bundyt „elragadónak” írja le.

Ó, igen, igen. Abszolút meg tudtam érteni, hogy sikerült neki odamenni nőkhöz, beszélgetést kezdeményezni velük, és bizalmat ébreszteni bennük.

Az élet sétagalopp lenne, ha a gyilkosok homlokára lenne írva, hogy azok.

Pontosan! Abban sem hiszek azonban, hogy az ártatlanság látszik az embereken. De persze ezt ma mondom, miután évtizedeken át dolgoztam ezen a területen. Azt gondolom, hogy nem szabad valakire ránézni és a „megérzésünkre” hagyatkozni. Mindegy, hogy bűnösségről vagy ártatlanságról van szó.

Bundy védője, John O’Connell kereste meg Loftust mint szakértőt, abban a reményben, hogy az egyetlen szemtanú, az emberrablás áldozatának szavahihetőségét a szakértői tanúvallomás segítségével aláássa. Carol DaRonch, aki rövid időn belül ki tudott szabadulni, elrablóját fehér amerikai, 25-30 éves, barna hajú. kb. 183 cm magas, vékony férfinek írta le, rendezetten nyírt bajusszal, zöld nadrágban, sportdzsekiben, fényes fekete lakkcipőben. Az autó egy „világoskék vagy fehér” VW-bogár volt. Aztán egy párszor megváltoztatta a vallomását. Egy sor rendőrségi fotó közül vonakodva kiválasztotta Bundy fotóját: „Ő lehetett az.” Később a rendőrök megmutatták neki Bundy jogosítvány képét. Egy későbbi összeállításnál aztán biztos volt benne, hogy Bundy volt az elrablója.

Loftus elfogadta ezt. Mivel a rendőrök megmutatták Carol DaRonch-nak a gyanúsított jogosítvány fotóját, valószínűleg téves emléket ültettek el az emlékezetében, fejtette ki Loftus a szakvéleményében. Ehhez társul, hogy elrablása alatt DaRonch-nak halálfélelme volt. „Amikor az emberek félnek, összekuszálódnak az emlékeik”, írja Loftus „A védelem tanúja” című könyvben. „Elhanyagolnak részleteket, újra rendezik a tényeket. Amikor emlékezünk, a múlt darabjait az agyunk valamilyen misztikus területéről húzzuk elő – kikopott kirakós darabkák, amiket szortírozunk és ide oda tologatunk, amiket rendezünk és újra átrendezünk, mígnem egy mintává össze nem állnak, aminek aztán értelme van.”

Folytatása következik.

Évi

Kiből lesz az állatkínzó – Mi lesz az állatkínzóból?

2021. február 26-án az Állatorvostudományi Egyetem online szakmai napjának témája az állatkínzás volt, közelebbről azt vizsgáltuk, hogyan lesz valakiből állatkínzó, illetve milyen jövőbeli deviáns cselekményeket vetít előre a gyermekkori állatkínzás. Vizsgáltuk, hiszen az az óriási megtiszteltetés ért, hogy én is részt vehettem előadóként ezen a nagyon érdekes és hasznos szakmai napon. A következőkben szeretném összefoglalni, mennyi minden hangzott el ezen a pénteki napon.

A szakmai nap témájának ötletadója Dr. Vetter Szilvia, az Állatorvostudományi Egyetem Állatvédelmi Központjának vezetője, aki az online napot bemutatta, illetve Prof. Dr. Sótonyi Péter, az egyetem rektora tartott köszöntő beszédet. 2017-ben hozták létre az egyetemen az állatvédelem nevű tantárgyat, melyet angol és német nyelven oktatnak. 

Ezen a napon több neves előadó járta körül a témát, mindenki a maga szakterülete szerint. Az állatkínzó profilját próbáltuk bemutatni, egyben felhívni a figyelmet a kora gyermekkorban felfedezhető deviáns viselkedésminták észrevételére, arra, hogy adott esetben időben tudjunk közbelépni.

Dr. Kitanics Márk klinikai szakpszichológus és igazságügyi pszichológus vezette be a témát azzal, hogy az állatokkal való kegyetlen bánásmód és az erőszakos bűncselekmények között egyértelmű összefüggés mutatható ki. Előadásában konkrét eseteken keresztül fejtette ki, mi állhat egy állatkínzó tetteinek hátterében. 

Prof. Dr. Miklósi Ádám etológus előadásában kifejtette, hogy az ember veleszületett módon szereti, tiszteli a természetet, nem akar uralkodni felette. Tehát az állatkínzás egyértelműen deviáns, a természetessel ellentmondó viselkedés. Megközelítésében az állatkínzó terápiás kezelését hangsúlyozta, mely megakadályozhatja a visszaesésben. 

Dr. Lorászkó Gábor igazságügyi állatorvos szakértő előadása még rám is óriási hatást gyakorolt, pedig a blogban eddig feldolgozott témáim sem nevezhetők könnyednek. Bűnügyi aktákból emelte ki állatkínzásos esetekkel kapcsolatos tanú-, illetve gyanúsítotti kihallgatások részleteit, ez alapján csoportosítva az elkövetői típusokat, kategóriákat. Végetlenül hasznos, egyben nagyon megrázó előadás is volt ez számomra. 

Ezután következtem én, és próbáltam kissé megfordítani a témát, vagyis, hogy mi lesz az állatkínzóból. Mi lesz abból, aki már gyermekkorában állatokat kínoz, majd három hírhedt sorozatgyilkos példáján keresztül mutattam be, hogy fordul át az állatokkal való kegyetlenkedés emberek ellen elkövetett súlyos bűncselekményekbe, illetve, hogy ezeknek mik a főbb okai.

Dr. Kiss Anna PhD, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársa szintén az indítékok és pszichikai folyamatok szemszögéből közelített meg a témát, kitérve egyes személyiségzavarokra is.

Novák Ferenc tanár, iskolai agressziókezelési specialista elsősorban az állatkínzó gyermek motivációját elemezte ki, és hangsúlyozta a gyermek környezetének felelősségét, az empátia kialakításának fontosságát, és a megfelelő nevelési technikákat az agresszió megelőzésében. 

Utolsó előadónk, Dr. Fliegauf Gergely PhD, már a büntetésvégrehajtás szempontjából közelítette meg a témát, a börtön falain belül előforduló állatkínzási esetekből merített. 

Érdekes, hasznos, tanulságos pénteki napot tudhatunk a hátunk mögött, és megnyugtatóan konstatáltam, hogy mi előadók nagyon sok dologban hasonló véleményen voltunk, előadásainkban számos közös gondolat és vélemény fellelhető volt, illetve mindannyian megállapíthattuk, ahogy azt Szilvia a nap végi összefoglalásában elmondta: „Nem szabad azt a hibát elkövetni, hogy az állatkínzást pontszerűen vizsgáljuk, azt rendszerszerűen kell górcső alá venni. Nem elég azt a pillanatot megnézni, amikor valaki egy baltával lesújt egy állatra, hanem azt is vizsgálni kell, hogyan jutott el idáig, és mi történik vele, a környezetével a kegyetlen cselekedet után”.

Hiánypotló volt ez a szakmai nap, és bár sajnálatos módon csak online kerülhetett rá mód, mégis remélhetőleg sokakhoz eljutott, sokan okultak belőle, sokan továbbadják az itt hallottakat, a médiának köszönhetően pedig a szélesebb nyilvánosság is megismerheti a szakemberek véleményét.

Óriási megtiszteltetés volt számomra a részvétel, bízom benne hogy mondanivalómmal emeltem a szakmai nap színvonalát.

„Az egészséges ember nem kínos másokat. Általában a megkínzottakból lesznek a kínzók.” (Carl Gustav Jung)

Évi