Talán még soha nem gondoltam bele abban a formában az agyam működésébe, ahogyan az NBC szeptemberben indult új sorozatában Dr. Oliver Wolf bemutatja. A Brilliant Minds (Brilliáns elmék) című sorozat ezúttal az emberi agy egyedülállóságával és annak roppant érdekes neurológiai betegségeivel, tüneteivel foglalkozik. Be kell vallanom, hogy kissé elfogultan kezdtem a sorozat megtekintésébe, hiszen a főszerepet, Dr. Oliver Wolf szerepét, a számomra mindig is zseniális Zachary Quinto játssza.
"Mit lát az orvos, amikor ránéz a páciensre? A betegséget, vagy az embert? Úgy gondolom, hogy nem lehet anélkül kezelni a pácienst, hogy megértenénk, ki is ő valójában. Néha pedig az egyetlen útja a kezelésnek, ha megszegjük a szabályokat." (Dr. Oliver Wolf)
Dr. Wolf karaktere egy valóban létező, nagyon híres brit neurológus személyére épül, Dr. Oliver Sacks-ra, aki 2015-ben hunyt el, és akinek Ébredések (Awakenings) című könyve alapján készült a sokak által ismert és Oscar-díjra is jelölt film, melyben Robert de Niro és Robin Williams játszotta a főszerepet. Ez a könyv egy olyan tanulmányra épül, amelyben egy, az 1920-as évek encephalitis lethargica (atípusos agyvelőgyulladás) járványát túlélő emberek csoportjával dolgozott, akik már évtizedek óta képtelenek voltak egyedül mozogni.
Dr. Oliver Sacks a neurológia és a pszichiátria professzora volt a New York Egyetem Orvostudományi karán, több bestseller írója, melyek közül jó néhány neurológiai rendellenességektől szenvedő emberek esettanulmánya. Nevéhez fűződik a zeneterápia és a zene emberi agyra és elmére gyakorolt hatásának támogatása. 2005-ben diagnosztizálták a szemén egy ritka melanómával, ami 2015-ben áttéteket okozott a máján. Abban az évben, augusztusban hunyt el New York-i otthonában.
Dr. Oliver Sacks
A sorozat Dr. Wolf-ja csak részben hasonlít a valóban élt orvoshoz. Története annyi, hogy miután szokatlan és formabontó orvosi módszerei miatt megválnak tőle munkahelyén, korábbi évfolyamtársa és barátja felkeresi őt, hogy elcsábítsa a Bronx General kórházba a kivételes tehetségű, ám különc dolgai miatt nem túl közkedvelt orvost. Wolf beadja a derekát, annak ellenére, hogy a kórház vezetője saját anyja, akivel meglehetősen ambivalens kapcsolatot ápol. Itt indul a sorozat, melyben Wolf 4 rezindens orvost is kap a nyakába, akiket tanítania kell. Talán utalás Dr. Sacks melanómájára, hogy Wolfnak propagnózia nevű betegsége van, más néven arcvaksága, ami azt jelenti, hogy a betegnek az arcfelismerési képessége hiányzik. A betegek nem ismerik fel ismerőseik arcát, olykor még a saját arcukat sem, annak ellenére, hogy a látásélesség és az általános intellektus sértetlen marad. A legtöbb propagnóziás meg tudja különböztetni az emberi és nem emberi arcokat, a nemeket, és fel tudja ismerni az arckifejezéseket. Emiatt a betegség miatt, s mivel nyilvánvalóan kevesekkel osztja meg, Wolfot a legtöbb kollégája bunkónak tartja, mivel előfordul, hogy köszönés nélkül megy el mellettük. A másik szál, ami valószínűleg Dr. Sacks-től eltérő, hogy a mi neurológus zsenink homoszexuális irányultságú. Csak feltételezem, hogy ez Quinto miatt került így a sorozatba, miután ő nyíltan vállalja homoszexualitását.
S hogy szerintem mitől annyira más és olyan jó ez a sorozat, hogy érdemes belevágni? Nos, egyrészt különleges hangulata van, amit elsősorban Zachary Quinto személye és színészi játéka ad. Aztán a betegekkel való kapcsolata és a betegségekhez fűződő különleges és szokatlan viszonya, ahogyan addig keres és kutat, amíg meg nem találja a megoldást. Emberi sorsok, emberek a betegségek mögött. Nem mindennapi betegségek, érdekes diagnózisok.
De ami leginkább megfogott ebben a sorozatban, az ahogyan epizódról epizódra ismerjük meg Dr. Wolf múltját, minden részben újabb információmorzsát kapunk az anyjával való kapcsolatáról, az orvossá válásának történetéről, a szorongásairól, arról, hogy az orvos is csak ember, és bár klisészerűnek tűnhet, de számomra, mint mindig, most is az érzelmi oldal bemutatása a mérvadó. Ez a sorozat hat az emberre, egy-egy rész megtekintése után még sokáig cipeltem magammal az érzelmi töltetet, a párbeszédeket.
Tudom, hogy az amerikai sorozatok nagy része arról szól, hogy minden szép és jó, és a nap végén mindent legyőzve, fáradtan, de boldogan térnek haza hőseink. Itt is egy olyan csapatot látunk, ahol számíthatnak egymásra, ahol nemcsak kollégák, hanem barátok, egymásra odafigyelő emberek vannak. Egy olyan orvost, akinek a beteg nem darab-darab, hanem az embert látja a tragédia, a történet a betegség mögött, egy olyan orvost, akinek a múltját lassanként megismerve rájövünk, hogy a kapcsolódási problémái, jelesül, hogy túl hamar és túl mélyen kötődik a betegeihez, éppen annak gyermekként megélt hiányából fakad.
Ez a sorozat éppen ettől jó. Hogy kiszakít 45 percre a valóságból, abból, hogy a mai világban nagyon ritka, ha így működik az orvos-beteg kapcsolat, a kollégák közötti kapcsolatok, hogy talán soha senki nem kíváncsi arra, hogy mitől és miért betegedtünk meg. Mert igazán nemcsak a betegséget kellene megérteni, hanem magát a beteget, a kettő egymás nélkül nem működik.
Zachary Quinto zseniális. Számomra mindig, de ebben a testhezálló szerepben különösen. Ez az első évad mély benyomást tett rám, várom az új részeket, visszanézem a régieket. Csak remélni tudom, hogy az NBC csatorna megújítja egy második évadra. Érdemes megnézni.
Bizonyára többen felkapják a fejüket a cím hallatán, hiszen az egyik leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkosról van szó. Egy olyan emberről, akiről a kivégzése után 35 évvel is beszélnek, akiről filmek készülnek, akiről még mindig könyveket írnak. Ez a bejegyzés Ann Rule: Ted Bundy, Az idegen mellettem című könyvének idei, magyar nyelvű kiadása aprópóján készült. A könyvet eredetileg 1989-ben, Bundy kivégzésének az évében adták ki, majd két újabb kiadást ért meg, 2000-ben, majd 2009-ben, a magyar nyelvű fordítás ez utóbbi alapján készült.
Ki ne ismerné Ted Bundyt, teheti fel jogosan a kérdést az olvasó.
Ann Rule egyike volt azoknak az embereknek, akik egy kedves, intelligens, sármos férfinek ismerték Bundyt, akik nagyon nehezen fogadták el a tényt, hogy ez a férfi, aki őrjöngve, brutálisan és kivételes kegyetlenséggel ölt meg nőket, lányokat és kislányokat, vagy éppen tette őket félig nyomorékká, egy szörnyeteg. Egy olyan szörnyeteg, aki a hétköznapi ember, a barát, a társ, a kolléga bőrébe bújva egy olyan másik én-t rejtegetett a bőre alatt, amit jobb volt nem megismerni.
"Úgy vélem, hogy Ted szadista szociopata volt, aki örömét lelte abban, ha fájdalmat okozott egy másik embernek, ahogyan abban is, hogy irányíthatta az áldozatait, egészen a halálukig, sőt még azt követően is. Gyerek volt még, egy kamasz, olyan fiatalember, aki sohasem érezhette, hogy hatalma van az élete felett. A hatalom és az irányítás lehetőségének keresése közben egy borzalmas utat választott magának."
Ted Bundy "igazi" arca a tárgyalása során
A true crime olyan irodalmi műfaj, amelyben a szerző valós bűntényt vizsgál a könyvében, a szereplők és a cselekedeteik legrészletesebb bemutatása mellett. Ann Rule a könyvet eredetileg egy bűnügyi riporter krónikájának tervezte, amelyben szó sem esett volna a saját életéről. "Ehelyett egy nagyon is személyes könyv született meg, egy egyedülálló barátság története, amely valahogyan túlnőtt a tényeken, amelyekhez a kutatásomnak köszönhetően jutottam hozzá. Ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy az ismeretlen férfi, aki körül egyre szélesedő rendőrségi nyomozás örvénye forgott, nem is volt idegen. Sőt, a barátom volt."
Ann Rule a Washington Egyetemen szerzett diplomát kreatív írásból, de pszichológiát, kriminológiát és büntetőjogot is hallgatott. Ebben a bejegyzésben én nem magát a könyvet és az azt taglaló Ted Bundy által végrehajtott ámokfutást szeretném kivesézni, sokkal inkább az írónő és a gyilkos közötti emberi, baráti kapcsolatra fókuszálok. Bundy tettei gyakorlatilag az egész világ előtt ismertek már, számtalan helyen és módon foglalkoztak már vele, legutóbb a 2019-ben bemutatott Zac Efron főszereplésével készült Átkozottan veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című film dolgozza fel az életét és tetteit, amely mondat egyébként Edward Cowart bíró szájából hangzott el a tárgyalás során a halálos ítélet közlésekor.
Ann Rule, a könyv eredeti, angol nyelvű kiadásával
Ann Rule 1971-ben ismerte meg Ted Bundyt, ekkor ő 4 gyermekes anyaként közel 35 évesen épp a válása előtt állt. Bundy 24 éves volt ekkor, jóképű, brilliáns (nem meglepő módon rengetegen így jellemezték), végzős pszichológia szakos hallgató a Washington Egyetemen. Az élet úgy hozta, hogy ez a két ember munkatárs lett a seattle-i krízisklinika segélyvonalain a keddi éjszakai műszakig. Az ismeretségből hamar barátság lett, ami majdnem egészen Bundy haláláig, 1989-ig tartott. Ann önkéntesként dolgozott, Bundy pedig a szakmai gyakorlatát töltötte, amivel óránként 2 dollárt keresett. Ann a könyvében arról ír, hogy Tedet nagyjából mindenki, aki ismerte, úgy jellemezte, mint tökéletes fiatalembert, ideális diákot, zsenit, aki olyan jóképű, mint egy filmsztár, a Republikánus Párt jövőjének reménységét, az érzékeny pszichiátriai szociális munkást, a kezdő ügyvédet, megbízható barátot, egy olyan ember, akinek a jövő csak sikereket hozhat az életében. Hihetetlen, ugye? Ann szerint mindez ő, ugyanakkor egyik sem. Bundyt nem lehetett beskatulyázni, senki nem mondhatta, aki megnézte az aktáját, hogy szörnyeteggé válása törvényszerű volt. Mert Ann szerint ami történt, az teljességgel lehetetlen volt.
Az ügy eszkalálódása során fantomkép született, melyre négy ember figyelt fel, négyen hívták fel a rendőrség figyelmét Ted Bundyra. A Washingtoni Egyetem egyik professzora, és egy olympiai Katasztrófavédelmi Minisztériumban dolgozó nő. Továbbá Bundy barátnője, Elizabeth Kendall is tanulmányozta a fantomképet, és ahogyan Ann, ő is látni vélte a hasonlóságot. Kendall 1974 őszén jelentkezett a King megyei rendőrségen.
Elizabeth Kendall Ted Bundy társaságában és napjainkban
Ann Rule onnantól kezdve, hogy a gyanú egyértelműen Ted Bundyra terelődött, a börtönévek alatt szinte végig, kapcsolatban maradt a férfivel, elsősorban levélváltás útján, mely során csekkel, pénzzel támogatta őt, hogy papírra, ceruzára tudja költeni, hisz köztudott volt, hogy a férfi gyakorlatilag önmagát képviselte az eljárások során, kirendelt és az általa fogadott védőinek is kevés beleszólásuk volt a sorsa alakulásába. Bundy nem engedte ki a gyeplőt a kezéből, ennek is köszönheti, hogy első szökése a bírósági könyvtárból sikeres volt, hiszen mivel önmagát képviselte, hozzáférést kért és kapott a könyvtárban található jogi könyvekhez. A laza felügyelet eredményeképpen kiugrott a bírósági épület ablakán és elmenekült. Bár a szabadság ízét csak kis ideig élvezhette, ez nem tántorította el attól, hogy egy következő szökést is megtervezzen és végrehajtson. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez az okos, tanult, kriminológiában és büntetőjogban jártas asszony nem volt képes elhinni mindazt, amivel Bundyt vádolták. Ő, ahogyan sokan mások is, erről az oldaláról nem ismerte a férfit, és képtelen volt összeegyeztetni a barátot, akit megismert azzal az őrjöngő vadállattal, aki sok nőt álmában támadott meg és olyan elementáris erővel bántalmazott amire semmi szükség nem lett volna.
"Érdemes megjegyezni, hogy amíg tartottak a tárgyalások, és az újságok szalagcímei éveken át szörnyetegnek vagy még annál is rosszabbnak bélyegezték Tedet, mindig akadt legalább egy olyan nő, aki rajongott érte, és aki azért a néhány pillanatért élt, amikor meglátogathatta őt a börtönben, teljesíthette a kéréseit, és hangoztathatta az ártatlanságát. Ezek a rajongók idővel lecserélődtek ugyan, de úgy tűnik, hogy az érzelmek, amelyeket Ted képes volt kiváltani a nőkből, mit sem változtak."
A saját védelmét ellátó Ted Bundy a bíróságon
A Ted Bundyval kapcsolatos cikkek, tanulmányok és könyvek szinte kivétel nélkül ahhoz az nőhöz vezetik vissza a férfi ámokfutását, akit néhol Diane Edwardsként, máskor Stephanie Brooks néven emlegetnek és aki Bundy áldozataihoz hajszínben és hajviseletben meglehetősen hasonlított. Hosszú barna haj, középen vagy féloldalt elválasztva. Diane-Stephanie volt Bundy nagy szerelme, aki azonban visszautasította a férfit, szakított vele. Bár a későbbiekben, amikor Ted már sikeresnek számított politikai körökben és úgy tűnt egyenesbe jön az élete és a tervei megvalósulni látszanak, bosszúból újra összejött a nővel, majd gyakorlatilag faképnél hagyta őt.
"Az áldozatok egytől egyig Stephanie prototípusai voltak. Az ugyanolyan hajuk és frizurájuk: hosszú és középen elválasztott. Az ugyanolyan tökéletes arcvonásaik. Egyik áldozatát sem találomra választotta ki....De kivétel nélkül az összes áldozata hasonlított Stephanie-ra, az első nőre, aki áttörte Ted gondosan felépített látszathomlokzatát, és felfedte a mögötte rejlő sebezhetőséget. Ted sohasem tudta megbocsátani neki, hogy sebet ejtett az egóján. Egyik bűncselekmény elkövetése után sem érezte azonban, hogy sikerült betöltenie a benne tátongó űrt. Újra és újra meg kellett ölnie Stephanie-t, remélve, hogy minden egyes alkalommal elhozza a feloldozást. De minél többször gyilkolt, csak annál rosszabb lett."
Diane Edwards alias Stephanie Brooks
Kétségtelen, hogy a fent leírtak hozzájárultak ahhoz, amilyenné Ted Bundy vált, azonban gyermekkora sem volt éppen felhőtlennek nevezhető, egész pici gyermekként is mutatkoztak rajta vészjósló jelek. A nagynénje, Julia 15 éves korában tapasztalta meg azt a rémisztő élményt, amikor arra ébredt egy nap, hogy a 3 éves Ted Bundy késekkel rakta körül a testét az ágyban. Szerencsére a nő nem sérült meg, de meghűlt benne a vér, amikor látta, hogy a fiú mosolyogva áll az ágya mellett.
Ann Rule emlékezett arra, hogy Ted a krízisklinikán együtt töltött idő alatt mesélt neki a nagyapjáról, akire felnézett, akihez pozitív emlékképek társultak. Bundyt élete első négy és fél évében a nagyszülei, Sam és Eleanor Cowell nevelték. Ted úgy jellemezte a nagyapját, hogy csodálatos, szeretetteljes és nagyvonalú férfi volt, és miután elszakították tőle, rettenetesen hiányzott neki.
"Ez a nagyapa-apa, akiről Ted annak idején a krízisklinikán mesélt nekem, egy Télapó-szerű figura volt. Ted a jelek szerint rajongásig szerette őt, nekem legalábbis ezt mesélte róla."
A nagyapa a valóságban egy labilis, változékony és őrült ember volt. Terrorizálta a családját, amikor hazatért a munkából a családtagok menedéket kerestek előre. Üvöltözött, dühöngött és tombolt. A saját testvérei is féltek tőle, szadista volt az állatokkal, és bár egyházi diakónus volt, gazdag pornográf gyűjteményt tartott az üvegházában, ahová Ted és az egyik unokatestvére időként besurrantak, hogy lapozgassák a magazinokat. Bundy egyébként az ítélete után illetve a "Ted Bundy szalagokon" is hivatkozott ezeknek a pornográf magazinoknak a káros hatására, amely véleménye szerint közrejátszott abban amivé vált. Fontos szerepe van továbbá annak is, hogy Bundyt anyja a születése után 3 hónapra magára hagyta egy otthonban, ahol a csecsemő nem kapta meg azt a gondoskodást és szeretetet, amely létfontosságú a gyermekek egészséges fejlődéséhez.
Ted Bundyt a tárgyalások során elmeszakértői vizsgálatnak is alávetették, ami emberölési ügyekben, pláne sorozatgyilkosság esetén a megszokott eljárás. A vizsgálat eredménye azt mutatta, hogy a férfi nem volt pszichotikus, neurotikus, nem szenvedett organikus agyi-idegrendszeri betegségben, nem volt alkoholista, sem kábítószerfüggő, nem szenvedett személyiségzavarban vagy amnéziában és szexuális deviancia jeleit sem mutatta. Egy pszichiáter, Dr. Austin így nyilatkozott róla:
"Úgy érzem, hogy Mr. Bundy vagy olyan ember, akinek nincsenek problémái, vagy elég okos és rafinált ahhoz, hogy a 'normális' határához közelinek mutassa magát....Mivel a bróság megállapította, hogy nem mond igazat a kérdéses bűncselekménnyel kapcsolatban, komolyan megkérdőjelezem, hogy elvárható-e tőle, hogy igazat mondjon bármilyen program vagy bizonyítási eljárás résztvevőjeként."
Ann Rule könyvének magyar nyelvű kiadása
Ez a 637 oldalas könyv egy olyan szemszögből közelíti meg Bundy szörnyeteggé válását, egy olyan ember szemén keresztül láttatja az embert a gyilkos mögött, aki tényleg közel állt hozzá, a barátjaként tekintett rá szinte az utolsó pillanatokig, akinek nagyon nehéz volt elhinnie, hogy egy sorozatgyilkoshoz került emberileg közel. Ezidáig nekem és bizonyára még sok más embernek sem volt lehetősége egy ilyen betekintésre, és bármennyire is szubjektív a könyv, Ann Rule igenis megpróbál objektíven közelíteni a rémtettekhez, magához a rémhez. Mindenkinek javaslom a könyv elolvasását, akit kicsit is érdekel a "nem megszokott" Ted Bundy történet, aki kíváncsi arra, hogy a karizmatikus, sármos, lehengerlő modorú férfi hogyan változott át árnyékemberré.
"Ő egy árnyékember volt, aki a túlélésért küzdött egy olyan világban, amely sosem volt neki való. Ted Bundy látszólag megtestesítette a sikeres ember típusát. Belül azonban minden elhamvadt."
.jpg)
