Az ismeretlen Ted Bundy

Bizonyára többen felkapják a fejüket a cím hallatán, hiszen az egyik leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkosról van szó. Egy olyan emberről, akiről a kivégzése után 35 évvel is beszélnek, akiről filmek készülnek, akiről még mindig könyveket írnak. Ez a bejegyzés Ann Rule: Ted Bundy, Az idegen mellettem című könyvének idei, magyar nyelvű kiadása aprópóján készült. A könyvet eredetileg 1989-ben, Bundy kivégzésének az évében adták ki, majd két újabb kiadást ért meg, 2000-ben, majd 2009-ben, a magyar nyelvű fordítás ez utóbbi alapján készült. 

Ki ne ismerné Ted Bundyt, teheti fel jogosan a kérdést az olvasó.

Ann Rule egyike volt azoknak az embereknek, akik egy kedves, intelligens, sármos férfinek ismerték Bundyt, akik nagyon nehezen fogadták el a tényt, hogy ez a férfi, aki őrjöngve, brutálisan és kivételes kegyetlenséggel ölt meg nőket, lányokat és kislányokat, vagy éppen tette őket félig nyomorékká, egy szörnyeteg. Egy olyan szörnyeteg, aki a hétköznapi ember, a barát, a társ, a kolléga bőrébe bújva egy olyan másik én-t rejtegetett a bőre alatt, amit jobb volt nem megismerni. 

"Úgy vélem, hogy Ted szadista szociopata volt, aki örömét lelte abban, ha fájdalmat okozott egy másik embernek, ahogyan abban is, hogy irányíthatta az áldozatait, egészen a halálukig, sőt még azt követően is. Gyerek volt még, egy kamasz, olyan fiatalember, aki sohasem érezhette, hogy hatalma van az élete felett. A hatalom és az irányítás lehetőségének keresése közben egy borzalmas utat választott magának."

Ted Bundy "igazi" arca a tárgyalása során

A true crime olyan irodalmi műfaj, amelyben a szerző valós bűntényt vizsgál a könyvében, a szereplők és a cselekedeteik legrészletesebb bemutatása mellett. Ann Rule a könyvet eredetileg egy bűnügyi riporter krónikájának tervezte, amelyben szó sem esett volna a saját életéről. "Ehelyett egy nagyon is személyes könyv született meg, egy egyedülálló barátság története, amely valahogyan túlnőtt a tényeken, amelyekhez a kutatásomnak köszönhetően jutottam hozzá. Ahogy teltek az évek, rá kellett jönnöm, hogy az ismeretlen férfi, aki körül egyre szélesedő rendőrségi nyomozás örvénye forgott, nem is volt idegen. Sőt, a barátom volt."

Ann Rule a Washington Egyetemen szerzett diplomát kreatív írásból, de pszichológiát, kriminológiát és büntetőjogot is hallgatott. Ebben  a bejegyzésben én nem magát a könyvet és az azt taglaló Ted Bundy által végrehajtott ámokfutást szeretném kivesézni, sokkal inkább az írónő és a gyilkos közötti emberi, baráti kapcsolatra fókuszálok. Bundy tettei gyakorlatilag az egész világ előtt ismertek már, számtalan helyen és módon foglalkoztak már vele, legutóbb a 2019-ben bemutatott Zac Efron főszereplésével készült Átkozottan veszett, sokkolóan gonosz és hitvány című film dolgozza fel az életét és tetteit, amely mondat egyébként Edward Cowart bíró szájából hangzott el a tárgyalás során a halálos ítélet közlésekor.

Ann Rule, a könyv eredeti, angol nyelvű kiadásával

Ann Rule 1971-ben ismerte meg Ted Bundyt, ekkor ő 4 gyermekes anyaként közel 35 évesen épp a válása előtt állt. Bundy 24 éves volt ekkor, jóképű, brilliáns (nem meglepő módon rengetegen így jellemezték), végzős pszichológia szakos hallgató a Washington Egyetemen. Az élet úgy hozta, hogy ez a két ember munkatárs lett a seattle-i krízisklinika segélyvonalain a keddi éjszakai műszakig. Az ismeretségből hamar barátság lett, ami majdnem egészen Bundy haláláig, 1989-ig tartott. Ann önkéntesként dolgozott, Bundy pedig a szakmai gyakorlatát töltötte, amivel óránként 2 dollárt keresett. Ann a könyvében arról ír, hogy Tedet nagyjából mindenki, aki ismerte, úgy jellemezte, mint tökéletes fiatalembert, ideális diákot, zsenit, aki olyan jóképű, mint egy filmsztár, a Republikánus Párt jövőjének reménységét, az érzékeny pszichiátriai szociális munkást, a kezdő ügyvédet, megbízható barátot, egy olyan ember, akinek a jövő csak sikereket hozhat az életében. Hihetetlen, ugye? Ann szerint mindez ő, ugyanakkor egyik sem. Bundyt nem lehetett beskatulyázni, senki nem mondhatta, aki megnézte az aktáját, hogy szörnyeteggé válása törvényszerű volt. Mert Ann szerint ami történt, az teljességgel lehetetlen volt. 

Az ügy eszkalálódása során fantomkép született, melyre négy ember figyelt fel, négyen hívták fel a rendőrség figyelmét Ted Bundyra. A Washingtoni Egyetem egyik professzora, és egy olympiai Katasztrófavédelmi Minisztériumban dolgozó nő. Továbbá Bundy barátnője, Elizabeth Kendall is tanulmányozta a fantomképet, és ahogyan Ann, ő is látni vélte a hasonlóságot. Kendall 1974 őszén jelentkezett a King megyei rendőrségen. 

Elizabeth Kendall Ted Bundy társaságában és napjainkban

Ann Rule onnantól kezdve, hogy a gyanú egyértelműen Ted Bundyra terelődött, a börtönévek alatt szinte végig, kapcsolatban maradt a férfivel, elsősorban levélváltás útján, mely során csekkel, pénzzel támogatta őt, hogy papírra, ceruzára tudja költeni, hisz köztudott volt, hogy a férfi gyakorlatilag önmagát képviselte az eljárások során, kirendelt és az általa fogadott védőinek is kevés beleszólásuk volt a sorsa alakulásába. Bundy nem engedte ki a gyeplőt a kezéből, ennek is köszönheti, hogy első szökése a bírósági könyvtárból sikeres volt, hiszen mivel önmagát képviselte, hozzáférést kért és kapott a könyvtárban található jogi könyvekhez. A laza felügyelet eredményeképpen kiugrott a bírósági épület ablakán és elmenekült. Bár a szabadság ízét csak kis ideig élvezhette, ez nem tántorította el attól, hogy egy következő szökést is megtervezzen és végrehajtson. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez az okos, tanult, kriminológiában és büntetőjogban jártas asszony nem volt képes elhinni mindazt, amivel Bundyt vádolták. Ő, ahogyan sokan mások is, erről az oldaláról nem ismerte a férfit, és képtelen volt összeegyeztetni a barátot, akit megismert azzal az őrjöngő vadállattal, aki sok nőt álmában támadott meg és olyan elementáris erővel bántalmazott amire semmi szükség nem lett volna. 

"Érdemes megjegyezni, hogy amíg tartottak a tárgyalások, és az újságok szalagcímei éveken át szörnyetegnek vagy még annál is rosszabbnak bélyegezték Tedet, mindig akadt legalább egy olyan nő, aki rajongott érte, és aki azért a néhány pillanatért élt, amikor meglátogathatta őt a börtönben, teljesíthette a kéréseit, és hangoztathatta az ártatlanságát. Ezek a rajongók idővel lecserélődtek ugyan, de úgy tűnik, hogy az érzelmek, amelyeket Ted képes volt kiváltani a nőkből, mit sem változtak." 

A saját védelmét ellátó Ted Bundy a bíróságon

A Ted Bundyval kapcsolatos cikkek, tanulmányok és könyvek szinte kivétel nélkül ahhoz az nőhöz vezetik vissza a férfi ámokfutását, akit néhol Diane Edwardsként, máskor Stephanie Brooks néven emlegetnek és aki Bundy áldozataihoz hajszínben és hajviseletben meglehetősen hasonlított. Hosszú barna haj, középen vagy féloldalt elválasztva. Diane-Stephanie volt Bundy nagy szerelme, aki azonban visszautasította a férfit, szakított vele. Bár a későbbiekben, amikor Ted már sikeresnek számított politikai körökben és úgy tűnt egyenesbe jön az élete és a tervei megvalósulni látszanak, bosszúból újra összejött a nővel, majd gyakorlatilag faképnél hagyta őt. 

"Az áldozatok egytől egyig Stephanie prototípusai voltak. Az ugyanolyan hajuk és frizurájuk: hosszú és középen elválasztott. Az ugyanolyan tökéletes arcvonásaik. Egyik áldozatát sem találomra választotta ki....De kivétel nélkül az összes áldozata hasonlított Stephanie-ra, az első nőre, aki áttörte Ted gondosan felépített látszathomlokzatát, és felfedte a mögötte rejlő sebezhetőséget. Ted sohasem tudta megbocsátani neki, hogy sebet ejtett az egóján. Egyik bűncselekmény elkövetése után sem érezte azonban, hogy sikerült betöltenie a benne tátongó űrt. Újra és újra meg kellett ölnie Stephanie-t, remélve, hogy minden egyes alkalommal elhozza a feloldozást. De minél többször gyilkolt, csak annál rosszabb lett."

Diane Edwards alias Stephanie Brooks

Kétségtelen, hogy a fent leírtak hozzájárultak ahhoz, amilyenné Ted Bundy vált, azonban gyermekkora sem volt éppen felhőtlennek nevezhető, egész pici gyermekként is mutatkoztak rajta vészjósló jelek. A nagynénje, Julia 15 éves korában tapasztalta meg azt a rémisztő élményt, amikor arra ébredt egy nap, hogy a 3 éves Ted Bundy késekkel rakta körül a testét az ágyban. Szerencsére a nő nem sérült meg, de meghűlt benne a vér, amikor látta, hogy a fiú mosolyogva áll az ágya mellett. 

Ann Rule emlékezett arra, hogy Ted a krízisklinikán együtt töltött idő alatt mesélt neki a nagyapjáról, akire felnézett, akihez pozitív emlékképek társultak. Bundyt élete első négy és fél évében a nagyszülei, Sam és Eleanor Cowell nevelték. Ted úgy jellemezte a nagyapját, hogy csodálatos, szeretetteljes és nagyvonalú férfi volt, és miután elszakították tőle, rettenetesen hiányzott neki. 

"Ez a nagyapa-apa, akiről Ted annak idején a krízisklinikán mesélt nekem, egy Télapó-szerű figura volt. Ted a jelek szerint rajongásig szerette őt, nekem legalábbis ezt mesélte róla."

A nagyapa a valóságban egy labilis, változékony és őrült ember volt. Terrorizálta a családját, amikor hazatért a munkából a családtagok menedéket kerestek előre. Üvöltözött, dühöngött és tombolt. A saját testvérei is féltek tőle, szadista volt az állatokkal, és bár egyházi diakónus volt, gazdag pornográf gyűjteményt tartott az üvegházában, ahová Ted és az egyik unokatestvére időként besurrantak, hogy lapozgassák a magazinokat. Bundy egyébként az ítélete után illetve a "Ted Bundy szalagokon" is hivatkozott ezeknek a pornográf magazinoknak a káros hatására, amely véleménye szerint közrejátszott abban amivé vált. Fontos szerepe van továbbá annak is, hogy Bundyt anyja a születése után 3 hónapra magára hagyta egy otthonban, ahol a csecsemő nem kapta meg azt a gondoskodást és szeretetet, amely létfontosságú a gyermekek egészséges fejlődéséhez.

Ted Bundyt a tárgyalások során elmeszakértői vizsgálatnak is alávetették, ami emberölési ügyekben, pláne sorozatgyilkosság esetén a megszokott eljárás. A vizsgálat eredménye azt mutatta, hogy a férfi nem volt pszichotikus, neurotikus, nem szenvedett organikus agyi-idegrendszeri betegségben, nem volt alkoholista, sem kábítószerfüggő, nem szenvedett személyiségzavarban vagy amnéziában és szexuális deviancia jeleit sem mutatta. Egy pszichiáter, Dr. Austin így nyilatkozott róla:

"Úgy érzem, hogy Mr. Bundy vagy olyan ember, akinek nincsenek problémái, vagy elég okos és rafinált ahhoz, hogy a 'normális' határához közelinek mutassa magát....Mivel a bróság megállapította, hogy nem mond igazat a kérdéses bűncselekménnyel kapcsolatban, komolyan megkérdőjelezem, hogy elvárható-e tőle, hogy igazat mondjon bármilyen program vagy bizonyítási eljárás résztvevőjeként."

Ann Rule könyvének magyar nyelvű kiadása

Ez a 637 oldalas könyv egy olyan szemszögből közelíti meg Bundy szörnyeteggé válását, egy olyan ember szemén keresztül láttatja az embert a gyilkos mögött, aki tényleg közel állt hozzá, a barátjaként tekintett rá szinte az utolsó pillanatokig, akinek nagyon nehéz volt elhinnie, hogy egy sorozatgyilkoshoz került emberileg közel. Ezidáig nekem és bizonyára még sok más embernek sem volt lehetősége egy ilyen betekintésre, és bármennyire is szubjektív a könyv, Ann Rule igenis megpróbál objektíven közelíteni a rémtettekhez, magához a rémhez. Mindenkinek javaslom a könyv elolvasását, akit kicsit is érdekel a "nem megszokott" Ted Bundy történet, aki kíváncsi arra, hogy a karizmatikus, sármos, lehengerlő modorú férfi hogyan változott át árnyékemberré.

"Ő egy árnyékember volt, aki a túlélésért küzdött egy olyan világban, amely sosem volt neki való. Ted Bundy látszólag megtestesítette a sikeres ember típusát. Belül azonban minden elhamvadt."

Évi

 

38 szemtanú – Kitty Genovese megölése – 1. rész

38 szemtanú látta, hogy Kitty Genovesét megtámadták, de csak egyikük hívta a rendőrséget. Egy emberölés, mely a kollektív csődöt mondás megtestesülése lett.

„Oh, én tudtam, hogy senki nem tesz majd semmit. Az emberek soha nem tesznek semmit. Ebben az időpontban csak vissza akarnak feküdni az ágyba.” – Winston Moseley

 

Winston Moseley, az elkövető

A fiatal nő egyből érezte, hogy valami nem stimmel. Talán valóban látta az árnyékban várakozó férfialakot, amikor kiszállt a piros Fiatjából, hogy a lakásához induljon. Aznap 1964. március 13-a volt, hajnali fél öt körül Kew Gardens-ben, a New York szélén elhelyezkedő egyik nyugodt lakó- és üzleti negyedben. Egy pillanatra megtorpant az autója mellett, majd elkezdett rohanni. Így mesélte később a gyilkosa a rendőrségnek. Azt is ecsetelte, hogy Chaterine Genovese nem a szokásos úton, a kárpitos üzlet irányában, a közvetlen útvonalon ment a lakásához, ahogyan azt este munka után hazatérve szokta. A lakások ajtaja az Austin Streeten egy hátsó sikátorban található. Ehelyett a nő a házak elején ment végig, ahol az üzletek ajtaja található, a Lefferts Boulevard irányában. Ez szélesebb, mint az Austin Street, jobban meg van világítva, a sarkon pedig van egy bár, az „Old Baley’s”, ami általában ilyenkor még nyitva van.

Talán Chaterine „Kitty” Genovese úgy gondolhatta, hogy az utcai lámpák és a bár fényei védelmet nyújtanak neki. De a „Bailey’s”-ben ezen az estén verekedés volt, ezért már bezárták. Mielőtt Kitty Genovese tovább futhatott és elérhette volna a Lefferts Boulevardot, a gyilkosa utolérte és leszúrta. Így mesélte az elkövető a rendőrségnek és a tárgyalás során is.

Gyilkosa, Winston Moseley, az egyetlen igazi szemtanú ezen az éjszakán. Az egyetlen, aki biztosan el tudja mondani, hogyan halt meg Kitty Genovese.

Röviddel azelőtt, körülbelül 10 perccel három után, Chaterine Genovese, becenevén Kitty, elhagyta az „Ev”s Eleventh Hour” nevű bárt, amelyet ő vezetett Queens Hollis városrészében. Elbúcsúzott a kollégájától. Ő volt az utolsó, akivel Genovese beszélt. Hollisból 15-20 perc az út Kew Gardensbe, ahol Kitty egy éve lakott. Az lakást, mely az Austin Streeten a kárpitosüzlet felett volt, Mary Ann Zielonkoval osztotta meg.

 

40 évvel később egy rádióinterjúban mesélt Mary Ann arról, milyen éléken él az emlékeiben Kitty. „Magam előtt látom: nagyon olasz, sötéthajú, mindössze 150 cm magas. Nagyon szeretetreméltó ember, nagyon életrevaló. Én nagyon nyugodt vagyok, tehát kiegészítettük egymást.”

Az 50-es, 60-as évekből származó családi videókon Kitty jó kedvű, öntudatos fiatal nőként látható, nadrágban, ingujjban, nőiesen.

Chaterine Susan Genovese 1935. július 7-én született Brooklynban, New Yorkban, és ott is nőtt fel olasz-amerikai szülei legidősebb gyermekeként, négy testvérével együtt. Anyja háztartásbeli, apja egy lenvászon üzlet tulajdonosa, éttermeket látott el köpennyel, köténnyel, asztalterítővel.

1953-ban, az érettségi megszerzése után irodai munkát végzett, a következő évben férjhez ment, de a pár néhány hónap múlva elvált. Ugyanebben az évben a szülei úgy döntöttek, hogy elhagyják New Yorkot. Egy rendőrség elől menekülő vérző férfi próbált betörni a lakásuk pincéjébe. Connecticut, New Canaan tűnt a biztonságosabb helynek számukra.

De Kitty, aki ekkor alig volt húsz éves, szerette a nagyvárosi életet. Anyja aggodalma miatt azonban Brooklyn-ból a biztonságosabb Queens-be költözött. Hétvégente meglátogatta a családját Connecticut-ban. 24 évesen felmondott az irodában és egy bárban kezdett dolgozni, ahol szívesen beszélgetett a vendégekkel, néha még illegális lóverseny fogadásokat is kötött nekik, azonban az egyik vendégről kiderült, hogy rendőr. Rövid őrizetbevétele a munkájába került, de hamar újat talált az „Ev’s Eleventh Hour” menedzsereként.

Amikor a 1964. március 13-án hajnalban a bárból hazafelé indult, egy 1960-as évjáratú fehér Corvair követte.

 

Chaterine "Kitty" Genovese

Winston Moseley este kilenc körül ért haza a munkából. Ugyanebben az időpontban indult el a felesége az éjszakai műszakra. Mint rendszerint, váltottak egy csókot. Moseley Harlemben született, négy hónappal korábban, mint Kitty. Gyerekkorát erőszak szegélyezte. Apja, akitől csak 17 éves korában tudta meg, hogy nem a biológiai apja, az anyját gyanúsítja, hogy hűtlen volt. Gyakran fegyverrel tartja rettegésben, így amikor Moseley 9 éve lesz, a szülők elválnak. Innentől Detroitban nevelkedik a nagyanyjánál. 13 évesen az intelligens, bőbeszédű fiú önéletrajzot írt: „Az évek elrepültek.” Tudós, vagy FBI ügynök szeretett volna lenni, erről írt ebben. „Egy nap talán híres leszek.”

A középiskola után visszaköltözött New Yorkba, megnősült, és jól fizető állást talált a Raygram irodagép gyárban, mint lyukkártya programozó. A pénz elegendő volt egy házra Queens-ben a South Ozone Park-ban. Amikor a felesége megcsalta, fegyverrel fenyegette. A válás után újra nősült. Született egy fia és befogadott egy második gyereket is.

1964. március 12-én este Moseley először az öt németjuhász kutyáját etette meg, majd ő is vacsorázott. Ez volt a szokásos sorrend. Lefektette a gyerekeket, leült a nappaliban a kanapéra, sörözött és tévézett. „Az ötlet, hogy később még elinduljak, már korábban megfogalmazódhatott bennem”, mondta később a rendőrségen az őrizetbevétele után. Meg akart erőszakolni és ölni egy lányt. Nem először, ahogy később kiderült. Fehérbőrű lánynak kell lennie, így jegyezték fel a nyomozók. Hajnali egy körül Moseley elhagyta a házat, és elkezdődött a vadászat az „igazi” után.

„Olyat akartam, aki egyedül van. Két lány együtt nem ment volna, úgy sem ha egy nő férfivel ment volna. Úgy gondoltam, éjfél után elkezdek furikázni, és meglátom, összejön-e a dolog.” Amikor a Jamaica Avenue-n hajtott végig, meglátta Kitty Genoveset, hogy beszáll az autójába. Egyedül. Moseley megfordult, távolságot tartott, nem akarta kockáztatni, hogy a nő észrevegye. Kitty gyorsan hajt. A Grand Central Parkway-en keresztül a Queens Boulevard kihajtóig, onnan bekanyarodik egy csendes, sötét utcába. „Valami ilyesmire számítottam”, mondta Moseley a kihallgatásán.

Követte a nőt a piros Fiatban egy pár háztömb távolságra, végül a Kew Gardens pályaudvar előtti parkolóba látta befordulni. Fél háztömbre a nőtől leparkolja az autóját a fák alatt és kiszáll. A dzsekije zsebében egy vadászkés lapult. Amikor a nő bezárta az autóját, megpillantotta őt, ezt mondta Moseley a nyomozóknak. Megijedt, hogy a nő visszaszáll az autójába, azonban e helyett elkezdett futni. Végig az utcán, a Lefferts Boulevard irányába. „Gyorsan futott, de én sokkal gyorsabban tudok futni.” A könyvesbolt előtt utolérte, kezében tartotta a kést, majd kétszer hátba szúrta a nőt. „Mondott neki valamit?”, kérdezték a nyomozók. „Nem. Talán mondtam volna, ha nem futott volna ilyen gyorsan.”

 

A helyszín

A hang, ami Robert Mozert ezen a péntek éjjelen álmából felriasztotta, „inkább sírásnak, mint kiáltásnak hangzott”, később így mondta a rendőröknek. Mozer, aki Kew Gardensben az Austin Streeten a Mowbray-apartmanház hetedik emeletén lakott, az ablakhoz sietett. A szemben lévő járdán, a könyvesbolt előtt egy lányt látott térdelni. Fölé hajolt egy kicsi férfi, sötét kabátban. Mozer felhúzta az ablakot. „Hé! kiáltott. „Tűnj el innen! Hagyd békén a lányt!” A kabátos férfi felpillantott. A többi lakásban is felgyulladtak a fények. „A fickó felpattant és úgy futott, mint egy ijedt nyuszi”, mesélte később Mozer a rendőröknek.

Az egyik szomszédasszonynak feltűnt, ahogy a férfi futott, a térdeit futás közben extrém magasra felhúzta, ezért az idős nő biztos volt abban, hogy „Az illető feketebőrű!” A nyomozóknak, akik a gyilkosságot követő napokban a szomszédokat megkérdezték, ezt mondta: „Éveken át a lóversenypályán dolgoztam és sok fiút láttam, akik a versenylovakat mozgatták, miközben mellettük futottak. A fekete fiúk másképp futnak, mint a fehérek.” Más szomszédok biztosak voltak benne: Az elkövető fehér bőrű. Megint mások úgy gondolták, a nagykabátos alak „egészen biztosan” nő volt.

Robert Mozer hetedik emeleti ablakából az utcai lámpa fényénél látja, hogy a fiatal nő a járdán fekszik, majd felkel, végigmegy az utcán a házak mögötti járda felé, ahol a lakások ajtaja található. A sarkon eltűnik Mozer szeme elől. Más szomszédok is szem elől tévesztik. Később nem tudják kideríteni, hány szemtanú is volt azon az éjjelen valójában. A nyomozók feljegyezték, hogy az egyik lakó azért panaszkodott a férjének, mert nem látta jól, mi történik az utcán. „Kapcsold fel a lámpát butus, akkor majd látsz!”, javasolta a férje, majd mindketten egy-egy széket húztak az ablakhoz.

Egy szomszédasszony azt mondta, nem látta dülöngélni a nőt, ezért úgy gondolta, minden rendben vele. Mások észrevették, hogy a nő lassan megy és a ház falának támaszkodik. A sötétben és abból a távolságból senki nem látta, hogy sérült és vérzik. Egy pár úgy hitte, hogy veszekedő szerelmeseket lát, és nem dolguk beavatkozni, mások azt hitték részegek, akik felverik álmukból az embereket. Volt, aki elismerte, hogy félt, volt, aki megtagadta, hogy bármit is mondjon. A legtöbben azonban, akiket a kiáltás felébresztett azon az éjjelen, az ablakhoz siettek, de semmit nem láttak, ezért visszafeküdtek aludni.

A queensi helyi újság még aznap címlapon hozta le a gyilkosságot, és kérték, hogy aki tud valamit, jelentkezzen a rendőrségen. A „New York Times” csak napokkal később említi, valahol hátul a 26. oldalon, egy rövid cikkben. Az újság számára Chaterine meggyilkolása csak egy a 363 emberölés közül, ami évente történik. A „Times” Genovese személyes adatait és a gyilkosság körülményeit a rendőrség leírása alapján öt mondatban foglalja össze: A 28 éves queensi bármenedzser hajnalban munkából hazajövet egy közeli parkolóban állította le a kocsiját, majd a háza előtt megtámadták. „A szomszédok Miss Chaterine Genoveset, aki az Austin Street 82-70-ben lakott, nem sokkal hajnali három után találták meg egy épület előtt, háromajtónyira a saját lakásától.

 

Folytatása következik 

Évi

Kevesebb is elég egy ügyhöz, mint azt gondolnánk – Andreas Müller bűnügyi elemző az ösztönről, kitartásról, csapatmunkáról – 2. rész

 Az alábbi cikk a Stern magazinban megjelent interjú általam készített fordítása.

SC: Csapata tagjainak vannak különböző erősségei vagy mindenki egyformán ért mindenhez?

AM: Különböző szakmai életutakkal rendelkeznek és ezáltal erősségekkel. Egykori nyomrögzítők vannak közöttük, mások több évig a szexuális bűncselekmények területén dolgoztak vagy gyilkossági nyomozók voltak. Ami összeköti őket, az az analitikus gondolkodás és a tanácsadói képességeik.

SC: Ki kerülhet be a csapatába?

AM: Csak azok a szociálisan kompetens emberek, akiknek nincsenek allürjeik. Magamutogatóknak semmi esélyük. Kell, hogy legyen igényük a további fejlődésre, mivel aki hozzánk kerül, annak egy hét éves speciális továbbképzést kell elvégeznie.

 

SC: Ez a munka felér egy lovaggá ütéssel?

AM: Néhányuk számára igen. De vannak olyan gyilkossági nyomozók, akik egyáltalán nem végeznék ezt a munkát – hanyagul szólva – inkább ajtókat rúgnak be és őrizetbe veszik a bűnözőket. Nekik kínszenvedés lenne, hogy ha egy irodában ülve egyes információkat kellene hosszasan elemezni és kiértékelni.

 

SC: Hány nő van a csapatban?

AM: Öt.

 

SC: Hány kollégának van migrációs háttere?

AM: Senkinek. De ez remélhetőleg megváltozik. A különböző életrajzi hátterek nagyon sokat segítenek a csapatmunkánknak. A sokszínű gondolkodás a cselekmény és indíték sokféle hipotézisének felállításához vezet.

 

 

SC: Mindig ugyanazok a kollégák dolgoznak együtt?

AM: Mindig új felállásban alakítom őket. Újszülött meggyilkolása esetén például nem lenne túl bölcs dolog, ha csak anyák lennének a csapatban. Ide mindenképpen beillesztek egy férfit is, és egy kolléganőt, aki gyermektelen. Ők valószínűleg egészen más elgondolásokkal fognak előállni, sokkal kisebb érzelmi színezettel, mint azok, akik már maguk is világra hoztak egy gyermeket. 

 

SC: Akadályozza a csapatmunkát, ha valami felett átsiklanak?

AM: Abszolút. Általában a részletekben rejlik az ördög, gyakran a mellékes dolgokat kell felismerni.

 

 

SC: Milyen fontos tulajdonságai vannak még a jó bűnügyi elemzőnek?

AM: Az embereimnek előítélet mentesnek kell lenniük. Azt félre kell tudni tenniük. Ezenkívül kitartásra van szükségük, mivel néha gyötrő lehet átdolgozni magukat mindenen, egyik hipotézist a másik után lejátszani. 

 

SC: Más területről érkezőknek is van esélyük Önöknél?

AM: Azok a jelentkezők, akik magántanfolyamon az USA-ban korábbi nyomozóból „profilozóvá” képzik át magukat, a német bűnügyi rendőrség számára haszontalanok. A „profilozó” nem védett kifejezés, bárki nevezheti magát így, és sokaknak, akik a médiában ez alatt a címszó alatt lépnek fel, nincsen sok közük a rendőri munkához. Mi sem alkalmazunk pszichológust bűnügyi elemzőként, ez csak akkor lehetne elképzelhető, ha olyan bűnügyi rendőrként dolgozó illetőről van szó, aki pszichológiát tanult. Mivel a mi munkáknál mindenekelőtt az objektív tények kriminalisztikai jelentése számít.

 

SC: Előfordul veszekedés a csapaton belül?

AM: Csak különböző látásmódok egy eset kapcsán. De ezek a szakmai összekülönbözések teljesen normálisak.

 

2004. Köln - Keupstrasse

SC: Mi volt a legkülönlegesebb ügyük?

AM: Minden bizonnyal a 2004. június 9-én elkövetett szögbombás támadás a kölni Keupstrassén. Akkoriban úgy gondolták, hogy a szervezett bűnözés számlájára írható. A bűnügyi elemzésünk azonban más eredményre jutott: nagy valószínűséggel idegengyűlölettől motivált, legalább két elkövető által véghezvitt bűncselekmény volt, akik az utca lakóinak akarták demonstrálni, hogy a migránsok ott nem élhetnek gondtalanul. Ami utána történt, az közismert: a robbanóanyagot egy jobboldali terrorista nemzetiszocialista csoporthoz (NSU) lehetett kötni.

 

SC: Mi a legnagyobb sikere?

AM: Szintén a Keupstrasse. Az eredményünk irányadó volt.

 

 

SC: Mi a Legnagyobb tévedése?

AM: 2004-ben a Levke és Felix ügyek nyomozásában én voltam a felelős bűnügyi elemző. Az első gyilkosság, Levke megölése után abból indultunk ki, hogy valaki lánygyermekeket választ ki. Aztán néhány hónappal később az elkövető a fiúkra váltott. Akkoriban kevés tapasztalatunk volt még, ami a szexuális elkövetők áldozat kiválasztási ismérveit illeti. Ma már tudom: A biológiai nem gyakran egyáltalán nem játszik szerepet, éppen annyira kevéssé, mint az életkor. Vannak szexuális bűnelkövetők, aki 80 év felettieket és kislányokat is megerőszakolnak. Csak a gyenge áldozat számít nekik.

SC: Hogyan történt ez a Mirco ügy esetében? A fiú 10 éves volt, amikor 2010-ben egy barátjától hazafelé Grefrath közelében elrabolták és megölték.

AM: Abban az esetben az elkövető valójában egy lányt akart elrabolni. A bűnözési kényszer azonban olyan erős volt, hogy másik áldozatot választott. Egész nap az autóban ült és hiába várt. Aztán jött a fiú.

 

SC: Egy szemtanú látott egy VW Passat gépjárművet és egy bicikli vibráló fényeit. Először semmi nyoma nem volt a fiúnak, később megtalálták a biciklijét és a ruháit. El tudná magyarázni a Mirco ügy kapcsán, a bűnügyi elemzés és a különleges egység hogyan bukkant az elkövető nyomára?

AM: A legfontosabb kérdések a következők voltak: Hol keresse a különleges egység Mircot? Hogyan mozgott az elkövető? Hol van a komfortzónája, hol van otthon? Egy hétre volt szükségünk, amíg a bűncselekmény lefolyását összeállítottuk. A legkézenfekvőbb elmélet a következő volt: Mircot egy északi irányú területről rabolták el. Ott szexuális cselekmény történt, legrosszabb esetben a holttest is ott van. Abból indultunk ki, hogy az elkövető a környékről való, és amikor a fiú ruháit az országúton eldobálta, északról dél felé haladt.

 

SC: A bűncselekmény lefolyásának rekonstrukciója még nem hozta meg a vágyott áttörést.

AM: De az volt minden további alapja. Amikor világossá vált, hogy az elkövetőre utaló döntő részlet még hiányzott, egy lépést tovább kellett haladnunk és a meglévő adatokat feldolgozni. Itt azonban az adatvédelem sok akadályt gördített elénk. Megpróbáltuk a már kigyűjtött adatokból egy olyan személyi kört kiszűrni, akik elkövetőként szóba jöhettek. Óriási mennyiségről volt szó, a lakossági és a kommunikációs adatokról. Valamint több mint 150000 meghatározott felszereltségű VW Passat B6 rendszámtáblájáról. Ezeket az adatokat összekötöttük egymással.

 

SC: Hogyan kell ezt elképzelni?

AM: Azt feltételeztük, hogy az elkövető arról a vidékről származott és egy VM Passat B6-ot vezetett. Bíztunk benne, hogy a mobilja az elkövetés idején az elrablás helyszínén és a ruhák lerakási helyén feljelentkezett a telefon adótoronyra. Az volt a kihívás, hogy a rengeteg mennyiségű személyi adatból kiszűrjük azokat, akikhez ezek a feltételek passzoltak. Itt a bűnügyi elemző hálózatra volt szükség: tömegadat elemzőkre, adócella mérőkre és geoinformációs rendszerekre. Kriminalisztikai mesterteljesítményt nyújtottak. A végén négy ember jöhetett szóba, és egyikük Mirco gyilkosa volt. Később bevallotta mindent és el is vezette a kollégákat a holttesthez.

 

SC: Ennyi év elteltével van még önben félelem, hogy teljesen rossz irányba küld egy különleges egységet?

AM: Kevésbé, mint a kezdeti években. Bízom a módszerünkben, a tapasztalatunkban és a hiba kultúránkban. Eddig egyetlen olyan eset sem volt, amiről azt kellett mondanom, hogy teljesen mellé lőttünk.

SC: Mennyi ideig tartott a leghosszabb bűnügyi elemzés?

AM: Majdnem három hónapig, egy kölni eset volt 70 szexuális bűncselekménnyel. Alapvetően azonban képesek vagyunk arra, hogy a nagyon sok információval rendelkező eseteket is két héten belül kielemezzük.

 

SC: Melyik eset volt a legkeményebb?

AM: Nemcsak egy ilyen volt, hiszen a csapat több mint 200 ügyet elemzett időközben. Egy krefeldi sorozattal volt nagyon nehéz dolgom. Egy szexuális bűnelkövető nőket figyelt és megvárta, míg elalszanak. Ezután behatolt a lakásukba, odafeküdt melléjük és tapogatta őket. Azzal vesződtem, hogy honnan jöhet az elkövető. Hol van a komfortzónája, az életterének a középpontja? A végén kiderült, hogy valami távoli városrészben lakik. Ezt a megfelelő tipp nélkül soha nem derítettük volna ki, mivel a nőket a fő pályaudvar környékén kutatta fel, és onnan követte őket, nem pedig otthonról.

SC: Melyik esetben jött a nyomozóktól a leghamarabb a hívás?

AM: Egy hernei eset kapcsán már egy-két órával az eset megtörténte után. A 19 éves elkövető akkor, 2019. márciusban, még menekült. Egy szomszéd fiút ölt meg, majd egy ismerősének Whatsapp-on szelfit küldött, amin a gyermek holttestével pózol. Ez az ismerős aztán feltöltötte a képet egy névtelen platformra. Egy nappal később új képek bukkantak fel a hálózaton: A fiatal férfi napszemüvegben, késsel a kezében pózolt egy második hulla mellett. Azonnal összeállítottam egy csapatot, és mozgósítottam a hálózatot, ebben az esetben egy IT-specialistát és Nahlah Saimeh törvényszéki pszichiátert.

SC: Milyen kérdések merültek fel a csapat számára?

AM: Milyen elkövetővel van dolgunk? Milyen ember az, aki megöl egy gyermeket, majd úgy pózol egy fotón, mint a vadász, aki nagyvadakat ejt el? Tovább fog ölni, vagy talán ámokfutást rendez? Illetve természetesen: hol van most? Még Hernében tartózkodik vagy már külföldre menekült, ahogy azt bejelentette? Csak négy óránk volt az eset elemzésre, ezért felosztottam a csapatot. Két emberem kizárólag az elkövető életrajzával foglalkozott, majd ezt megbeszélték a pszichiáterrel. A másik két kolléga a cselekménnyel foglalkozott. A végén mindkettő területet megvizsgáltuk, és elmondhattuk a rendőrkapitánynak, hogy megfelelő eredményre jutottunk. A bevetési egységet ott kel hagyni, ahol van, az elkövető még Hernében tartózkodik. Így is volt. Ez nem boszorkányság, hanem egy emberölési bűncselekmény szisztematikus elemzése.

SC: Az egyik olyan bűncselekmény, amit eddig nem sikerült felderíteni, Claudia Ruf esete. Szorosan kapcsolódik az ön szakami útjához.

AM: Amikor az eset történt, a bonni gyilkossági csoportnál dolgoztam, és az elsők között voltam a holttest feltalálási helyén. Claudia 11 évesen tűnt el 1996 májusában Hemmerdenből, egy alsó Rajna vidéki kis faluból, miközben a szomszéd kutyáját vitte sétálni. Két nappal később egy járókelő fedezte fel a gyermek holttestét Euskirchen mellett egy szántóföldön. Egy 2019-ben elvégzett bűnügyi elemzés új nyomozati adatokat hozott, miáltal az ügyészség szabad utat adott a nyomozás újraindítására.

Claudia Ruf

SC: Mi az ügy aktuális állapota?

AM: Az eredeti három feltételezésből már csak egy van, amit felül kell vizsgálni. Ehhez is van vizsgálati és nyomozati terv. A bonni gyilkossági csoport most ezen dolgozik. Egy gépjárműről van szó, amelyet a cselekmény elkövetésének idején ott láttak, ahonnan Claudiát elrabolták. Mindenesetre csak rendszám töredékünk van. Így tehát többféle tulajdonos is szóba jöhet, aki után nyomozni kell, és akitől nyálmintára van szükség.

SC: Ősszel nyugdíjba vonul. Nagyon nyomasztaná, ha addig nem fognák el Claudia gyilkosát?

AM: Nem nyomasztana, hanem bosszantana. Az nem lehet, hogy egy gyermeket fényes nappal elrabolnak, és az elkövető megússza. Az egész család a mai napig meg van rendülve. Szeretném végre megmondani nekik, hogy mi történt és ki az elkövető. Várnak ezekre a válaszokra.

 

Évi

Kevesebb is elég egy ügyhöz, mint azt gondolnánk – Andreas Müller bűnügyi elemző az ösztönről, kitartásról, csapatmunkáról – 1. rész

Az alábbi cikk a Stern magazinban megjelent interjú általam készített fordítása

Andreas Müller, 61 éves, Bonnban gyilkossági nyomozóként dolgozott, mielőtt 1999-ben az Észak Rajna-vesztfáliai országos bűnügyi hivatal Operatív bűnügyi elemző egységének társalapítója lett, amit a mai napig személyesen vezet. Nyomozóként és bűnügyi elemzőként sok ismert ügyben dolgozott, mint például a „Rhein-Ruhr-Ripper” Frank Gust esete, a szögbombás támadás 2004-ben Kölnben és Frauke Liebs megölésének máig felderítetlen esete.

 

SC: A televíziós profilozók fekete öltönyt és napszemüveget viselnek, sorozatgyilkosokra vadásznak, úgy gondolkodnak, mint az elkövetők, és az ügyeiket kvázi egyedül oldják meg. Müller úr, leszámolna ezekkel a klisékkel?

AM: Annak ellenére, hogy most bizonyára sokaknak csalódást okozok: mindennek kevés köze van a munkánkhoz. Sem úgy nem gondolkodunk, mint az elkövetők, sem macska-egér játékot nem játszunk kannibál sorozatgyilkosokkal, amilyen Hannibal Lecter a Bárányok hallgatnak című filmben. Nem vagyunk szuperzsaruk sem, akik egyedül oldják meg az ügyeiket. A bűnügyi elemzés csapatmunka, nem szólótánc. De ha a nézőknek ezekkel a történetekkel kellemes estét szereznek, akkor az teljesen rendben van. Én nem fárasztom magam a tv-s profilozók értelmetlen halandzsáival.

Andreas Müller

 

SC: Foglalkozásának pontos megnevezése bűnügyi elemző. Zavarja, ha profilozónak hívják?

AM: Már megszoktam. Ezt a megnevezést könnyebben tudják kezelni az emberek. De ez elég kis terjedelmű megnevezés. A bűnügyi elemzés, egy ügy teljes elemzése, sokkal tágabb területet ölel fel: rekonstruáljuk a cselekmény lefolyását, megvizsgáljuk az indítékot, az elkövető viselkedését, a képességeit. Az egész logikus, módszeres alaptétel. A tettel kapcsolatos összes információt szigorú módszerességgel értékeljük ki. A bűnügyi elemzés kriminalisztikai eszköz, mellyel a nyomozást támogatjuk. A profilozás, a bűnelkövetői kép elkészítése, csak egy része a munkánknak. Ezért illik jobban rá az operatív bűnügyi elemzés kifejezés.

 

SC: Csapata az országos bűnügyi hivatalban Észak Rajna Vesztfáliában települt le. Ki kérheti fel Önöket?

AM: A tartomány mind a 47 rendőrségi körzete. Általában csak összetett, különösen problémás ügyekben kérnek fel minket. Olyanokban, melyekben, a cselekmény rekonstrukciójában hiányosságok vannak, az események egymásutánja vagy az indíték teljesen zavaros. Vagy ha nagy rizikó áll fenn, hogy az elkövető további bűncselekményt hajt végre.

 

SC: A nyomozók részéről nem fordul elő bizalmatlanság vagy versenyorientáltság?

AM: Természetesen kezdetben árgus szemekkel figyeltek minket. Ezzel a jelmondattal: Na, még pont a bűnügyi elemzőkre vártunk. Ahhoz, hogy elfogadjanak minket, kellett pár év és néhány siker. Ma már tudják, hogy ha minket hívnak, a legjobb bűnügyi elemzők végzik a munkát. Azt is tudják, hogy nekünk nem kell a nagy színpad, inkább a háttérben tevékenykedünk. Továbbá erős szakértői hálózatot kínálunk, mely szükség esetén támogat bennünket. Sok témában tudunk tanácsot adni: a tömeges adatelemzéstől a DNS-sorvizsgálatig, valamint a médiával és a nyilvánossággal való együttműködésben is.

 

SC: Mi tudnak még a nyomozóknak a helyszínen felkínálni?

AM: Speciális módszeres eljárást, valamint a tapasztalatunkat a gyakoriság alapján, amivel az idevágó bűncselekményekkel foglalkoztunk. Például a gyermekgyilkosság: Hány gyilkossági nyomozónak kellett ilyen ügyben dolgoznia? Ha egyáltalán, akkor talán egynek míg az operatív bűnügyi elemzők már több mint tíz ilyen eseten dolgoztak.

SC: Mi történik egy felkérés után?

AM: Találkozunk a helyszínen az illetékessel és megvizsgáljuk, hogy a megbízás elvégezhető-e, és a módszereinkkel tudunk-e segíteni.

SC: Mi kell ahhoz, hogy kijelentsék: Ebben tudunk segíteni?

AM: Ha nyomokról van szó, kevesebb is elég, mint azt gondolnánk. Egy bűnügyi elemzésnek nem mindig feltétele, hogy legyen egy helyszín és egy áldozat számtalan sérüléssel. Vegyük például az eltűnt személyeket: akkor általánosságban csak információink vannak az eltűnt személyről. Ennek ellenére lehet hipotézisekkel dolgozni.

SC: Milyen jellegű esetekkel foglalkoznak elsősorban?

AM: Amikor 1999-ben lekezdtük az operatív bűnügyi elemzést, mindenekelőtt szexuálisan motivált emberölésekkel, egyáltalán szexuális bűncselekményekkel. Közben elkezdtünk foglalkozni gyújtogatásokkal és rablásokkal is. Abban az esetben pedig államvédelmi ügyekkel, ha felmerül a kérdés, hogy a támadás vallási vagy idegenellenes indíttatású volt. Olyan esetekben is részt veszünk, ahol az elkövető ismert. Például, ha valaki menekül és a nyomozók azt akarják tudni, hogy mennyire veszélyes az illető? Mit fog legközelebb tenni? Ámokfutásba kezd? Emberekre fog lőni? Öngyilkosságot követ el?

SC: Mi változott az évek során?

AM: Manapság kevesebb a szexuális indíttatású bűncselekmény, több a bosszú, frusztráció és agresszió vezérelte elkövető, akik néha ámokfutást vagy ahhoz hasonló dolgot követnek el.

SC: Mennyi megbízást tudnak vállalni?

AM. Évente maximum 15-öt az évi körülbelül 50-ből, amit kapunk. Sajnos nincs elegendő emberünk, hogy két ügyben párhuzamosan tudjunk dolgozni. Mindig négy fős csapatban dolgozunk, és mellette van más feladatunk is, mint például a felderítetlen, úgynevezett döglött ügyek.

 

SC: Hány ember van az egységükben?

AM: 10 bűnügyi elemző, férfiak és nők is. Velem együtt 11.

SC: Csak felkérésre dolgoznak, vagy néha Önök is kezdeményeznek?

AM: Néha felhívom az illetékes nyomozót, és megmondom, hogy vonjon be minket is. Mint tavaly egy eltűnt személy esetében is. Egy 17 éves Iserlohn-i lakos eltűnt, amikor a kutyájával sétálni ment. Fennállt az emberölés eshetősége. Ilyen esetekben fontos, hogy gyorsan a helyes intézkedéseket megtegyék. Például az eltűnés helyszínén a digitális nyomok rögzítése, mindenekelőtt a mobiltelefon adatok – hogy később össze lehessen hasonlítani a holttest felfedezésének helyszínén lévőkkel. A fiatal lány holttestét 10 nappal később egy erdőben találták meg. Az elkövető az ex barátja volt.

SC: A bűnügyi elemzők milyen formában vonódnak bele a kollégák munkájába a helyszínen?

AM: Tanácsadók vagyunk, nem nyomozók. Nem feladatunk, hogy átvegyük a nyomozást, vagy vezessük azt. Erre vannak az illetékes gyilkossági csoportok. Jó munkát végeznek, de egy adott esetben egyszerre több dolgot kell csinálniuk. Ez elég nagy stresszel jár. Mi levesszük tőlük azt, amire alig van idejük, méghozzá az ügy tökéletesen alapos vizsgálatát, az elemzést, a vallomás elmélyítését, a cselekmény lehető legjobb visszakövetését.

SC: Hogy tudják rekonstruálni, mi történt?

AM: A sorozatelemzést használjuk, amit a szociális tudományokból vettünk át. Szétszedjük a cselekményt egyes lépésekre. Ugyanígy a döntéseket, amiket az elkövetőnek meg kellett hoznia. Ez lehet például az áldozat megszólítása, aztán az első erőszakos cselekedet és az áldozat kontrollálásának kísérlete. Majd az áldozat ellenkezését meg kell törni. Ez már négy egymás után következő lépés. A következő az áldozat uralása, a szexuális erőszak és így tovább. Ez aztán terjedhet akár 20-30 lépésig is. Ezután minden elképzelhető hipotézist felállítunk a cselekmény és az indíték kapcsán: Mit tehetett az elkövető ebben a lépésben, és miért? Végül azok a hipotézisek maradnak, amelyek lehetségesek, és azok, amelyeket nem lehet kizárni.

SC: A végén hány feltételezés marad?

AM: Rendszerint háromnál nem több. A többi végül annyira elveszíti az életszerűséget, hogy kimondjuk, valószínűtlen.

SC: Az ösztön és a megérzés nem játszhatnak szerepet?

AM: Egy dolog hogy jó ösztönünk van. Nyilván előfordul, hogy az az érzésünk: ez lehetett az indíték. De: az ösztön és a megérzés soha nem vezetheti az ügymenetet a mi esetünkben. Mindezek ellenére a végén nagyon jó, ha az elemzés és az, amit megéreztünk, összepasszolnak.  

SC: Hangsúlyozza a csapatmunkát. Ez nem ugyanúgy fontos a többi foglalkozásnál is?

AM: De nálunk ez alapvető. Valószínűségi kijelentéseket teszünk és a nyomozást egy irányba tereljük. Ha ez az irány helytelen, akkor a bűnügyi elemzők főnökeként én viselem a felelősséget.

SC: Már említette korábban, hogy az egységen túl nagy szakértői hálózattal rendelkeznek. Kik tartoznak ide?

AM: Az országos bűnügyi hivatal bennfentesei, specialisták: Tömegadat elemzők, DNS-szakemberek, Geoinformációk, cellaadat mérési és gazdasági nyomozások szakértői, valamint kollégák a kiberbűnözés kompetencia központból, akik mindent tudnak a digitális nyomokról. Ehhez jön még a külső hálózatunk neves törvényszéki pszichiáterekkel, akik az elkövetői profil elkészítésében segítenek minket. A szélesebb körhöz tartoznak orvosszakértők, fegyverszakértők és kihallgatóspecialisták.

Katrice Lee két éves volt, amikor 1981-ben nyomtalanul eltűnt

SC: Több, mint 20 évvel ezelőtt alapította az egységét. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ezt csak csapatban, erős szakértői hálózattal lehet csinálni?

AM: Amikor elkezdtem nem voltak példaképeink. Az FBI egyszerű kis kézikönyveivel nyilvánvaló volt, hogy nem fogunk tudni ügyeket megoldani. A kulcsélményem 2000-ben egy eset megbeszélése volt, amelyre meghívtak. Egy döglött ügyről volt szó. Katrice Lee, egy angol kislány, 1981-ben Paderbornban egy katonai bevásárló központ elől tűnt el nyomtalanul. Az apja akkoriban ott állomásozott. A nyomozást a brit katonai rendőrség vezette. Ezen a megbeszélésen mely a kaszárnya udvarán történt, nagy meglepetésemre tömegadatelemzők, DNS-szakértők és más angol specialisták is részt vettek. Egy csapásra tudatosult bennem: Ez az! Így kell ezt csinálnunk!

 

Folyt. köv.

Évi

A zodiákus gyilkos John Douglas szemszögéből – 4. rész

1969. szeptember 27-e, szombat, meleg napsütéses nap volt, olyan, amit a szabadban kell eltölteni. És ha az ember tudta hol vadásszon, akkor tökéletes nap volt egy gyilkos számára, hogy új célpontokat találjon. Vallejotól 56 kilométerre, a Lake Berryessa Park pont ilyen hely volt fákkal és félreeső strandokkal a mesterséges tó körül, több mint 40 kilométer hosszan.

A 22 éves Cecelia Ann Sheperd, egy Pacific Union College-beli barátjával, a 20 éves Bryan Hartnell-el töltött el némi időt, mielőtt tanulmányait Riverside-ban, a kaliforniai egyetem zene szakán folytatja. Miután a reggel pakolással telt, a délutánt barátokkal töltötték, később álltak meg a parknál. Négy óra után nem sokkal sétáltak ki az egyik félszigetre a tó nyugati felén, és leterítettek egy lepedőt. Néha-néha elhaladt arra egy hajó, de többnyire teljesen egyedül voltak.

Bryan Hartnell autója a felirattal az ajtón

Cecelia arra lett figyelmes, hogy egy férfi közeledik. A domborzat és a fák lombjai miatt eltűnt egy lejtő, domb vagy fa mögött, hogy aztán még közelebb bukkanjon fel. Amikor végül előttük termett, a pár észrevette, hogy fegyver van nála. Furán kidolgozott maskara volt rajta, kapucnis maszkkal, a mellkasán varrott szimbólummal. A maszk egy bolti papírzacskóra hasonlított, felül ellapítva, a sarkai kiálltak. Fekete volt, a szemeknek és a szájnak rés vágva. A szem rései felett, a titokzatos férfi csiptetős napszemüveget viselt. A kapucnis maszk befedte elől a mellkasát, hátul a hátát, és egy szimbólum volt rávarrva: egy kör benne kereszt, mint a fegyver célkeresztje. A csuklyát sötét széldzsekire vette fel, ami alatt rozsdás-fekete polót viselt. A dzseki ujjait a csuklóihoz rögzítette, fekete kesztyűt viselt. A maskara alatt buggyos nadrág volt rajta, szárai a bakancsba tűrve. Övet viselt, azon fából készült hosszú késtartót. A kés szuronyra hasonlított, fa nyéllel réz szegecsekkel, sebtapasszal bevonva.

Az áldozatok egyike később úgy írta le a férfit, hogy 178-187 cm magas, 100-110 kg, zömök testalkatú. Egy pillanatra be lehetett tekinteni a napszemüveg mögé, ahol látszott a barna haja és talán szemüveget viselt a csuklya alatt. A beszéde alapján úgy tűnt, a húszas éveiben jár. A pár pénzét és a kocsikulcsokat követelte, azzal a magyarázattal, hogy Mexikóba akar menni. Amikor Bryan átadta a pénzét és a VW Karmann Ghia kulcsát, a férfi eltette a fegyverét. Elmondta, hogy a montanai Deer Lodge börtönből szökött meg, ahol megölte a börtönőrt. Azt mondta nincs pénze és lopott kocsival jött, Bryan-t pedig figyelmeztette, hogy ne próbáljon meg hősködni.

A jogi előkészítős fiú megpróbálta nyugtatni a férfit, segítséget ajánlva neki. De a férfi ruhaszárító kötelet vett elő és Ceceliat utasította, hogy kötözze meg Bryant. Miután megtette, kivette a fiú pénztárcáját a zsebéből és a férfinek dobta. Úgy tűnt, az elkövető semmibe vette ezt a gesztust és megkötözte a lányt, amikor végzett Bryan-el. Aztán ellenőrizte a lány által végzett munkát, újra megkötötte Bryan csomóját, mert túl lazának találta. Bejelentette, hogy le fogja szúrni őket, és Bryan akart az első lenni, mivel azt mondta, nem bírja végignézni, hogy a férfi Ceceliat leszúrja. A támadó beleegyezően többször hátba szúrta. Aztán a lánynak szentelte figyelmét, aki sikoltozott, hogy hagyja abba. Amikor megpróbált fészkelődve menekülni, újra és újra megszúrta, a hátán, a mellkasán, az alhasán és az ágyékán. Amikor a támadó végzett, otthagyta a pénzt a takarón és egyszerűen elsétált.

A skicc, ami a Zodiákus által viselt ruháról készült

Áldozatai még életben voltak, és bár Cecelia halálosan megsebesült miután 24 szúrás érte és az aortája is felszakadt, mégis el tudták oldozni egymást. Azonban mindketten olyan sok vért vesztettek, hogy nem tudtak segítséget hívni. Egy halász a fiával arra járt és a Rancho Monticello Resort parkőreihez siettek segítségért három kilométerre a helyszíntől. Dennis Land parkőr érkezett járőr autóval, aki Bryant néhány száz méterre a helyszíntől találta meg, ilyen messzire tudott elkúszni. William White parkőr őrmester hajóval tette meg a távolságot. Nem volt kórház a Berryessa tónál, a legközelebbi orvosi segítség egy órányira volt Napában a Queen of the Valley kórházban. Bár mindketten túlélték a hosszú, fájdalmas várakozást, Cecelia végül másnap délután belehalt sérüléseibe a kórházban. Bryant folyamatosan őrizték.

Este 7 óra 40 körül, kevesebb, mint egy órával a támadás után, amikor a pár még mindig a mentőre várt, hívás érkezett a Napa megyei rendőrségre. Az ügyeletes tiszt egy férfi hívóra figyelt, aki kettős emberölést jelentett be a parkból, leírta az áldozatok autóját, és megadta a helyzetüket. A hívó hangja fiatalnak tűnt, a húszas évei elején járó férfinek. A hívást halk hangon azzal a kijelentéssel zárta, hogy ő az elkövető. Amikor végzett, lógva hagyta a kagylót, a rendőrök így hallhatták a forgalom zajait, emberi beszédet a háttérben. A hívást lenyomozták, egy utcai fülkéből érkezett, nyolc kilométerre a rendőrőrstől, 43 kilométerre a helyszíntől. Az elkövető vajon azért utazott ilyen messzire, mert élvezte, hogy ilyen közel van a rendőrökhöz, anélkül, hogy tudnák, ki ő? Hazafelé tartott netán? Vagy mindkettő? A hívás időzítése alapján, valamint hogy a hívó azt állította, hogy az áldozatok elhunytak, arra a következtetésre jutottak a rendőrök, hogy a támadás után azonnal elhagyta Lake Berryessa-t. A telefonkagylóról rögzítettek egy tenyérnyomot, de nem volt mivel összehasonlítani.

Bryan Hartnell és Cecelia Ann Sheperd

A Pacific Union College három diáklánya jelezte, hogy láttak egy magányos férfit a tó körül aznap. Világoskék vagy ezüst Chevrolettel volt, kaliforniai rendszámtáblával, és úgy tűnt, hogy őket figyeli azon a délutánon. Amikor leparkoltak, közvetlen melléjük parkolt le és a kocsiban ült, cigarettázott. Ez röviddel délután három körül volt. Négy óra körül, amikor a tó mellett napoztak, ismét kiszúrták a férfit, aki őket figyelte. Magasnak, 182 cm körülinek írták le, 100-104 kilósnak, a húszas vagy a harmincas évei közepén, egyenes sötét haját elválasztva viselte. A külseje rendezett volt, fekete rövid ujjú pulcsit viselt, sötétkék nadrággal, a pólója kilógott hátul a nadrágból. A lányok leírása alapján a rendőrségi rajzoló készített egy fantomképet, amit a rendőrség nyilvánosságra hozott, de Don Towsend kapitány, a Napa megyei seriff kihangsúlyozta, hogy ez nem szükségszerűen az elkövetőről készült vázlat, hanem valaki olyanról, akivel a rendőrség szeretne beszélni.

Egy fogorvos is, aki a fiával volt kint, látta a férfit, akinek külseje egyezett a lányok személyleírásával. Ő 155 cm-re becsülte, köpcösnek írta le, aki sötét, hosszú ujjú pólót viselt, sötétpiros nadrággal. Amikor a férfi észrevette, hogy kiszúrták, elment, és amikor a fogorvos visszatért a fiával az autóhoz, látták a keréknyomokból, hogy pont mögöttük parkolt.

Az elkövető által viselt lábbeli nyoma

Bryan autójának a közelében a nyomozók gumiabroncs nyomokat találtak, melyről gipszöntvényt készítettek abban a reményben, hogy hamarosan előkerül a gyanúsított járműve és össze lehet hasonlítani. Megmérték a gumik közötti távolságot, melyek a kocsi elején nemcsak kopottak voltak, hanem különböző méretűek is. Lábnyomok vezettek a helyszínhez és vissza a Karmann Ghia ajtajához. A cipő 44-es méretű volt, és attól függően, milyen mélyen süppedtek a homokba a nyomok (összehasonlítva egy rendőrtiszt nyomaival), az elkövető becsült súlya legalább 100 kg volt. Nyugodt volt, erre a sarok nyomaiból lehetett következtetni, mivel ez alapján nem futott, hanem kényelmesen elsétált, miután hagyta meghalni áldozatait. A nyomokban leképződött egy azonosító jel is, ami alapján lehetséges volt lenyomozni a gyártót. Wing Walker márkájú volt, egy olyan bakancs, melyet kormányzati szerződéssel gyártottak és a nyugati parton a haditengerészet és a légierő számára terítették.

Ez jel volt a rendőrség számára, hogy olyan személyt keressen, akinek katonai múltja van. Nyilvánvalóan ismerte a fegyvereket, kitűnően lőtt, nem félt testközelből késsel ölni, ismerte a katonai szimbólumokat és valószínűleg képzett volt a kódolás területén. Rendezettnek írták le, rövid hajjal, és Észak-Kalifornia bővelkedett a katonai berendezésekben.

Én azt javasoltam volna a rendőröknek, hogy ellenőrizzék az egészségügyi okokból leszerelteket, vagy az indok nélküli leszereléseket, mivel az alany valószínűleg nem tudott sokáig beilleszkedni az ilyen strukturált, fegyelmezett környezetbe. Valószínűleg nagyon intelligens és képzett, de gondja van a hatalommal és zokon veszi mások utasításait.

A kötözéshez használt zsinór

Az ismeretlen elkövető egy másik nyomot is hagyott a személyazonosságához a Deer Lodge, Montana utalással. Börtön van és volt ott, és miután a szökésről és az őr megöléséről előadott sztori hamisnak bizonyult, a helyhez való kötődést nem kell kizárni. Egyrészt, nem hozakodsz elő csak úgy egy olyan hellyel, mint Deer Lodge, Montana. Eltöltöttem egy kis időt diákként Montana államban, Bozeman városban, de nem ismertem ezt a nevet, tehát biztosíthatom, hogy a legtöbb ember a megyén kívül soha nem hallott erről a helyről.

Ez a pasas teljesen biztos volt benne, hogy Cecelia és Bryan is holtan végzi. Valójában, ha mindkét áldozat meghal, akkor nincs kockázat egy olyan hely említésében, amely valamely jelentőséggel bír számára. Úgy gondolom, hogy ezt az információt a rendőrség előnyként használhatja.

Mielőtt az elkövető elhagyta a helyszínt, üzenetet hagyott fekete filccel Bryan Hartnell kocsijának az ajtaján:

 

Vallejo

12-20-68

7-4-69

Szept 27-69-6:30

késsel

A Zodiákus üzenete Bryan autóján

Az első két dátum a Jensen/Faraday és a Ferrin gyilkosságokat jelölte. A szavak felett megjelent a kereszt a körben, a Zodiákus szimbóluma, amit aláírásként használt a levelekben, amiket az újságoknak küldött augusztus elején. Ez az ismeretlen elkövető biztosra akart menni, hogy a rendőrség felfogta, sorozatgyilkossal van dolguk.

Első pillantásra, nyilvánvalónak tűnhet, hogy a támadások között kapcsolat van. Végülis, olyan elkövetőről van szó, aki fiatal párokra támad elhagyott helyeken éjszaka vagy este, és akinek esetében az olyan tipikus indítékok, mint a rablás vagy szexuális erőszak nincsenek jelen. Vannak azonban kritikus különbségek a mostani ügy és a többi között, és itt nemcsak a bizarr, nyilvánvalóan otthon készített jelmezre gondolok. Az ő utalása nélkül, az illetékességi területek és a helyszínek közötti változást, a nyomozók talán nem azonnal kötötték volna ezt az ügyet a Vallejoban történtekhez.

Quanticoban, az egységem sok ilyen úgynevezett „kapcsolódási vakságot” látott. Ez azt jelenti, hogy a sorozatelkövető megváltoztatja és tökéletesíti a Modus Operandit, másik illetékességi területre költözik, vagy fokozza az erőszakot, ami tipikus fejlősédi pont, tehát a rendőrség azt gondolja, hogy számos bűnöző tevékenykedik, miközben egy és ugyanaz követte el mindet. Itt egy példa: Egy erőszakoló gyilkos megtámad és fojtogat egy prostituáltat, otthagyva a testet a völgyben, ahol a bűncselekmény történt. Ezután rájön, hogy legközelebb kevésbé kockázatos, ha elviszi az áldozatot egy másik helyre, ahol nem fenyegeti a veszély, hogy valaki arra jár. Tehát kiválasztja a következő áldozatát, és elviszi egy elhagyatott helyre, ahol a testet hagyja. És mivel több ideje van az áldozattal, nem kell gyorsan megerőszakolnia és megölnie, hanem talán ezúttal kicsit meg is kínozza. Egy kis gyakorlattal, ugyanez a férfi magányos, sérülékeny nőket szed fel bárokban, néhány napig fogva tartja és kínozza, mígnem meg is öli őket, a testüket pedig olyan helyen rakja ki, ahol talán soha nem találják meg. Viselkedésbeni vagy törvényszéki nyom nélkül, mely összekötné a bűncselekményeket, különösen ha különböző illetékességi területen történtek, úgy hogy az egyik helyen a nyomozók soha nem hallottak a másik esetről másutt, a rendőrség talán soha nem találja meg a kapcsolatot. Szakértő tanúként tanúskodtam George Russel Jr. sorozatgyilkos ügyében, ahol a köteléket az áldozatok testének beállítása, mint kézjegy adta.

Bryan Hartnell a kórházban

Nos, gondoljuk át a különbségeket a Lake Berryessa és a Vallejoban korábban történt támadások között. Először is, óriási a különbség az emberek lelövése és leszúrása között. Az első esetben, simán elmenekülsz, nem kerülsz igazán kapcsolatba az áldozataiddal. A Lake Berryessa esetében már arról beszélünk, hogy időt szán az áldozatokkal való beszélgetésre, hallja a hangjukat, valamiféle kapcsolatot alakít ki velük. Aztán, miután az alany megkapja, amit látszólag akart – emlékezzünk, hogy az áldozatok önként átadták a pénzt és a kocsi kulcsait – ő brutálisan megtámadja őket. Minden késszúrással egyre több vért ont, hallja a sikoltásukat és a fájdalmas kiáltásukat. Emlékezzünk arra is, hogy pisztoly is volt nála, tehát nem volt szükség rá, hogy a kést használja. Ha a kontroll és a félelem volt a lényeg, akkor a kést és a szavait hatékonyan használhatta volna erre, majd pedig a pisztolyt használhatta volna, hogy végezzen velük. A kést választotta. És mivel inkább szürkület volt, mint éjszaka, kitűnő látvány nyílt borzalmas tettére.

Ez a következő ponthoz visz minket: a korábbi időzítés és a támadás helyszíne a nagyobb rizikó bevállalására utal. Késő délután volt, amikor a három főiskolás és a fogorvos a fiával kiszúrta a gyanús férfit. A maga által elkészített egyenruha, amit Bryan Hartnell leírt jó álca volt az arc és haj eltakarására, de csak feltűnést keltett volna vele, ha egész idő alatt ezt viselte volna a parkban. Habár, valószínűleg senki nem botlott volna bele az eseménybe, amikor a Gyilkos Bryant és Ceceliat leszúrta, lehetséges volt. És habár a kés nem csap zajt a pisztollyal ellentétben, az áldozatok sikítása biztosan feltűnést keltett volna. Ha valaki látta volna őket csónakból, az ismeretlen elkövető sehogyan nem tudta volna megakadályozni, hogy értesítse a rendőröket. Csak annyit tehetett volna, hogy gyorsan visszavonul, és valószínűleg számos szemtanút hagyott volna, akik személyleírást adtak volna a rendőrségnek. Tovább növelte a rizikót, hogy annyi időt beszélt az áldozatokkal, és a késsel ölés több időt vesz igénybe, mint néhány gyors pisztolylövés.

Lake Berryessa

Zavaró volt továbbá az idő lerövidülése két gyilkosság között. Hét hónap telt el a Jensen/Faraday gyilkosság és a Darlene Ferrin/Michael Mageau támadás között. A Lake Berryessa támadás kevesebb, mint három hónap múlva történt. Minden tekintetben, ez a bűncselekmény tisztán bemutatta a fejlődést a többi gyilkossághoz képest. A sikeres elkövetők, mint ez is, egyre bátrabbak és jellemzően, egyre erőszakosabbak és halálosabbak lesznek. Gyanítható volt, hogy a Zodiákus ezt az irányt követi majd.   

Folyt.köv.

Évi