„Milyen
előkészületekre volt szüksége?” – kérdezi Paul Britton a televíziós interjúban.
„Milyen előkészületekre?” –kérdez vissza Nilsen értetlenül. „Ha ezeket a
fiatalembereket csak úgy becipeli és nekiáll a konyhakövön feldarabolni őket,
szörnyű disznóólat csinálna, nem gondolja? Nilsen a türelmetlenség első jeleit
mutatja. Régi dühe kezd előbújni. „Miért lenne abból disznóól? - kérdezi. „Nos,
azért, előfordulhat, nem?” – kérdezi gyengéden Britton. „Nem, nem, nem.” –
mondja Nilsen. „Nézze, ha én most leszúrnám Önt, vagy Ön engem, rengeteg vér
folyna. A szív tovább és tovább pumpál, és a vér mindenhová szétfröccsenne. De
egy holttest esetében vicces módon nincsen vérfröccsenés vagy ilyesmi. A vér
összesűrűsödik a testben és a hús egy részévé válik. Olyan ez, mint egy
mészárszéken, ott is kevés a vér vagy egyáltalán nincs is.” – „Tehát, akkor ez
nem probléma?” – kérdi Britton. Nilsen tesz egy fejmozdulatot, arckifejezése
egy tanáré, aki tudja, hogy ezzel a diákkal türelmesnek kell lennie. „Ismeri
ezeket a nagy szemeteszsákokat, melyek olyanok, mint a műanyag lemezek…”- „Igen.
Igen.” – „Na, fog egy ilyet, szétvágja, kiteríti és a parketta alatti lyukból
felhúzza rá a hullát. Aztán elkezdi darabolni.”
Nilsen
kirángatja Sinlcair testét a szekrényből és a hátára fekteti a szétvágott
szemeteszsákon. A konyhában a barna nyelű kést választja. Megélezi, majd
elválasztja a fejet a testtől. Jobban vérzik, mint kellene. Mégegy
szemeteszsákot fel kell vágnia és a másik mellé helyzeni, nehogy a szőnyeget
összemocskolja. Vizet enged egy nagy lábosba, beleteszi Sinclair fejét, majd a
gáztűzhelyre teszi a lábost. Mindjárt két gázrózsát is meggyújt, egyet a lábos
alatt, egyet mellette, azt remélve, hogy így gyorsabban felforr a víz.
Visszamegy az előszobába, a fejetlen holttestet ráhúzza a második zsákra,
miközben az elsőt megemeli, vér folyik a fehér szőnyegre. Hiába próbálkozik,
hogy felitassa a foltot. A gáztűzhelyen a víz forrni kezd, Nilsen lejjebb
tekeri és kis lángon főzni kezdi Sinclair fejét.
Stephen
Sinclair volt Nilsen utolsó áldozata. Egyike azon keveseknek, akiknek a nevére
a gyilkos emlékezett. Sinclair húsz évesen halt meg. Skót volt, akárcsak Nilsen,
alkalmi tolvaj és drogfüggő. Kívülálló pénz és célok nélkül, pont olyan ember,
amilyet Nilsen Soho és Camden utcáin és pubjaiban keresett. Később Nilsen nem
volt benne biztos, hol talált Sinclairre, csak arra emlékezett, hogy 1983.
január 26-a, szerda volt. Nilsen egyik italt a másik után fizette a fiúnak,
majd miután a fiú kellőképpen berúgott, azzal csalogatta az otthonába, hogy ott
még több alkoholt kaphat. Az egyik vallomásában ecsetelte Nilsen a rendőröknek,
hogy mi történt később a lakásban.
Együtt
tévéznek, együtt isznak. A tv műsor végén Sinclair belövi magát egy adag
heroinnal, ettől Nilsen csalódott lesz. Felteszi a The Who együttes „Tommy”
című rockoperáját és fülhallgatón hallgatja, az egész 75 percnyi műsort. Ezután
elszunnyad. „Másra nem emlékszem – mondja, azon kívül, hogy másnap reggel
felébredtem. Sinclair még mindig a fotelben ült, holtan. A földön egy kötél
hevert, melyre egy nyakkendő volt kötve.”
Hónapokkal
később Brian Masters róla készült életrajzához, melynek „Élettelen szerető”
volt a címe, már részletesebben emlékezett vissza Nilsen: „Visszamentem a
szobába, rátettem a kötelet az egyik térdére, és öntöttem magamnak mégegy
italt. A szívem zakatolt. Az ágy szélén ülve rápillantottam Stephenre, és azt
gondoltam: Mennyi lehetőség, mennyi szépség, és mennyi fájdalom, ez az élet. Véget
kell vetnem neki. Gyorsan vége lesz. Nem éreztem rosszul magam, nem éreztem,
hogy gonosz lennék. Odamentem hozzá. levettem a sálját…. a kötelet a nyaka köré
tekertem. Letérdeltem a szék mellé arccal a fal felé fordulva. Megfogtam a
kötél két végét és húzni kezdtem, egy pár percig így tettem. Ernyedt volt a
teste és így is maradt. Lazítottam a szorításon, majd levettem a kötelet és a
nyakkendőt. Már nem lélegzett, én pedig beszéltem hozzá: „Stephen, ez
egyáltalán nem fájt. Már senki nem bánthat téged.”
Később a rendőrök mindent megtaláltak a lakásban, amire Nilsennek szüksége volt, hogy a vendégeit eltüntesse |
Nilsen
beletúr Sinclair hajába, levetkőzteti, megfürdeti. Az étkezőasztalhoz ülteti,
majd cigivel, itallal a kezében ő is mellé ül. Sinlcair szemei nem voltak
teljesen csukva. „Stephen – gondoltam – további probléma vagy számomra. Mit csináljak
veled. Már nincs több helyem.”
A
kutyát még ki kell vinni. „Bleep!” kiált Nilsen és megmutatja a kutyának a
pórázt. Bleep örül. A szupermarketben Nilsen cigarettát, egy üveg Bacardit és
Coca-Colát vásárol. Odahaza klasszikus zenével és rum-kólával kényelembe
helyezi magát, a Bacardis üveg két harmadát elfogyasztja. Stephen Sinclair
szétdarabolt holtteste a szemeteszsákon hever a szomszéd szobában. A feje a
tűzhelyen fő. Mielőtt aludni menne, Nilsen lekapcsolja a gázt a lábos alatt,
éjszakára ázni hagyja a fejet. Ha a hús megpuhul, könnyen le lehet fejteni a
csontról és le lehet húzni a wc-n.
Brian
Masters, aki eddig írók és arisztokraták életrajzának megírásával szerzett
nevet magának, levelet írt Nilsennek 1983 márciusában, néhány héttel az
elfogása után, még amikor a gyilkos vizsgálati fogságban vár az eljárás
megkezdésére. Ilyenkor tilos a levélváltás, de erről Mastersnek fogalma sem
volt. Szerencséjük, hogy a levél átcsusszan az ellenőrzésen. A levélben Masters
találkozót kért Nilsentől, könyvet akart írni róla, de ehhez persze szüksége
volt annak beleegyezésére. Szüksége volt arra, hogy személyesen lássa és
meghallgassa.
Nilsen
azonnal reagál. Masters később azt mondta, hogy „a férfitől kezdetben futkosott
a hátán a hideg.”
„Kedves
Masters úr, ezennel múltam és tetteim terhét az ön vállára helyezem. Bár
dörzsölt cinikus ember voltam, mégsem tanultam még meg a profi élet leckéit
egészében véve, és a relatív ismeretlen emberekkel szemben láthatóan naiv
ártatlanságot sugárzom. Feltételezem, hogy ön azon fáradozik, hogy ezt az
esetet a legrészletesebben és a legakkurátusabban mutassa be. Ehhez szüksége
van egyfajta becsületességre, biztos vagyok benne, hogy ez az ön stílusa. A
kötelezettség, amit vállal, kiváltképpen a társadalom és az irodalmi művészet
javát szolgálja.”
Mastersnek
nem volt gyakorlata bűnelkövetőkkel, gyilkosokról nem is beszélve. Vagy olyan férfiakkal,
mint Nilsen. Nem volt igazságügyi pszichiátriai vagy kriminalisztikai
képzettsége. A BBC által készített dokumentumfilmben „Killing for Company”
címmel úgy nyilatkozott, hogy a társdalalomkritikához való lehetőség izgatta.
Egy olyan társadalom kritikájához, melyben előfordulhatott, hogy „ezek a
férfiak észrevétlenül eltűntek.” Az áldozatok iránti együttérzés mellett volt
még más is: „Azt hallottam, hogy Nilsen a börtönben Shakespeare összes művét
olvasta.” Masters hangja a lelkesedéstől magasabb lesz. „Ezzel egyidőben azzal gyanúsították,
hogy az áldozatainak a holttestét feldarabolta és lehúzta a wc-n, a fejüket
pedig megfőzte. A tűzhelyen fövő fejek és Shakespeare egymás mellett annyira
szokatlan és elbűvölő, hogy azonnal még érdekesebbnek találtam ezt a férfit.
Folytatása
következik.
Évi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.