2020. április 21., kedd

A vendéglátó – A sorozatgyilkos Dennis Nilsen 1. rész

Szívesen hív meg vendégeket magához, szereti, ha meglátogatják az emberek. Soha többé nem ereszti őket.
Miért? Nagyon rizikós kérdés, - amikor olyan emberek cselekedeteit kellene megmagyarázni, mint Dennis Nilsen - könnyen vékony jégre navigálhat az ember.
A londoni előváros szorgalmas, ékesszóló alkalmazottja, aki bár kissé távolságtartó volt, de a kollégái szerint száraz humorral rendelkezett, 1978 és 1983 között 15 fiatalembert csípett fel kocsmákban és diszkókban, felhívta magához, és ott megfojtotta vagy, vödörben, illetve a mosogatóban vízbe fojtotta őket. A holttesteket levetkőztette, megfürdette és megszárította, majd alsónadrágot, zoknit adott rájuk, kisminkelte őket és egy fotelba ültette, vagy az ágyra fektette őket. Ott „vártak” rá, egyik meggyilkolt a másik után, míg esténként a munkaközvetítő irodából haza nem ért. „Nem fogod elhinni, mi történt ma velem!” – kiáltotta olykor a fotelben ülő holttest felé Nilsen, és elmesélte a napját. Néha felolvasott nekik, zenét hallgatott vagy tv-t nézett velük. Mindezt addig folytatta, míg „barátja” csúnyán el nem kezdett bomlani és már ő maga sem bírta elviselni a bűzt. Vagy amíg újra vágyat nem érzett egy újabb emberöléshez.

Carl Sottor, aki épphogy túlélte a találkozást Dennis Nielsennel, egyszer így nyilatkozott: „Az emberek csak egy aggasztó dolgot láttak Nilsenen: hogy a férfiak holttestét egy ideig a lakásban hagyta, és csak utána darabolta fel őket.” A holttestek ilyen látványos módon történő kezelése által azok megölése elvesztette jelentőségét. Mintha ez a 15 férfi nem valakinek a fia, bátyja, apja lett volna. Mintha mindig is holttestek lettek volna. Csak két férfi eltűnését jelentették, hat áldozatát soha nem azonosították. Nilsen a nevüket sem tudta, csak felületesen emlékezett rájuk. Az ötös számú egy „durva kezű ír” volt, a hatos számú egy „nyurga callboy”, a hetes egy „angol csavargó” volt. Az érdektelenség ilyen fokát még csak az tetézi, hogy mindezt úgy magyarázza, mintha irgalmas lett volna hozzájuk. „Alig szenvedett” – mondta a hetes számú áldozatról Nilsen. „Őt megölni gyerekjáték volt.”
Dennis Andrew Nilsen, Skóciában, Fraserburgh-ben született. Néhányan barátságosnak találták, néhányan magának valónak.
2018. május 12-én halt meg Nilsen a Yorkshire-i Full Sutton magas biztonságú börtönben, órákig tartó kínszenvedés után, amit egy, a hasüregében szétrobbant artéria okozott. Az őrök időt hagytak – így szólt egy vizsgálati eredmény – mielőtt mentőt hívtak volna hozzá.

Az őrizetbe vételekor Dennis Nilsen 37 éves volt. Sovány férfi, visszafogott öltözetben. Sötét haj, széles száj, szemeit óriási fémkeretes szemüveg mögé rejti. Fraserburgh-ben, Skóciában egy szürke halászvárosban született, 60 km-re, északra Aberdeen-től. Nilsen, akinek nincs érettségije, és tisztában van vele, hogy ebben a városban ő egy senki és soha nem is lesz senki belőle, aki tisztában van vele, hogy jobb ha homoszexualitását megtartja magának, elmenekül a városból, miután a kötelező iskolai éveit letudta. 15 évesen beáll a hadseregbe, ahol megtanulja a vágóhídi állatok lemészárlását és szétdarabolását, majd egy évig rendőrnek áll.

1983. február 9-én, az őrizetbevétele napján egy londoni munkaközvetítő cég alkalmazottjaként dolgozik. A feladatait megbízhatóan elvégzi, és panasz nélkül átveszi a kollégái feladatait is. Nem melegszívű jellem, de vicces figura.
Nilsen a későbbi kihallgatása során Peter Jay nyomozónak adott válaszai miatt az angol folklór részévé vált.  „Megbánta a tetteit? – kérdezi tőle Jay nyomozó. „Bárcsak képes lettem volna abbahagyni, de nem tudtam. Nem volt semmi más az életemben, ami bizsergést vagy örömöt okozott volna.”- válaszolja Nilsen. A körülmények története, melyek Nilsen elfogásához vezettek, szintén a folklór részévé lettek. Mint majdnem minden ismert tényt, ami róla szól – hogyan nőtt fel, az emberöléshez vezető motivációkat – Nilsen maga diktálta le az őrizetbe vételkor, levelekben, esszék százaiban.
 
Cranley Gardens 23, itt sok minden történt, anélkül, hogy bárki észrevette volna. Míg egy nap el nem dugult a wc.
1983. február 3-án, egy csütörtöki napon, az ápolt londoni városrész, a Muswell Hill Cranley Gardens 23-as számú házának földszintjén élő bérlő észreveszi, hogy eldugult a wc. A víz a wc csészéből nem folyik le. Jim Allcock a wc-t barátnőjével Fiona Bridges-el és a folyosó szemben lévő oldalán két fiatal nővel osztja meg. Allcock kétszer is savat önt a wc-be, hogy feloldja a dugulást, és egy bottal a csőbe is belekotor, ám mindkét módszer hatástalan marad. Másnap, amikor mégegy wc eldugul és kiönt, Allcock felhívja a házkezelőt, akik vízvezetékszerelőt küldenek. Nem sokkal később Allcock barátnője összefut a folyosón Dennis Nilsennel, aki a tetőtér visszahúzódó lakója. Két éve él ott a kutyájával. A lány megkérdezi, hogy neki is gondja van-e a wc-vel, de nemleges választ kap a férfitől. Bridges alkohol szagát érzi a férfin, és valóban, Nilsen megivott néhány Bacardi-Colát a pubban előkészület gyanánt. Hogy el tudja végezni a feladatát, ami ma este a lakásában vár rá.

Az 1993-as angol dokumentumfilmben („Murder in Mind”) arról beszélt Paul Brittonnak, aki az interjút készítette, hogy a gyilkolás micsoda kellemetlenségeket okozott számára újra és újra. Az asztalnál ülve, hátra dőlve, karjait a hasa felett keresztbe fonva mesél néhány korábbi tettéről: „A két-három, padlódeszka alatt összegyűjtött holttesttel tisztában voltam vele, hogy a nyár beköszöntével forróság lesz és problémáim lesznek a szaggal.” – „Igen”, mondja a kriminálpszichológus. Majd újra: „Igen.” Mintha valami mindenki számára ismert problémáról beszélnének. „Erről gondoskodnom kellett. Először azt gondoltam végig, hogy hogy mi okozza majd ezt a szagot, és arra jutottam, hogy a belsőségek. A test puha részei, a belső szervek, meg ilyesmi. A hétvégén feltéptem a padlódeszkákat, ami szörnyen kellemetlen volt. Gátlástalanul berúgtam, hogy el tudjam viselni, és neki tudjak kezdeni a testek szétdarabolásának a konyha padlóján.” Britton próbál neki egy kérdést feltenni de Nilsen elbeszél a feje felett: „Néha ki kellett mennem a kertbe hányni. Nagyon visszataszító volt mindez.”

1983 februárjának ezen a péntek éjszakáján Nilsennek a halott Stephen Sinclair-t kellett feldarabolnia. A holttest már nyolc napja Nilsen szekrényében van. Bár még messze nincsen nyár, a lakásban Sinclair holtteste mellett még két férfi, John Howlett és Graham Allen testének darabjai is megtalálhatóak. A kis manzárdban terjengő szagokat, az állandóan nyitott ablakok ellenére sem lehet már nem érezni.

Folytatása következik.

Évi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.