A női viktimizáció kutatásának kezdetei

Annak ellenére, hogy a családi körben elkövetett erőszakos bűncselekmények esetén az áldozat pontosan tudja, hogy ki volt az elkövető, érthetően magas a látencia. Ezért nagy az igény az ilyen jellegű bűncselekmények volumenének és jellemzőinek a feltárása iránt.

Az ENSZ által is elfogadott az a megállapítás, hogy az emberölések kb. felét – mind a fejlett, mind a fejlődő országokban - családi körben követik el, s az áldozatok többnyire nők.

A családi erőszakkal kapcsolatos tudományos vita kb. 30 éve kezdődött az Amerikai Egyesült Államokban. E területre először Martin E. Wolfgang irányította rá a kriminológia figyelmét. Olyan megállapításra jutott, hogy az általa vizsgált gyilkossági esetek egynegyedében családtag volt a tettes áldozata, legtöbbször a házastárs. A házastársi erőszak, illetve visszaélés problémája az 1970-es évek második felétől van napirenden az amerikai kontinensen, ahol becslések szerint kb. a háztartások 50%-ban fordul elő erőszak, vagy másképpen megközelítve kb. 5000 nő válik naponta erőszak vagy visszaélés áldozatává családi körben. Az 1980-as években, az USA-ban végzett felmérés során 1.900.000-2.100.000 közöttire becsülték azoknak a nőknek a számát, akiket évente a partnerük súlyos erőszak áldozatává tett. Ugyancsak az USA-ban a National Crime Survey (NCS) számára ismertté vált – 1973 és 1981 között elkövetett – családon belüli erőszak áldozatainak 91%-a nő volt, akiket a férjük vagy volt férjük tett áldozattá (az esetek száma összesen: 2.333.000, amelyből a női áldozatok száma 2.177.000, a férfiaké 155.000 volt). Az 1978-1982 közötti időszakot vizsgálva a NCS arra is rámutatott, hogy nagy a kockázata a családon belüli erőszak női áldozatai körében az újabb viktimizációnak, különösen 6 hónapon belül, mert ez idő alatt becslésük szerint az áldozatok 32%-ával szemben ismételten erőszakot alkalmaztak családi körben.

A NCS 1979-1987 közötti időszakra vonatkozó adatai szerint a nők elleni családi erőszak elkövetői összesítve 3 arányban a következők voltak: házastársak (9%), volt házastársak (35%), a nők intim barátai vagy korábbi barátai (az utóbbi kettő együttes aránya 32%). Amennyiben csak a házastársakat vesszük alapul, a volt vagy külön élő házastárs 79%-os, míg a tényleges férj 21%-os arányban követett el erőszakot.

Az 1982-ben folytatott Canadian Urban Victimization Survey (CUVS) szerint a házastárstól külön élő nők esetében a legmagasabb a családon belüli áldozattá válás kockázata, összehasonlítva az elvált, egyedülálló, házasságban élő vagy özvegy nőkkel.

Magyarországon a nők viktimizációjával kapcsolatos megállapítások alapvetően az ismertté vált bűncselekmények adatain alapulnak. A bűnözés női áldozataival kapcsolatos hazai szakirodalmi megállapítások szerint a nők, „több mint kétszer gyakrabban áldozatok, mint elkövetők”, s ez „az arány a konfliktusos élet-és testi épség elleni bűncselekmények sértettjeinél ennél is magasabb, a szexuális jellegű emberöléseknél és a súlyos testi sértéseknél pedig évi átlagban 90% körüli”.

Günther Kaiser arra figyelmeztet, hogy a nők csak relatíve lesznek kevésbé bűncselekmény áldozatai, mint a férfiak. Idézi egyrészt azt az 1984-ben, Hollandiában végzett felmérést, amely szerint a megkérdezett nők 34,9 %-a, a férfiak 37,5 %-a ismerte el, hogy egy bűncselekmény áldozata volt, másrészt az 1984. évi CUVS eredményeit, miszerint Kanadában 1000, 16 éven felüli személyből 182 volt a női és 244 a férfi áldozatok száma.  Véleménye szerint lényeges különbség akkor állapítható meg, ha az egyes deliktumfajtákat vizsgáljuk, mint ahogy arra a hazai szakirodalomban is rámutattak: „szándékos emberöléseknél, a halálos, a súlyos és a könnyű testi sértéseknél, a vagyon elleni bűncselekmények közül mind a lopásoknál, mind pedig a csalásoknál, az átlagosnál gyakoribbak voltak a női áldozatok”.

Az állampolgárok az emberölést, a nemi erőszakot és a rablást ítélik el a legjobban. A személy elleni erőszakkal megvalósuló bűncselekmények bűnözésnek viktimológiai szempontból is sajátos megjelenési formái, és kezdettől fogva az áldozattani kutatások fő területét képezik. A hivatalos bűnügyi statisztika felhasználhatóságát illetően vitathatatlanul vannak korlátozó tényezők, így a látenciára figyelemmel nem tükrözi a bűnözés valósághű volumenét (alulreprezentáltság), nem terjed ki az adatszolgáltatás valamennyi bűncselekményre, és az egyes bűncselekményeken belül nincs tekintettel azok relatív súlyosságára.

Korlátai és korlátozott felhasználhatósága ellenére úgy véljük azonban, hogy nem lehet elvitatni a viktimálstatisztika értékeit, mivel országos szinten történik az egyes bűncselekmények regisztrálása, és jelentős információforrást jelent viktimológiai szempontból, különösen a bűncselekmények körülményeit, az elkövető és sértett kapcsolatát, valamint a sértett személyével kapcsolatos jellemzőket illetően. Mindezekre következtetések és javaslatok alapozhatók. Természetesen az áldozatok segítség iránti igénye, feljelentési és közreműködési készsége, az igazságszolgáltatással kapcsolatos véleménye másféle vizsgálódást igényel. Azonban sok pozitívuma ellenére a viktimológiai felmérésekkel kapcsolatban is merülnek fel kérdések és kételyek, amelyek hasonlóan vita tárgyát képezik.

A hivatalos kriminálstatisztika és a különböző viktimológiai felmérések összehasonlítása kapcsán azzal a véleménnyel értünk egyet, hogy az előbbi minél több bűncselekményre vonatkozóan nyújt az adott országban korlátozott információt, míg az utóbbi kevesebb bűncselekményre nézve az adatok széles körét igyekszik összegyűjteni.

Évi