A törvényszéki bizonyítékok rejtett igazsága – Beszélgetés Itiel Dror agykutatóval

Gén találat? Tiszta ügy? Semmi esetre sem, mondja Itiel Dror agykutató. A következő beszélgetés az észlelés torzulásáról és az igazságügyi orvosszakértők, DNS- és ujjlenyomat szakértők végzetes tévedéseiről szól. A cikk a Stern-Crime magazin német nyelvű cikkének általam készített fordítása.

Itiel Dror Izraelben nőtt fel. A pszichológus és agykutató a Harvardon doktorált, a University College London-on tanít és az észlelési torzulást valamint annak a megismerésünkre tett hatásait kutatja. Dror orvosokat, pilótákat, banki tisztviselőket és hivatalnokokat oktat arra, hogy ezeket a benyomásokat behatárolják és ezáltal döntéseiket optimalizálni tudják.

SC: Drór úr, Ön tanulmányokkal tudott olyasmit bizonyítani, ami a törvényszéki szakértőket világszerte forrongásra késztette. Kérem, mutassa be nekünk a felfedezését.

ID: A beszélgetés címeként úgy tudnám megfogalmazni, hogy a törvényszéki bizonyítékok rejtett igazsága.

 

SC: Ez mi lenne pontosan?

ID: A törvényszéki szakértők is hibáznak! Elkövetik ezeket a hibákat az ujjlenyomatok és a kézírás kiértékelésekor, a ballisztikai összehasonlításokkor, és a DNS-elemzés során is. De: ez még nem a probléma. A probléma az, hogy a törvényszéki szakértőket mindenki tévedhetetlennek tartja. Nemcsak a laikusok, hanem az ügyvédek, bírák, a rendőrség is. Mindegyiküknél megvan ez a vak bizalom a törvényszéki tudományok irányába. Az olyan hollywoodi produkciók, mint a „CSI” sorozat döntően befolyásolják ezt. Mi, törvényszéki szakértők, magunk is meg vagyunk győződve a tévedhetetlenségünkről, de a valóság teljesen más. A közvélemény azt hiszi, hogy a törvényszéki szakértők objektívek és pártatlanok. Az igazság az, hogy rengeteg hibát vétenek, hogy szerfelett elfogultak – és ebből az elfogultságból kifolyólag ítélkeznek. Ezt nevezzük Cognitive Bias-nak, megismerési, észlelési torzulásnak. Mégis, a törvényszéki szakértés az egyetlen olyan tudományos terület, amely eddig megúszta a felülvizsgálatot.

 

SC: Hogyan lehetséges ez?

ID: Az egyik fő ok, hogy a törvényszéki szakértők nem kapnak visszacsatolást, ha hibát ejtenek. Ha egy orvos a téves lábat amputálja le, azt megtudja. Ha a bankárom egy bizonyos befektetést ajánl és én egy hét múlva látom, hogy a részvények nem emelkednek, hanem esnek, akkor felkeresem őt. A törvényszéki szakértők ezzel szemben megnézik az ujjlenyomatot, vagy összehasonlítják a DNS-t és azt mondják: „Egyezik!” Aztán az illető börtönbe vonul. A szakértők szinte soha nem tudják meg ha, és hogy mikor hibáztak.

Itiel Dror

SC: Egészen pontosan mi történik egy ilyen megértési, észlelési torzulás alkalmával?

ID: Képzelje el, hogy a repülőtéren vár, hogy valakivel találkozzon. Hirtelen mindenhol ezt a személyt látja. Mindenki, aki elhalad ön mellett, úgy néz ki, mint az illető, akire vár. Vagy fordítva, ha valakit mindenáron el akar kerülni, akkor is mindenütt ezt a személyt látja. Így működik az agyunk, a mindenkori lelkiállapotunk befolyásolja. Másik ilyen példa az állapotos nő, aki azt mondja: „Ó, hirtelen annyi állapotos nő van!” Valójában az állapotos nők száma nem változott, de mivel a hölgy gyermeket vár, megváltozott az érzékelése. Vagy, autót szeretne venni, ezért sokkal többféle autómárkát vesz észre az utakon, mivel el kell döntenie, hogy BMW-t vesz vagy Mercedes Benz-t, vagy valami mást. Ezek a dolgok mind befolyásolják, hogyan értelmezzük a környezetünket. A kívülről érkező információk feldolgozása mindig függ attól, mi jár a fejünkben, mit akarunk és mit várunk.

 

SC: Miképpen hat ez ki a törvényszéki szakértésre?

ID: Vegyük például az ujjlenyomatok vizsgálatát. Észlelési torzulás akkor következik be, amikor a szakértők elvárják, hogy a helyszínen rögzített nyom a gyanúsítottól rögzített lenyomattal egyezzen. Talán azért, mert tudják, hogy a rendőr, aki az ügyben nyomoz, meg van győződve a gyanúsított bűnösségéről. Vagy, mert tudják, hogy a gyanúsított büntetett előéletű. Az ilyen körülmények sokkal valószínűbbé teszik, hogy a szakértő egyezést talál ott, ahol nincsen. Hasonló a helyzet a fegyverek és a lőszer vizsgálatakor, a kézírások összehasonlításakor és az igazságügyi orvostan esetében. A törvényszéki szakértés minden területe észlelési torzulással érintett.

 

SC: Mi keltette fel az érdeklődését ez iránt a szakterület iránt?

ID: Egy ujjnyomat szakértő olvasta egyik tudományos cikkemet, amelyben arról írtam, hogyan kell a harcászati pilótáknak a levegőben más repülőgépeket azonosítani. Ellenséges gép, egyike a sajátjuknak, vagy szövetséges? A szakértő küldött nekem egy mailt: „Oh, ez pontosan ugyanaz, amit mi is csinálunk, amikor ujjlenyomatokat hasonlítunk össze.” Találkoztunk és elmeséltem neki, hogy: „Néha a másik repülőgép egy része a felhők mögött van, vagy néha mögöttük repül. Mindez megnehezíti a pilóta számára, hogy rendesen meg tudja határozni.” Erre ő így szólt: „Pontosan, ahogyan a mi munkánk során is!” Beszélgettünk egy jót, egészen addig, amíg elmeséltem, hogy miképpen befolyásolja a pilóta ítélőképességét, ha egy szövetséges – gép érkezik abból az irányból, ahonnan az ellenségest várja. „Mi ujjnyomat szakértők nem hagyjuk, hogy az elvárásaink befolyásoljanak minket!”, válaszolta ő. Az kiáltottam: „Micsoda? Ez lehetetlen! Milyen furcsa fajhoz tartozik maga?” Ragaszkodott hozzá, hogy teljesen objektív és nem követ el hibát.

 

SC: Ön pedig javasolt neki egy kísérletet…

ID: Azt mondtam: „Ugyanannak a szakértőnek mutassuk meg ugyanazt a két ujjlenyomatot kétszer, fél év különbséggel, és mindkét alkalommal egy másik történetet mesélünk neki. Akkor majd meglátjuk, hogy mennyire befolyásolja őt ez.” Biztos volt benne, hogy az időmet vesztegetem. De elvégeztük ezt a kísérletet és öt, tapasztalt szakértő elé raktuk a párokat.

 

SC: Milyen plusz információkat adtak a szakértőknek?

ID: Egyszer azt mondtuk, hogy a gyanúsított, akihez az ujjlenyomat tartozik, bevallotta a tettet. Máskor azt mondtuk, hogy a bűncselekmény elkövetése idején az illető külföldön volt. Azt állítottuk, hogy többszörösen büntetett előéletű. Vagy, hogy teljesen feddhetetlen. Hogy szemtanúk felismerték, vagy, hogy nem. Ezen információk egyike sem volt kapcsolatban az ujjlenyomatokkal.

 

SC: Mi lett az eredmény?

ID: A szakértők döntése, hogy egy ujjlenyomat pár azonos volt vagy sem, majdnem mindig attól függött, hogy elvárták-e, hogy azonosak legyenek. Ami különösen érdekes: a párt minden esetben vagy száz százalékig azonosnak hozták ki, vagy száz százalékosan kizárták. A kísérlet hat tagja közül négyen ellentmondtak az első döntésüknek. Nem más szakértők eredményének, hanem a sajátjuknak. Annak a döntésnek, amit hat hónappal azelőtt más információk és elvárások alapján hoztak meg.

 

SC: Ön ezután még fokozta a kísérletet.

ID: A második tesztkörben valós ügyeket vettünk be, amelyben a szakértők megállapították, hogy az ujjlenyomat párok azonosak voltak. Kerestünk hat specialistát, akik látens ujjnyomok felkutatásában voltak profik, összesen nyolc ujjlenyomat párt helyeztünk eléjük, mint állítólagos új ügyeket, és meséltünk hozzá egy történetet: A gyanúsított a bűncselekmény idején nagyon messze tartózkodott, és valaki más vallotta be az elkövetést. Most hat szakértőből négy azt állította, hogy nem egyeznek az ujjlenyomatok, holott korábban másként döntött.

 

SC: Manapság amúgy is számítógép végzi az azonosítást, nem?

ID: Ezt azok gondolják így, aki sok „CSI”-t néznek. A számítógép csak akkor tud ujjlenyomatokat kétségtelenül azonosítani, ha 10 jól kivehető lenyomat áll rendelkezésre egy személytől, és előtte 10 ugyanilyen jól kivehető lenyomatot tároltak ugyanattól a személytől a számítógépben. Például, ha az ujjlenyomatomat az útlevelemmel együtt megadom azonosításra, akkor a számítógép majdnem mindig felismer engem. De a törvényszéki vizsgálatok során nincs tíz tiszta lenyomatunk, gyakran egy teljes sincsen, csak egy részleges. Piszkos felületről rögzítve, amelyet több más ember is megérintett. Ezt nevezzük „látens ujjlenyomatnak” . Ebből a számítógép a legjobb esetben is azt a 20 lenyomatot választja ki az adatbankból, amelyek a legjobban hasonlítanak a helyszíni nyomhoz. Egymáshoz rendelni a nyomokat csak egy ember tudja.

 

SC: A számítógép ezt a 20 hasonló lenyomatot illeszkedési pontosság alapján listázza. A tanulmányában ön ezt a sorrendet megfordította.

ID: A szakértők hozzá vannak szokva, hogy látják ezeket a listákat. A leginkább hasonló ujjlenyomat az első helyen áll, azt követi a második leghasonlóbb, és így tovább, és e sorrend alapján döntenek. Mi történik azonban akkor, ha a számítógép által felállított sorrendet összekeverem? Ezért azt az ujjlenyomatot, amit a számítógép az első helyre sorolt, az utolsó helyre tettem. Ekkor már az emberi kiértékelők sem a legjobban illeszkedőként ismerték el. Mivel nem várták, hogy az a vizsgálandó nyommal egyezik.

SC: Hogy reagáltak a szakértők, amikor eléjük tárta az eredményeket?

ID: Rosszul. Személyesen nekem támadtak. Panaszleveleket küldtek az egyetemre, követelték az elbocsátásomat, és hogy a kutatási eredményeimet vonják vissza. Mint „a császár új ruhája” című történetben. Senki nem akarja az igazságot hallani. Mind nagyon dühösek voltak, az ujjnyomat szakértők, a DNS szakértők, és az orvosok is.

 

SC: A DNS szakértőket mivel haragította magára?

ID: Ha egy személy DNS-ét kell megállapítani, például egy apasági teszt során, az nem probléma. De bűncselekmények során általában kevert DNS nyom áll rendelkezésre, két vagy három embertől is, ez sokkal bonyolultabbá teszi az egészet. A szakértőnek értelmeznie, mérnie, értékelnie kell, amit lát, majd döntést kell hoznia. Két olyan esetet vettünk elő az USA-ból, ahol a szakértőknek egy csomó olyan információ tudatában kellett döntést hozni, amelyek a tulajdonképpeni törvényszéki munka szempontjából irrelevánsak voltak. Az egyik esetben az első rendű vádlott azt vallotta, hogy a másodrendű vádlott is részt vett a csoportos nemi erőszakban. Az eljárás során a két szakértő arra a következtetésre jutott, hogy az sértettből rögzített mix-ből az ő DNS-ét sem lehet kizárni.

 

SC: Ez a Kerry Robinson eset volt?

ID: Igen, Kerry Robinson Georgia-ban. Tehát fogtuk a DNS mintát, és 17 másik szakértő elé tártuk összehasonlításra, minden egyéb információ nélkül. Ebből a 17 szakértőből 16 szakértő ellentmondott a Robinson per mindkét szakértőjének, csak egyetlen jutott ugyanarra az eredményre. Robinsont 2020-ban ártatlanként kiengedték a börtönből, a 20 évből majdnem 18-at letöltött. A kutatási eredményeim hozzájárultak a szabadlábra helyezéséhez.

Kerry Robinson majdnem 18 év után hagyhatta el a börtönt

SC: Hogyan jutottak el a szakértők a hibás döntéshez?

ID: Ha a szakértőnek egy nem teljes DNS-profil áll rendelkezésre egy helyszínről, ahogyan az a Robinson ügy esetében is történt, akkor a profilt a szakértőnek a rendelkezésére álló szekvenciák alapján kell kiegészítenie. Anélkül, hogy a gyanúsított DNS-profilját látná. Mivel, hogyha azt megkapja, akkor a helyszínen rögzített töredéket nagy valószínűséggel úgy fejleszti, hogy az a gyanúsított profiljához illeszkedjen. Tehát a DNS-ben a hézagokat úgy tölti ki, amilyennek neki a gyanúsított profilja alapján valószínűleg tűnik. Így ahelyett hogy a bizonyíték a gyanúsítotthoz vezetne, a bizonyíték a gyanúsítotthoz passzol.

 

SC: Robinson elítélése nem egyedi eset.

ID: New Yorkban az Innocent Project több száz esetet megvizsgált, ahol az elítélteket a börtönbüntetésből kiengedték vagy felmentették. Az ügyek több mint felében, 60 százalékban, törvényszéki szakértői hibás döntések járultak hozzá az ítélethez.

 

SC: Ez katasztrofális.

ID: Igen, nagyon! De most kiugrott a nyúl a bokorból (nevet). Eddig a szakértők megúszták az előítéleteiket és a hibáikat. Ártatlanokat küldtek börtönbe, a valódi elkövetők pedig szabadon járnak. Ez óriási probléma, amivel foglalkozni kell.

 

SC: Az orvosok különösen rosszul fogadták az ön eredményeit. Miért?

ID: Náluk ugyanezt a mintát fedeztük fel: Azoknak az orvosoknak, akik boncolást végeznek, a döntéseiket, hogy az eset emberölés vagy baleset volt, nem az orvosi bizonyítékok alapozzák meg. Hanem egy rakás háttérinformáció, aminek semmi közük a szakterületükhöz. Vázoltunk egy esetet, amelyben egy kisgyermeket holtan találnak a nappali padlóján, súlyos fejsérülésekkel. Aztán megkértük az orvosokat, hogy állapítsák meg, emberölésről vagy balesetről van-e szó. Ezen kívül orvosi szempontból lényegtelen információkat osztottunk meg. Olyat is, amely aztán egyértelmű véleményt eredményezett és feltűnő volt. Azok az orvosok, akik azt az információt kapták, hogy a gyermek feketebőrű és az anya feketebőrű barátja vitte be a sürgősségire, körülbelül ötször olyan gyakran állapítottak meg emberölést, mint balesetet. Egy fehérbőrű kisgyerek esetében ellenben, akit a fehérbőrű nagymama visz be, az orvosok dupla annyiszor találták balesetnek, mint emberölésnek.  

 

Itiel Dror

SC: Azt vetették az ön szemére, hogy az alaptétel komolytalan volt. Először is köztudott, hogy a feketebőrű gyerekek gyakrabban lesznek emberölés áldozatai, mint a fehérbőrűek. Másodszor az is ismert, hogy az anyák partnerei gyakrabban ölnek, mint a nagymamák.

ID: Így van. Ezeket a körülményeket a rendőrség nyugodtan számításba veheti, amikor nyomoz az ügyben. A bíró szintén figyelembe veheti a döntésekor. De az igazságügyi orvosszakértőnek, mint semleges természettudósnak, nem szabad hagyni magát befolyásolni ilyen tapasztalati tényezők által. Neki a halál okát csak az orvosi tények alapján szabad megállapítani. Vagy azt mondani, hogy határozatlan, nem tudja megállapítani.

 

SC: Nemcsak néhány rossz kivételről beszélünk a szakértők között?

ID: Nem, be tudtam bizonyítani, hogy a keményen dolgozó, céltudatos szakértők is követnek el hibákat, mert előítéletesek. Az, hogy csak néhány korrupt, rosszindulatú ember érintett, egy széles körben elterjedt tévhit. Pontosan, mint az a feltételezés, hogy csak más hibázhat, mi nem. Ezt nevezzük „vakfoltnak”: Észrevesszük mások hibáit, a sajátunk felé viszont vakok vagyunk. Egy 2017-es, 21 országot érintő közvéleménykutatásban több mint 400 szakértő közül a háromnegyede alapvető problémaként nevezte meg az előítéletet. De csak 52 százalékuk gondolta, hogy a saját munkaterülete is érintett, és csak 26 százalék ismerte el, hogy személyesen is érintett.

 

SC: A beismerés az első lépés a javulás útján…

ID: Igen, bár ha a szakértők el is fogadják a tévedhetőségüket, utána gyakran annak a tévedésnek esnek áldozatul, amit én „Illusion of Control”-nak, az ellenőrzés illúziójának nevezek.

 

SC: Mit kell ez alatt érteni?

ID: Elismerik a hibára való hajlamosságukat és ezt mondják: „A problémát akaraterővel  le tudom küzdeni!” Ténylegesen azonban az akaraterő nemcsak hogy elégtelen, hogy a torzulásokat elkerüljük, hanem a fáradozásunk még fel is erősítheti azokat. Minél jobban összpontosítunk arra, hogy kizárjuk, annál több helyet csinálunk neki. Ezt a jelenséget bírósági tárgyalásokról ismerjük: Ha a bíró az esküdteknek azt mondja, egy meghatározott bizonyítékot hagyjanak figyelmen kívül, akkor ezt a bizonyítási eszközt az esküdtek különösen pontosan jegyzik meg.

 

SC: Hogy lehet a problémát megoldani?

ID: Mindenekelőtt a szakértőknek el kell fogadniuk, hogy ők is előítéletesek, és ez befolyásolja a döntéseiket. Akkor viszonylag egyszerűen lehet segíteni. Például, hogy nem teszik ki őket olyan plusz információknak, amelyek a munkájuk szempontjából irrelevánsak. Egy ballisztikus, aki lövedékeket vet össze, egy grafológus, aki kézírást vizsgál, vagy egy szakértő, akik ujjlenyomatokat értékel ki, nem kell, hogy tudja, hogy a gyanúsított büntetett előéletű-e. Hogy beismerte-e. Vagy, hogy a rendőrök mit gondolnak róla. A ballisztikusnak mindenekelőtt a helyszínen biztosított töltényhüvelyt kell megkapnia, a daktiloszkópusnak pedig az ujjlenyomatot. Többet nem. Az orvosszakértőnek is csak sorjában és olyan mértékben kell az információkat megkapni, amennyire szükséges a halál okának meghatározásához.

 

SC: Ön ehhez kínál világszerte továbbképzéseket. Milyenek ezek?

ID: Fontos, hogy a szakértőket ne vádoljam őszintétlenséggel vagy szándékos előítéletességgel, hanem hogy megértessem velük, hogy ők, ahogy mi mindannyian, az agy felépítésének vagyunk kitéve, és annak, ahogyan az információkat feldolgozza.

 

SC: De senki nem szeretne hibázni.

ID: Ez különösen a törvényszéki szakértőkre vonatkozik. A közvélemény nagyon kedveli őket, a bíró nagyszerűnek tartja őket, a rendőrséggel szorosan együtt dolgoznak. Nem akarják a határaikat elismerni. Én is dolgozom orvosokkal, pilótákkal, bankárokkal, akik a megismerési torzulások miatt hibáznak. Rendőrökkel is, akik lelőttek valakit, mert tévesen azt gondolták, hogy fegyver van az illetőnél. Meg akarják érteni, hogy mi történt, és hogyan cselekedhetnének másképp. De a szakértők azt állítják: „Nekünk nincs ilyen problémánk.”

 

SC: Hogyan veszi rá mégis a szakértőket, hogy együttműködjenek?

ID: Ebben nagyon, nagyon sikeres vagyok. Az Egyesült Államokban és Kanadában képzek tovább embereket. Ausztráliában, Tajvanon és majdnem az összes európai országban. Minden szemináriumot azzal kezdek, hogy más szakértők előítéletességéről és hibáiról beszélek. Például vicceket gyártok orvosokról, és a részvevők betegre nevetik magukat, milyen buták mások. Amíg azt nem mondom: „Ti ugyanilyenek vagytok.” Akkor egy kísérletet javaslok, és előre megmondom, hogy az észlelésüket manipulálni fogom. Nem megpróbálom átverni őket, hanem egészen nyíltan befolyásolni fogom őket, miközben megpróbálnak objektívek maradni. Természetesen ennek ellenére nem sikerül nekik objektívnek maradni. Akkor aztán ledöbbennek, nem tudják elhinni, hogy tényleg előítéletesek, minden tudás és fáradozás ellenére. Ez a tapasztalat nyitottá teszi őket a megoldásokra. Ezzel sok országban sikeres vagyok.

 

SC: Mi a helyzet Németországgal?

ID: Valamilyen oknál fogva ott a szakértők nem olyan nyitottak. (nevet) Néhányuknak írtam, többször is. De vagy nem kapok választ, vagy egészen röviden közlik, hogy nem érdekli őket. Úgy sejtem, ez amiatt lehet, hogy a német bíróságok a kísérletezéseket „tudományosan objektívnek” tartják. Senki nem akar békétlenséget szítani. Ha meghívnak, kész vagyok vitatkozni velük. Meghallgathatnak és mondhatják, hogy idióta vagyok és nincs igazam. De legalább hallgassák meg, amit mondanék.

Évi