Hol találkozunk modern társadalmunkban ezzel a vággyal?
Például a filmekben
vagy az irodalomban. Ott gyakran esik szó vérszomjas állapotokról. A „Django
elszabadul” című Quentin Tarantino filmben elég egyértelműen megmutatkozik az
appetitiv agressziónk. A film a 19. század közepén az amerikai déli államokban
játszódik. Egy rabszolga kiszabadul a fogságból és bosszút áll. A néző
átnyargal vele az áldozat oldaláról a vadász oldalára. Vadászata számunkra
erkölcsileg még szükségesnek is tűnik, ezért tudunk azonosulni vele. Alattomos
módon használja fel Tarantino az emberek erőszakban lelt veleszületett örömét:
először áttöri a nézők gátjait, majd előtérbe kerülhet a vérszomj, és az
erőszak magával ragadja a nézőt.
Hol lehet a vadászati
vágyat aktívan kiélni?
Sok lehetőség van. A
tőzsdén, a focipályán, vagy a videojátékban. Talál olyan szelepeket, amelyek
nem kerülnek erkölcsi konfliktusba.
Elmélete szerint ez a
vágy a nők esetében kevésbé jelentős. Miért?
Az agresszív viselkedés
a szabályozórendszer, a neurotranszmitterek és a hormonok komplex interakciója
során keletkezik. És ezek a faktorok különböznek a nőknél és a férfiaknál.
Leginkább a tesztoszteron termelése magasabb a férfiaknál. A tesztoszteront úgy
kell elképzelni, mint az agy jutalmazó rendszerének a turbó töltőjét. Ennek
megfelelően az erőszakra való öröm is megnövekszik. Én azt a fajta kísérletet
is hiányolom, amely azt vizsgálja, milyen jól lehet előidézni nőknél a
vadászatra való vágyat. Az izraeli hadseregen kívül nem ismerek olyat, ahol egy
csoportból az összes nőt besorozták volna. Bár léteznek harcos nők, aki vérszomjasok
tudnak lenni. De túlnyomó többségben a férfiak indulnak háborúba, ők verik
egymást úgy meg, hogy kórházba kerülnek vagy a számítógépen lövöldözős játékot
játszanak.
Nem bizonyított, hogy a
tesztoszteron agresszív viselkedéshez vezet. A nemspecifikus különbségek nem
inkább a szocializációtól függnek?
Természetesen a
biológia és a szocializáció együtteséből keletkeznek. Nők is lehetnek nagyon
agresszívek. De ez általában eléggé reaktívan mutatkozik meg és gyakran befelé
irányul. Akár önsebző magatartás módján.
Epigenetikával is
foglalkozott: egy tanulmányban azt vizsgálták a kollégáival, hogy a traumatikus
erőszakélmények örökölhetők-e.
Nőket kérdeztünk arról,
hogy terhességük idején elszenvedtek-e családon belüli erőszakot. Az
érintetteknél bizonyítható volt, hogy a gyermekeik epigenetikusan másképpen
programozódtak. Ez elsősorban a genom azon részeinél mutatkozott meg, melyek az
agy, az immun-, és a szív-érrendszer fejlődéséért felelősek.
Hogyan nyilvánul meg ez
a programozás?
Minél több és erősebb
erőszakélményről van szó, annál jobban voltak érintettek a szabályozó
rendszerek. Például az immunrendszer jobban kiéleződött a harcra és a
sérülésre, mint az idegen baktériumokra. Ez azt jelenti, hogy jobban boldogul
egy vágott sérüléssel, mint egy vírussal. A stressztengely is feltűnő volt az
agyban. Az érintettek sokkal gyorsabban bújnak ki a bőrükből, gyorsabban
elfutnak és gyorsabban ütnek vissza. Az empátia szabályzásuk is érintett volt,
a képesség arra, hogy másokkal együtt érezzenek.
A gének ilyen módon
alakíthatnak valakit erőszakos bűnözővé?
Nem. Bár a genetikai
hajlam lehet megfelelő táptalaj, de végeredményben rengeteg tényező szerepet
játszik. Ezen kívül ez a programozás nincsen kőbe vésve, hanem befolyásolható,
például pszichoterápiával.
Sokan azt gondolják,
minden gyilkos pszichopata.
Ez tévedés. Én magam
sem gondolom, hogy a gyilkosok szükségszerűen empátianélküli lények. Aki
azonban súlyos bűncselekményeket akar elkövetni, annak az empátia szabályozás
mesterének kell lennie. Egy sorozatgyilkos éjszakánként ölhet és ennek ellenére
képes nappal a családjával és a kutyájával törődni. A kihívás az, hogy pont
akkor legyek empatikus, amikor én akarom, és teljesen hűvös maradjak, amikor az
áldozatot szemelem ki. Ha egy vadász minden szarvas elejtésekor sírva fakad,
ahelyett, hogy örömet érezne, nem sokáig fog az állásában maradni. Ezt át lehet
vezetni egy ember megölésére is: Aki beleképzeli magát az áldozat helyébe, nem
lesz jó vadász. Az ölést pozitívan kell megélni.
Hogyan lehet a nyugati
társadalmakban, hogy háborús vezető nélkül is megtanulják az emberek ezt a
veszélyes szabályozást?
Ezzel a képességgel
szinte kizárólag csak azok rendelkeznek, akinek gyermek és fiatal korukban
masszív erőszakot kellett átélniük. Ha az apám részegen jön haza és nem tudom
megjósolni, hogy ma elver-e vagy sem, megtanulom magam érzelmileg elszigetelni.
Egy lány az apjának testileg alá van rendelve, ezért inkább az önsebzésre
hajlamos. Egy fiú általában valamikor visszaüt. Az ilyen tapasztalatoktól sokan
később bűnözővé válnak. Egy dán tanulmány mutatott rá az összefüggésre. Négy
férfiből, akik gyermekkorukban súlyos erőszak miatt kórházba kerültek, egyiküket
később erőszakos bűncselekményért ítélték el.
Ezeket a cselekedeteket
nem inkább a mélyen gyökerező frusztrációval és „rövid gyújtózsinórral”
magyarázzák, mint az ütésre való vággyal?
Az appetitiv és a
reaktív agresszió gyakran együtt lépnek fel. Ez is ezt mutatja: a traumatikus
élmények és bántalmazások előrevetíti az emberek számára, hogy valamikor maguk
reagáljanak és egy frusztrációs pillanatban visszaüssenek. Aztán megállapítják,
hogy egy ez pozitív élmény. Rákapnak az ízére, és maguk is elkövetővé válnak.
Gyakran a gyermekeikkel szemben is. Ez egy ciklust eredményezhet, amely
generációkon keresztül ívelhet.
De nem minden
bántalmazott lesz bántalmazó.
Nem. A többség, akit
bántalmaztak, nem lesz később erőszakos. De visszafelé igaz: Majdnem minden
erőszakos bűnöző szenvedett el erőszakot gyermekként.
Milyen relevanciája van
ennek a társadalomra nézve, hogy ezeket a férfiak frusztrációból vagy
örömszerzésből cselekednek?
Ez annál a kérdésnél
fontos, hogyan tudunk ilyesmit megakadályozni. Ami a bűnözőkkel való eljárás
során kimarad az az, hogy mekkora a kísértés számukra, ismét erőszakossá válni,
ami óriási visszaesési százalék. A jogrendszerünk a büntetésen alapszik. De
tévedés azt gondolni, hogy egyedül a szankcióktól való félelem távol tarja a
férfiakat attól, hogy a vágyukat kiéljék.
Mit javasol?
Három lépés az alap.
Elsőként a gyermekkorban elszenvedett szörnyű élményeket kell feldolgozni.
Sokan szenvednek rémálmoktól, mélyen gyökerező félelmektől és traumatikus
stressztől. Egy ilyen embernek meg kell tanulnia, hogy megértse az érzéseit, és
jobban szabályozza azokat. Akkor nem lesz azonnal ingerlékeny. Másodszor, a
harci impulzusokat kordában kell tartani. Mikor kap kedvet mások
provokálásához? Hogyan akadályozza meg? Tud találni más módot az oldáshoz? A
borzongást valahol máshol kell keresnie.
Például a rögbiben?
Pontosan, a sportban.
Vagy virtuálisan, egy videójátékban. A lényeg, az elkövető többé ne támadjon
emberre. Világodnak kell lennie számára, hogy másként nem lesz pozitív
szociális szerepe a társadalomban. A harmadik lépés, hogy kiemeljék a
környezetéből. Ha egy bűnöző fiatalkorút az otthonában továbbra is
bántalmaznak, gondozó családnál kell elhelyezni. Ha a bandájával folyamatosan
mértéktelenül sört iszik és verekszik, ki kell emelni a bandából.
Egy elkövetőt úgy kell
kezelni,
mint egy áldozatot, támogatni kell és
terápiát alkalmazni.
Igen. És ezzel
többeknek problémája van. Ez az ellenállás a kutatásra is hatással van. A
társadalom nem kész arra, hogy olyan tanulmányokat finanszírozzon, amelyben
intézkedéseket tesztelnek, amelyek ezeket a fiatalembereket a visszaeséstől
menekítik meg. Az emberek nem akarnak a bűnözőkkel jót tenni. Ez egy paradoxon.
Ha gyerekeket katonának képeznek ki, óriási az egyetértés abban: az ártatlan
gyerekeken segíteni kell. De senki nem akar arról hallani, hogy a börtönökben
lévő bűnözők legnagyobb része maga is áldozat volt.
A túlkapásokkal
találkozott az afrikai háborús területeken. Mi a helyzet a mi társadalmunkkal?
Mi sokkal békésebben élünk együtt.
Vékony jégen lépdelünk.
A második világháború óta megnövekedett a morál és az éberség. De tévedés azt
gondolni, hogy emiatt a gátakat nehéz ledönteni. Az erőszak iránti vágyat
könnyedén újra lehet éleszteni, még nagy kiterjedésben is.
Hogyan történhetne ez
meg?
A Corona vírus kapcsán
összeesküvés elméletek nyertek teret, egyre több ember gondolja, hogy a kormány
galád módon megkerüli őt. Először tüntetnének, majd fegyverhez is nyúlnának.
Ezt igazságosnak, erkölcsileg még szükségesnek is tartanák. Majd
megállapítanák: Ez még örömet is okoz! Ez egy olyan mozgalom lenne, amit nehéz
lenne feltartóztatni. Az erőszak fellángolásait nagyobb csoportokban újra és
újra megfigyelhetjük. Amikor egy tüntetés alkalmával szélsőséges események
történnek, mindig felvetődik a kérdés, hogy a jobb oldali extremisták, vagy a
bal oldali extremisták voltak-e? Én azt mondom: Az ember.
Évi