A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye - befejező rész

Síléceken halad a csoport befagyott folyók mentén. Először a Lozva, majd az Auspia mentén, mely céljukhoz, az Otorten hegyhez vezeti őket. A manysik rénszarvas szánjainak nyomát követik. Megcsodálják a bennszülöttek által fatörzsekbe vájt jeleket.

A túrázók hangulata jó, a pihenők során, a hátizsákokon ücsörögnek, nevetnek, egymást fotózzák. Idővel a menetelés fárasztóvá válik, a hőmérséklet csökken, esik a hó, délnyugati szél rángatja a kabátokat. Megkezdik a kapaszkodást az Otorten hegyre.

„Az erdő egyre ritkul, a fák egyre kisebbek. Érezni a magasságot.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 30.)

Ez volt egyike az utolsó bejegyzéseknek a Djatlov-csoport naplójában, mielőtt két nappal később valami történt. A mai napig nem tudni, micsoda. Csak egy biztos: A túrázókat rendkívüli állapotba hozta.

Ivanov később azt mondta a hozzátartozóknak, hogy a szeretteik megfagytak. Évekig ragaszkodott kutatásainak eredményeihez. Ivanov ügyvédként tevékenykedik, és a Szovjetuniónak éppen leáldozott, amikor 1990-ben mégiscsak nyilatkozik egy helyi lapnak.

Azt mondja, szeretne a családtagoktól bocsánatot kérni: „Mindenkinek azt mondták, hogy a túrázók extrém körülmények között megfagytak. De ez nem igaz. Haláluk valódi okát elhallgatták a lakosság elől.” Amikor egy pártfunkcionáriusnak mesélt a radioaktivitásról és a fényjelenségekről, az arra utasította, hogy zárolja az aktákat, tegye be az archívumba – és felejtsen el mindent. Ivanov a halálos ágyáig azt gondolta, hogy az égi fényjelenségek voltak felelősek a Djatlov-csoport tagjainak haláláért. De ezt a nyomot soha nem követhette.

Manapság rengeteg elmélet látott már napvilágot arról, mi okozhatott ekkora félelmet a túrázóknak, és miért haltak meg. Van, aki földönkívüliekről beszél, van, aki a Yetiről. Mások azt mondják. hogy a hegyoldal mentén leáramló erős szél úgynevezett infrahangot okozott, ami az emberi fül számára nem hallható, amitől azonban pánikba estek. Arra kényszerítette Djatlovot és társait, hogy belülről vágják fel a sátrat, hogy a szabadba menekülhessenek – ez azonban nem magyarázat a sérüléseikre. Néhányan úgy gondolják, hogy a csoport egy rakétateszt lökéshullámának következményeibe halt bele, amely teszt titokban zajlott – ez megmagyarázná az égi fényjelenségeket, de azt nem, hogy a csoport miért szóródott szét, és miért sérültek meg ilyen sokféleképpen.

Egy író, aki Alexej Rakitin álnéven ír, mivel tart az üldöztetéstől, azt állítja, tudja mitől szennyeződtek radioaktivitással a ruhadarabok, miért kellett a túrázóknak meghalni. Azt is, hogy a KGB feketébe öltözött munkatársai a keresőcsapathoz csatlakoztak.

Rakitin elmélete részletes kutatáson, logikus következtetéseken alapul, amiket azonban nem tud alátámasztani. Az elmélete ennek ellenére figyelemreméltó. Őrülten hangozhat, de nem annak hangzanak a Djatlov-csoport halálának a körülményei is?

Rakitin kortársakat kérdezett meg, a kutatás aktáit és a fotókat kiértékelte az archívumban, orvosokat kérdezett meg, életrajzokat kutatott át, ballisztikai röppályákat számolt ki, hogy a rakétateóriát megvizsgálja – és végül elvethesse. A misztikus jelenségek az égen, úgy sejti, szovjet légelhárítási repülők fénybombái voltak, amellyel éjszakai objektumokat kutattak fel a radaron.

Hogy megértsük Rakitin elméletét, vissza kell mennünk 1957-be, egy városba, amiről senki nem tudhat, 150 kilométerre, délre Szverdlovszktól.   Elektromos szögesdróttal körülvett lezárt terület. Itt csak olyan emberek élhetnek, akik 100%-ban hűek az államhoz, nincs átmenő forgalom, a leveleket cenzúrázzák.

A város neve Cseljabinszk-40. A Szovjetunió titokban plutóniumot állít elő, dúl a hidegháború.

1957 szeptemberében Cseljabinszk-40-ben felrobban egy 80 tonna radioaktív folyadékot tároló acéltartály, az ország felett gázfelhő úszik. A Szovjetunió több, mint harminc éven keresztül elhallgatja az akkori idő szerint világviszonylatban legnagyobb atomszerencsétlenségét.

Védőruhás férfiak járják át a területet, hogy a sugárzást megmérjék. Közöttük van a fiatal építésvezető, Georgij Krivoniscsenko. A férfi, akit mindenki Juri Krivonak hív, és akit másfél évvel később, 1959 januárjában a szerovi pályaudvaron mandolinjátéka miatt letartóztatnak, aztán elképesztően gyorsan szabadon is engedik. A túra időpontjáig – ezt egy elutasított felmondólevél bizonyítja – Krivo a titokzatos városban dolgozott.

Krivo tudja, hogy mit termelnek Cseljabinszk-40-ben, amiről a nyugati világnak csak sejtése van. Ha igaz, amit Alexej Rakitin feltételez, akkor az őt a Djatlov-csoport halálának központi figurájává tette. Akkor azok a fiatalok azért haltak meg, mert egy kémkedési manőver rosszul sült el.

Az Egyesült Államok kormányának Rakitin által idézett feljegyzése az sugallja, hogy a CIA a szverdlovszki területen titkos szovjet rakéták kifejlesztését kémkedte ki. Az ellenséges ügynökök veszélyesek lehetnek, amikor információt próbálnak meg zsákmányolni, kapzsiságukat azonban fel is lehet használni, az ember szándékosan téves információt szállít nekik. Rakitin szerint pontosan ez történt ezen a hegyen átvezető úton, amit ma Djatlov-hágónak hívnak.

A KGB – így hangzik Rakitin elmélete – közvetítők útján Cseljabinszk-40-ből radioaktív anyagot akart amerikai ügynököknek továbbadni. Az amerikaiak aztán, így szólt a terv, arra a következtetésre jutnak a próba alapján, hogy a plutónium mellett stronciumot is előállítanak. Ezzel az anyaggal a tengeralattjárók hajótestét vonják be, hogy elkerüljék a rozsdásodást. Ennek az információnak az ismeretében az USA olyan technológiát fejleszt ki, amely az anyag sugárzása folytán felkutathatja a tengeralattjárókat. A valóságban a szovjetek egy egészen másfajta bevonattal dolgoztak: titánnal.

Ehhez a megtévesztő hadművelethez lojális közvetítőkre volt szükség, akik az amerikaiak szemében, mint szovjet hazaárulók tüntették fel magukat, és nem feltűnő ürügyet kerestek arra, hogy találkozhassanak az amerikai ügynökökkel. Például egy kirándulás az Urálban.

A többi túrázó gyanútlan volt, a KGB ügynökök pedig feltünésmentes szállítási módot találtak az anyag szállítására, egy nadrágot és két pulóvert. Juri Krivonak kellett a hitehagyottat játszania, aki az anyagot a titkos városból kicsempészi. Rakitin szerint két további túrázót vonhattak be: Kolevatovot és Zolotarjovot. Rakitin az életrajzuk alapján gondolta róluk, hogy a KGB-nek dolgoztak.

Zolotarjov, az idegen, aki csoporthoz az indulás előtt nem sokkal csatlakozott csak, kitüntetett háborús veterán volt, és a képzése után Minszkben dolgozott egy speciális fakultáson. Karriert épített a szovjet államban, mielőtt hirtelen kiszállt és túravezetőként kezdett el dolgozni. Ez volt az álca az ügynöki csoportok vezető tisztjenként betöltött munkájához? Azért csempészték be a csapatba, hogy munkatársát, Juri Krivo-t támogassa? Zolotarjov egy rokona azt mesélte Rakitinnak, a családban nem volt titok, hogy a férfi a KGB-nak dolgozott.

A csendes Kolevatov egy ideig egy titkos uránprojekttel foglalkozott. Ott dolgozni kiváltság volt, ennek ellenére Kolevatov feladta, hogy Szerdlovszkban dolgozhasson. Rakitin számára ez csak úgy elképzelhető, ha magasabb helyről kapott erre utasítást.

Krivonak túrázóként álcázott nyugati ügynökökkel kellett volna találkoznia a hágón, és átadni nekik a ruhadarabokat. Zolotarjovnak és Kolevatovnak fotón kellett volna rögzíteni az átadást. Zolotarjov holttestének nyakában egy fényképezőgép volt, a filmen 36 kockának volt hely, az archívumban később csak 27 sérült képet találtak. A kezében jegyzettömb volt, amiből azonban semmilyen információhoz nem jutottak a nyomozók. Kolevatovnak is volt egy jegyzettömbje, amitől soha nem vált meg. Nem találták meg.

 

Ha úgy történt minden, ahogyan Rakitin gyanította, akkor 1959 február 1-én minden terv szerint haladt. A Djatlov-csoport idegen túrázókba botlik. Üdvözlik egymást, pár szót váltanak. De valami, egy ügyetlen megjegyzés, egy gyanúsan készített fotó a CIA-ügynököket gyanakvóvá teszi. Megértik: át akarják verni őket. Amikor legközelebb a Djatlov-csoporttal találkoznak, előretartott fegyverrel jönnek. A fiatal túrázóknak meg kell halniuk, de haláluknak nem szabad gyilkosságnak tűnnie. Djatlovnak és társainak szegényes öltözetben kellett kimenniük az éjszakába, hogy megfagyjanak. Néhányan védekeznek, őket megverik. A túrázók megadják magukat, elhagyják a táborhelyet.

Az ügynökök átkutatják a sátrat. Meglátnak a hegyoldalon lefelé egy tárbortüzet. Úgy tűnik áldozataik szívósabbak, mint gondolták, ezért elhatározzák, hogy véghez viszik a tervet. Előtte szétvágják a sátrat, hogy a menekülők ne lelhessenek ott oltalomra.

A cédrusfa alatti tábortűznél csak két férfivel találkoztak. Hol vannak a többiek? Az egyik férfit addig kínozzák, míg választ nem ad, ráülnek a mellkasára, úgy kényszerítik. A férfi ebbe bele is hal, minden külső sérülés hátra hagyása nélkül, tüdő ödémáéban, egyedül az ajkai körülötti hab utal a sérült tüdőre. A másik túrázó, Juri Krivo, a fára menekül, de elhagyja az ereje, leesik. Az ügynökök égő fadarabot szorítanak a lábához, hogy meglássák, az ájulást nem úgy tettei-e. Aztán magára hagyják, megfagy. További három túrázó szintén megfagy a nagy hidegben a hegyoldalnak felfelé.

Később, amikor a mentőcsapatok megérkeznek, a holttestek ruházatán majdnem az összes gomb és cipzár kigombolva, nyitott állapotban van. Rakitin számára ez annak a jele, hogy átkutatták a ruhákat. Ezenkívül hiányzik egy fényképezőgép is.

Míg az ügynökök a maradék orosz után kutatnak, azok visszaosonnak a cédrushoz és levetkőztetik halott társaikat, hogy magukat védjék a hidegtől. Egy szurdokban rejtőznek el, az ügynökök ott találnak rájuk.

A szituáció gyorsan eszkalálódik. Szolotarjov bordáit erős térdrúgásokkal összetörik, ahogyan Dubinyináét is, aki lehet, hogy kiabál, lehet, hogy csak hangos, ezért a dühös ügynökök kivágják a nyelvét. Kolevatovot a pisztoly markolatával, egy, a jobb füle mögé mért ütéssel leütik, Thibeaux-Brignolet agyonütik. A holttesteket a patakba dobják. Az ígért radioaktív anyag nélkül lépnek le.

A későbbi kutatás során a feketébe öltözött KGB-ügynökök gyorsan felismerik, hogy az átvételnél valami rosszul sült el. Most azt kell tisztázni, hogy az amerikaiak elvitték-e a próbát. A vezető államügyészt, Ivanovot Moszkvába rendelik, ahol elmagyarázzák neki, mi után kell kutatnia. Amikor a KGB megkapja a választ a radiológiai vizsgálat után, már nem kell tovább nyomozni, semmi nem láthat napvilágot a kudarcukról. Egy azonban biztos: az öt helyettes KGB elöljáró közül hármat hónapokkal később menesztenek.

A Djatlov-csoport halála: egy rosszul sikerült titkosszolgálati művelet kegyetlen vége. Rakitin úgy gondolja, így kellett történnie.

„Fáradtan, kimerülten készülünk az éjszakára. A sátorban vacsoráztunk. Nehezen elképzelhető egy ilyen komfort egy hegygerincen, metsző szélben, lakott területektől több száz kilométer távolságra.”

(A Djatlov-csoport közös naplója, 1959. január 31.)

 A csoport egy darab papírra szatirikus hangvételű újságcikkeket ír.

„Sport. A rádiótechnikai csoport, melynek tagjai Dorosenko elvtárs és Kolmogorova elvtársnő, új világcsúcsot állított fel kályha összeszerelés kategóriában: 1 óra, 2 perc, 27,4 másodperc.”

„Kérdés az Erivan rádiónak. Fel lehet melegíteni egy kályhával és egy takaróval kilenc túrázót?”

 

A kirándulók hangulata jó február 1-én, néhány órával a haláluk előtt.

Djatlov és társai összehajtják a sátrat, felcsatolják a síléceket a csizmáikra, az arcukba húzzák a kapucnit. Juri Krivo egy utolsó fotót készít, aztán a barátok elindulnak a sűrű hóban.

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 3. rész

Ivanov feljegyzi az esemény leírását az aktában: „A szolgálatot teljesítő kiáltásai ébresztettek fel: Emberek, nézzétek, nézzétek, micsoda különleges jelenség! Kiugrottam a hálózsákomból, és rohantam ki a sátorból, pamutzokniban, cipő nélkül, néhány gallyon álltam és egy nagy világos pontot láttam. Egyre nagyobb lett. A közepén felbukkant egy kis csillag, ami szintén növekedett. A pont északnyugat felől délnyugat felé haladt és a talaj irányába zuhant, majd eltűnt az erdő és a hegy mögött és egy fehér sávot hagyva maga után.”

Hasonlóról számolt be egy katonatiszt az államügyésznek Ivgyelben. Február 1-én és 2-án is, egymástól függetlenül számolnak be emberek arról, hogy az égbolton valami szokatlanul erősen világított és dörgött. Pontosan abban az időben, amikor a Djatlov-csoport a Halálhegyen tartózkodott.

A kirívó fénynek az égbolton, gondolja Ivanov, köze lehet a túrázók halálához. De március közepén, röviddel azelőtt, hogy egy keresőcsapat korán reggel egy újabb jelenségről számol be a Halálhegyen, Ivanovot hirtelen Moszkvába rendelik. Senkinek nem mondja meg, hogy miért.

Később a keresőcsapat tagjai arról számolnak be, hogy a visszatérése után Ivanovot mintha kicserélték volna. Többé nem beszél erőszakos cselekményről, sem égi jelenségekről. Folyton figyelmezteti a kollégáit arra, hogy „tartsák féken a nyelvüket.”

Eközben az öt addig megtalált túrázó holttestét Szverdlovszkban el kellene temetni. A párt figyelmezteti a hozzátartozókat, hogy ne csináljanak nagy ügyet belőle. A temetésről informáló plakátokat letépik. Ennek ellenére ezrek mennek el a gyászszertartásra.

Néhányan azon gondolkodnak, hogy Jurij Krivo testét, a szülei kérése nélkül, miért másik temetőben helyezik nyugalomra, mint a barátait, és miért leforrasztott koporsóban fekszik.

„Egy úgynevezett hotelben aludtunk. Egy ágyban ketten. Szása K. és Krivo a földön, az ágyak között. Kilenckor ébredtünk fel. […] Amikor langyos teát kaptunk, [Igor] Djatlov vigyorgott: ’Ha hideg a tea, menj ki és idd meg az utcán, ott meleg lesz.’ Eredeti gondolat.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 26.)

A csoport Vizsajt egy teherautó nyitott platóján ülve hagyja el. Hideg van. A nők hozzábújnak Krivohoz. Barátságról beszélnek. A kamerával fotóznak, amit magukkal vittek. Este favágóknál kapnak szállást. Átnézik újra a felszerelést. Miközben Szlobogyin mandolinon játszik, Kolmogorova a naplójába ír: „Ma van az utolsó nap, amit a civilizációban töltünk.”

„A hőmérséklet 5 fok. Meleg van, a sílécek nem jól csúsznak. Reggel óta készülünk. Ma van az utunk első napja. […] a szerencse ránk mosolyog.”

Egy litván férfi, aki ugyanezt az utat tervezi megtenni, mint a csoport, elviszi a csomagjaikat a szánján. A túrázók egy befagyott folyón próbálnak átkelni a csúszós havon. Sötétedéskor egy elhagyott településhez érnek. A házak egyike alkalmas rá, hogy ott töltsék az éjszakát.

Másnap reggel az egyikük alig tud felkelni a fájdalomtól. Isiász. Így továbbmenni veszélyes lenne, ezért elindul haza. A többiek búcsúzóul átölelik. Immár csak kilencen folytatják az utat, de azzal vigasztalódnak, hogy hamarosan újra látják egymást.

Május elején a hó elkezd olvadni. Április nem hozott eredményt. Már hetek óta fésüli át a keresőcsapat a hegyoldalt és a völgyet. Egyszer csak egy darab hús ragad a botra, amit a férfiak újra és újra a földbe szúrnak.

A segítők ásni kezdenek. A holttesteket egy behavazott szurdok alján találják meg. Egy hideg patak vize veszi körbe az összesimult testeket. Három férfi, egy nő, többségük teljesen felöltözve. Az utolsó túrázók. Közöttük van Kolevatov és Szolotarjov. 20 méterrel arrébb a keresők egy fenyőágakból készült tartót találnak, rajta annak a két elhunytak a ruhái, akiket először találtak meg fent a tűzrakóhely mellett, a cédrusfa alatt.

A négy ember a szurdokban találhatott menedéket? A már halott barátaikat húzhatták ki onnan?  Hogy a ruháikkal melegítsék őket? De miért nem vették fel akkor azokat a ruhákat? Már nem jutottak el addig?

A keresőcsapat egy tagja később azt mondja, hogy Ivanov nem készített fotókat, a tartót a ruhákkal meg sem nézte, csak sietősen elrendelte a testek kiemelését. Úgy tűnt, mondja a szemtanú, hogy már mindenre megvolt a válasza.

Az illetékes orvosszakértő súlyos sérüléseket talál a testeken. Ljudmilla Dubinyinának hiányoznak a szemgolyói, ezt még állattámadással meg lehet magyarázni. De a nyelvét is eltávolították. A gyomorban található alvadt vér arra utal, hogy a szíve még vert, amikor a nyelvét kitépték. A mellkas mindkét oldalán törött bordák találhatók. A halál oka: bevérzés a jobb szívkamrában.

Szolotarjov szemei is hiányoznak. A bordái szintén töröttek, az ő halála is erőszakos. A negyedik halott koponyája, egy férfi, akit Nyikolaj Thibeaux-Brignolle-nak hívnak, francia bányamérnök bevándorlók fia, töréseket mutat, mintha egy tompa tárggyal fejbe verték volna. Az egyik törés a halántéktól a szemöldökig halad.

Kolevatovnak seb van a füle mögött. Az orra valószínűleg eltört, ha lehet hinni az orvosszakértőnek, ő az egyetlen, aki fagyhalált halt.

Esésekkel ezek a sérülések nem magyarázhatók. De Ivanov nem foglalkozik a boncolási eredményekkel, nem kér további vizsgálatokat. egy más, különleges döntést hoz: Az államügyész szövetmintákat vetet a holttestekből és némi földmintát a patakmederből, ahol feküdtek. A ruhákkal együtt a mintákat átadja egy labornak Szverdlovszkba. Az aktáiban, a kérdés, ami foglalkoztatja, meg van jelölve: „Az elhunyt túrázók ruhái és testrészei radioaktivitással szennyezettek?”

A kutatók találnak valamit. Nem a szövet-, vagy a földmintákban. Ehelyett egy térdnadrág és két pulóver felületén, nagyon koncentráltan, csak néhány négyzetcentiméternyi területen radioaktív por mutatható ki.

A radioaktivitás nagyon tiszta formáját mérik, ami ebben a formában, a természetben alig fordul elő. Ami arra utal, hogy mesterségesen állították elő. Véletlenszerű szennyeződés lehetetlen, magyarázza a fő radiológus a szakvéleményében. A szennyeződés mértéke túllépi a radioaktív anyaggal dolgozó emberekre vonatkozó határértéket, még egy reaktorban dolgozó technikus sem tudna ilyen formában szennyeződni. Vagy az atmoszférából származik a por, vagy másfajta közvetlen kapcsolat útján került oda.

A lelet új kérdéseket vet fel. De úgy tűnik, ez Ivanovot nem érdekli. Néhány nappal később lezárja a nyomozást. Azt írja, hogy nincs jele idegenkezűségnek. Nincsenek küzdelemre utaló nyomok. A túrázók halálát „spontán erő” okozta. A radiológiai szakvéleményről a végleges hivatalos jelentésben egy szó sem esik. Egy elöljáró, a jelentés eredeti verziójából, mely az archívumban található, minden erre vonatkozó részt kihúzott.

„Ma töltjük először az éjszakát sátorban. […]Senki nem akar a sütő mellett aludni. Úgy döntünk, hogy Krivonak kell ott aludnia, mellette a szolgálatban lévő (Szása Kolevatov). Jurka nem bírja sokáig a hőséget, egy-két perc múlva felállt és hátrament a sátor hátsó részébe, szörnyen káromkodott, és árulónak nevezett mindenkit. Utána még sokáig veszekedtek valamin, de aztán végül csen lett.

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 28.)

 

Folytatása következik. 

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 2. rész

Megérkezése után Ivanon megvizsgálja a holttestek feltalálási helyét. Észreveszi, hogy a tábortűz nem sokáig égett, valamint hogy 4-5 méteres magasságban a cédrus ágai letörtek. Valaki felmászhatott oda. Ivanov felméri a távolságot a feltalálási helyek között. Mindegyik holttest a cédrus és a sátor között elhelyezkedő közvetlen vonalban fekszik.

Február 1-én – később így rekonstruálja Ivanov – a csapat felhúzta a sátrát éjszakára a hegyoldalban. Kényelembe helyezkedtek, készülődtek a vacsorához. Aztán, a sötétben, történt valami. Egy lavina ijeszthette meg a csoportot? Ehhez a hegyoldal túl sekélynek tűnik, ezenkívül Ivanon nem lát olyan nyomokat, ami arra utalna, hogy a hó megindulhatott volna, de kb. 20 méterrel távolabb emberi lábnyomokat lát.

Két ösvényen letaposott hó látható, melyek egymáshoz párhuzamosan futnak hegyoldalnak lefelé, mintha a csapat egy kis időre kettévált volna. Aztán az ösvények újra találkoznak, majd fél kilométer után eltűnnek a friss hó alatt. 9 pár láb, zokniban.

 

A januári éjszakák az Ural hegységben könyörtelenek. Néha mínusz 30 fok alá esik a hőmérséklet. Védelem nélkül minden perccel csökken az esély a túlélésre, a fiatal túrázók viszont kabátot, csizmát a sátorban hagytak.

Mi az, ami ilyen hirtelen kitépte őket a nyugalomból? Milyen hatalmas félelemérzés lehetett bennük, hogy védelem nélkül a sötétségbe és a hidegbe menekültek? Ezek a kérdések várnak arra, hogy Ivanov államügyész megválaszolja azokat. Nem sokkal megérkezése után megtalálják a következő holttestet a hegyoldalon. Rusztem Szlobogyin az. Hason fekszik, kabát nélkül, a teste alatt fagyott hó, ami előtte valószínűleg vizes volt. „Hullaágy”, így nevezik az orvosszakértők. Szlobogyin teste még meleg volt, amikor utoljára elzuhant, ezért olvadt el alatta a hó. Csak nála találnak ilyen hullaágyat a nyomozók. A többiek teste már kihűlt, mire felvették az utolsó pozíciójukat.

Ivanov megkapja a boncolás eredményét: mind az öt túrázó megfagyott. Djatlov orrhátán találnak egy kék foltot, az ajkain megszáradt vér, a jobb kezének csontjai szétzúzva. Szlobogyin koponyája törött, a halántékain véraláfutások, horzsolások a kézfejeken.

Küzdelem nyomai?

Ezenkívül hármuknál furcsák a hullafoltok. Ezek a foltok, melyek a halál után a megsüllyedt vérből keletkeznek, mindig a holttest legmélyebben fekvő részein alakulnak ki. A három test a felfedezéskor a hasán feküdt, a hullafoltok viszont a hátukon volt. Valaki megmozdította a túrázókat haláluk után?

Ezek a felfedezések azonban nem játszanak szerepet Ivanon vizsgálataiban, legalábbis a hivatalos aktákban nincs róluk említés. Ő mégis kételkedik abban, hogy baleset történt, mióta a szétvágott sátrat meglátta: hat hosszú vágás a tetőtől a padlóig, és számos kisebb a felső sarkokban. Valaki áthatolt az anyagon, hogy a sátorban lévőket meglepje?

Az északi Urálban él néhány ezer manysi, egy bennszülött csoport, akik vadásznak és rénszarvast tenyésztenek. Ivanov emberei egy manysi sátor nyomait találják meg a holttestek feltalálási helyétől nem messze.

A túrázók és a bennszülöttek összetűzésbe kerültek volna? Ivanon márciusban több manysit is előállíttat és kihallgat. Mindegyikük tagadja a vádakat. A sátorban a nyomozók összesen 1685 rubelt találnak és egy pálinkával töltött kulacsot. A manysi elkövetők nem fosztották volna ki a sátrat?

Igor Djatlov

Március közepén egy véletlen esemény a feje tetejére állítja a nyomozást. A Djatlov csoport sátrát elszállítják. A belső ügyosztály ügykezelésének Lenin szobájában lóg Ivgyelben, amikor egy nő lép be a szobába. Egy egyenruhát kellene itt megfoltoznia, a közelben lévő Gulagon dolgozott 30 évig varrónőként, kiismeri magát a sérült anyagok között. Rápillant a sátorra, majd azt mondja a nyomozóknak: „Ezt a sátrat belülről vágták ki.”

„Z. Kolmogorova veszekedést provokál a szerelemről.” (A Gyatlov-csoport naplója, 1959. január 24.)

A túrázók a következő szakaszt vonattal teszik meg. Kenyeret és fokhagymát esznek, énekelnek, beszélgetnek. Csak néha zavarják meg őket. Amikor a kalauz jön, a kis Ljudmilla a fapad alá bújik. Hogy néhány rubelt spóroljanak, nem mindenkinek vettek jegyet.

Miközben a fülke ablakai előtt a behavazott tajga csúcsai futnak el, a barátok a szerelemről vitatkoznak. Leginkább a fiatal lányok kezdik el újra és újra. Mi a szerelem? Mi a romantika?

Djatlov kedveli Kolmogorovát. De a csoportban senkinek nincs partnere, mindenki csak a húszas évei elején jár. Csupán Szolotarjov 37 éves, de ő is legényember. Folyamatosan változtatja a munkahelyét. Nem ismert, hogy mennyit árult el az életéről a túrázóknak: amikor katona volt a második világháborúban; A minszki elit egyetemi karon töltött képzéséről; és hogy miért mégis csak egyszerű túravezetőként dolgozik. A ruházata alatt, a pillantások elől védve, tetoválásokat visel, egy csillagot, egy répát, és kódolt betűkombinációkat: „DAERMMUASUAJA”, „G+S+P=D”.

Bár lassan beilleszkedik a csoportba – Szolotarjov idegen marad.

Lev Ivanov államügyész

„A 25 ülésnek 25 embert és 20 telepakolt hátizsákot és ugyanennyi síléc párt kellett befogadnia. Padlótól tetőig tele volt. Az első sor utas a székeken ült egy rakás sílécen és hátizsákon. A második sor utas az ülések támláján ült, a lábakkal az elvtársak vállai között.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 25.)

Hol van Kolevatov? A busz Vizsaj felé elindult, a túrázók körülnéznek, egyikük hiányzik. Alexander Kolevatovnál, aki 24 éves, mindennek megvan a rendje. A többiek pedánsnak nevezik. Ezért nagyon meglepő, hogy egy kis szünet után pont ő kési le a busz indulását. Talán megint az öreg pipáját szívta és elfelejtette az időt. De lehet, hogy megszegte a cigaretta tilalmat titokban, amit a férfiak kiszabtak magukra.

Később a dokumentumokból már nem lehet rekonstruálni, hogy Kolevatov másnak elmondta-e, miért kellett rá várniuk. Nem beszél sokat, magába fordul, óvatos. A többiek néha kitárulkoznak a személyes naplóikban. Kolevatov az övét titokban tartja.

A csoportnak meg kell kérnie a sofőrt, hogy várjon. Kolevatov, amikor beszáll a buszba, annyira kifulladt, hogy kiguvadnak a szemei.

Mialatt Szverdlovszkban az első holttesteket boncolják, a keresőcsapat tagjai napról napra vállvetve fésülik át a hegyoldalt, ahol a hó hol térdig, hol derékig ér. Néha a botok egyike beleütközik valami kemény tárgyba, a férfiak lázasan ásni kezdenek, lapáttal, kézzel, miközben a hó egy része visszaesik a gödörbe. Ott van valami! Csak egy ág az.

Éjszaka a segítők sátrakban alszanak. Vannak közöttük diákok, katonák, az eltűntek rokonai. De vannak férfiak is, akiknek nem teljesen ismert a missziójuk. Egy segítő később arról beszélt, hogy a sátrat hat férfivel osztotta meg, akik fekete dzsekiben voltak és pisztolyt viseltek. A KGB különítménye volt ez, valami érdekelte itt a titkosszolgálatot. Senki nem tudja, mi volt az.

Az azonban tiszta, hogy valami nem stimmelt. Egy belülről kivágott sátor, túrázók, akik csizma nélkül szaladnak ki a farkasordító hidegbe, hullafoltok, melyek nem egyeznek azzal, ahogyan a holttestek fekszenek. Mi okozott ekkora pánikot a túrázóknak? Honnan erednek a sérülések?

Egy nap Ivanov államügyész egy újságcikket ragaszt az egyik nyomozati aktába, amitől az ügy még misztikusabbá válik. A február 18-ai cikk címe: „Szokatlan égi jelenségek.”

A keresőcsapat egy tagja a saját szemével látta.

Folytatása következik.

Évi

A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 1. rész

9 fiatal férfi és nő. Előttük a behavazott tajga és 16 nap szabadság. Kalandosnak ígérkezik.

1959 januárjának egy estéjén kilenc fiatal pakol egy hosszú kirándulásra. Izgatottan dobálják be a konzerveket a hátizsákba. Ellenőrzik, hogy minden megvan-e. Hét kiló kenyér és kekszek, zab, sűrített tej, füstölt sertéshús. Az idő szorít, indulniuk kell.

Szverdlovszk-ban, az Urali Egyetem politechnikai intézetének 531-es szobájában káosz uralkodik. Hangok suhognak át a szobán.

-Elfelejtettük a sót! Játszhatunk mandolinon a vonaton? Hol van Igor?

A szovjet Szverdlovszk – ma Jekatyerinburg – felett a gyárak füstje ül meg, éjszaka van már, amikor a csoport végre elindul a pályaudvar felé. Hét fiatal férfi, két fiatal nő, akik a szabadságot, a kalandokat keresik.

„Kíváncsi vagyok, mi vár ránk ezen az úton.” (A Djatlov-csoport közös naplója 1959. január 23.)

Néhány héttel később, február 26-án, három férfi gázol a mély hóban a Halat Szjal keleti hegyoldalán, a hegy neve a helyi lakosok nyelvén annyit jelent, hogy Halálhegy. Már napok óta többekkel együtt fésülik át a területet. A férfiak kilenc fiatal túrázót keresnek, akik az északi Urál messzeségében vesztek el. Alkonyodni kezd, egyre erősebben havazik, amikor a távolban észrevesznek valami sötét tárgyat. Minden lépéssel tisztábban látnak: előttük egy sátor, két sílécre erősítve, a bejárat előtti feszítőkötél elszakadva, hó borítja a belógó tetőt.

A férfiak megállnak, és kiáltanak. De nem hallani mást csak a szél fütyülését.

A sátorba belépve filccsizmákat, sícipőket, vatta- és filckabátokat, sapkákat látnak összevisszaságban. Egy kis sütő, néhány csomag kétszersült, egy nagydarab szalonna. Emberek sehol, de néhány napló szanaszét hever. A bejegyzések január 23-ával kezdődnek, és 31-én véget érnek.

A férfiak egyike, egy szverdlovszki diák ismeri a sátrat. Évekkel ezelőtt segített a barátjának, Igornak összevarrni. A sátor vászonból készült, valaki szétvágta.

Igor Djatlov, 23 éves, egy mérnökcsalád fia. Már a második egyetemi évében saját maga épített ultrarövidhullámú rádiókészüléket, és készített egy kis sütőt, amit a kirándulásaira magával vitt. Djatlov született vezető, szigorú, de nem humortalan, amikor nevet, látszik a rés a metszőfogai között.

Djatlov számára a kirándulás a világ egyik legszebb dolga volt, így mesélnek a barátai később róla. Az erdők és hegyek meghódítása, ebben az időben ez sok fiatal orosznak ad lehetőséget, hogy egy olyan államban lássanak valamit a világból, melyben nem lehet messzire utazni.

Végülis 1959 az akkori Szovjetunióban az olvadás ideje: Sztálin már több, mint öt éve halott, és az új elnök, Hruscsov vezetése alatt megindul a bezárt és jeges állam nyitása. Kevesebb cenzúra, ehelyett több szabadság a művészetek és a tudományok számára. Jó időszak ez a Djatlovhoz hasonló emberek számára.

Amikor 1959 január 23-án Djatlov és csoportja Szverdlovszkban beszáll a vonatba, Igor az egyetem legtapasztaltabb túrázója, aki az Urálba vezeti csoportját egy olyan túrára, amit a küszöbönálló 21. pártnap alkalmából szervez, 16 napon át, kereken 350 kilométeres távon keresztül síelnek át a tajgán, az Ojko-Csakur hegyre fel és onnan vissza. 3-as kategória, legnagyobb nehézségi fokozat. Ezért Djatlov a csapata tagjait gondosan választotta ki. Ismerik egymást, megbízik bennük.

Ott van például a 22 éves Zinajda Kolmogorova, az intézet túraklubjának a lelke. Már hat nagy túrát tudhat maga mögött. Az egyik alkalommal egy vipera marta meg és életveszélyes állapotba került. Aztán ott van a 20 éves Ljudmilla Dubinyina, két évvel korábban egy másik túrázó tévedésből fegyverrel meglőtte, de ő bátran viselte a fájdalmat.

Vagy a 23 éves Georgij Krivonicsenko, akit Jurij Krivonak is hívtak. Krivo vékony, elálló fülű fiú, inkább egy kis kópé, mint atléta, de hű barát, aki már gyakran elkísérte Djatlovot nehéz túrák során. Már elvégezte a tanulmányait az intézetben, de a csoport legtöbb tagjával jó barátságban van.

Jó néhány szakasz áll előttük vonaton, buszon, teherautón, míg végül felszállhatnak a sílécükre.

A vonaton Szerov felé a túrázók óriási örömmel néznek az út elé, készek az indulásra, amikor Djatlov hirtelen bemutat nekik valakit.

Mellette egy férfi áll, akit egyikőjük sem ismer. Már elmúlt 30, bajszos és svájcisapkát visel. Minden szem rá szegeződik. A férfit Szemjon Zolotarjovnak hívják, magyarázza Djatlov. Nem sokkal a túra megkezdése előtt jelentkezett az intézetben, hogy csatlakozna. Az új tag mosolyog, aranyfogak csillognak a szájában. „Hívjatok csak Szásának.”

„Eleinte senki nem akarta, hogy ez a Szolotarjov csatlakozzon, mivel idegen volt, de aztán mindannyian beleegyeztünk, mert ilyet nem lehet elutasítani.”

(Ljudmilla Dubinyina személyes naplója, 1959. január 23)

Átkutatják a havat. Katonák, hivatalnokok, önkéntesek. Emberek, akik halottakat keresnek, de élők megtalálásában reménykednek. 3 méter hosszú acélrudakat bökdösnek a hóba, már izomlázuk van.

Február 13-án kellett volna visszatérniük, de nem érkeztek meg. A hozzátartozók egyre jobban aggódtak, három éjszakán keresztül nőtt az aggodalom. Végül Djatlov testvére bejelentette a férfi eltűnését. Onnantól kezdve kezdték keresni őt és a barátait.

Egy nappal az üres sátor megtalálása után a segítőknek hegyoldalon lefelé feltűnik egy cédrusfa. A fa lábánál elszenesedett ágakat találnak, tűzgyújtóhely lehetett. Mellette valami kiemelkedik a hóból. Egy térd az.

A keresőcsapat két megfagyott férfitestet szabadít ki a hó alól, egyikük hason, a másikuk a hátán, mintha egymás mellett aludtak volna el.

Az egyik egy rövidujjú kockás inget visel, egy szétszakadt hosszú alsót, harisnyát, de se rendes nadrág, se cipő nincsen rajta. Az arca jobb oldalára szürke hab száradt, amit senki nem tud megmagyarázni. A másik férfi is kockás inget visel, egy erősen megégett hosszúszárú alsót, a bal lábán egy részben megégett pamutzoknit. Rajta sincsen sem csizma sem nadrág. A férfi orrának hegyéből valószínűleg madarak falatoztak, de mindkét férfit tudják azonosítani. A Djatlov-csoport tagjai, a megperzselődött ruhájú férfi Jurij Krivo.

„Aztán Jurij Krivo elkezdett énekelni…” (A Djatlov-csoport közös naplója, 1959. január 24.)

Reggel nyolc óra előtt nem sokkal fut be a vonat Szerovba. A következő Ivgyelbe csak délután indul, a túrázók szívesen töltenék az éjszakát a váróban, de nem engedik, hogy a teremben maradjanak, így a csoport kitart a hidegben.

Ekkor veszi Jurij Krivo kezébe a mandolint. A peron közepén rázendít egy dalra, felveszi a filckalapját, és úgy tesz, mintha koldulna. Nem telik sok időbe, és egy rendőr áll előtte, a fiatalembert elvezetik.

A kommunista párt a polgárokból ki akarja írtani a káros viselkedésformákat, a csavargást, szerencsejátékot, ivászatot. Szovjet büntetőtörvénykönyv, 209 cikkely: a csavargás és a koldulás tiltott. Krivo, akinek ezt tudnia kellene, vétett a törvény ellen. Egy vicc kedvéért sokat kockáztatott: a csoport megrekedhetett volna napokra, amíg a rendőrség minden körülményt tisztáz. Ez a túra végét jelentette volna, mielőtt az elkezdődhetne. Miért tette ezt? Megmagyarázhatatlan módon rövid idővel később mégis elengedik. Nincs őrizetbevétel, nincs hosszabb kihallgatás. Csak egy tömör figyelmeztetés. Olybá tűnik, hogy Krivonak volt egy őrangyala.

A Halat Szjal egy kiszögellésénél az egyik németjuhász nyugtalan lesz. Valami van a hótakaró alatt, félúton a sátor és a tűzrakóhely melletti cédrus között. Egy nő teste az. Egyszerre három pár zokni, két pulóver, két nadrág van rajta, de cipő nincsen. 500 méterre továbbra a hegynek lefelé egy ferde törpenyírfa mögött összegörnyedt test fekszik, cipő és sapka nélkül, a hátára fordulva. Amikor a megfagyott holttest arcáról lesöprik a havat, a kutatók a nyitott szájban megpillantják a rést a fogak között. Megtalálták Igor Djatlovot.

Néhány nappal később, március 1-jén megérkezik Lev Ivanov államügyész, aki egy vékony emberke, haját oldalt elválasztva hordja. Azt állítja magáról, hogy megvesztegethetetlen.

A túrázók naplóbejegyzései, és azoknak az embereknek a beszámolói, akikkel útközben találkoztak, még évtizedekkel később is lehetővé teszik, hogy az élményeket részben rekonstruálni lehessen. Egy alapítvány a mai napig archiválja a dokumentumokat és fotókat. A Szovjetunió végéig zár alatt tartották ezeket. De ma már Ivanov feljegyzései alapján - amely kereken 400 figyelemreméltó oldalnyi akta – a vizsgálatokat jól lehet követni. Mielőtt azonban válaszokat adnának, ezek az oldalak elsősorban kérdéseket vetnek fel.

 

Folytatása következik.

 

Évi

Mennyi ütést bír ki az ember, mielőtt visszaüt? – Aileen Wuornos sorozatgyilkos – Befejező rész

Ismét a 30 dolláros autós orális szex és a 100 dolláros hotelszobás menetek közti élet következik. Közben rengeteg sör, lehetőleg Busch vagy Budweiser, ezek Wuornos kedvenc márkái. 1986-ban, 30 évesen Dél Dayton egy melegeknek és leszbikusoknak fenntartott bárjában lóg egyedül, haragszik az egész világra és kész valami egészen újra. Egy ideje nőkkel randevúzik, kevesebb stresszt és bánatot okoznak, mint a férfiak, így vall erről később. Amikor a hat évvel fiatalabb Tyria Moore-t megismeri, mindkettőjük számára szerelem első látásra.

Moore Ohio-ból származik, a családja nem tudta elfogadni, hogy a nőket szereti, ezért elindult Floridába. Itt már nem kell titkolóznia. Szobalányként és pincérnőként dolgozik. Lee és Ty gyorsan összeköltöznek, de pénzügyi gondok miatt gyakran cserélnek lakást. Lee kezdetben elhallgatta Ty elől, hogy prostiként dolgozik, mert félt, hogy a nő elhagyja. De Ty gyorsan rájön erre és számára ez a világ izgalmas és elbűvölő.

Aileen Wuornos később azt nyilatkozta, hogy ebben az időben először érezte magát elfogadottnak és szükségesnek. Szívesen tetszelgett az „asszonya eltartója” szerepében, ahogyan Ty büszkén nevezte. Míg Ty egy héten körülbelül 150 dollárt keresett, addig Lee ezt egy nap alatt simán összehozta. Ty szívesen veszi, hogy Lee elhalmozza ajándékokkal, ő maga egyre kevesebbet dolgozik.

Vásárolnak egy lakókocsit és egy ideig Ormond-by-the-Sea mellett élnek az Ocean Village Camper Resort-ban. De Aileen Wuornosnak nincs tehetsége a boldogsághoz. Lobbanékony és féltékeny. Folyamatosan probléma van velük, így amikor éjszakánként részegen lövöldöznek és hangos country rock-ot hallgatnak, kidobják őket onnan.

Egyre gyorsabban folyik ki a pénz a kezükből. Wuornos egyre féltékenyebb és egyre jobban fél attól, hogy Ty elhagyja, ha nem gondoskodik róla megfelelően. A nyomás, hogy utcai prostiként pénzt keressen, egyre nagyobb, ám ahogy idősebb lesz, egyre nehezebb is számára. Az utcai élet és az alkoholizmusa nyomot hagyott rajta. De bármit megtenne azért, hogy Ty ne hagyja el őt.

Ez a helyzet 1989 december 1-én, amikor Aileen Wuornos Richard Mallory-t lelövi, a holttestet egy szőnyeg alá rejti az erdőben, hevenyészve betemeti, és a férfi kocsijával a barátnőjéhez, Ty-hoz hajt. A nő később beismeri: „Lee egy Cadillac Coupé-val jött haza, először azt mondta, egy barátjától kérte kölcsön. Azzal költöztünk át az Ocean Shores motelből az új lakásunkba a Burleigh Avenue-en. Később este elmondta nekem, hogy lelőtt valakit és ez az ő autója. Utána letette az autót valahol az erdőben. Lee adott nekem néhány holmit, amik az autóban voltak, egy szürke dzsekit, amin a Richard név állt, és egy sálat.”

Egy kamerát és egy radarellenőrző-riasztót, amik a férfié voltak, bead a zálogba 30 dollárért.

Soha nem derült ki, miért kellett Richard Mallory-nak meghalnia. Ahogy az sem, miért folytatta a gyilkolást Aileen Wuornos, legalább öt, ha nem hat alkalommal. Mindig olyan férfiakat, akikhez beszállt az autóba. Mindig 22-es kaliberű fegyverből leadott lövésekkel.

Néhány úgy gondolják, hogy a nőből az a megsemmisítő erejű gyűlölet robbant ki, ami az élete során férfiaktól elszenvedett bántalmazásokból táplálkozott. Lehet, hogy az áldozatai valóban zaklatták, Mallory legalábbis büntetett előéletű erőszakoló volt. Olyan elméletek is vannak, hogy Wuornos nyereségvágyból követte el a tetteit, mert nem talált más megoldást a rablógyilkosságon kívül, amivel Ty Moore életét finanszírozhatta volna. Azt azonban, hogy 11 hónapon belül hatszor kerüljön jogos védelmi helyzetbe, amelyből csak halálos lövések árán tud kiszabadulni, sem az ügyészek sem a bírók nem hitték el neki.

1991 január 9-én a körözés alatt álló Aileen Wuornost a rendőrök a „The Last Resort” nevű motoros bárban veszik őrizetbe. Wuornos a nyomtalanul eltűnt Peter Siems prédikátor autójával balesetet okozott, tanúk látták, amint az autóból kiszállt. Más áldozatai autóiban is látták, és a zálogházakban nemcsak Mallory holmiját találták meg, hanem más tárgyakat, amik a meggyilkolt férfiaké voltak, rajuk Wuornos ujjlenyomatai.

Egy biztos: Ez a nő olyan terjedelemben és olyan brutalitással ölt, amit igazából csak férfiak esetében ismerünk.

A jogászok, újságírók, filmkészítők, rendőrök, feministák – mind rávetették magukat erre a ritka példányra. Leszbikus aktivisták demonstrálnak érte a börtön előtt, „Szabadítsátok ki Lee-t” feliratú transzparenseket cipelve. A Phyllis Chesler-hez hasonló feministák szabadságharcost látnak benne. Egy „újjászületett keresztény” nő felveszi vele a kapcsolatot. Wuornos hagyja, hogy a nő adoptálja, és csak később érti meg, hogy az új „anyját” főként csak az érdekli, hogy pénzt kapjon az interjúkért.

Wuornos első ügyvédje, egy kirendelt védő, aki „Dr. Legal” néven harsány tv reklámot csinált magának, meggyőzi Wuornost arról, hogy a Richard Mallory gyilkosságban bűnösnek vallja magát. Bár ahogyan az összes többi esetben, amivel megvádolták, itt is azt állította, hogy megerőszakolták, mégsem hivatkozott önvédelemre. Mallory büntetett előélete éppúgy nem került szóba, mint Wuornos gyermek-és fiatalkora, nem voltak enyhítő körülmények. „Dr. Legal” is elég jó pénzt kap az interjúk után.

1992. január 27-én az esküdteknek csak 90 percre van szükségük ahhoz, hogy Mallory megölése miatt halálra ítéljék. A többi per során még további ötször ítélték halálra, csak a prédikátor, Peter Siems esetében nem vádolták meg, mivel a férfi holttestét soha nem találták meg.

Barátnője, Tyria Moore minden kihallgatása során a védelmébe vette őt, ellene soha nem emeltek vádat, pedig egyértelmű jelek utaltak arra, hogy tudott a gyilkosságokról. Még azok a rendőrök is, akik a koronatanú dologban megegyeztek Moore-al, megpróbálták eladni a leszbikus sorozatgyilkos történetét filmprodukciós cégeknek. Az egyik tisztet, aki beismerte ezt, járőrszolgálatba helyezték át.

Aileen Wuornos esete az egyik legtöbbet kommentált eset a kriminalisztika történetében. A „Rém” cím film, melynek főszerepéért Charlize Theron 2004-ben Oscar díjat kapott, több dokumentumfilm, könyvek újságokban megjelent cikkek és az Internet is foglalkozik a sorozatgyilkos nővel, akiről mindenkinek van véleménye, de a tetteiről és a motivációjáról senki nem tudja az igazat.

Wuornos a fogva tartása alatt is megad mindent, amit hallani akarnak. Kétségbeesetten keres tanácsot és segítséget, Újra és újra megváltoztatja a vallomásait a tettekkel kapcsolatban. A feministák számára minden eset önvédelem, a bűnüldözők és a családtagok pedig Wuornos-ra hivatkozhattak, aki 12 év után a halálsoron egy tv-s interjúban minden önvédelemre vonatkozó kijelentését visszavonta: „Szeretnék mindent helyreigazítani, mert a szívemen viselem ezeknek a családoknak a sorsát. Szeretnék a tetteimmel kapcsolatban tiszta vizet önteni a pohárba. Az esélyem, hogy a halálsorról kikerüljek, egy százalék. Én nem tudok a kivégző kamrában hazugként meghalni. Jézus Krisztus nevében meg kell tisztulnom. El kell mondanom a világnak, milyen hazugságok hagyták el a számat. Igen, megöltem ezeket az férfiakat. Rablógyilkosság volt mind. Amit mondanak, mind igaz. Sorozatgyilkos vagyok. De nálam kevésbé az élvezet játszott szerepet, inkább a nyereségvágy. Már akkor elképzeltem, hogy meghalnak, amikor beszálltam az autóikba. Nem volt szó önvédelemről. Nagyon sajnálom, ami történt. Ezt a világot a gonosz uralja, és így vagy úgy, de mind magunkban hordozzuk a gonoszt. Mindannyian. A bennem lévő gonosz pedig kiutat talált. A körülmények és annak hatására, amit tettem: a stoppolás és az utcai prostitúció. Egész életemben magányos voltam. A stoppolás és a kurválkodás segített abban, hogy ne érezzem egyedül magam. A fegyver végülis csak a saját védelmemben volt nálam. De aztán valódi probléma adódott, a lakbérünk esedékes volt, 1200 dollár hátralékban voltunk, és Ty rengeteg sört ivott. Szórakozni is akart. Így a pénzt, amit kerestem ő kiszórta az ablakon. Jól kerestem, 200-300 dollárt naponta, néha csak 150-et. Tyria mindig tudta, mivel keresem a kenyerem.”

Az első gyilkosságáról Richard Mallory ellen, amelyben olyan részletesen mutatta be a jogos védelmet, így nyilatkozott: „Richard Mallory – ott szó sem volt önvédelemről. Megöltem. A kocsiját a cuccaim szállítására használtam, és nála volt pénz, amire egy új lakásba történő költözéshez szükségem volt. Akkoriban egyszerűen hazudtam, hogy jól jöjjek ki belőle.” De később, még ugyanebben a Nick Broomfield által készített interjúban, amikor azt hitte, hogy a mikrofon ki van kapcsolva, össze-vissza hebegett: „Sosem lettem volna képes rá, életfogytiglani büntetés…Nem lettem volna képes rá. Bántanak itt engem, ezért mennem kell, és nem mondhatom, hogy önvédelem volt. Pedig önvédelem volt, de el kell viselnem a kivégzést. Önvédelem volt Mallory esetében, és néhány más férfinél is, de ez csak elhúzná a végrehajtást.”

Broomfield, aki több interjút készített Wuornossal, úgy gondolja, hogy ”Mallory esetében önvédelemről volt szó, ami aztán áttört egy gátat Aileen-nál, és minden kirobbant, amit a férfiak egész életében okoztak neki.”

2002. október 9-én Aileen Wuornost Bradford megyében, a Floridai Állami Börtönben méreginjekció által kivégezték. A halasztásokat elutasította és kirúgással fenyegette az ügyvédjét, ha megpróbálja késleltetni a kivégzést. Florida kormányzója, Jeb Bush aláírta a végrehajtási parancsot: „Találkozni fog a teremtőjével. Nem akarom ebben megakadályozni.”

A büntetés végrehajtás szóvivője a kivégzés után értesítette a sajtót: „Ma délelőtt 9 óra 30 perckor az Aileen Wuornos kontra Florida állam ügyben az ítéletet a Florida Állami Börtönben professzionális és emberséges módon végrehajtottuk.”

Évi