A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye - befejező rész

Síléceken halad a csoport befagyott folyók mentén. Először a Lozva, majd az Auspia mentén, mely céljukhoz, az Otorten hegyhez vezeti őket. A manysik rénszarvas szánjainak nyomát követik. Megcsodálják a bennszülöttek által fatörzsekbe vájt jeleket.

A túrázók hangulata jó, a pihenők során, a hátizsákokon ücsörögnek, nevetnek, egymást fotózzák. Idővel a menetelés fárasztóvá válik, a hőmérséklet csökken, esik a hó, délnyugati szél rángatja a kabátokat. Megkezdik a kapaszkodást az Otorten hegyre.

„Az erdő egyre ritkul, a fák egyre kisebbek. Érezni a magasságot.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 30.)

Ez volt egyike az utolsó bejegyzéseknek a Djatlov-csoport naplójában, mielőtt két nappal később valami történt. A mai napig nem tudni, micsoda. Csak egy biztos: A túrázókat rendkívüli állapotba hozta.

Ivanov később azt mondta a hozzátartozóknak, hogy a szeretteik megfagytak. Évekig ragaszkodott kutatásainak eredményeihez. Ivanov ügyvédként tevékenykedik, és a Szovjetuniónak éppen leáldozott, amikor 1990-ben mégiscsak nyilatkozik egy helyi lapnak.

Azt mondja, szeretne a családtagoktól bocsánatot kérni: „Mindenkinek azt mondták, hogy a túrázók extrém körülmények között megfagytak. De ez nem igaz. Haláluk valódi okát elhallgatták a lakosság elől.” Amikor egy pártfunkcionáriusnak mesélt a radioaktivitásról és a fényjelenségekről, az arra utasította, hogy zárolja az aktákat, tegye be az archívumba – és felejtsen el mindent. Ivanov a halálos ágyáig azt gondolta, hogy az égi fényjelenségek voltak felelősek a Djatlov-csoport tagjainak haláláért. De ezt a nyomot soha nem követhette.

Manapság rengeteg elmélet látott már napvilágot arról, mi okozhatott ekkora félelmet a túrázóknak, és miért haltak meg. Van, aki földönkívüliekről beszél, van, aki a Yetiről. Mások azt mondják. hogy a hegyoldal mentén leáramló erős szél úgynevezett infrahangot okozott, ami az emberi fül számára nem hallható, amitől azonban pánikba estek. Arra kényszerítette Djatlovot és társait, hogy belülről vágják fel a sátrat, hogy a szabadba menekülhessenek – ez azonban nem magyarázat a sérüléseikre. Néhányan úgy gondolják, hogy a csoport egy rakétateszt lökéshullámának következményeibe halt bele, amely teszt titokban zajlott – ez megmagyarázná az égi fényjelenségeket, de azt nem, hogy a csoport miért szóródott szét, és miért sérültek meg ilyen sokféleképpen.

Egy író, aki Alexej Rakitin álnéven ír, mivel tart az üldöztetéstől, azt állítja, tudja mitől szennyeződtek radioaktivitással a ruhadarabok, miért kellett a túrázóknak meghalni. Azt is, hogy a KGB feketébe öltözött munkatársai a keresőcsapathoz csatlakoztak.

Rakitin elmélete részletes kutatáson, logikus következtetéseken alapul, amiket azonban nem tud alátámasztani. Az elmélete ennek ellenére figyelemreméltó. Őrülten hangozhat, de nem annak hangzanak a Djatlov-csoport halálának a körülményei is?

Rakitin kortársakat kérdezett meg, a kutatás aktáit és a fotókat kiértékelte az archívumban, orvosokat kérdezett meg, életrajzokat kutatott át, ballisztikai röppályákat számolt ki, hogy a rakétateóriát megvizsgálja – és végül elvethesse. A misztikus jelenségek az égen, úgy sejti, szovjet légelhárítási repülők fénybombái voltak, amellyel éjszakai objektumokat kutattak fel a radaron.

Hogy megértsük Rakitin elméletét, vissza kell mennünk 1957-be, egy városba, amiről senki nem tudhat, 150 kilométerre, délre Szverdlovszktól.   Elektromos szögesdróttal körülvett lezárt terület. Itt csak olyan emberek élhetnek, akik 100%-ban hűek az államhoz, nincs átmenő forgalom, a leveleket cenzúrázzák.

A város neve Cseljabinszk-40. A Szovjetunió titokban plutóniumot állít elő, dúl a hidegháború.

1957 szeptemberében Cseljabinszk-40-ben felrobban egy 80 tonna radioaktív folyadékot tároló acéltartály, az ország felett gázfelhő úszik. A Szovjetunió több, mint harminc éven keresztül elhallgatja az akkori idő szerint világviszonylatban legnagyobb atomszerencsétlenségét.

Védőruhás férfiak járják át a területet, hogy a sugárzást megmérjék. Közöttük van a fiatal építésvezető, Georgij Krivoniscsenko. A férfi, akit mindenki Juri Krivonak hív, és akit másfél évvel később, 1959 januárjában a szerovi pályaudvaron mandolinjátéka miatt letartóztatnak, aztán elképesztően gyorsan szabadon is engedik. A túra időpontjáig – ezt egy elutasított felmondólevél bizonyítja – Krivo a titokzatos városban dolgozott.

Krivo tudja, hogy mit termelnek Cseljabinszk-40-ben, amiről a nyugati világnak csak sejtése van. Ha igaz, amit Alexej Rakitin feltételez, akkor az őt a Djatlov-csoport halálának központi figurájává tette. Akkor azok a fiatalok azért haltak meg, mert egy kémkedési manőver rosszul sült el.

Az Egyesült Államok kormányának Rakitin által idézett feljegyzése az sugallja, hogy a CIA a szverdlovszki területen titkos szovjet rakéták kifejlesztését kémkedte ki. Az ellenséges ügynökök veszélyesek lehetnek, amikor információt próbálnak meg zsákmányolni, kapzsiságukat azonban fel is lehet használni, az ember szándékosan téves információt szállít nekik. Rakitin szerint pontosan ez történt ezen a hegyen átvezető úton, amit ma Djatlov-hágónak hívnak.

A KGB – így hangzik Rakitin elmélete – közvetítők útján Cseljabinszk-40-ből radioaktív anyagot akart amerikai ügynököknek továbbadni. Az amerikaiak aztán, így szólt a terv, arra a következtetésre jutnak a próba alapján, hogy a plutónium mellett stronciumot is előállítanak. Ezzel az anyaggal a tengeralattjárók hajótestét vonják be, hogy elkerüljék a rozsdásodást. Ennek az információnak az ismeretében az USA olyan technológiát fejleszt ki, amely az anyag sugárzása folytán felkutathatja a tengeralattjárókat. A valóságban a szovjetek egy egészen másfajta bevonattal dolgoztak: titánnal.

Ehhez a megtévesztő hadművelethez lojális közvetítőkre volt szükség, akik az amerikaiak szemében, mint szovjet hazaárulók tüntették fel magukat, és nem feltűnő ürügyet kerestek arra, hogy találkozhassanak az amerikai ügynökökkel. Például egy kirándulás az Urálban.

A többi túrázó gyanútlan volt, a KGB ügynökök pedig feltünésmentes szállítási módot találtak az anyag szállítására, egy nadrágot és két pulóvert. Juri Krivonak kellett a hitehagyottat játszania, aki az anyagot a titkos városból kicsempészi. Rakitin szerint két további túrázót vonhattak be: Kolevatovot és Zolotarjovot. Rakitin az életrajzuk alapján gondolta róluk, hogy a KGB-nek dolgoztak.

Zolotarjov, az idegen, aki csoporthoz az indulás előtt nem sokkal csatlakozott csak, kitüntetett háborús veterán volt, és a képzése után Minszkben dolgozott egy speciális fakultáson. Karriert épített a szovjet államban, mielőtt hirtelen kiszállt és túravezetőként kezdett el dolgozni. Ez volt az álca az ügynöki csoportok vezető tisztjenként betöltött munkájához? Azért csempészték be a csapatba, hogy munkatársát, Juri Krivo-t támogassa? Zolotarjov egy rokona azt mesélte Rakitinnak, a családban nem volt titok, hogy a férfi a KGB-nak dolgozott.

A csendes Kolevatov egy ideig egy titkos uránprojekttel foglalkozott. Ott dolgozni kiváltság volt, ennek ellenére Kolevatov feladta, hogy Szerdlovszkban dolgozhasson. Rakitin számára ez csak úgy elképzelhető, ha magasabb helyről kapott erre utasítást.

Krivonak túrázóként álcázott nyugati ügynökökkel kellett volna találkoznia a hágón, és átadni nekik a ruhadarabokat. Zolotarjovnak és Kolevatovnak fotón kellett volna rögzíteni az átadást. Zolotarjov holttestének nyakában egy fényképezőgép volt, a filmen 36 kockának volt hely, az archívumban később csak 27 sérült képet találtak. A kezében jegyzettömb volt, amiből azonban semmilyen információhoz nem jutottak a nyomozók. Kolevatovnak is volt egy jegyzettömbje, amitől soha nem vált meg. Nem találták meg.

 

Ha úgy történt minden, ahogyan Rakitin gyanította, akkor 1959 február 1-én minden terv szerint haladt. A Djatlov-csoport idegen túrázókba botlik. Üdvözlik egymást, pár szót váltanak. De valami, egy ügyetlen megjegyzés, egy gyanúsan készített fotó a CIA-ügynököket gyanakvóvá teszi. Megértik: át akarják verni őket. Amikor legközelebb a Djatlov-csoporttal találkoznak, előretartott fegyverrel jönnek. A fiatal túrázóknak meg kell halniuk, de haláluknak nem szabad gyilkosságnak tűnnie. Djatlovnak és társainak szegényes öltözetben kellett kimenniük az éjszakába, hogy megfagyjanak. Néhányan védekeznek, őket megverik. A túrázók megadják magukat, elhagyják a táborhelyet.

Az ügynökök átkutatják a sátrat. Meglátnak a hegyoldalon lefelé egy tárbortüzet. Úgy tűnik áldozataik szívósabbak, mint gondolták, ezért elhatározzák, hogy véghez viszik a tervet. Előtte szétvágják a sátrat, hogy a menekülők ne lelhessenek ott oltalomra.

A cédrusfa alatti tábortűznél csak két férfivel találkoztak. Hol vannak a többiek? Az egyik férfit addig kínozzák, míg választ nem ad, ráülnek a mellkasára, úgy kényszerítik. A férfi ebbe bele is hal, minden külső sérülés hátra hagyása nélkül, tüdő ödémáéban, egyedül az ajkai körülötti hab utal a sérült tüdőre. A másik túrázó, Juri Krivo, a fára menekül, de elhagyja az ereje, leesik. Az ügynökök égő fadarabot szorítanak a lábához, hogy meglássák, az ájulást nem úgy tettei-e. Aztán magára hagyják, megfagy. További három túrázó szintén megfagy a nagy hidegben a hegyoldalnak felfelé.

Később, amikor a mentőcsapatok megérkeznek, a holttestek ruházatán majdnem az összes gomb és cipzár kigombolva, nyitott állapotban van. Rakitin számára ez annak a jele, hogy átkutatták a ruhákat. Ezenkívül hiányzik egy fényképezőgép is.

Míg az ügynökök a maradék orosz után kutatnak, azok visszaosonnak a cédrushoz és levetkőztetik halott társaikat, hogy magukat védjék a hidegtől. Egy szurdokban rejtőznek el, az ügynökök ott találnak rájuk.

A szituáció gyorsan eszkalálódik. Szolotarjov bordáit erős térdrúgásokkal összetörik, ahogyan Dubinyináét is, aki lehet, hogy kiabál, lehet, hogy csak hangos, ezért a dühös ügynökök kivágják a nyelvét. Kolevatovot a pisztoly markolatával, egy, a jobb füle mögé mért ütéssel leütik, Thibeaux-Brignolet agyonütik. A holttesteket a patakba dobják. Az ígért radioaktív anyag nélkül lépnek le.

A későbbi kutatás során a feketébe öltözött KGB-ügynökök gyorsan felismerik, hogy az átvételnél valami rosszul sült el. Most azt kell tisztázni, hogy az amerikaiak elvitték-e a próbát. A vezető államügyészt, Ivanovot Moszkvába rendelik, ahol elmagyarázzák neki, mi után kell kutatnia. Amikor a KGB megkapja a választ a radiológiai vizsgálat után, már nem kell tovább nyomozni, semmi nem láthat napvilágot a kudarcukról. Egy azonban biztos: az öt helyettes KGB elöljáró közül hármat hónapokkal később menesztenek.

A Djatlov-csoport halála: egy rosszul sikerült titkosszolgálati művelet kegyetlen vége. Rakitin úgy gondolja, így kellett történnie.

„Fáradtan, kimerülten készülünk az éjszakára. A sátorban vacsoráztunk. Nehezen elképzelhető egy ilyen komfort egy hegygerincen, metsző szélben, lakott területektől több száz kilométer távolságra.”

(A Djatlov-csoport közös naplója, 1959. január 31.)

 A csoport egy darab papírra szatirikus hangvételű újságcikkeket ír.

„Sport. A rádiótechnikai csoport, melynek tagjai Dorosenko elvtárs és Kolmogorova elvtársnő, új világcsúcsot állított fel kályha összeszerelés kategóriában: 1 óra, 2 perc, 27,4 másodperc.”

„Kérdés az Erivan rádiónak. Fel lehet melegíteni egy kályhával és egy takaróval kilenc túrázót?”

 

A kirándulók hangulata jó február 1-én, néhány órával a haláluk előtt.

Djatlov és társai összehajtják a sátrat, felcsatolják a síléceket a csizmáikra, az arcukba húzzák a kapucnit. Juri Krivo egy utolsó fotót készít, aztán a barátok elindulnak a sűrű hóban.

Évi