A fehér halál – A Djatlov-hágó rejtélye 2. rész

Megérkezése után Ivanon megvizsgálja a holttestek feltalálási helyét. Észreveszi, hogy a tábortűz nem sokáig égett, valamint hogy 4-5 méteres magasságban a cédrus ágai letörtek. Valaki felmászhatott oda. Ivanov felméri a távolságot a feltalálási helyek között. Mindegyik holttest a cédrus és a sátor között elhelyezkedő közvetlen vonalban fekszik.

Február 1-én – később így rekonstruálja Ivanov – a csapat felhúzta a sátrát éjszakára a hegyoldalban. Kényelembe helyezkedtek, készülődtek a vacsorához. Aztán, a sötétben, történt valami. Egy lavina ijeszthette meg a csoportot? Ehhez a hegyoldal túl sekélynek tűnik, ezenkívül Ivanon nem lát olyan nyomokat, ami arra utalna, hogy a hó megindulhatott volna, de kb. 20 méterrel távolabb emberi lábnyomokat lát.

Két ösvényen letaposott hó látható, melyek egymáshoz párhuzamosan futnak hegyoldalnak lefelé, mintha a csapat egy kis időre kettévált volna. Aztán az ösvények újra találkoznak, majd fél kilométer után eltűnnek a friss hó alatt. 9 pár láb, zokniban.

 

A januári éjszakák az Ural hegységben könyörtelenek. Néha mínusz 30 fok alá esik a hőmérséklet. Védelem nélkül minden perccel csökken az esély a túlélésre, a fiatal túrázók viszont kabátot, csizmát a sátorban hagytak.

Mi az, ami ilyen hirtelen kitépte őket a nyugalomból? Milyen hatalmas félelemérzés lehetett bennük, hogy védelem nélkül a sötétségbe és a hidegbe menekültek? Ezek a kérdések várnak arra, hogy Ivanov államügyész megválaszolja azokat. Nem sokkal megérkezése után megtalálják a következő holttestet a hegyoldalon. Rusztem Szlobogyin az. Hason fekszik, kabát nélkül, a teste alatt fagyott hó, ami előtte valószínűleg vizes volt. „Hullaágy”, így nevezik az orvosszakértők. Szlobogyin teste még meleg volt, amikor utoljára elzuhant, ezért olvadt el alatta a hó. Csak nála találnak ilyen hullaágyat a nyomozók. A többiek teste már kihűlt, mire felvették az utolsó pozíciójukat.

Ivanov megkapja a boncolás eredményét: mind az öt túrázó megfagyott. Djatlov orrhátán találnak egy kék foltot, az ajkain megszáradt vér, a jobb kezének csontjai szétzúzva. Szlobogyin koponyája törött, a halántékain véraláfutások, horzsolások a kézfejeken.

Küzdelem nyomai?

Ezenkívül hármuknál furcsák a hullafoltok. Ezek a foltok, melyek a halál után a megsüllyedt vérből keletkeznek, mindig a holttest legmélyebben fekvő részein alakulnak ki. A három test a felfedezéskor a hasán feküdt, a hullafoltok viszont a hátukon volt. Valaki megmozdította a túrázókat haláluk után?

Ezek a felfedezések azonban nem játszanak szerepet Ivanon vizsgálataiban, legalábbis a hivatalos aktákban nincs róluk említés. Ő mégis kételkedik abban, hogy baleset történt, mióta a szétvágott sátrat meglátta: hat hosszú vágás a tetőtől a padlóig, és számos kisebb a felső sarkokban. Valaki áthatolt az anyagon, hogy a sátorban lévőket meglepje?

Az északi Urálban él néhány ezer manysi, egy bennszülött csoport, akik vadásznak és rénszarvast tenyésztenek. Ivanov emberei egy manysi sátor nyomait találják meg a holttestek feltalálási helyétől nem messze.

A túrázók és a bennszülöttek összetűzésbe kerültek volna? Ivanon márciusban több manysit is előállíttat és kihallgat. Mindegyikük tagadja a vádakat. A sátorban a nyomozók összesen 1685 rubelt találnak és egy pálinkával töltött kulacsot. A manysi elkövetők nem fosztották volna ki a sátrat?

Igor Djatlov

Március közepén egy véletlen esemény a feje tetejére állítja a nyomozást. A Djatlov csoport sátrát elszállítják. A belső ügyosztály ügykezelésének Lenin szobájában lóg Ivgyelben, amikor egy nő lép be a szobába. Egy egyenruhát kellene itt megfoltoznia, a közelben lévő Gulagon dolgozott 30 évig varrónőként, kiismeri magát a sérült anyagok között. Rápillant a sátorra, majd azt mondja a nyomozóknak: „Ezt a sátrat belülről vágták ki.”

„Z. Kolmogorova veszekedést provokál a szerelemről.” (A Gyatlov-csoport naplója, 1959. január 24.)

A túrázók a következő szakaszt vonattal teszik meg. Kenyeret és fokhagymát esznek, énekelnek, beszélgetnek. Csak néha zavarják meg őket. Amikor a kalauz jön, a kis Ljudmilla a fapad alá bújik. Hogy néhány rubelt spóroljanak, nem mindenkinek vettek jegyet.

Miközben a fülke ablakai előtt a behavazott tajga csúcsai futnak el, a barátok a szerelemről vitatkoznak. Leginkább a fiatal lányok kezdik el újra és újra. Mi a szerelem? Mi a romantika?

Djatlov kedveli Kolmogorovát. De a csoportban senkinek nincs partnere, mindenki csak a húszas évei elején jár. Csupán Szolotarjov 37 éves, de ő is legényember. Folyamatosan változtatja a munkahelyét. Nem ismert, hogy mennyit árult el az életéről a túrázóknak: amikor katona volt a második világháborúban; A minszki elit egyetemi karon töltött képzéséről; és hogy miért mégis csak egyszerű túravezetőként dolgozik. A ruházata alatt, a pillantások elől védve, tetoválásokat visel, egy csillagot, egy répát, és kódolt betűkombinációkat: „DAERMMUASUAJA”, „G+S+P=D”.

Bár lassan beilleszkedik a csoportba – Szolotarjov idegen marad.

Lev Ivanov államügyész

„A 25 ülésnek 25 embert és 20 telepakolt hátizsákot és ugyanennyi síléc párt kellett befogadnia. Padlótól tetőig tele volt. Az első sor utas a székeken ült egy rakás sílécen és hátizsákon. A második sor utas az ülések támláján ült, a lábakkal az elvtársak vállai között.”

(A Djatlov-csoport naplója, 1959. január 25.)

Hol van Kolevatov? A busz Vizsaj felé elindult, a túrázók körülnéznek, egyikük hiányzik. Alexander Kolevatovnál, aki 24 éves, mindennek megvan a rendje. A többiek pedánsnak nevezik. Ezért nagyon meglepő, hogy egy kis szünet után pont ő kési le a busz indulását. Talán megint az öreg pipáját szívta és elfelejtette az időt. De lehet, hogy megszegte a cigaretta tilalmat titokban, amit a férfiak kiszabtak magukra.

Később a dokumentumokból már nem lehet rekonstruálni, hogy Kolevatov másnak elmondta-e, miért kellett rá várniuk. Nem beszél sokat, magába fordul, óvatos. A többiek néha kitárulkoznak a személyes naplóikban. Kolevatov az övét titokban tartja.

A csoportnak meg kell kérnie a sofőrt, hogy várjon. Kolevatov, amikor beszáll a buszba, annyira kifulladt, hogy kiguvadnak a szemei.

Mialatt Szverdlovszkban az első holttesteket boncolják, a keresőcsapat tagjai napról napra vállvetve fésülik át a hegyoldalt, ahol a hó hol térdig, hol derékig ér. Néha a botok egyike beleütközik valami kemény tárgyba, a férfiak lázasan ásni kezdenek, lapáttal, kézzel, miközben a hó egy része visszaesik a gödörbe. Ott van valami! Csak egy ág az.

Éjszaka a segítők sátrakban alszanak. Vannak közöttük diákok, katonák, az eltűntek rokonai. De vannak férfiak is, akiknek nem teljesen ismert a missziójuk. Egy segítő később arról beszélt, hogy a sátrat hat férfivel osztotta meg, akik fekete dzsekiben voltak és pisztolyt viseltek. A KGB különítménye volt ez, valami érdekelte itt a titkosszolgálatot. Senki nem tudja, mi volt az.

Az azonban tiszta, hogy valami nem stimmelt. Egy belülről kivágott sátor, túrázók, akik csizma nélkül szaladnak ki a farkasordító hidegbe, hullafoltok, melyek nem egyeznek azzal, ahogyan a holttestek fekszenek. Mi okozott ekkora pánikot a túrázóknak? Honnan erednek a sérülések?

Egy nap Ivanov államügyész egy újságcikket ragaszt az egyik nyomozati aktába, amitől az ügy még misztikusabbá válik. A február 18-ai cikk címe: „Szokatlan égi jelenségek.”

A keresőcsapat egy tagja a saját szemével látta.

Folytatása következik.

Évi