2020. május 20., szerda

A profilozás kialakulása John Douglas szemszögéből - 6. rész


Mire Resslerrel 10-12 börtöninterjút lebonyolítottunk, bármely épeszű megfigyelő rájöhetett, hogy törekszünk valamire. Először tudtunk kapcsolatot teremteni az elkövető agyában lejátszódó folyamatok és a tetthelyen hátrahagyott bizonyítékok között.
1979-ben körülbelül 50 igénylés futott be személyiségrajzokra, amelyeket az oktatók megpróbáltak tanítási kötelezettségeik mellett elkészíteni. A következő évben az esetek száma megduplázódott, a rákövetkezőben ismét. Addigra jelentős mértékben mentesültem a tanítástól, a s részlegben egyedüliként teljesen operatív munkának szentelhettem magamat. Amennyire időm engedte, továbbra is tartottam előadásokat a Nemzeti Akadémián, és részt vettem az ügynökképzésben is, de a többiekkel ellentétben számomra ez mellékessé vált. Én foglalkoztam gyakorlatilag az összes emberölési üggyel, amely a részleghez került, és mindazzal a nemi erőszakos esettel, amely nem fért bele Roy Hazelwood idejébe.
Minden újabb börtöntalálkozóval egyre többet tudtunk, de a nem hivatalos kutatást most már valamiképp rendszeres, jól kezelhető keretek közé kellett helyezni. Ez Roy Hazelwood révén vált lehetővé, akivel közösen írtunk egy cikket a kéjgyilkosságról az FBI Bűnüldözési Közlönye számára. Roy korábban együtt kutatott dr. Ann Burgess-szel, aki a pszichiátria professzora volt a Pennsylvaniai Egyetemen, továbbá Boston város egészségügyi hivatalának kutatási igazgatóhelyettese, emellett termékeny szerző, és már akkor országosan ismert, mint nemi erőszak és az abból eredő lelki szövődmények egyik vezető szaktekintélye.

Roy elhozta a professzornőt a Viselkedéstudományi Részlegbe, bemutatta Bobnak meg nekem, és leírta, mivel foglalkozunk. Burgesst lenyűgözték a hallottak. Elmondta, hogy úgy gondolja, olyan kutatásokat végezhetnénk, amilyenekre ezen a területen még nem került sor. Ugyanúgy hozzájárulhatnánk a bűnöző viselkedés megértéséhez, ahogy Az elmekórtani rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve segítette az elmebetegségek megértését és besorolását.
Ann Burgess
Megállapodtunk, hogy együtt fogunk dolgozni, amihez Ann négyszázezer dolláros támogatást szerzett az állami finanszírozású Országos Igazságügyi Intézettől. Azt tűztük ki célul, hogy kimerítő interjút készítünk 35-40 elítélt gonosztevővel, és meglátjuk, miféle következtetést tudunk levonni. Ann 57 oldalas kérdőívet szerkesztett a közreműködésünkkel, amelyet minden egyes beszélgetésnél ki kellett tölteni. Megegyeztünk, hogy Bob kezeli a támogatást, ő tartja a kapcsolatot az intézettel, területi ügynökök segítségével visszamegyünk a börtönökbe, és felkeressük az alanyokat. Írásban rögzítjük az egyes bűncselekmények módszereit, leírjuk a tetthelyet, tanulmányozzuk és dokumentáljuk az elkövetés előtti és utáni viselkedést, Ann összesíti a számadatokat, azután megfogalmazzuk az eredményeket. Úgy terveztük, hogy az egész vállalkozás 3-4 évig fog tartani.
És ezalatt a bűnügyi nyomozati elemezés új korszakba lépett.
Joggal vetődik fel a kérdés: elítélt gonosztevők miért működnének együtt szövetségi bűnüldözési szakemberekkel? Magunk is töprengtünk ezen, amikor belefogtunk a munkába. Az évek során a megkeresettek döntő többsége mégis vállalta a beszélgetést, mégpedig számos okból.
Egyeseket őszintén bánt, amit tettek, és úgy érzik, ha közreműködnek egy pszichológiai vizsgálatban, azzal törlesztenek valamit, egyúttal jobban megértik önmagukat. Mások, mint már utaltam is erre, „rendőrmániások”, egyszerűen imádnak rendőrök, és FBI-ügynökök közelében lenni. Némelyek azt képzelik, valami előnyhöz juthatnak, ha a hatóságokkal kooperálnak, pedig soha semmilyen ellenszolgáltatást nem ígérünk. Vannak, aki úgy érzik, elfelejtették őket, nem törődnek velük, szeretnének egy kis figyelmet, és látogatásuk jólesően megtöri az unalmat. Végül akadnak, akik egyszerűen megragadják az alkalmat, hogy a részletekben tobzódva feleleveníthetik gyilkos elmeszüleményeiket.
Kíváncsiak voltunk, mi a mondanivalójuk, de elsősorban néhány alapvető kérdés érdekelt bennünket. Ezeket a vizsgálatunk céljait taglaló cikkben soroltuk fel, amely az FBI Bűnüldözési Közlönye 1980. szeptemberi számában jelent meg.

1. Mi vezet arra egy személyt, hogy szexuális bűncselekményt kövessen el, és melyek ennek az első figyelmeztető jelei?

2. Mi serkenti vagy gátolja cselekménye elkövetésében?

3. A szexuális bűncselekmény kiszemelt áldozata adott típusú elkövető esetén miféle válaszokkal vagy viselkedésformákkal kerülheti el sikeresen az áldozattá válást?

4. Milyen következtetéseket lehet levonni az elkövető veszélyességére, várható fejlődésére (kórjóslat), hajlamaira és az alkalmazható kezelésre nézve?

A legtöbb sorozatgyilkos természeténél fogva nagy manipulátor. Ha segíti az ügyét, hogy labilis az elmeállapota, akkor labilis lesz. Ha az a jó, hogy megtört és bűnbánó, akkor az lesz. De bármi látszott is célszerűnek a szemükben, azt tapasztaltam, hogy mindazok, akik vállalkoznak az interjúra, hasonlítanak egymásra. Más gondolkodnivalójuk nem lévén, rengeteget gondolkodtak önmagukon, a tetteiken, és részletekbe menően vissza tudták adni ezt. Ügyelnünk kellett arra, hogy előzetesen minél többet megtudjunk róluk és bűncselekményeikről, így biztosak legyünk abban, igazat mondanak-e, mivel elég idejük volt, hogy más tálalást eszeljenek ki a történtekhez, ezáltal rokonszenvesebbeknek vagy ártatlanabbaknak fessék magukat, mint amit a bűnügyi nyilvántartás mutat.
Amikor leülök egy ilyen fickóval a börtön tárgyalójában, először is megpróbálom elképzelni, hogyan festhetett és beszélhetett a bűncselekmény elkövetésekor. Mivel előtte áttanulmányozom az összes iratot, tudom, mit művelt, mire képes, most csak annyit kell tennem, hogy mindezt rávetítsem az asztal túlfelén ülő egyénre.
Először is a bűncselekményre egy kiváltó esemény vagy incidens után kerül sor – ezt azóta stresszornak nevezzük. Ezzel az elrendezéssel újra meg újra találkozunk. Kiváltó stresszor bármi lehet; mindenkit más-más ingerel. Leggyakoribb azonban – ami nem meglepő – az állás vagy a feleség, illetve barátnő elvesztése. Ezek a stresszorok elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a sorozatgyilkosság lefolyásával, ha tehát a tetthelyen bizonyos körülményeket észlelünk, akkor meglehetős biztonsággal meg tudjuk mondani, pontosan milyen stresszor játszott szerepet az adott esetben.
Rájöttünk, hogy az áldozat viselkedése éppolyan fontos a bűncselekmény elemzésekor, mint az elkövetőé. Mekkora kockázatot képviselt az áldozat? Mit mondott vagy csinált, és ez feltüzelte vagy visszatartotta az elkövetőt? Egyáltalán hogyan találkoztak össze?

Remélem, bűnügyi személyiségelemző vizsgálatunkkal és azóta végzett munkánkkal sikerült felhívnunk a lélekgyógyászok közösségét arra, hogy bűnözőviselkedés esetén mennyire korlátozottan alkalmazható az alany visszajelzése. A sorozatgyilkos vagy erőszaktevő természeténél fogva manipulatív, önimádó és végtelenül énközpontú. Azt mondja a nevelőtisztnek vagy börtönpszichiáternek, amit az hallani akar, bármit megtesz, hogy kijusson a börtönből, vagy szabadlábon maradjon. 

Évi

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.