A profilozás kialakulása John Douglas szemszögéből - 5. rész

Kilenc különleges ügynök dolgozott a Viselkedéstudományi Részlegnél, amikor 1977 júniusában odakerültem, valamennyien elsősorban oktatással foglalkoztak. A fő tanfolyamot, az alkalmazott kriminálpszichológiát, amelyen FBI- munkatársak és a Nemzeti Akadémia hallgatói is részt vehettek, eredetileg Howard Teten indította 1972-ben. Ez arra a kérdésre összpontosított, amely a leginkább érdekli a nyomozókat és a bűnügyek megoldásával foglalkozó más szakembereket: az indítékra. Lényegében azt próbálta megértetni a hallgatókkal, miért gondolkoznak és cselekszenek az erőszakos bűnözők épp az adott módon. 

Ám bármilyen népszerű és hasznos volt is ez a kurzus, főként az elméleti pszichológia kutatásaira és tételeire alapozott. Az anyagot kiegészítették Teten, majd később más oktatók tapasztalatai, de akkoriban kellő hitelességgel egyedül az elméleti szakemberek beszélhettek szervezett, módszeres, széles körű vizsgálatokról. Sokan közülük kezdték felismerni, hogy e vizsgálatok eredménye és ez a szakmai látásmód csak korlátozottan alkalmazható a bűnüldözés és a bűnügyi nyomozómunka területén. Hosszús évek munkája és alapos szemléletváltás kellett, míg végre Roy Hazelwood és Ken Lanning előállt, és kellően komoly, professzionális színvonalra emelte olyan témák vizsgálatát, mint a nemi erőszak és a gyermekek szexuális kizsákmányolása. Hazelwood ma már nyugdíjas, de szaktanácsadóként továbbra is tevékeny. Lanning pedig hamarosan nyugalomba vonul. Ez a két férfiú a saját területén, nemzetközi szinten is vezető helyet vívott ki magának.

De a szemellenzős hooveri időkben egyetlen mértékadó személyiség vagy intézmény sem tekintett a bűnügyi nyomozás hiteles eszközének azt, amit ma személyiségrajznak nevezünk. Sőt, magát a viselkedéstudomány kifejezést is önellentmondásnak érezték, szószólóit pedig azzal vádolták, hogy hókuszpókuszokkal, természetfölötti látomásokkal kereskednek. Ha bárki „belekontárkodott”, lehetőleg minden hivatalos feljegyzés nélkül tette. Amikor Teten és Mullany személyiségrajzokat kezdtek készíteni, mindent szóban közöltek, semmit sem vetettek papírra. Teten kezdeményezésére és a dr. Brusseltől New Yorkban tanultak alapján folyt némi nem hivatalosa tanácsadás azoknak a rendőrtisztviselőknek, akik ezt igényelték, de bármiféle szervezett program nélkül. Fel sem merült, hogy a Viselkedéstudományi Részleg ilyen feladatot is vállaljon. Rendszerint az történt, hogy a nemzeti akadémiai tanfolyam egyik-másik volt hallgatója felhívta Tetent vagy Mullanyt, és beszámolt egy esetről, amely gondot okozott neki.

Roy Hazelwood

Amikor Quanticóba kerültem, Mullany épp távozott, Teten volt a nagyfőnök, az én beavatásom pedig a korban és rangban hozzám legközelebb álló két srácra – Dick Aultra és Bob Resslere hárult. Dick körülbelül hat, Bob pedig nyolc évvel volt idősebb nálam. Mindketten a tábori csendőrségnél szolgáltak, mielőtt a Hivatalhoz szegődtek. A tizenegy hetes akadémiai tanfolyam anyagában az alkalmazott kriminálpszichológia mintegy negyven óra tantermi oktatást jelentett, ezért az újfiú betanítására a leghatékonyabb megoldást a kihelyezett tanfolyamok kínálták. Ezeken a quanticói oktatók „gyorstalpaló” jelleggel szerte az Egyesült Államokban ugyanazokat a témákat tanították rendőrkapitányságokon és oktatási központokba, mint az akadémián. Ezek a tanfolyamok nagy népszerűségnek örvendtek, rendszerint várólistára iratkoztak fel a résztvevők, akik főként a Nemzeti Akadémia alaptanfolyamát már elvégzett rendőrfőnökök és más magas beosztásúak közül kerültek ki. Ha elkísérek egy tapasztalt oktatót, és két héten át figyelem, ahogy dolgozik, gyorsan fölszedhetem a teendőimre vonatkozó legfontosabb ismereteket. Így hát járni kezdtem az országot Bobbal.

A kihelyezett tanfolyamok kialakult rendszer szerint zajlottak.

Kezdettől fogva zavart mindaz, ami „hallomásból” vált tananyaggá. Az oktatók zömének – velem az élen – semmi közvetlen tapasztalata nem volt a tanított esetek túlnyomó többségéről. Így aztán az egész nagyon emlékeztetett egy főiskolai kriminológia előadásra, amelynek a professzora sohasem dolgozott az utcákon, nem találkozhatott a gyakorlatban azokkal a dolgokkal, amelyekről beszél. a tanfolyam afféle anekdotázgatássá vált, a történeteket eredetileg azok mesélték el, akik ténylegesen dolgoztak az eseteken, majd ahogy kézről kézre adták, egyre inkább kiszínezték, míg végül az elmondottaknak már nem sok közük volt a valóságos eseményekhez.

Emellett az is gondot okozott, hogy éppen csak betöltöttem a harminckettedik évemet, és még fiatalabbnak is látszottam a koromnál. Tapasztalt, sok esetben nálam tíz-tizenöt évvel idősebb zsarukat kellett oktatnom. Hogyan érhettem el, hogy hitelesnek fogadják el, amit mondok? Amit a gyilkossági nyomozásról tudtam, azt legnagyobbrészt a témában jártas detroiti és milwaukeei életvédelmis zsaruk védőszárnyai alatt sajátítottam el, s most hozzájuk hasonlóknak kellett magyaráznom, miként végezzék a dolgukat. Úgyhogy beláttam, jobb, ha sebtében megtanulom, amit még nem tudok, hogy ne tévesszem össze a szezont a fazonnal, amikor kiállok ezek elé a fickók elé.

John Douglas

De akármennyire 32 éves tejfelesszájú voltam is, aki most csöppent az akadémiára egy területi irodából, ha egyszer Quanticóban oktattam vagy Quanticóból érkeztem oktatni, feltételezték rólam, hogy az FBI-akadémiát képviselem, annak teljes tekintélyével, lenyűgöző anyagi és szellemi hátterével. A szünetekben folyton odajöttek hozzám a szaruk, a kihelyezett tanfolyamokon esténként felhívtak a szállodában, útbaigazítást kértek folyamatban lévő ügyeikhez.

Utazgatás közben eljön a pillanat – legalábbis nekem eljött -, amikor az ember ráébred, hogy túl sok a kihasználatlan ideje, nem érdemes a hotelszobában bámulni a tévét. Ehhez a felismeréshez 1978 elején, egy kaliforniai szálloda koktélbárjában jutottam el. Bob Resslerrel épp Sacramentóban tartottunk tanfolyamot. Másnap, miközben kifelé robogtunk a városból, megjegyezetem, hogy a pasik, akikről tanítunk, legnagyobbrészt még élnek, legtöbbjük holta napjáig a hűvösön marad. Megpróbálhatnánk beszélni velük, megkérdeznénk, miért tették, kiderítenénk, hogy látják az ügyet ők maguk. Csak próbáljuk meg, aztán elválik, sikerül-e.

Kalifornia mindig bővelkedett érthetetlen és látványos bűnügyekben, így a megfelelő kiindulópontnak tetszett. John Conway, aki San Franciscótól mindjárt északra, az FBI San Rafael-i irodájának különleges ügynökeként dolgozott, Quanticóban részt vett Bob egyik tanfolyamán, kitűnő kapcsolatokkal rendelkezett a kaliforniai állami büntetés-végrehajtásnál, és vállalta, hogy az összekötőnk lesz, mindent elintéz számunkra. Tudtuk, hogy kell valaki, akivel kölcsönösen megbízunk egymásban, mert ha mindannyian ráfázunk kisded vállalkozásunkra, lesz miért okolnunk egymást.

Évi